VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 4. ÉVFOLYAM (1958)

1958 / 2. sz. - Nemzetközi kapcsolataink - REJTŐ ISTVÁN: A kritikai realizmus kérdései a magyar irodalomtörténetírásban

tették, hogy minél több fogódzót és bizonyítékot nyújtsanak annak alátámasztására, hogy Jókai szemlélete mélyén tulajdonképpen egy realista rejtőzik, regényei legtöbbjének tár­gyát a „reális" élet mindennapjából merítette. Több példát nem sorakoztatok fel. Csak azt szeretném még megjegyezni, hogy a kifogásolt tendenciák nagyobbrészt csak a kutatások irányát, kimondott vagy félig kimondott végkonklúzióit vezették vakvágányra. A kuta­tások részleteredményei sok szempontból gazdagították irodalomtörténetírásunkat. Visszatérve a II. Irodalomtörténeti kongresszus munkájára, az eddig adott kép­hez még hozzá kell fűznöm azt is, hogy a korábbi realizmus koncepció ellen felhozott érvek a vita során hangzottak el. A kongresszus előadásai, a referátumok alaptézisei még a régi elméleten alapultak. E realizmus koncepciótól az előadók közül leginkább a XIX. századi realizmus problémáit fejtegető Barta János tudta távoltartani magát. Barta János már a kongresszus előtti években is hangot adott a minden haladó jelenséget magába olvasztó realizmus-elmélettel szemben érzett aggályainak, így többek között „Jókai és a művészi igazság" című tanulmányában tarthatatlannak minősítette a Jókait realistává átfestő kísérleteket, több­oldalú elemzéssel bizonyította, hogy Jókai elsősorban romantikus író, „a realista tendenciák. . . csak mint másodrendű, időnként megerősödő jelenségekként" jelentkeznek életművében. (Irodalomtörténet, 1954. 401—416. 1.) Barta János kongresszusi előadásában a magyar kritikai realizmus kibontakozását három periódusra osztotta : „A társadalmi fejlődés három nagy ízülete nyomában a kritikai realizmus kibontakozása is három ütemben következik be : a 48 előtti évtized lendületet ad neki ; az önkényuralom és kiegyezés viszonyai gátolják fejlődését és kor­látozott változatait hozzák létre, míg a századvég megélénkülő mozgalmai újból fel­szabadítják a visszafojtott kritikai realista tendenciákat." ( A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Akadémiai Kiadó, 1956. 158. 1.). Az első szakaszt a kritikai realizmus forradalmi szakaszának tekintette, Petőfi, Eötvös és a fiatal Arany János műveinek elemzésével bizonyította az itt kibontakozó kritikai realizmust. A második szakaszt a kritikai realizmus 1849 utáni válságaként tárgyalta, eszményítő realizmusról, epigon realizmusról és félrealizmusról szólott. Az eszményítő realizmus megnyilvánulását a korszak Arany Jánosának és Gyulai Páljának szépirodalmi, illetve kritikai megnyilvánu­lásaival dokumentálta, az epigon realizmus jellemző vonásait az Arany- és Petőfi-epi­gonok munkásságában mutatta ki. Végül a félrealizmust, amelyben Barta János meg­határozása szerint a „romantikus hagyomány és naiv idealizálás vegyül össze bizonyos őszinte társadalomábrázoló tendenciával és bizonyos mennyiségű idegen életanyaggal", Csiky Gergely életművében mutatta ki. (A realizmus kérdései. . . 184­­1) A Barta János adta tagolás harmadik részében, amelyet ő „a kritikai realizmus második (elemző) szakaszá"-nak nevezett, Bródy Sándor, Iványi Ödön, Thury Zoltán és Justh Zsigmond típusú írók művészi módszerét állította középpontba. Legnagyobb erényüknek a társa­dalmi valósággal való szoros kapcsolatukat és az ebből fakadó elemző készségüket tekin­tette. Bár megjegyezte, hogy ,,a magyar elemző realizmus valóban nem alkotta meg a maga időtálló nagy kompozícióját , társadalomátfogó erejét sem szabad lebecsülnünk. Az ábrázolásban uralkodik a mozaiktechnika, de a mozaikok mögött egy egységes hálózat dereng : nem az eszményítő realizmus elvont erkölcsi világrendje, hanem a kor társadalmi viszonyainak összefüggő egésze : a helyesen meglátott vagy legalább is meg­sejtett társadalmi erők." ( A realizmus kérdései... 191­­1.) Barta János előadása befejező­szakaszában röviden megemlékezett néhány íróról, akiknek — megint átadva neki a szót — „mindegyike más-más irányú, nehezen kielemezhető keveredésben mutatja a realista jegyeket, akiknek különállását éppen magatartásuk kevertsége indokolja." ( A realizmus kérdései. . . 196­­1.) Itt említi meg Jókai Mórt, akinek műveiben találhatunk „megnyilatkozó, de tisztán uralomra mégsem jutó kritikai realista tendenciákat", Kemény Zsigmondot, akinek „regényeinek uralkodó légköre nem realista, hanem terve 164

Next