HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 21. ÉVFOLYAM (1975)
1975 / 3-4. sz. - KÖNYVEK - ZIRKULI PÉTER: Ion Negoiţescu: Poezia lui Eminescu; Edgar Papu: Poezia lui Eminescu. Elemente structurale
illetően „miként olvad föl a mítosz az elégia vizében", a gondolatok pedig miként válnak gnómikus (1. Glossza), ill. retorizáló (1. Levelek) módon kifejtett megverselt gondolatokká, hogyan „lép a költői intuíció helyébe az absztrakt gondolkodás, mely a líra ruháját ölti magára". Negoitescu szerint évtizedekig erre, az 1883-as kötetből kirajzolódó s Maiorescu tanulmányában megörökített Eminescu-képre figyeltek, még akkor is, amikor a kritikai kiadás folyamatosan megjelenő kötetei lehetővé tették volna a helyesbítést, a „másik" — (és Negoitescu számára: az „igazi") — Eminescu fölfedezését; ehelyett azonban a posztumusz versek elemzéséből adódó tanulságokat — kevés kivétellel — hozzákapcsolták az örökölt és továbbra is érvényesnek vélt interpretációhoz, anélkül, hogy Maiorescu „cenzúrája" mellett az azzal végső fokon egyező irányban ható „öncenzúrát" észlelték és a költői önszemlélet adekvát, avagy inadekvát voltára vonatkozó kérdést fölvetették volna, holott épp ez vezethet el a kiadott és hátrahagyott versek lényegi különbségének fölismeréséhez, a visszaszorítani és titkolni kívánt „plátói" világhoz, melyet a Démonizmusban, a Memento moriban vagy A csillagok közt utazó mágus meséjében fedezhet föl az elemző, kimutatva az említett költemények világirodalmi analógiáit a német nagyromantika képviselőinél (Геап Paul, Novalis, Tieck, Brentano, Arnim), a „neptuni" líráét pedig a romantika egy másik vonulatának alkotóinál (Eichendorff, Heine, Lenau, Mörike). Eminescu igazán jelentős műveinek Negoitescu a „platói" líra körébe tartozókat véli, jellegzetességüknek az onirikus, ill. orfikus hangot, „az álom mágikus költői idealizmusát", ill. „az orfikus-zenei idealizmust" tartja, döntő problémának mitológia, („az őskezdetek kaotikus szabadsága") és történelem s civilizáció megütközését, kulcsversnek pedig a következő sort: „Demiurgosz ha sír, sírását csak hallja egyedül", mivel ez az idézett sor nyithat kaput e líra (egyik rétegének) „requiem hanghordozása" és a természetszemlélet, valamint a „plutói" világ három fő alakjának, a Demiurgoszhoz hasonlóan mindent tudó és tehetetlen Szerzetesnek, Királynak és költőnek a megértése felé, e költői mitológia, „a személytelen álom tájainak" föltérképezéséhez és annak megállapításához, hogy Eminescu — (a szerző szerint schellingi) — természetképében a teremtőjével, Demiurgosszal egylényegű Természet sem válhat menedékké, hiszen teremtője hangját visszhangozza, „Demiurgosz sírását". „Az Eminescu-líra eredendő jelenségéből, a magánvaló demiurgoszi sírásból kiindulva — mondja Negoitescu —, áthatolva a magánvaló álom káoszán, metaforikus értelemben az önmagába merült halálhoz érkezünk, mely önmagát álmodja, és a káosznál és a Demiurgosznál általánosabb érvényű, és — akárcsak az antik Ananké — az egész világnak a sírás keserű tónusát adja." Negoitescu asszociációkban gazdagon bővelkedő, de szigorúnak korántsem nevezhető gondolatvezetéssel és igen képlékeny fogalmakkal megírt kritikai esszéjében az eredményeknél fontosabb a kérdésfölvetés; a meglevő, ám végül is ki nem teljesedő mágikus gondolkodás és mitikus világkép számonkérése mögött a román líra történetét, általában a XIX. század második felének költészetét, azon belül a titáni lázadásból a közvetlenség igényét és illúzióját őrző lírai megismerésbe visszahúzódó költői ént illető kérdések állanak. Edgar Papu Eminescu lírájának szerkezeti elemeit és azok dinamikáját elemzi. Papu szerint a költő életműve töretlen egységet alkot, melynek alapja az affektív világszemlélet középpontjában egy feminin princípium, a goethei „das ewig weibliche" áll, a természet azonban itt nem „természetanya", hanem „szerető", „jegyes", miként azt a természet-, illetve a szerelmi líra motívumai, analóg képei, gesztuskincse s a hangállomány, a sajátos zeneiséget adó nőnemű névszók, a nőrímek túlsúlya is mutatja, a költő mintegy eljegyzi énjét a természet elemi erőivel, antropomorfizmusa tehát voltaképpen erotomorfizmus, s a nagyon távolival teremt így közvetlen kapcsolatot. Eminescu lírájának kulcsmotívuma ez a „messzeség", kimunkálásában forrásai a német romantika közvetítésével megismert asztrológia, a népköltészet, az Eminescu-féle dák mitológia és a buddhista olvasmányok, változatai a domesztikált, a szinte hipnózisban látott, a vadállati és végül a titáni messzeség, jellemzői a vizualitás, az érzékelés végletes formái: a tökéletes hanghiány, ill. az artikulátlan, csak hallható, de föl nem fogható hangfantomok, a forró, ill. a jéghideg, a nagyon lassú, ill. a villámgyors mozgás (előbbi inkább az őskezdetek, utóbbi inkább a kozmikus epilógusok ábrázolásában), az ábrázolás eszközei a hanghatás, a tagadó alakok és az ismétlések, sajátossága pedig az, hogy a beavatott látomásaként jelenik meg, ám nem kizárólagosan, hanem az ezzel ellentétes tudástól meghatározott „közelség" perspektívájával váltakozva; romantika és deromantizáló tendenciák tehát egyaránt érvényesülnek e költeményekben, hiszen „messzeség"„közelség" dinamikájának meghatározója: a vágy mozgásiránya az utóbbi esetében nem centrifugális, mint előbb s mint a