HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 28. ÉVFOLYAM (1982)

1982 / 4. sz. - MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET ÉS KELET-EURÓPA - KÖPECZI BÉLA: Irodalomtudomány és művelődéstörténet

A harmincas évek elején új irányzat tört előre a marxista irodalomtudo­mányban, amely Marx és Engels, Lenin esztétikai nézeteire és Hegel esztétikájára támasz­kodva uralkodó lett, gyakran rendkívül leegyszerűsített dogmatikus formában is. Ezt az irányzatot a legmagasabb filozófiai szinten Lukács György képviselte, aki a marxista esztétika középpontjába állította a valóság visszatükrözésének és ezzel együtt a realizmusnak a kérdését, amely művészi érték mérője lett. Ehhez a koncepcióhoz tar­tozik a művészi visszatükrözés sajátosságának hangsúlyozása, a különösségnek — mint eme sajátosság kifejezésének — a kiemelése, amely nemcsak a valóság látásmódjában, hanem főleg a kifejezésben, elsősorban a közvetettségben és az érzékletességben jelent­kezik. „A műalkotás — tartalmát nézve — mindig csak kisebb-nagyobb metszetet ad a valóságból, — írja Lukács. A művészi megformálásnak az a feladata, hogy ez a metszet ne egy totalitásból kiragadott metszetnek lásson, amelynek megértéséhez és hatékony­ságához a térbeli és időbeli környezetével való összefüggés kellene, hanem ellenkezőleg, hogy zárt egész jellegével bírjon, amelynek nincs szüksége külső kiegészítésre. Ez már­most a valóságnak a művészet által végrehajtott gondolati feldolgozása, amely a műalkotás keletkezését megelőző elvben nem különbözik a valóság bármely más gon­dolati feldolgozásától — annál inkább különbözik annak eredménye, a mű maga."10 Lukács értelmezői közül sokan hangsúlyozzák, hogy ez a mimézisfelfogás nem a társadalmi valóság közvetlen tükrözését kívánja meg, hanem az atmoszféra és ezen be­lül — ahogy Hermann István írja — „nemegyszer a szellemi atmoszféra tükrözését".11 Ezzel kapcsolatban különös jelentőséget tulajdonítanak az ún. szellemi arcnak, tehát annak az eszmei irányultságnak, amelyet a mű kifejez, s amely ebben a „szellemi atmoszférában" leli magyarázatát. Ezzel kapcsolatban ugyancsak Hermann írja: „Persze világos az Lukács számára is, hogy az esztétika problémáit csak akkor lehet igazán megérteni, ha a lényegre törő mimetikus ábrázolást úgy értelmezzük, mint egyben a figurák szellemi arcának kibontakoztatását is."12 És tovább: „A szellemi arcok rajzai — a példák sora Don Quijotetől Hamleten keresztül egészen a Peer Gyntig tart — mindenütt eltávolo­dást jelent a mindennapi valóságtól, szélsőségességig fokozást, és a jellem gondolati és érzelmi kiteljesedését."13 Itt tulajdonképpen a tipikus esztétikai felfogásról van szó, amely persze nemcsak a figurákkal, hanem a helyzettel és a körülményekkel kapcsolat­ban is megfogalmazódik, s a valóság lényeges vonásainak művészi megragadását teste­síti meg. Mindez hogyan függ össze az irodalom és a kultúra viszonyával? Lukács az irodalmat az osztályharc történetének legáltalánosabb folyamataihoz, illetve a marxiz­mus és részben a hegeli filozófia nagy kategóriáihoz kapcsolta. Ez nem jelentett közöm­bösséget a kultúra fogalmával szemben, hiszen azzal munkássága kezdete óta a szellem­történet hatására sokat foglalkozott. A kulturális tényezőkön azonban túl akart lépni, s a társadalmi valóságot, amelyet komplexebb fogalomnak tartott mint a kultúrát, teszi meg a művészet fő magyarázó elvének és mércéjének. Miután Lukács elméletileg a művészet és történelem összefüggéseit összefoglaló módon és részleteiben nem tárgyalta, tanulmányaiból kell következtetnünk arra, hogy 10 Lukács György: Művészet és társadalom. Budapest, 1968. 128. 11 Hermann István: Lukács György gondolatvilága. Budapest, 1974. 196.­­I. m., 194. III.m. 195.

Next