HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 30. ÉVFOLYAM (1984)
1984 / 2-4. sz. - KÖNYVEK - SZABÓ ZOLTÁN: Maria Vodă Căpusan: Despre Caragiale
tősen felszínesen azzal érvel, hogy ezek a stíluskategóriák még a művészetben is annyira kidolgozatlanok, s annyian visszaéltek már velük, hogy ő szívesebben végez összehasonlítást egyéni alkotókkal és művekkel. Csak sajnálhatjuk ezt a megtorpanást, mert például Frye kutatásai éppen világosan bebizonyítják mennyire barokk mű Az elveszett Paradicsom, s arra a kérdésre is választ adnak, hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen mű születhetett puritán, a katolikus-barokk világtól oly távoli Angliában. Ugyanerre a kérdésre egyébként Christopher Hill is választ ad, amikor kifejti, s pontosan behatárolja Milton eszmevilágát. Érdekes módon azonban ő sem használja a barokk stíluskategóriát. Az angolszász kutatók idegenkednek az efféle klasszifikációtól; az általánosító tanulságot, úgy látszik, kontinentális irodalom-és művészettörténészeknek kell majd levonniuk. Érdemes itt megjegyeznünk, hogy Az elveszett Paradicsom legutóbbi magyar kiadásához írt tanulmányában Szenczi Miklós nagyon jól exponálta ezt a problémát. Frye könyve formailag is példaszerű. Elemzéseit, összehasonlításait nyolc színes és kétszáznegyvenhat fekete-fehér reprodukcióval szemlélteti, s az olvasást megkönnyíti, hogy a szövegben a margóra nyomtatott számok jelzik melyik illusztrációra vonatkoznak a hivatkozások. A tanulmányt harminc oldalas irodalomjegyzék anyaga teszi megbízhatóvá, s részletes index könnyen kezelhetővé. Szőnyi György Endre Maria Vodá Capusan: Despre Caragiale Cluj-Napoca, 1982. Editura Dacia, 245. Maria Vodá Capusan újabb kötete (egyféleképpen folytatása a Helikonban már ismertetett könyvének : Dramatis personae, 1980) a nagy román drámaíróval, Caragialéval foglalkozik minda drámák szövege, mind pedig színházi előadásuk szempontjából. De könyve elméleti és összehasonlító jellegűvé és érdekűvé válik a megközelítés módozatai miatt. Tulajdonképpen Caragiale modernséget akarja a szerző megvilágítani szemiotikai, szövegelméleti és befogadásesztétikai alapon. Forrásai elsősorban a francia strukturalisták és szemiotikusok (pl. Barthes, Lacan, Todorov, Foucault stb.), de mások is (pl. Eco, Jauss, McLuhan, Keir Elam). A könyv fejezeteit két nagy részben különíti el. Az első rész címe: Magnum Mophtologicum (aminek alapja a „semmiség, csekélység" jelentésű szó). Az első fejezet épp azzal foglalkozik, hogy Caragialénak a „semmiségeket" hangsúlyozó művei hogyan válnak „ürességeket" leleplező és mégis a „fontost" jelentő közlés eszközévé. Caragialénak ezt az eljárását a Roland Barthes-ével veti egybe, aki a maga elméleti területén a modern kor „bálványait" a hozzájuk fűződő mítoszoktól mítosz értékű és erejű szavak révén fosztja meg. Mindezt a szövegezés részletes vizsgálatával a következő fejezetben konkretizálja (Tisztátlan szöveg). Az egyik sajátos szövegfajtát „tisztátlan"-nak nevezi (innen a fejezet címe), minthogy ún. „előszövegekkel", például újságcikkekből, körlevelekből, tartalomjegyzékekből vett töredékekkel vannak „megterhelve". Ezeket egy olyan „univerzum" szövegmintáinak tekinti, amelyeknek lényege megtévesztő módon rejtve marad. A szöveg tehát egymástól elütő jellegű alkotóelemekből áll. Ezek alkotják az izotópia ellentéteként a szerzőtől a festészeti kollázs terminológiájából átvett „allotópiát". Ezeknek az ikonként érvényesülő különnemű elemeknek a felhasználása következtében a szövegbeli lehetséges világ szabálytalannak, rendellenesnek tűnik. Ugyanezek viszont a „kifejezés szubsztanciájának" a szintjén lehetővé teszik, hogy különböző jellegű és értékű, irodalmi és nem irodalmi szövegek kapcsolódjanak össze. Az ilyen jellegű alkotás egy olyan olvasót feltételez, amelyik képes felfedni a szöveg rejtélyes összefüggéseit, és ezt egy nem harmonikus világ szimbólumaként is fel tudja fogni. A harmadik fejezet témája és címe is: a szöveg zsarnoksága. Itt a szerző tulajdonképpen azt a hatást vizsgálja, amelyet a darabokba beépített különnemű szövegrészek, az „előszövegek" gyakorolnak a szereplőkre. Jelentőségüket abban látja, hogy az ilyen részek felolvasása, idézése a dráma cselekményének egyik legfontosabb mozgatórugója. Néha az ilyen szövegek hatása agreszszív végletekbe is átcsaphat. Különben a negyedik fejezet retorikai kérdésként foglalkozik a kritikus szövegek színpadi előadásmódjával, amihez a keret az egyetemes színháztörténet, azon belül a drámák szövegébe épített szónoklatok vizsgálata. A szerző szerint Caragialénál leginkább a negatívan „szerepeltetett" szónoklatok a hatásosak: fel nem foghatók (mert nincs kohéziójuk) vagy el nem fogadhatók (mert zavarosak) vagy pedig haszontalanok (mert funkció nélküliek). A szerző idevágó vizsgálataiból kitetszően ezt a közlésbeli „negatívumot" viszi tovább az abszurdig elmenően Ionesco, akinél például A székekben egy süketnéma tart egy