HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - HAYDEN WHITE: Megjegyzés az újhistorizmushoz
HAYDEN WHITE / MEGJEGYZÉS AZ ÚJHISTORIZMUSHOZ 35 hető be egy „autonóm irodalomtörténet" „szövege" helyett. Következésképpen, amit eredetileg irodalmi művek és szociokulturális kontextusuk kapcsolatának vizsgálataként állítottak be, hirtelen radikális újjáfogalmazásává válik irodalmi műveknek, szociokulturális kontextusoknak, e kettő viszonyának, és ezáltal magának a „történelemnek" - mindegyiket valamiféle „szövegnek" tekintve. Ez a fajta megfogalmazás egy sor irodalomtudományi és történettudományi ortodoxiát sért. Először is az újhistorikusok véleménye szerint irodalmi szövegek világosabbá válhatnak történelmi kontextusukhoz való viszonyuk vizsgálata által - ezzel vétenek a még mindig erőteljes újkritika formalista tantétele ellen. Aztán az újhistoristák mintha visszatérnének az irodalmi szövegek tanulmányozásának régebbi filológiai megközelítéséhez, és közben elkövetik azt, amit az újkritikusok „genetikus tévedésnek" neveztek. Másodszor, azt sugallják: lehetséges különbséget tenni szöveg és kontextus között, ezzel vétenek a formalizmus újabb keletű, posztstrukturalista változata ellen. A posztstrukturalizmus elmélete szerint nincsen semmi a szövegen „kívül", következésképpen az újhistoristák azon fáradozása, hogy különbséget tegyenek szöveg és kontextus között, a „referenciális tévedés" vétségéhez vezet. Harmadszor, az a mód, ahogyan a történelmi kontextus természetét értelmezik, megbotránkoztatja a történészeket. Az újhistoristák számára a „kulturális rendszer" lesz a történelmi kontextus. A szociális intézményeket és tevékenységeket, beleértve a politikát, ennek a rendszernek a funkciójaként értelmezik, nem pedig fordítva. Így aztán az újhistorizmus mintha arra épülne, amit a „kulturalizmus tévedésének" lehetne nevezni, és ez az irányzatot a történelmi idealizmus egyik fajtájává teszi. Negyedszer pedig, ahogyan az újhistoristák az irodalmi szövegek és a kulturális rendszerek közötti viszonyokat értelmezik, egyaránt megbotránkoztatják a történészeket és a hagyományos irodalmárokat. Az újhistoristák szerint ez a viszony természete szerint „intertextuális". Kétféle „szöveg" között a viszony: egyfelől „irodalmi", másfelől „kulturális". Innen ered az a vád, hogy az újhistorizmus kettős értelemben egyszerűsít: a szociálist a kulturális egy funkciójának szintjére fokozza le, majd a kulturálist tovább fokozza a szöveg szintjére. Mindez annak a vétségnek az elkövetéséhez vezet, amit „textualista tévedésnek" lehetne nevezni, így, mint láthatjuk, az újhistorizmus minden, csak nem szintézis az irodalom tanulmányozásának formalista és történelmi megközelítési módja között. Ellenkezőleg, inkább olyan kísérletnek tűnik, amely megpróbálja összekapcsolni azt, amit néhány történész a történelem tanulmányozásában a „formalista" tévedésnek tart (kulturalizmus és textualizmus) azzal, amit néhány formalista irodalomelmélet-író az irodalomtudományok „historista" tévedésének tart (genetizmus és referencialitás), így például Fox-Genovese számára, aki a kulturális jelenségek tanulmányozásának rendes, „történeti" megközelítésmódját képviseli, az újhistoristák nem eléggé genetikusak vagy referenciálisak. Kulturalogikus („irodalomelméleti") megközelítésmódjuk és textualista („posztstrukturalista") előítéleteik vakká teszik őket a történelem „szociálisan strukturált" és „politikus" természete iránt.