HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - HAYDEN WHITE: Megjegyzés az újhistorizmushoz
38 ELMÉLETI ALAPOK textualista elméletének valamilyen formáját. Ez főként azért van így, mert a történelmi múlt, Fredric Jameson érvelésével, „csak korábbi textualizációin keresztül" tanulmányozható, legyenek ezek dokumentumok vagy a dokumentumok tanulmányozására alapozott, történészek által készített feljegyzések arról, hogy mi történt a múltban. Másodszor pedig, a múlt történelmi feljegyzései maguk is arra a feltételezésre épülnek, hogy az események írott reprezentációi és textualizációi megbízhatóan közvetítik az események realitását. A történelmi események olyan események - függetlenül attól, hogy azon kívül még mik -, amelyek valóban megtörténtek vagy amelyekről azt hiszik, hogy valóban megtörténtek, de amelyek már közvetlenül nem érhetők el az észlelés számára, így ahhoz, hogy a reflexió tárgyává válhassanak, le kell őket írni, mégpedig valamiféle természetes vagy technikai nyelv segítségével, így az események később nyújtott analízise vagy magyarázata, legyen az monologikus vagy narratív, mindig az előzőleg leírt események analízise vagy magyarázata lesz. A leírás olyan nyelvészeti sűrítő, elmozdító, szimbolizáló és másodlagosan átértékelő folyamatok eredménye lesz, amelyek a szövegek létrejöttét befolyásolják. Pusztán ennek alapján igazoltan beszélhetünk a történelemről mint szövegről. Ez nyilvánvalóan metafora, de nem metaforikusabb Marx kijelentésénél, hogy „minden korábbi történelem az osztályharc történelme", vagy Fox-Genovese kijelentésénél, amely szerint „a történelem, legalábbis a jó történelem, elkerülhetetlenül strukturális". Ennél is fontosabb, hogy a kijelentés: „a történelem szöveg", semmilyen módon nem mond ellent a történelem természetéről vallott fönti kijelentéseknek. Ellenkezőleg, nem más vagy legalábbis metodológiai célokból elképzelhető, hogy nem más, mint a fönti kijelentések módosítása. Ilyetén elgondolva az újhistorikusok textualizmusa, csakúgy mint Geertz és Foucault strukturalizmusának és posztstrukturalizmusának textualizmusa, azt az előnyt hordozza magában, hogy explicitté és ezáltal a kritika számára szabaddá teszi a történelem tanulmányozásának bármely, módszerében benne rejlő textualista elemét. És ezen túl lehetővé teszi, hogy lássuk: az újhistorizmus és kritikusai közötti konfliktus - különösen, ha ezek a kritikusok az irodalomtudományok vagy a kulturális tanulmányok művelői voltak - valójában a textualitás különböző elméletei közötti konfliktus. Érdemes ismét fölidézni, hogy az újhistorikusok számára az alapvető probléma, amit a historizmus általuk javasolt formája hivatott megoldani, nem annyira a formalizmus volt, mint az a fajta irodalomtörténet, amely létrehozta a formalizmust. Az irodalmi művek régebbi formalista megközelítése egyaránt föltételezte az irodalom „autonómiáját" a történelmi kontextushoz képest, és az egyes művek egymással való összehasonlíthatatlanságát, kivéve, ha ugyanolyan vagy hasonló „stilisztikai" jegyeket hordoznak. Következésképpen az irodalom „történetét" csak különleges stilisztikai pillanatok sorozataként tudták elgondolni, amelyek közül mindegyiket meg lehetett ragadni paradigmatikus struktúraként, ám a közöttük fennálló viszony az egyes pillanatok egyedisége miatt, lényegében meghatározhatatlan