HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 47. ÉVFOLYAM (2001)
2001 / 1. sz. - KÖNYVEK - BALOGH TAMÁS: Christoph Strupp: Johann Huizinga : geschichtswissenschaft als Kulturgeschichte
KÖNYVEK kör tagjai, hanem Hayden White, Ankersmit, vagy éppen Simon Schama). Vizsgálódásait abban öszszegezhetjük, hogy ha van is némi hasonlóság például Schama és Huizinga könyvei közt, ez inkább a két szerző közös érdeklődési területének, vonzódásainak tudható be. Huizinga nem teremtett iskolát, meglátásai felett pedig - éppen mert annyira sajátos gondolatmenetbe kapcsolódnak -, ma úgy látszik, eljárt az idő. (Lehet, hogy ha Strupp nem kultúrtörténészként közelített volna Huizingához, és nem történészek munkáiban kutatott volna Huizinga hatása vagy szellemi öröksége után, több egyezésre bukkant volna.) Strupp könyve nagyon megbízható, igen alapos munka, amely néhány apróságban (például datálási kérdésekben) újat is hoz. Értékét jelzi, hogy akár hollandul is megjelenhetett volna, hiszen már fent említett megközelítésmódja is markánsan megkülönbözteti Anton van der Lem holland történésznek a szellemi fejlődés mozzanatait az életrajzi tények köré csoportosító, alapműnek számító Huizinga-életrajzától (Anton van der Lem: Johan Huizinga. Leven en werk in beeiden & documenten. Wereldbibliotheek, Amsterdam, 1993). Németajkú vagy hollandul nem tudó olvasók számára azonban enélkül is hézagpótló munka lett volna - és lesz is - Struppé. Leginkább azt vártam a könyvtől, hogy többet megtudok arról a kapcsolatról, amely Huizingát Németországhoz és olyan alkotókhoz fűzte, mint Aby Warburg, Thomas Mann vagy André Jolies, de ebben sajnos csalatkoznom kellett. Strupp ugyanis nagyrészt olyan forrásokat használ, melyeket már mindenki ismer, így Huizingának a leideni archívumban található (részben kiadott) levelezését, Thomas Mann Naplóit, illetve Huizinga-kutatók írásait. A könyv legérdekesebb fejezete mégis az, amely a harmincas években kultúrkritikussá avanzsált tudóssal foglalkozik. Strupp több oldalról is bemutatja Huizinga nemzeti szocializmussal szemben elfoglalt pozícióját, rávilágítva az ebben a viszonyban megmutatkozó különös kettősségre, arra, hogy az igen bátor személyes kiállás ellenére - amely hozzájárult, hogy munkái szinte rögtön felkerüljenek az „elfajzott" irodalmat tiltó listákra, még ha ez a háború kitöréséig nem is vezetett német bojkottjukhoz - Huizinga szellemi magatartása némileg kétértelműnek tűnhetett. Az értékek megőrzését hirdető, sőt önkorlátozásra, erkölcsi megújulásra felszólító, a napi politikától távolságot tartó, sőt azt némileg démonizáló történész álláspontja az adott körülmények közt olyan töltést kaphatott, amely akár ellentétes is lehetett Huizinga eredeti, személyes intencióival (ezt az elképzelést egyébként kutatásaim szerint megerősíti a magyar recepció története is). A (kultúr)történészi megközelítésmód természetesen óhatatlanul oda vezet, hogy Strupp könyvében Huizinga életművének bizonyos sajátosságai jobban kidomborodnak, néha más vonások rovására is. Jellemzőnek tartom, hogy Strupp viszonylag sokszor hivatkozik André Jolies és Huizinga szellemi kapcsolatára. Strupp talán nem szereti jobban Joliest, mint Huizingát, feltűnő viszont, adott kérdésekben mennyivel jobban tudja közvetíteni Jolies álláspontját, mint Huizingáét (például 71-72. vagy 99.). Talán azért, mert Joliest elég csak idéznie, hiszen az irodalomtörténészfolklorista gondolatmenete kristálytiszta. Jokes kifejezetten a hagyományos történeti és irodalmi diskurzusba kívánt bekapcsolódni, miközben Huizinga éppen azt hangsúlyozta, hogy amit ő keres, kívül esik a korabeli tudományok látókörén. Személyes kapcsolat fűzte a történelemhez, attitűdjét - és ezzel egyáltalán nem állt egyedül a maga korában - még a „megragadottság" fogalomkörében lehetne legjobban leírni (ezt egyáltalán nem zárja ki, hogy életére visszapillantva saját ténykedését „a szellem kertjei feletti lebegésinek nevezte). Jolies és Huizinga szellemi kapcsolatának természetéről sokat elárul, menynyire eltérően gondolkoztak a történelem és az irodalmi formák viszonyáról. Jokes szerint, ahogy elhagyjuk a legelemibb történeti „tények" terepét, a történelem, amit leírunk, rögtön meghatározott irodalmi alapformákat követve strukturálódik, vagyis lehetetlen közvetlen kapcsolatba lépni a történelemmel. Ezzel szemben Huizinga azt vallotta, hogy „valahogyan volt", és ennek a valóságnak a megismerését erkölcsi kötelességének érezte. Strupp minden különösebb kommentár nélkül úgy idéz (egyébként saját, kiváló fordításában) Huizingától, mintha az egyes részletek önmagukért beszélnének, miközben nagyon gyakran igen bonyolult - mert tapogatózó -gondolatmenetből emeli ki őket, amelynek végén a szerző esetleg már mást mond, mint az elején. Pedig ha van valami, amivel Huizinga