HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 51. ÉVFOLYAM (2005)
2005 / 3. sz. - TANULMÁNYOK - KECSKEMÉTI GÁBOR: Vallától Wittgensteinig (és vissza?) : a nyelv- és irodalomelméleti gondolkodás történeti vizsgálata mint irodalomelméleti kihívás
TANULMÁNYOK szemében tudta megmutatni az influenza és a porckorongsérv anamnézisének igencsak eltérő jellegét. Mégis mind a kettő tisztességes betegség, és ehhez hasonlóan „az irodalom szónak [is] nehezen kezelhetően sok, de legalábbis számos eltérő jelentése van, melyekkel egymástól mélységesen különböző, de egyaránt létező jelenségekre lehet utalni. A létező szó ebben az összefüggésben arra utal, hogy a jelenség létezik azoknak, akik hisznek benne." Túl azon, hogy - mint a fentiekből levezethető- akár Lorenzo Valla is fogalmazhatta volna őket, bölcs és igaz mondatok ezek, amelyek azonnal mély rezonanciát keltettek bennem. Magam is sokat töprengtem már - Szili József nyomán - irodalomfolyamatokról, olyan merőben különböző ontológiáju tárgyakról, amelyeket megnevezésük csaknem véletlennek tekinthető homonímiáján kívül alig kapcsol más össze. Ezen irodalomfolyamatok egyikének kutatójaként főként influenzával volt dolgom: az irodalomhasználati konvenciók kompetenciájának metonimikus jelleges terjedését biztosítani képes olyan vírushordozókkal, mint a grammatika, a poétika, a retorika és a logika. Annak a történetét, hogy kezdetben retorikatörténeti érdeklődésem milyen megfontolások hatására és milyen lépésekben tágult azzá, amit történeti kommunikációelméletnek neveztem el, elmeséltem már egyebütt,19 és az ott elmondottakat semmilyen tekintetten nem kívánom megismételni. Most újra átgondolva viszont az is láthatóvá vált a számomra, hogy mindennek meglepően sok köze van Valla consuetudo-elméletéhez is, amelyhez való viszonyában ez a történet is újraartikulálható. A történet e fogalmak felhasználásával való újramondásához viszont érdemes lesz a Wallakutatóként már bemutatott Nancy S. Struever egy tipologikus tudományelméleti rendszerezésére támaszkodni. Struever 1998-ban áttekintette azokat a kutatási paradigmákat, amelyeket a múlt évezred utolsó évtizedeiben az „intellectual history" különböző képviselői és iskolái a retorikai perspektíva bevonására kezdeményeztek.20 Három erős iniciatívát különböztetett meg. Elsőként, a formalizmus szóval megnevezve a bármely műfajhoz és diskurzusrendhez tartozó szövegek formális retorikai analízisét tárgyalta. Szerinte ennek kortársi gyakorlatában a meghatározó hányad Hayden W. White mantráját mormolja: a forma tartalmát nyitja fel, hogy felfedje a szöveg rejtett motivációit, a narráció és a figuráció gyakran tudattalan választásainak dekonstruálásával a leplezett ideológiai stratégiákat kívánja lefülelni, a szubverziót nyakon csípni. Az észrevételekből és megfogalmazásokból máris látható, hogy ez az irányzat nem élvezi a professzorasszony teljes szimpátiáját. És valóban: Struever és White szakmai vitáinak ekkorra két évtizedes miáltjuk volt. Struever már 1980-ban azt 14 KECSKEMÉTI GÁBOR: AZ eszmetörténet új lehetőségei A régi magyar irodalom kutatásában. A VERES 2004, i. m. 161-8. 2,1 NANCY S. STRUEVER: The Place of the History of Rhetoric in Intellectual History: The Early Modern Example. = Intellectual News, 3 (Spring 1998), 32-43.