Hadifogoly Híradó, 1992 (1. évfolyam, 1-2. szám)

1992-11-01 / 1. szám

1992. november I. évf. 1. szám­aira van lapunk Tisztelettel és szeretettel köszöntöm szövetségünk vezetősége nevében minden volt hadifogoly bajtársamat, a hozzátartozókat, az olvasók mindegyikét, akik kezükbe veszik lapunkat, sok-sok év után az első Hadifogoly Híradót. Miután országunk lakosságának meghatározó többsége 1990 tavaszán hitet tett a független, demokratikus eszme mellett, és a több, mint 40 éve (1948-ban) megszüntetett Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége jogfolytonossággal ismét megalakulhatott, a vezetőségnek elhatározott szándékában állt az egykori hadifogolyújság újbóli megjelentetése. Az anyagi eszközök hiányában türelmetlenül várnunk kellett célkitűzésünk elérésére, amíg végül tervünk megvalósult. Íme az eredmény, az első példány elkészült, útjára eredt. Tessék olvasni! Ez a lap a mi újságunk, a mi sorsunkkal foglalkozik, a mi emlékeinket van hivatva föleleveníteni, a bajtársi összetartozásunkat ápolja. A sors érdekessége, hogy a Híradó első száma az őszi évszakban, párhuzamban életszakaszunk időszakával jelenik meg, a mi őszünkben. Ábrándszerűen, hirtelenjében a hajdan sokszor eldalolt nóta végső sorai ötlenek eszembe... „Szép ifjúkor jér vissza egy szóra. Őszirózsa, fehér őszirózsa!” Igen, 40 egynéhány évvel ezelőtt mint jó kiállású, vígkedélyű legények gondtalanul éltük életünket, a szebb jövő felé irányítottuk tekintetünket, mint bevonult katonák reményekkel telve feszítettünk egyenruhánkban, könnyedén alkalmazkodtunk a regulához. Közben mókáztunk, udvaroltunk, mulattunk, és várva vártuk a kötelező 2 év leteltét. De könnyedén is múltak napjaink! Aztán... aztán a vágyott jövő helyett fenevilágba, egyszeriben a háború iszonyatos fergetegébe zuhantunk. Visszanézésem messzeségében most már a kontúrok eltorzulnak. A puskaropogás, az ágyúk bömbölése, a bombázások, a kínzó éhség, a kemény hideg, mindmegany­­nyi csapása a sorsnak zúdult reánk. A „ma még piros élet, holnap fehér álom” veszélyes árnyékába szökkentünk a lövészárkokban, húztuk meg magunkat a pillanatnyi rejtekhelyen, elvesztettük legjobb pajtásainkat, elszakadtunk az édesotthontól. Mivel azonban életben maradtunk, többségében haza is kerültünk, még hittünk. Hittünk a háború mielőbbi befejezésében. Majd annak is vége lett, de katasztrofálisan. Vae victis, jaj a legyőzötteknek! A szovjet hadsereg a fronton elfogott katonatársainkat szállította először a birodalom belsejébe. Aztán a magyar területen gyűjtögette össze ifjainkat, lányainkat, sokat az idősebb korosztályból is, és hurcoltak bennünket százezer számban ki a távolba, a nagy ismeretlenbe, a modern rabszolgaságba. A nyugatra vonulók és az ott menedéket keresők rövidesen ugyancsak szöges drótok mögött találták magukat. Megvetett, lenézett hadifoglyokká váltak, ki voltak szolgáltatva a győztesek kénye-kedvének, kegyetlenkedésének, noha területüket a magyar honvédség soha nem háborgatta. Az Apokalipszis 4 lovasa együttesen szimbolizálta valós sorsunkat: a vörös lovas Háborút, a fehér

Next