Hadifogoly Híradó, 1995 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1995-02-01 / 1. szám

1995. február IV. évf. 1. szám A VOLT HADIFOGLYOK BAJTÁRSI SZÖVETSÉGÉNEK LAPJA Boldva mcxcjy'cxr' új éved Eltűnődöm az évzáró közgyűlések számadásainak egyértelműen kiolvasható, megdöbbentő és felkiáltójeleket követelő lényegén. Elképesztő és elszomorító, hogy mennyire tájékozatlan a magyar társadalom arról, mit szenvedett háborús időkben, a frontokon, harctereken a magyar katona, vagy azokban az időkben, sőt a háború végén begyűjtött sok százezer katona és civil az oroszországi­­ vagy éppen „nyugati” hadifogoly táborokban. De hát van-e ennek felelőse? Azok-e a felelősek, akik ott szenvedtek, fizikailag és lelkileg, a megalázottság, a kiszolgáltatottság, az örökös éhezés, a tetvek, a poloskák és patkányok kínzásaitól? Azok-e, akiknek négy évtizeden keresztül nemcsak, hogy hallgatniuk kellett minderről, de a hivatalos szervektől, azok kiszolgálóitól a „személyzetisektől”, a párttitkároktól, ezerszer és ezerszer kellett hallaniuk az elítélő jelzőt: „fasiszta”, mert a Szovjetunió ellen harcolt? De ez volt a „vád” azokkal szemben is, akik civilként estek „hadifogságba”. Még azt is szemükre vetették, hogy „miért nem szökött meg?!” - talán éppen olyanok és azok, akik akkor is, később is megtalálták a módját, hogyan lehet kevesebb áldozattal gondtalanabbá élni. És nemcsak hallgatniuk kellett, de a hátrányait is érezték: mintha nem lett volna elég a frontokról, a hadifogságból hazahurcolt betegség, rokkantság, nyomorodottság,testileg-lelkileg ott át­élt végeláthatatlan sok szenvedés! Nem, nem azok a felelősök! - még csak a hallgatásuk miatt sem. Mert hiszen egy tudatos politika megnyilvánulása, „harcmodora” volt ez. A győzteseknek a nagy hős-kultusza mellett a magyar katona, aki ott szenvedett a dermesztő telekben, a sártengerben, a rettenet óráiban, napjaiban és hónapjaiban, megalázott lett a saját hazájában. Céltudatos, magalázó politikai játék volt! Nehogy eszébe jusson a „haza” fogalma, nehogy eszébe jusson valamit is kérni, elvárni mindazért, amit elszenvedett. Negyven éven át (egy generáció időtartamában!) hallgatnia kellett. Nem volt ildomos mindezt emlegetni. Pedig talán az is felvethető lenne, hogy a nemzetközi jog szerint mennyire volt elfogadható a háború befejezése után összeszedni - nem is csak a katona, hanem a civil­­ „hadifoglyokat”. De ha már a „győző” jogán történt, ami történt, talán - ennyi idő múltán­­ nem sok értelme van ezt emlegetni. Ám az a tény, hogy az ország (politikai) vezetése nem tudja, vagy nem akarja meghallani ennek a - sajnos, egyre fogyó lélekszámú - közösségnek a jajszavát, ez érthetetlen, fájdalmas és felháborító. Hiszen oly csekély az, amit kérünk. Jogos kárpótlás­­ a „nyugati” hadifoglyoknak is; a kárpótlási jegyek értékének megvédése az üzletektől, a zsiványoktól, a hullarablóktól, a kufároktól. Szövetségünk szerény támogatása, a Hadifogoly Emlékmű felállításának elősegítése.... Szinte ez minden! Az ember nem tudja, vajon jól hallja-e, jól érti-e, hogy léteznek az országban olyan szervezetek, ahol életerős (de bizonyára elpuhult!) fiatalemberek, ahol és akik országos fórumon arról szavalnak: nem kell az országnak hadsereg, nem kellenek katonák, ilyenre ne költsön az állam! Vajon mit jelentenek ezek a hangok? Vajon honnan erednek, kik a súgók? A négy évtizedes internacionalista országlás után kinek a hangját hallatják ezek a fiatalok? Hiszen, aki tagadja a hadsereg létének szükségességét, annak valójában mi fogalma lehet a Hazáról? A szent földről, amelyet „őseink vérrel szereztek, amelyről lemondani hazaárulás” - mint Vértesy László bajtársunk mondotta. Micsoda irracionalitás! A tobzódó jólét és a nyomorúság, a hazaszeretet és a dekadencia! És mégis... Nem tudom, a kedves Olvasónak, Bajtársainknak milyen volt a Karácsonyuk, mennyire boldog és kegyelemteljes. Nem tudom, milyen volt a Szilveszter és nem tudom, csak sejtem, milyen érzelmekkel és gondolatokkal búcsúztak az 1994-es esztendőtől, és azt is csak gondolom, milyen aggodalmakkal, talán félelmekkel kezdték el az újat Mégis... írásomat szeretném azzal befejezni, hiszen van még bőven hátra az esztendőből - hogy minden bajtársunknak, családjának és mindannyiunknak boldog magyar új esztendőt kívánjak, a Szerkesztőség és a magam nevében is. Antalfy István

Next