Hadifogoly Híradó, 1996 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1996-02-01 / 1. szám

1996. február V. évf. 1. szám A VOLT HADIFOGLYOK BAJTÁRSI SZÖVETSÉGÉNEK LAPJA Emlékezzünk! — Emlékezünk... Történelmi emlékezetünk és turisztikai élményeink leltárába kitörölhetetlenül vésődött be sok francia város neve, melyekre mindig is úgy tekintettünk, mint valami magasabbrendű kultúra és gondolkodásmód jelképeire. Avignon, Cherbourg, Dieppe, Fortainebleau, Lyon, Marseille, Nice, Poitiers, Rouen, Strassbourg, Toulouse - és még folytathatnánk a felsorolást - fényesen csengő nevek voltak mindaddig, amíg a második világháború után egy másik réteg nem rakódott az emlékekre: a fogolytáborok képe és a bennük átélt testi­lelki megpróbáltatások máig is bennünk élő momentumai, a szögesdrót, a betonpadló, a koldussá rongyo­­lódott, éhséggel, betegségekkel, a halálfélelemmel és az emberi rosszindulattal viaskodó fiatal emberek tragédiája. 1945 június-júliusában, amikor a győztes hatalmak szeszélye szinte észrevétlenül átsöpört közel másfél millió hadifoglyot, köztük 60-70 ezer magyart, a francia „munkatáborok” kerítései közé, az első pillanatban valami ködös remény csillant fel bennünk, hiszen Franciaországba, egy kultúrnép őrizetébe kerültünk, és különben mi nem álltunk hadilábon a franciákkal, sőt a háború alatt Magyarországra menekült 1200 francia katona emberséges ellátásával példát mutattunk a humanizmusból és a lovagiasságból. Rövidesen rá kellett döbbennünk azonban arra, hogy ez nem az a Franciaország, és ezek nem azok a franciák, akikre mindig tisztelettel tekintettünk. De csalódtunk másban is. Hittük, hogy a franciák rájönnek fogvatartásunk jogi és politikai abszurditására, és hazaengednek bennünket. Nem így történt. Tévedtünk akkor is, amikor az első hónapok tapasztalatai alapján azt hittük, hogy a világ nem tud létezésünkről. Mert jöttek magyarul jól beszélő agitátorok. Egyikük azzal, hogy ne törekedjünk haza, mert otthon reménytelen állapotok vannak, másikuk pont az ellenkezőjét hirdette. És jöttek a bányák ügynökei, az idegenlégió toborzói a szabadulás és a biztos jövő ígéreteivel. Az emberkereskedők és hamis próféták által keltett zűrzavarban jelent meg a táborokban, a hadifogoly igazgatás különleges engedélyével a párizsi Magyar Misszió két kiküldöttje, dr. Szalay Jeromos bencés paptanár és Kulifay Imre református lelkész. Ők nem ígéreteket, hanem az elfogadható reményt, a lelki vigaszt hozták tarisznyájukban, és nemcsak beszéltek, hanem tettek is. Fellármázták a Nemzetközi Vöröskeresztet és a sajtót, tárgyilagos és őszinte tájékoztatást adtak a hatóságoknak a táborokban tapasztalt viszonyokról, pénzt, élelmiszert, gyógyszert, ruhát gyűjtöttek, instanciáztak a táborviszonyok javítása és a foglyok felszabadítása, különösen a leventék elbocsátása érdekében. Megszervezték a fiatalok hazautazás előtti üdültetését, és ott voltak Strassbourgban a vonatok indításánál. Ez a munka az akkori és az ottani viszonyok között nem volt veszélytelen. Egyrészt a közlekedési bizonytalanság, másrészt a táborokra vonatkozó adatok megbízhatatlanságából eredő információhiány és a helyi táborpa­rancsnokok önkényeskedése nagyban nehezítette a lelkészek szándékainak megvalósulását. Nem egy­szer életveszélybe is kerültek. Mindezek alapján nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy P. Szalay Jeromos és Kulifay Imre lelkészek önfeláldozó munkája révén sok magyar fiatal életét, jövőjét sikerült megmenteni. Mindezért a hivatalos Magyarországtól soha semmiféle elismerést nem kaptak (igaz, nem is vártak). A róluk való megemlékezésre, a hálás túlélők kezdeményezése nyomán most van első ízben lehetőségünk. Szövetségünk P. Szalay Jeromos születésének 100. és Kulifay Imre halálának 10. évfordulóján megemlé­kező ünnepségeket rendez. 1996. április 14-én, vasárnap felavatják az atya szülőfaluja, Nóráp (Veszprém

Next