Hadifogoly Híradó, 1996 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1996-02-01 / 1. szám

3 szerelvényen a Dráva túloldaláról leadott ágyúlövések öltek meg. Emléküket őrzi Zákány(telep) lakossága”. (A cikket a lap szerkesztőségének meleg hangú soraiból és Zákány polgármesterének megszívlelendő beszédéből állí­tottam össze!) M. Sz. Az 1995. december 13-i országos vezetői értekezlet jegyzőkönyvéből Az értekezletet a vezetőség az alapszabálynak megfelelően hívta össze a vidéki szervezetek vezetőinek részvételével és a budapesti tagság aktív tagjainak meghívásával. A meghívó szerint az értekezlet főbb napirendi pontjai a következők vol­tak: - a vezetőség beszámolója; - a kárpótlási törvény módosítása; - a Hadifogoly Híradó kiadásának módosítása. A beszámolókban Kis Károlyné, a szövetség gazdasági ve­zetője részletes beszámolót adott gazdasági helyzetünkről. A gondos gazdálkodás, a tagság dicséretes adakozása tette lehetővé, hogy az 1995-ös évet mintegy 400 000 Ft kezdő, az 1994. évről áthozott összeggel kezdhettük el. Az 1995-ös bevételt a tagdíjak, a Híradó támogatására befi­zetett összegek és az országgyűlés 500 000 Ft-os támogatá­sa emelte oly szintre, hogy minden kiadást, amelyet az ellen­őrző bizottság tételesen ellenőrzött, teljesíteni tudtunk. Az emlékmű állításával kapcsolatban a javasolt határidők betartása nem volt lehetséges, mert az ígért segítséget a megoldásokhoz nem kapták meg az ezzel foglalkozók, más­részt a hatóságokat nem utasíthatjuk határozatok betartásá­ra. Zágony Pál bajtárs beszámolójának azt a részét, hogy az emlékművel kapcsolatos ügyintézést a munka 10%-ának tart­ja, egyesek a vezetők közül is úgy értelmezték, hogy azt lényegtelennek tartjuk. A tény pedig az, hogy az engedélye­zés megvalósításának előkészítése 90%-ban már kész. Ez derült ki a főváros VIIl. kerületi önkormányzatnál járt bizottság részére is abból a tájékoztatóból, amelyet a helyettes polgár­­mester adott. A kárpótlási törvény módosítását a kormány többszöri sürge­tésünk ellenére ezidáig nem tűzte napirendre. A Híradó kia­dásának kényszerű módosítása már ismert. Évi 6 alkalom­mal jelenik meg, de az oldalszámot 8-ról 12-re növeljük. Ezzel gazdagítani tudjuk a Szövetségünk életéből és a Hadifoglyok írják c. rovatainkat. Várhatóan a költség nem fog jelentősen emelkedni éves szinten. Mivel az Országos Hadifogoly­emlékmű végső megformálására vonatkozólag több vélemény hangzott el, vitaindító írásként közzétesszük a leginkább jel­lemző állásfoglalásokat. A szobor makettjét Zágony Pál bajtársunk alkotta. Az értekez­leten ő két variációt említett: vagy kisebb módosítással e makett nagyobb változatát tartaná megvalósíthatónak, vagy az Országos Képzőművészeti Főiskola végzős szobrásznö­vendékei számára kiírt pályázaton egy zsűri által legjobbnak ítélt műtervezőjét kellene a szobor megalkotásával megbízni. A két javasolt variáció közül a vezetői értekezlet tagjai szava­zással döntsenek. Lapunk e számában az egyik bajtársunk érvelését a makett mellett írásban közöljük. Csiky Mihály hivatásos művész, akit tagságunk jelentős része már a hadi­fogságról írt kitűnő könyvéről ismer, mindkét javaslatot elu­tasította. A műalkotás létrehozása nem azonos módon törté­nik, mint a képviselő, vagy államelnökválasztás. A művészet­­történet nem ismer példát arra, hogy nagy, megrázó erejű képet, szobrot, templomot szuverén jogaiban befolyásolt, aka­dályozott művész alkotott volna. Van hazánkban elegendő számú, alkotásaival tehetségét, magas művészi kvalitásait igazoló szobrász, akit erre a feladatra fel lehet kérni. Csak ez a járható út, mert a művészet nem ismer népszavazást. Végül is Zágony Pál bajtársunk által javasolt szavazás elma­radt, mert az értekezlet szünete után oly kevesen maradtak a résztvevők, hogy a kívánt megoldást nem lehetett végrehajta­ni. Hernádi Ferenc (Paks) levele az emlékmű megformálásáról: „Kénytelen vagyok ez úton elmondani véleményemet az or­szágos vezetői értekezleten elhangzott vitán a szobor alakját többek által kifogásolt nézetekkel szemben. Felfogásom szerint a „Didergő hadifogoly” mint a Hadi­fogolyemlékmű főalakja megfelelő. Kifejezi a hideget és az éhséget. Márpedig a szovjet fogságra ezek voltak elsősorban jellemzőek. Ebből következett minden szenvedésünk. Aki volt ott, és ránéz a szobor makettéjére, végigfut a hideg a hátán. Újra érzi a süvöltő, hideg szelet és a mínusz 20 fok alatti hőmérsékletet. A derékon madzagon lógó csajka pedig ön­magáért beszél. Nem értek egyet azzal a kritikával, hogy az a „szerencsétlen alak” gúny tárgya lesz, és nem fog tiszteletet kelteni az utókor szemében. Mintha szégyellnünk kellene! Pedig még megközelítőleg sem fejezi ki, amilyenek később valójában lettünk. Amilyenek a következő évek alatt voltunk! Ez egy jól öltözött, a fogságba esés első napjaiban levő állapotot tükröző magyar katona alakja. Hol van még a facipő, a rongyos ruha, a leromlott egészségi állapot, a nehéz fizikai munka, kényszermunka, kőbánya, ólombánya, a jártányi erőt­lenség kifejezése, a megalázottság jele. A tömegsírok, a tábori latrinák, a meztelen csont-bőr bajtársaink hullájának temetése. Ezt még mind ki kellene fejezni. Az, hogy gyerme­keink, unokáink, de még a fogságot át nem élt felnőttek sem tudják megérteni, annak nem mi vagyunk az oka. Az évtizedig tartó agymosás, az agyonhallgatás, a bűnös nemzet fogalma még mindig hat. Ne akarjunk egy szép oszloppal fátylat borí­tani a mérhetetlen szörnyűségekre. Segíteni a felejtést. Ha mi most nem tudunk végső kétségbeesésünkben kiáltani, hogy mit kell kifejeznie ennek az emlékműnek, hogy mi történt velünk és velük, akik százezrével hevernek szerte a nagy „paradicsomban”, akkor a mi generációnk utáni nemzedék már soha nem tudja meg az igazat. Hangzott el olyan véle­mény, hogy ez az „esetlen alak” szégyen ránk nézve, nem tudnak tisztelettel felnézni rá. Az emlékműnek világgá kellene kiáltania, hogy a szégyen azoké és azé a rendszeré, akik ezt végigvitték. Végül hadd éljek egy hasonlattal, amelyet talán megbocsát a keresztre feszített, megalázott, lemeztelenített Jézus. Őt nem megdicsőült alakban ábrázolják, akik Őt meggyalázták, meg­ölték! Ezért nincs szükség újabb pályázatra, új zsűrire. További bürokratikus buktatók az ügyet esetleg évekre visszavennék. Nekünk pedig már nincs sok időnk.” (Cs. J.) Vezetőségi értekezletünk elmarasztaló bírálata Mint azt az 1995. december 13-ai értekezleten is megemlítet­tem, igen kellemetlen érzésekkel távoztunk helyettesemmel az értekezletről. (Sajnos már nem először, de reméljük, hogy utoljára!) 1996. február

Next