Haemus, 1997 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám
GEORGI KRUMOV Lepkeszárnyú oroszlán Roszen Ruszev képeit szemlélve, gondolataimba besurran Szabó Lőrinc verse, Csuang Hszi álma, amelyben a mester lepke volt s eltűnődik azon, vajon ő álmodta-e a lepkét, vagy a lepke őt? Roszen képei is így idomulnak alkotójukhoz, aki a sajátosan finom, légiesen árnyalatos, lepkeszárny-erős vonalaival belelehelte valamelyik elgondolkodtató, néha gyötrő, vagy szeméremsértő, el nem röppenő, s ha mégis - akkor konokul vissza-visszaszálló kérdését az emberi lét, a robbanásig megfeszített szeszélyek, az álszemérem tiltásával elnyomott vágyak értelméről vagy éppen értelmetlenségéről. Nemcsak lepkék röpködnek Roszen látomásaiban, a kételyek törékeny szárnyú kapcsolatkeresői. A csaknem dionüszoszi mámor mellett a zord misztikum önmagába merülése és egységben látása érvényesül előttünk, elmélkedésre hangol és nemegyszer arra ösztönöz, amire az alkotó lelke és szelleme önmagát is: újjáértelmezni szorongásainkat, valóssá fordítani illékony ábrándjainkat, valós összegezésekbe keretezni a képek jelzésszerű jeleneteit, keresni azt a hétköznapiságon túlmutató értelmet, amelyet a művész keres, tapogatózva a feladat elérhetetlensége homályában. Tudjuk, hogy a bölcsesség kezdete a bölcsesség keresésében rejlik, de maradjunk csak a keresésnél - sugalljakérdezi a kép, a motívumegyüttes, a megszépült vagy önmarcangoló gúnnyal megcsúfított, valóságnak is tekinthető, de csak a valótlanság határait érintő ötödik égtáj keresése - az ötödik égtáj, amely a szívvel gazdagított értelemhez vezet. Így próbálom magamban összegezni eddigi életművét, amely nemcsak az egyén hánykódását tudatja-szemléli. Társadalmi üzenetei is vannak, s azokat akkor tapasztalhatjuk, ha nem egy-egy képet, nem egy kamarakiállítás anyagát próbáljuk értelmezni, hanem nekibátorkodnánk egységbe vonni az évtizedek Roszen-üzeneteit. Akkor talán megláthatnánk azt is, hogy ő tulajdonképpen bizalommal viseltetik az ember iránt, és vallja, hogy az ember tökéletesedése csak úgy tépheti ki magát a gyarlóság hálójából, ha az emberi fatörzs gyökere egyenlő az ággal, ha a leplezett énünk összhangban él a leplezetlennel, de ennek nélkülözhetetlen követelménye önmagunk kíméletlen megmegvilágosítása, megpróbáltatása az ötödik égtáj felé vezető úton. Ez egy olyan út, amelyről csak azt tudhatjuk biztosan, hogy honnan indul és hová akar érni. A többi homály. Ezért skatulyába szorítani Roszen művészetét hasztalan próbálkozás lenne. Az Oroszlán jegyében született, s most, ötvenévesen is lehetetlen pórázon vezetni őt, a lepkeszárnyú oroszlánt. Gondolkodni rajta annál tanulságosabb: a Balkán ősi tradíciói ötvöződnek benne a legmodernebb szürrealista hatásokkal, s az oroszlán torka mintha átkokat dörögne akkor, amikor a lepke szárnya fohászokat sóhajt. Most és itt, Roszen szellemközpontú beállítottsága feladja, egybefonja megválaszolhatatlan kérdéseinek egy szerény részét, azt is összetömörítve a kép már-már szétválaszthatatlan egyetemességébe, s nem retten el, amikor észreveszi, hogy az is robbanni készül, szerteágazódni egy-egy kiúttalannak tűnő útvesztőben, már korántsem lepkeszárnyú álomban. Belevonja ebbe az élményvilágba a beavatatlant, a nézőt, de inkább a látót, s az eltűnődve felsóhajthat a költő szavaival: „... és most már azt hiszem ... hogy minden kép és költemény, azt, hogy Csuang Hszi álmodta a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én ...”