Haemus, 2000 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2000 / 1. szám

EMILIJA DVORJANOVA Jézus Krisztus megkísértése a pusztában A kísértés, hogy ne az légy, aki vagy, hanem az, akinek látni szeretnének. A kísértés, hogy inkább elfogadd a sokarcú látszatot, semmint saját lényeged egységét. Az Én kísértése, hogy uralja a világot, miközben az nem uralja őt a szerelmes közelség szent titká­ban, az együttérzésben. Amikor Jézust emberré keresztelik, mielőtt elkezdődne küldetése, a Lélek elviszi a pusztába, hogy emberi lényegét kísértésnek tegye ki. Mert a lét választás, a választás előtt pedig csupán a pusztaság lé­tezik, amelyben az ember megteremti az általa választott világot. Megkísérttetik az, ami emberi, hogy maga választhassa ki önmagát, a világot, amelyet teremteni akar, a szerelmet, amelyet meg kíván élni, az értelmet, amellyel létét meg akarja tölteni. „És monda neki az ördög: Ha Isten Fia vagy, mondd e kőnek, hogy változzék kenyérré” (Lukács 4.3.) Ha Isten Fia vagy­­ és ha nem vagy? „Azután Jeruzsálembe vivé őt, és a templom ormára állítván, monda néki: Ha Isten Fia vagy, vesd alá magad innét." (Lukács 4.9.) Ha Isten Fia vagy­­ és ha nem vagy? A kísértés, hogy ne önnön belső lényeged türelmes kimunkálásában tűnj ki, amely - ha vagy - eléri önnön lényegiségét mindenki számára, hanem az önmagát kínáló külsőségesség agresszív betűszerin­­tiségében, ahol az önmagában hívő „ha vagy” végtelensége elvész a végesen korlátolt „vagyok” kinyil­vánításában. Jézus nem fogadja el. És vele együtt az ember is az önmagában hívő lét végtelen potenciá­ját választja, az önmagáról tudó lét véges realitása helyett. „Felelvén pedig Jézus, monda néki: Megmondattott: ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.” (Lukács 4. 12.) Jézus által az ember arra vállalkozik, hogy a birtoklás és megalázkodás ötvözetében keresse önnön lényegét. Mert csak ha uralkodsz önmagadon, akkor uralkodhatnak rajtad - csak az eszmétől uralt szel­lem uralhatja az eszmék világát és helyezheti el benne saját önzetlen „célszerű cél nélkül” lényegét. Jé­zus nem önmagától való, hanem „az Atya nevében” cselekszik, és csak ebben az állandó hivatkozási vi­szonyban válik önmagává. Akit ural az eszme, arra hivatott, hogy a világnak adja önmagát, és csak így képes kinyilvánítani az Én a priori, isteni adottságát, hogy a világot bírja, nem külső szószerintiségében, hanem belső értelmi valójában teremtve azt. Az alkotás önmagát odaadó birtoklás és önmagát ajándé­kozó birtokoltság. Az embernek nincs szüksége arra, hogy uralkodjék a világ fölött - így a világon kívül kerül, és soha nem fogja bírni azt. Jézus a világban mutatja és szenvedi végig az utat, az alázatos birtok­lás útját, amelynek során az ember nem keres, nem gyönyörködik, nem talál, hanem formálja a lénye­get. „És monda néki az ördög: Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét...” (Lukács 4. 6.) „Felelvén pedig Jézus, monda néki: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.” (Lukács 4. 8.) Jézus a titkos emberi lényeget választotta, és annak útján indult, amely nem hatalmaskodik, hanem alázatosan birtokol, nem kényszerít, hanem rábeszél - Jézus által nő fel az ember a választásig, hogy­­­•m­aga formálja példaszerűségét, és ezzel a lét társalkotójává váljék. «т [UNK] [UNK]Сямоков [UNK] са­лттр [UNK] [UNK] [UNK] пои4е [UNK] [UNK]“ Csíkhelyi Lenke fordítása ÖKWbAO РУЛСКИААоНАС»ХР [UNK]Т [UNK] [UNK]?Л п [UNK]лмииятл ИМ». РАСТОАИ'ге-8-Ч* esbjüGHKUROTb öámckobí, hmail часд. ст [UNK]св#­оксак [UNK] I BOSFjtKOCKAEL ПОЛОВИ Н [UNK] [UNK]АО [UNK] PACTOM------------- ---п — —-------------— припне ми» ЛМбС [UNK]Т ?Ш ЩЙЛО нцфтое утт лтлескиз jjAFb щисмодьту-л) wtelr гроео влязо медно висоггоместз

Next