Haemus, 2000 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 1. szám
EMILIJA DVORJANOVA Jézus Krisztus megkísértése a pusztában A kísértés, hogy ne az légy, aki vagy, hanem az, akinek látni szeretnének. A kísértés, hogy inkább elfogadd a sokarcú látszatot, semmint saját lényeged egységét. Az Én kísértése, hogy uralja a világot, miközben az nem uralja őt a szerelmes közelség szent titkában, az együttérzésben. Amikor Jézust emberré keresztelik, mielőtt elkezdődne küldetése, a Lélek elviszi a pusztába, hogy emberi lényegét kísértésnek tegye ki. Mert a lét választás, a választás előtt pedig csupán a pusztaság létezik, amelyben az ember megteremti az általa választott világot. Megkísérttetik az, ami emberi, hogy maga választhassa ki önmagát, a világot, amelyet teremteni akar, a szerelmet, amelyet meg kíván élni, az értelmet, amellyel létét meg akarja tölteni. „És monda neki az ördög: Ha Isten Fia vagy, mondd e kőnek, hogy változzék kenyérré” (Lukács 4.3.) Ha Isten Fia vagy és ha nem vagy? „Azután Jeruzsálembe vivé őt, és a templom ormára állítván, monda néki: Ha Isten Fia vagy, vesd alá magad innét." (Lukács 4.9.) Ha Isten Fia vagy és ha nem vagy? A kísértés, hogy ne önnön belső lényeged türelmes kimunkálásában tűnj ki, amely - ha vagy - eléri önnön lényegiségét mindenki számára, hanem az önmagát kínáló külsőségesség agresszív betűszerintiségében, ahol az önmagában hívő „ha vagy” végtelensége elvész a végesen korlátolt „vagyok” kinyilvánításában. Jézus nem fogadja el. És vele együtt az ember is az önmagában hívő lét végtelen potenciáját választja, az önmagáról tudó lét véges realitása helyett. „Felelvén pedig Jézus, monda néki: Megmondattott: ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.” (Lukács 4. 12.) Jézus által az ember arra vállalkozik, hogy a birtoklás és megalázkodás ötvözetében keresse önnön lényegét. Mert csak ha uralkodsz önmagadon, akkor uralkodhatnak rajtad - csak az eszmétől uralt szellem uralhatja az eszmék világát és helyezheti el benne saját önzetlen „célszerű cél nélkül” lényegét. Jézus nem önmagától való, hanem „az Atya nevében” cselekszik, és csak ebben az állandó hivatkozási viszonyban válik önmagává. Akit ural az eszme, arra hivatott, hogy a világnak adja önmagát, és csak így képes kinyilvánítani az Én a priori, isteni adottságát, hogy a világot bírja, nem külső szószerintiségében, hanem belső értelmi valójában teremtve azt. Az alkotás önmagát odaadó birtoklás és önmagát ajándékozó birtokoltság. Az embernek nincs szüksége arra, hogy uralkodjék a világ fölött - így a világon kívül kerül, és soha nem fogja bírni azt. Jézus a világban mutatja és szenvedi végig az utat, az alázatos birtoklás útját, amelynek során az ember nem keres, nem gyönyörködik, nem talál, hanem formálja a lényeget. „És monda néki az ördög: Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét...” (Lukács 4. 6.) „Felelvén pedig Jézus, monda néki: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.” (Lukács 4. 8.) Jézus a titkos emberi lényeget választotta, és annak útján indult, amely nem hatalmaskodik, hanem alázatosan birtokol, nem kényszerít, hanem rábeszél - Jézus által nő fel az ember a választásig, hogy•maga formálja példaszerűségét, és ezzel a lét társalkotójává váljék. «т [UNK] [UNK]Сямоков [UNK] салттр [UNK] [UNK] [UNK] пои4е [UNK] [UNK]“ Csíkhelyi Lenke fordítása ÖKWbAO РУЛСКИААоНАС»ХР [UNK]Т [UNK] [UNK]?Л п [UNK]лмииятл ИМ». РАСТОАИ'ге-8-Ч* esbjüGHKUROTb öámckobí, hmail часд. ст [UNK]св#оксак [UNK] I BOSFjtKOCKAEL ПОЛОВИ Н [UNK] [UNK]АО [UNK] PACTOM------------- ---п — —-------------— припне ми» ЛМбС [UNK]Т ?Ш ЩЙЛО нцфтое утт лтлескиз jjAFb щисмодьту-л) wtelr гроео влязо медно висоггоместз