Néplap, 1944. december (1. évfolyam, 7-30. szám)

1944-12-28 / 27. szám

n Emlékezzünk az új magyar szabadság első napjaiban Debrecen utcáin nemzetiszinű zászlók lengenek, hatalmas feliratok hirde­t­i az erős, a szabad, demo­kratikus Magyarországot. A falakról szabadsághőseink: Rákóczi, Kossuth, Petőfi képei tekintenek le ránk. Debrecenben összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés, megalakult az ideig­lenes Nemzeti Kormány, hogy meg­indítsa a szabadságharcot a függet­len Magyarországért, hogy meg­kezdje a szabad Magyarország épí­tését. Most, amikor az elnyomás hosszú évei után a szabadság és függetlenség jegyében először ült össze Magyarorr­s­z­ág első, demo­kratikus nemzetgyűlése, nem szabad elfelejtkezni azokról, akik Magyar­­ország új szabadságharcát megkezd­ték, akik halálukkal pecsételték meg a szabadság és a függetlenség eszméit. A föld alá kényszerítve, a magyar szabadságharcosok küz­delme már régen folyik. Magyarország felszabadításáért, demokratikus átalakításáért indí­tott mozgalom nem most kezdő­dött, hogy a vörös hadsereg elő­nyomulása folytán szabaddá lett magyar városok immár szabad sajtójában meghirdethettük ezt a harcot. A föld alá kényszerítve már régen folyik a küzdelem. 1941 tavasza kritikus forduló­pontot jelent Magyarország törté­nt­tében. Addig is határozott németbarát, fasiszta politikát foly­tatott a magyar kormány, de a háborúba nem avatkozott be. 1941 áprilisában azonban, alig pár héttel azután, hogy örök barátsági szerződést kötöttünk Jugoszláviá­val, a magyar kormány hadat üzenni déli szomszédunknak. Gróf Teleki Pál, Magyarország akkori miniszterelnöke nem volt hajlandó aláírni a hadüzenetet. Öngyilkossága tragikus figyelmez­tetés volt a magyarság, az ország felelős vezetői felé: Eddig és ne tovább ! Mégis akadt magyar kor­mány, mert vállalta a katasztrófa­politikát. Ennek a lépésnek már csak logikus következménye volt a lelkiismeretlenséggel koholt vá­dakkal indokolt megtámadása a békés Szovjet­ Uniónak, az orgyil­kos német hadsereg oldalán. Ma­gyarország elindult a lejtőn, azon a lejtőn, melynek mélypontjára ez év október 15-én értünk. A kommunista párt, a magyar értel­miség legjobbjai, a magyar haza­fiak azonban már akkor látták, meg kellett látniuk, hogy hova visz ez az út. A kommunista párt felvette a harcot a németek és magyarországi bérencei ellen Ma­gyarország függetlenségéért és sza­badságáért. A kommunista párt és a haladó értelmiség megpróbált gátat vetni annak a hazaáruló propagandának, mely el akarta ködösíteni, teljesen meg akarta fojtani a németek ellen vívott sza­badságharcokban edződött magyar öntudatot, hogy a németeket ki­szolgáló Bárdossy-kormány enge­delmes eszközévé tegye a magyar tömegeket. Azonban Magyarország múltja, az egész magyar történe­lem kötelez. Rákóczi, Kossuth népe nem nézhette tétlenül, hogy míg a magyar katonák idegen föl­dön, idegen érdekekért véreznek, a németek itthon kifosszák az or­szágot. Kossuth, Petőfi nevei töb­bet jelentettek ebben ez időben , a „Magyar Nemzet", a „­Népszava“ hasábjain, mint egyszerű emléke­­­­zés, f­igyem­ezte­tések voltak a nemzet számára. A függetlenségi mozgalom az igazi magyar törté­nelmi hagyományokban gyökere­­zett és nemzeti szabadságharcaink zászlóival indult küzdelembe a németek, a nyilasok és ezek nem­zetáruló propagandájával szem­ben. A „Népszava“ híres 1941 kará­csonyi száma az első nagyobb­­szabású megnyilatkozása a mun­kásság, parasztság és az értelmiség összefogásának ebben a harcom szellemben. Szekfütől Illyés Gyu­láig a magyar szellemi élet vezetői a sorok közt burkoltabb, de a puszta ténnyel — nevükkel a munkás lap hasábjain nyíltan is hirdetik, hogy készek összefogni a dolgozókkal a független Magyar­­országért. Az összefogás eredmé­nye a Magyar Történelmi Emlék­­bizottság megalakulása, mely ez összes erőket magába foglalja és feladatának tekinti a szellemi harc vezetését, a nemzeti öntudatot alá­ásó német szellem terjeszkedésé­vel szemben. 1942 elején a Magyar Történelmi Emlékbizottság kiadja a Petőf­i-jel­vény­eket. A tavaszi Budapesten a magyar hazafiak Petőfi-jelvénnyel a gomb­lyukukban tüntetnek a németek ellen. 1942 március 15-én már tízezres tömegek vonulnak a Pe­tőfi és Kossuth szobrokhoz, hogy hitet tegyenek a 48-as eszmék mel­lett és bizonyságot tegyenek a füg­getlenségi mozgalom növekvő ere­jéről. A kormány megijed. Ápri­lisban megjelennek Pest utcáin a kommunista párt röpiratai. Nem­zeti kormányt követelnek, mely szakít a németekkel, különbékét köt a Szovjetunióval és kész a demokratikus szabadságjogokat azonnal életbe lép.­etni. Az egész németeket szolgáló politikai rend­szer, a reakció több mint húsz­éves uralma van fenyegetve. Kí­méletlen hajszába kezdenek a füg­getlenségi mozgalom ellen. Ter­mészetesen először a kommunista pártot akarják összetörni. Tudják, hogy a nemzeti mozgalomnak a motorja, a lelke. Ha a kommunis­tákat „kikapcsolják“, megszűnik az összeköttetés a magyar értelmi­ség és a munkástömegek közt. A mozgalom méregfogát húzzák ki. És a katonai nyomozóknak nevezett pribékek megkezdik szörnyű munkáinkat. Budapesten az Andrássy-laktanyában ütik fel a szállásukat, mely maga lesz a megvalósult pokol. 500 embert hurcolnak ide, s hetekig hónapo­kig a legkegyetlenebb, a legrafi­náltabb módszerekkel kínozzák a szerencsétlen emberek százait. Rózsa Lajost, a Mag­yar Kommu­nista Párt Központi Bizottságának tagját agyonverik. Ott hal meg az Andrássy laktanyában. Schön­­herz Zoltán, a kommunista párt főtitkárát a Vezérkari Főnökség külön bírósága ítéli halálra. 1942 október 9-én kivégzik. A mozga­lom több vezetői közül négyet ítélnek életfogytig, egyet 15 évig tartó fegyházra. Többszáz évet tesz ki a mozgalom többi elítélt résztvevőjének büntetése. A fő­tárgyaláson résztvett a Magyar Kommunista Párt által kért ta­nukként a Magyar Történelmi Emlékbizottság több tagja, Bajcsi- Zsilinszky Endre,­­írók, politiku­sok stb. A Vezérkari Főnök kü­lön bírósága előtt Bajcsi-Zsi­­linszky Endre bátran vallotta, hogy kész volt együttműködni a kommunistákkal, akik síkra szál­lottak Magyarország független­ségéért. Mi volt hát ezeknek az embe­reknek a bűne? Harcolni mertek Magyarország szabadságáért és a demokráciáért. Mi volt Schönherz Zoltán és Rózsa Lajos bűne? Vezették meg­alkuvás nélkül a szabadsághar­cot a németek és a magyar kapitu­­lánsok ellen. A magyar nép is­­merje meg és vésse emlékezetébe nevüket. Most, amikor döntő ro­hamra készülünk a németek és fasiszta zsoldosaik ellen, az ő szellemük kísérje a magyar nép harcát Magyarország teljes fel­szabadításáért. (D. M.) ll ,lu____| --------------------------------------------­isszonynak ennyi ereje. Az meg olyan h­rtelen elpárolgott, hogy Vinográdov még köszönetet sem mondtatott neki a szives seggéért. — Lám, lám — gondolta magában a ten­­ferés* — *Zagyonkezik az öreg csont. Hiába az asszony mindig csak asszony marad, így töltötte napjait a kilenc jópajtás 4­7. öreg nénikénél, amíg csak meg nem jött a parancs, hogy tovább kell menni. "Az öregasszony, mikor megtudta, hogy Tagadott fiai távozni 'készülnek, újra visszaesett régebbi komorságába. — De hiszen nem örökre válunk el, sereganyám — vigasztalta őt Vinogradov.­­— Amint a háborúnak vége lesz, elvi­­szü­nte téged innen. Az öregasszony azonban, mintha nem is hallotta volna a vigasztaló szavakat, szótanul ült a lépcsőn, fejét kiszáradt kezeire támasztva és szomorúan bámult a tisztás mögött zöldelő erdőre. Este a rádiókezelők, miután minden holmijukat fe­nakolták, indulni készül­tek. Vinográdov odalépett az öregasz­­szonyhoz. — Viszontlátásra szülöm ! Köszönjük azt ez anyai jóságot és szeretet, amely­ben részesítettél bennünket És várj bennünket vissza. Korod, az igaz, előre­haladott, de azért reméljük, hogy még viszontlátunk. Vinográdov megölelte az öregasszonyt, Ez meg hirtelen átfogta Vinográdov nyakát, fonnyadt arcát arcához szorí­totta és görcsös zokogásban tört ki. S a fuldokló síráson keresztül a tenyészek ezeket a panaszos szavakat hallották : — Drágáim, a kedves jó elvtársaim ! Ifit fogok én csinálni nélkületek ? Mintha az élet tért volna vissza hozzám, amíg itt vol­ato­k, most meg mehetek vissza a síromba ! — Miket nem beszélj, szülöm ! Nyu­godjál meg ! Nincs okod így beszélni — ölelte trefásan Vinográdot, gyöngé­den simogatva az öregasszony csontos feáját. — Jü közöd neked még a sírhoz­­. Hiszen kell még vagy harminc esztendő ahhoz, hogy százéves légy ! — Istenem, istenem ! — kiáltott fel az öregasszony hirtelen elszakítva magát Vinográdtól és eltakarta arcát. — Meddig tart még ez a kínszenvedés ? Vagy hogy is nevezzem ? Tudjátok-e, hogy hány éves vagyok ? Egyre csak öreganyámnak, meg szülémnek neveztek, pedig hát való­jában — még csak a harmincadik éve­met töltöttem be — Ezt csinálták belő­lem a németek ... És mintha maga is megijedt volna ettől váratlan beismeréstől, beszaladt a házba, nagy robajjal csapva be maga után az ajtót. A tengerészek némán, megdöbbenve álltak, kikerülni igyekezve egymás tekin­tetét. Valamennyinek elkomorult az arca. Vinográdov lassú mozdulattal fe emelte a k­ezét és levette sapkáját. Nyolc társa sz­'imm­ul követte a példáját. Szemeik úgy meredtek a házikó zárt ajtajára, mint valami kedves halott sirha'mára­­ . Aztán Vinográdov csöndes, tompa han­gon, — melyről érezni lehetett, hogy milyen nehezére esik a szó — vala­­mennyiök nevében mondta : — Bocsás meg, nővér ! Éles, merev mozdulattal fejébe nyomta a sapkáját és társaihoz fordult. De ezek nem ismertek rá a mindig tréfás, min­dig vidám !­. ....ra. Mintha szürke, ólommal vonták volna be az arcát. És Vinográdov minden egyes szót kü­lön hangsúlyozva, mint aki fogadalmat tesz, ezt mondta : — Addig fiúk, a szüleink házát meg ne lássuk, m­ig azt el nem érjük, hogy az ő fasiszta asszonyaik mind egy szálig idő előtt meg nem őszülnek és a fasiszta dogóik fölötti üvöltésben pá­ráikat ki nem lehelik ! Indulj ! És a kilenc tengerész gyors lépésben szelte át a tisztást, egy pillantást sem vetve hátra, e reszketve arra a gondo­latra, hogy a küszöbön még megláthat­ják a házban hagyott asszony alakját. N *­t& I­o­n 1944 december 28. csütörtök tolt, eladott újat és használtat, vásznat, szövetet és mindenféle méte­res árut, férfi és női ruhát, lettér nemű­eket, szőnyeget,­­­órát, varrógépet és cipőket ny­omtato-n. ! --------------­Nagytakarítást! A kolozsvári „Világosságiban olvassuk, hogy az ottani orvos­­kamara kebelében purifikáló bi­zottság alakult, mely a kamara tagjainak politikai előéletét vizs­gálja felül. Ugyaninnen értesü­lünk a tanügyi bizottság tiszto­gató munkálatairól is. Kolozsváron tehát már felis­merték az általános tisztogatás fontosságát. Elejét veszik annak, hogy a fasiszta rezsim volt hívei, most fordítva egyet köpönyegü­kön, mint a demokratikus esz­mék „harcosai“ vegyüljenek el a dolgozók sorában. Az elmúlt két hónap alatt ne­künk is el kellett volna érkez­nünk oda, hogy belássuk a kér­dés elsőrendű fontosságát. Lét­érdekünk nekünk is, hogy az or­szág újjáépítésének ütemét ne zavarhassák meg a reakció bom­lasztó gombái. Követnünk kell a kolozsvári példát: a debreceni közhivata­lokban, tantestületekben, az or­vosok és ügyvédek között még ma is megtalálhatjuk a régi rend­szer híveit. Tisztogatásra, sürgős nagytaka­rításra van szükség, ki kell se­pernünk a szégyenteljes múlt sze­metét, kinyitni az ablakokat, ki­szellőztetni huszonöt év reakciós politikájának dohos levegőjét. Ami sikerült Kolozsváron, an­nak sikerülni kell Debrecen­ben is. H. F. Takáts Gizella gyermekruhakereskedését megnyitotta. Piac u. 40. Hangya bérház Irogévei *»vii Huray Kossuth­ utca 39. ifj. Pompola Ferencné Rendelést felvesz Kardos-cégnél, 9—1

Next