Néplap, 1947. május (4. évfolyam, 99-121. szám)
1947-05-01 / 99. szám
4 SuseedfMd iiduofz&iiük Debrecenben, régi harcai színterén Losonczy Géza képviselő elvtársunkat, a „Szabad Nép" szerkesztőjét. Losonczy Géza a harmincas évek derekán kibontakozott baloldali megmozlás, a Debrecenből indult Márciusi Front egyik szervezője és a bátran fasisztaellenes „Tovább“ szerkesztője volt. Itt köszöntjük az ő irányítása mellett újból megjelent harcos hetilapot, a május elsejei ünnepen újból meginduló „Tovább"-ot Fasisita tisityisertést távolított el a földesi Nemzeti Bizottság Sokfelé megrekedt a Nemzeti Bizottságok munkája. Pedig erre a felszabadulás utáni első népi szervünkre igen fontos feladatok megoldása hárul: őrködnie kell a falu demokratikus rendjén s politikai ellenőrzőszervként szemmel kell tartania a közigazgatás munkáját. Földesen éber a Nemzeti Bizottság. • Most például elbocsátott az állásából két községi tisztviselőt: Zsóka Istvánt és Takács Gyulát Zsóka a hivatali asztalán nyilaskeresztet helyezett el, „Visszajövünk!“ felírattak Állítólag csak „viccből“. A földesi Nemzeti Bizottság — szerencsére — ilyen szempontból „rossz humorérzékű“ s kitette a szűrét a községházáról a még most is nyilaskodó fiatalembernek. Takács Gyula a földreform ellen izgatott, kijelentve, hogy a Szabadság Párt „sokkal jobban fogja ezt megcsinálni“. Lehet, hogy ő nem tudta, mit beszél, de annál jobban tudták a Nemzeti Bizottság jó demokratái. Ilyen éber, s ha a szükség úgy kívánja, bármelyik percben sújtani tudó Nemzeti Bizottságokra van szükség mindenfelé! Teletekönyvezést, olcsó iparcikket és az MSzK megszüntetését kívánja a Hajdúság parasztsága Május elseje minden dolgozónak a nagy ünnnepe. Ezen a napon az ünneplők óborában nemcsak a városi dolgozók, a munkások és az értelmiségiek, hanem a magyar parasztok hatalmas tömege is felsorakozik. A munkának, a dolgozóknak ez ünnepe régóta és ma, különösképpen egyúttal seregszemle is. Számba azik ezen a napon a dolgozók milliói az eddig elért eredményeket, ünnepi mérleget készítenek és kitűzik azokat a célokat, amelyeknek megvalósítására harcba indul a dolgozók májusi serege. A balodatt pártok és a szakszervezet által közösen kiadott kiáltvány „Magyarország dolgozó népéhez ”” a munkásság és értelmi ségi dolgozók mellett a magyar parasztság legaktuáisabb követeléseit is napirendre tűzte, megválasztandó ünnepi jelszavakká tette. Melyek ezek a jogos követelések, országosan és Hajdú megyében, melyek az előfeltételei annak, hogy a hajdúsági és álmában a magyar parasztság sokat emlegetett életnívár-emelkedése a gyakorlati életben is megvalósuljon? Régóta vajúdó probléma az 1945 nyarán földhözjuttatottak földjének telekkönyvezése. Tagadhatatlan, hogy nem kis munka a telekkönyvezés, nagy technikai felkészültséget s még nagyobb adminisztrációt kíván. Mégis a legsürgősebben végre kell hajtani s állandóan új határidő kitűzése heyett inkább gyakorlatilag kell oda hatni, hogy végre-valahára valóban kezükbe vehessék az új íj,azdlák és földhözjuttattottak a telekkönyvi kivonatot. Az ő szemükben ez fogja végső fokon jelenteni a födreform lezárását s minden szép szólamnál nagyobb bizonyító erővel jelenteni a földreformot.. Hajdú megyében 60 százalékig elő van készítve a telekkönyvezés. Országos viszonylatban a másodi helyen áll Hajdú megye a telekkönyvezési munkálatok előrehaladása terén s amint a FÉKOSz és UFOSz vezetői mondják, október elsején minden megyei földhöz juttatott kézhez fogja kapni a telekkönyvi kivonatot. Köztudomású, hogy a parasztságot legsúlyosabban az agrárollónak a múlt év , augusztusi stabilizációval történt aránytalanul szélesre való nyitása sújtja. Százszor elmondott éscárt tény ez és itt a legfőbb ideje, hogy tovább jussunk ennek a tarthatatlan helyzetnek az emlegetésénél. Elég bármely hajdúmegyei faluban szétnézni, végigmustrálni a rongyosruhájú, hiányosan táplált parasztokat, panasztgyermekeket, hogy józan ésszel, belássuk: azonnal meg kell szüntetni az agrárollót. Az ipari és mezőgazdaságii árak egyensúlyba hozásánál az iparcikkek árát jelentősen le kell szorítani és a mezőgazdasági termékek árát feljebb kell emelni. — A méltányosságnak legelemibb követeménye— mondja Kun Márton, az UFOSz megyei elnöke — hogyha a nagytőkéseknek szabad kalkulálni, akkor az egyszerű és munkájából élő parasztember kalkulálását, csak a legszűkösebbek beszerzésére szorítkozó kölségvetését is vegyék számításba. A többmillió dolgozó rezsiköltsége talán mégis több figyelmet érdemel valamivel, mint néhány száz, vagy esetleg ezer nagygyáros és kapitalista üzed érdeke. • A beszolgáltatásról azonosa vélemény© minden hajdúsági parasztembernek: el kell törölni, de ha az idei rossz termés mégis időszerűvé tenné, gondoskodni kell róla, hogy csak a 14 holdon felül gazdáknak kelljen terményt befoly alátni. Ha a közelláásügyi minisztérium készülő tervezetéből rendelet lenne, amely a beszolgáltatást csak nyolc holdon alul engedné el, ez azt jelentené, hogy éppen a 8— 14 holdas, 10—12 gyermekes újgazdák lennének leginkább megnyomorítva a beszolgáltatással, ami természetesen sem gazdasági, semszociális szempontból nem lenne helyes. A májusi kiáltvány harcot hirdet l parasztság jogos követeléseinek kielégítéséért, az újgazdák számára, a téreikkönyvezés befejezéséért, ok.90 iparcikkekért, az agrárolló megszüntetéséért. A hajdúsági parasztok ezeket a jogos követeléseiket meg azzal a semmivel sem kevésbbé jogos követelésükkel taldják meg, hogy tűnjék el végre az MSzK, s a falu dolgos népének életét megkeserítő minden intézmény és rendelet. Az ünneplő májusi paraszttömegek valóra is fogják váltani a parasztság jogos követeléseit. s Újlaki László MÁJUSFA ír#«: Asztalos Sándor fúrtük a fejünket, mit is lehetne csinálni, hogy lehetne május elsején valami jelt adni magunkról. Felvonulni, tüntetni egyáltalán nem lett volna szerencsés dolog. A nézpetek a nyakunkra ültek, a rendőrség a kelleténél jobban működött. — Valamit mégis kéne csinálni kifelé is! — ez volt az általános vélemény, de egyikőnknek sem akarta kipattantani a szükséges szikrát nagyrahivatott agyveleje. Ha nem csinálunk semmit, az is baj, de ha valami túlságosan jó dolgot találnánk cselekedni, többet ártunk vele az ügynek, mint használnánk. Csak egy kis jelre lett volna szükség. Olyanra, amelyiket sokan látnak és sokan megértenek. Olyanra,, amelyikre felfigyelnek az emberek és észreveszik, hogy niin valami készül a kéreg alatt, elkerülhetetlenül és feltartóztathatatlanul. Csak egy zászlóra, vagy valami hasonlóra lett volna szükség, amelyik torony tetején lobogjon, vagy ki tudná megmondani, hol! Valahol! De egyelőre a „valaminél“ és a „valaholnál“ tartottunk s úgy voltunk ezzel, mint az a nyúl, amelyik éjszakának idején belekandarikázik az autó reflektorának fényfolyosójába és ne adj Isten, hogy ki tudjon ugrani belőle. Már teljesen reménytelennek tűnt a helyzet, amikor Kádár Zoli, a varjúbajuszú néprajzos rájött, hogy az autó elől félre is lehet ugrani. — Te, várjatok csak, nekem valami eszembe jutott! Mély, dörmögő hangja olyan volt, mint a mennyei harsonák a feltámadni készülők számára. — Eleinte kegyetlen mérgesek voltunk önmagunkra, meg a mellettünk ülőkre és a velünk szemközt „esett szép, szomorú fejekkel öszszehajolókra“, amiért tehetetlenek vagyunk. Később magunk is elhanyatlott, megláhadt és mélységes búslakodás mozdulatlanságába álmosodtunk. Innen rántott ki bennünket Kádár Zoli csendes morgása , úgy kaptunk rajta, mint éhes tyúk a fáról eléje pottyant cserebogáron. — Ide figyeljetek! Azt ugye tudjátok, hogy Várvölgyi szerelmes Harsányi Jutkába? Már hogyne tudtuk volna! Mindenki tudta. Csak azt nem értettük, mi köze van ennek a május elsejéhez, a miügyünkhöz. Különösen azt nem értettük, hogy kerül ide Várvölgyi-Wolf, a jogász, aki köztudomásúan nyilas volt és aki nálunk mindig nagyobb és mélyebb magyarnak vallotta magát! Sunyin néztünk Kádár Zolira, de ő még sunyibban hunyorított vissza ránk. És, mi sül ki ebből a Várvölgyiből és Harsányi Jutka iránt táplált lovagi érzésből? Őszintén szólva kényelmetlenül is éreztük magunkat, mert valami olyasfajta gondolatunk is támadt: Kádár Zoli gúnyolódik velünk, tréfát csinál a mi tehetetlenségünkből, de az ügyből is. — Na csak sohse csodálkozzatok olyan nagyon, mindjárt elmondom, miről van szó. El is mondta. Azzal kezdte, hogy a néprajz igen kétélű tudomány. A fajelméletek meg a turánisták éppen úgy szeretnék kisajátítani maguknak, mint az egyébfajta becsületes emberek. Ezzel kezdte, aztán elmesélt mindent töviről-hegyire. Mit gondolt, hogy gondolta és miért gondolta. A vége az volt, hogy másnap estére összeülünk Várvölgyivel, a vezérrel és mindent megbeszélünk vele. Ésszel kell élni, ez a nyitja mindennek. Kádár Zoli ötlete tetszett nekünk. Nagyon tetszett. Pedig az ügyhöz, május elseje megünnepléséhez mérve, csenevész ötlet volt. Nagyobbat, szebbet, lázadóbban szerettünk volna valami olyat, ami már magában véve is tettnek számít, azon felül pedig mozdítani is tud, mint a tavaszi szél. Jó, jó ... ez mind szén, de nem lehetett, Olgara elszigetelt sejtocavoltunk, annyi széthúzó erővel, hogy nagyon is meg kellett elégednünk ezzel a furfangos ötlettel. Ráadásul még attól sem kellett tartanunk, hogyha Várvölgyi rájönne arra, hogy beugrattuk és korlátoltságát a mi ügyünk szolgálatába állítottuk, elszólja magát. Nem kellett tartanunk még azért sem, mert adott esetben úgy lehetett magyarázni a dolgot, ahogy akartuk. Az eredmény és a kivitelezés volt a fontos, a többi nem számított. Várvölgyieket másnap megkörnyékeztük, megmagyaráztuk nekik, hogy nagyon fontos, a magyar lelkiséget mélyen és egészében érintő kérdésről van szó. ők úgy értelmezték, hogy végre együtt akarunk dolgozni velük az „egység“ érdekében és este hárman el is jöttek: Várvölgyi, Polgár és egy medikus, akinek nem emlékszem a nevére. Nem sokan voltunk a társalgóban, de úgy intéztük, hogy a színtelenek és a Várvölgyiekkel nagyjából egy követ fajok is képviseltessék magukat. Kádár Zoli megkérte Várvölgyit, hogy mondjon néhány üdvözlő szót a megjelenteknek és nyissa meg az öszszejö vételt, továbbá arra is, hogy vezesse le az egészet. Várvölgyi annyira meghatódott, hogy eleinte Kádár Zolira akarta átudvariaskodni az egészet, de rövid „ugyan kérlekkezések“ és „kérlek tisztelettelezések“ után büszkén szólásra emelkedett. Beszélt az ifjúság roppant feladatairól, a német hadsereg hősies csodatetteiről, az „élet, vagy halál“ kérdéséről, „kalmár-zsidó légibanditákról“ és „ázsiai vörös hordákról“ — tehát mindenről, amiről egy Várvölgyinek beszélni illett és kellett. Beszédét zajos taps fogadta. Kádár Zoli félénk bunyo- rított, aztán főúri mozdulattal, amolyan békebeli államtitkárosan gratulált Várvölgyinek. Alig fért bennünk a nevetés. „Ha ez a hülye tudná, hogy mi készül ellene, azonnal a kémelhárítókhoz szaladna“ — gondoltuk magunkban. Most következett aztán Kádár Zoli. Ú Úgy beszélt, mint egy valósságos nyilvános rendes tanár. Népi értékeinket védelmezte általában, szidta azokat, akik megfeledkeznek arról a hatalmas összetartó erőről, amelyik népszokásaink megőrzésében rejlik. Aztán rátért a város nemtörődömségére, rosszakaratára. Kifejtette, hogy itt egyetlen népszokás sincs, pedig lehetne, mert nagyon sok volt. Kire várna ez a nagy feladat, ha nem az ifjúságra, különösen most — mondta — amikor minden oldalról az a veszély fenyeget bennünket, hogy, nemzeti kiválóságaink, önállóságunk megsemmisül, éppen annak következtében, hogy ifjúságunkból hiányzik a „Várvölgyi kollégám és kedves barátom által oly kiváló éleslátással hangoztatott hősiesség“. Imp, itt van a legszebb tavaszi ünnep, május elseje és még semmi sem történt méltó megünneplése érdekében. Pedig a május elseje valóban megérdemelné, hogy néprajzi szépségét felújítsuk. Ha már másként nem szolgálhatjuk a hazát, legalább a várost rázzuk fel tespedtségéből és mutassunk példát. Milyen szép például az a népdal — folytatta —: Kedvesemnek háza előtt Az éjszaka magas fa nőtt gyenge szellő lágy szárnyain Piros kendő leng ágain. Itt aztán hosszú magyarázatba kezdett. Sorba vette a május elsejével felvetődhető összes népszokásokat, míg végül visszakanyarodott a májusfához. „Az ifjúság haladó és becsületes részének be kell látnia, hogy a város közepén egy felpántlikázott májusfát kell fölállítani!“ — vágott most már bele a kérdés elevenébe. „Mégpedig azt is megmondom, miért: példát kell mutatni a városnak!“ Erre már Várvölgyiék is tapsolni kezdtek. Kádár Zoli leült és magyarázni kezdett Várvölgyinek. Várvölgyi fejét rázta és olyan piros lett, mint a főtt rák. Zoli tovább magyarázott neki s Várvölgyi mosolyán látszott, hogy szívesen bekapná a horgot. Végül is kezet fogtak. Mi pedig összevillantottuk a szemünket: „Rendben van!“ — Még csak egyetlen kérdést kell tisztáznunk — állt fel ismét Kádár Zoli — hová tegyük a fát? Én a főutca 27-es házának első emeleti erkélyét javasolnám, tekintve, hogy ez a város középén van és mert a Harsányi ezredes úr lakása, akit tartok olyan jó magyar embernek, hogy belátja, milyen fontos dologról van itt szó. Még mást is mondhatnék Várvölgyi kedves barátomról és az ezredes úr leányáról, ami méginkább indokolttá tenné a májusfának ide való felállítását... de nem szólok semmit!“ A javaslat nagy nevetés közepette elfogadtatott. Május elsejére virradó éjszaka Várvölgyi vezetésével és parancsnokságával egy lopakodó társaság cipelt befelé egy tízméteres és felpántlikázott fenyőfát az erdőből. Mondanom sem kell, hogy a pántlikázásnál a mi embereink működtek közre. Most sem tudom, hogy tudták a fát az erkélyre felhúzni, az azonban való igaz, hogy a májusfa május elsején reggel ott állott az erkélyen. S a „gyenge szellő lágy szárnyain“ nem egy, hanem sok skarlátpiros és nemzetiszínű kondő lengett az ágain. Azt hiszem, azt sem kell mondanom, hogy nem sokáig volt ott. Kilenc órára, nagy csődület szeme láttára levették onnan. Várhegyinek be kellett mennie a rendőrségre, ahol állítólag, mielőtt megkérdezték volna, kapott két irgalmatlan pofont, de aztán, miután minden kimagyarázódott, főként pedig előszedte iratait, hoszszú bocsánatkérések közepette elengedték. Mi is lapítottunk, bár erre előrelehetett számítani. De Kádár Zoli feltevése bevált: Várhegyi úgy szégyelte magát mind „szerelmi“, mind pedig politikai szempontból, hogy nem merte tovább piszkáltatni az ügyet. Hallgatott, sőt még Zolira sem mert megharagudni. Akárhogy, akármint, de május elsejét megünnepeltük. Azok, akik kora reggel munkába mentek, látták, hogy valahol a föld alatt forr a világ és érezték, hogy bármint álljanak is a dolgok, május elseje van. Semmi másról, erről volt szó! NÉPLAP inT május 1, Csütörtök Tárgyaltatok a hároméves terv programjáról Hétfőn este a nemzetgyűlés épületében pártközi bizottság kezdte meg a hároméves terv termelési programjának megvitatását. A Kommunista Pártot a tárgyalásokon Gerő Ernő, Béres Andor, Karczag Imre és Lázár Vilmos, a Szociáldemokrata Pártot Kemény György, Vajda Imre, Tímár L. a Nemzeti Parasztpártot Erdei Ferenc, Adorján János, Kárász Arthur és Farkas Ferenc, a Kisgazda Pártot Rácz Jenő, Bárányos Károly, Varga István és Harmathy Lajos képviselte. A vitás kérdések tisztázására szakértőkből egy mezőgazdasági bizottságot alakítottak. Hatalmas tüzek pusztítottak Budapesten Két hatalmas tűz pusztított Budapesten. A Thallóczy Lajos utcai Eszterházy tejgazdaság telepe gyulladt ki, az udvaron levő szénaboglyáktól. A nagy szélviharban a tűz rohamosan terjedt és már belekapott a kelenföldi villamoserőtelepbe. Közben megeredt a zápor és a több tűzoltó-részleg emberfeletti munkával megfékezte a tüzet. A kár többszázezer forint. Kedden reggel a Gubacsi úti Török vegyészeti gyár gyulladt ki és negyed óra alatt a hatalmas gyártelep lángokban állt- A többszázfokos hőségben a tűzoltók alig tudták megközelíteni a tűz színhelyét és csak kétórás Megfeszített munka után sikerült a tüzet elfojtani, a gyártelep jórésze azonban elpusztult. A kár felbecsülhetetlen 10 éves olajfimigreni Deák Ferenc-u. 1. alól BÁD.0- GO-nU. 1. alá helyeztem, hol a megszokott pontossággal állok vevőim rendelkezésére. — Kérem további szíves pártfogásukat KÓDÉR (Klein) Sándoret