Hajdú-Bihari Napló, 1962. július (19. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-01 / 152. szám

MEGKEZDŐDÖTT AZ ARATÁS A püspökladányi Petőfi Tsz-ben • három aratógép vágja az őszi árpát Szombaton, hajnali öt óra­kor egy aratógép húzatott a püspökladányi határban. Ká­rolyi Sándor retorvezető és Baranyai Lajos aratógép ke­zelő a Petőfi Termelőszövet­kezetben elsőként kezdte meg az őszi árpa aratását. Kétszáz hold vár rájuk, naponta húsz holddal tudnak végezni. Az első kör után Lövei Má­tyás, a termelőszövetkezet el­nöke markába rejtett egy ka­lászt. Forgatta, morzsolgatta és szerényen megjegyezte: — A minőség jó. A szemek teltek, szépek. Közepes ter­mésre számíthatunk. Hej, az időjárás... És fájdalmasan nézett a magasba. Ha ked­vezett volna — folytatta — felérne egy ötös találattal a lottón. Szálkai András a közös gazdaság párttitkára ölébe kapott egy kévét. Tüzetesen megvizsgálta, majd így szólt: — Jól köt a masina. Az a lényeg, hogy középen kösse a gép a kévéket. Odébb két idősebb férfi rakta a kereszteket. Az egyik B. Kiss József, a másik Bangó Lajos. Mindketten hatvanhat évesek. Meghitt, jó cimborák. Újabb aratógépek érkeztek. Most már három vágja az őszi árpát. Az elnök hirtelen számvetést csinál: három és fél nap alatt befejezzük az aratást. Délben előkerültek a szere­­dások. Kolbász váltotta fel a régi, megszokott étrendet. Szalonna csak elvétve volt látható. A dűlő végében hú­zódó árok partján az akácok lombsátra nyújtotta az „ebéd­lőt”. Vöröshagyma helyett zöldpaprika és paradicsom került elő a tarisznyákból. Félórás ebédszünet után is­mét feldübörögtek a gépek, s hosszú sorokban dőlt az arany­ló rendek száza... B. S. V ■ ' V v . ' •. ‚. . • • •• ' ♦ • ' . ♦ • v • ■ * . V ‚ . ' .‡ . ■ ■ ' . . . Huszonkét kévéből áll majd egy kereszt Munkában az aratógép A­jánlat vagy­­ utasítás?­­ Emlékszem gyermekkorom­ (’ ban volt egy mozihirdetés,­­’ melynek szövege valahogy így hangzott: „Barátságosan S ■felszólítom, hogy Hunorral ]» impregnáljon !” A szöveget egy ijesztő szőrös alak mondh­­ t­ta, miközben a mozivászon­­ról hatlövetű coltot szegezett S a szerencsétlen néző felé, akik azt sem tudták, mi az, hogy impregnálni. Ez a hirde­­tés azóta is fel-felrémlik, előttem mindakkor, amikor a „ felszólító és parancsoló mód­ ]á ban fogalmazott reklámokat (’ olvasgatom. „Saját érdeké­ ([ ben” „igényeljen”, „keresse fel”, „vegyen", „érdeklődjön” S — ezekkel kezdődik a leg­­ja több, s az ember a plakátok ,,J és rádióhirdetések labirintu­­i­­sában néha úgy érzi magát, mintha csupa fenyegető szik- V­laszirt között kellene végig- r­á hajózni életét. Szombaton reggel is, a rá- S diót hallgatva, kénytelen volt íá­tam egy pillanatra megijedni. ›| A Magyar Hirdető műsorá­ ‡ ’ ban ugyanis felszólítottak, hogy igényeljek kocát. Az' , utasítás felszólító módban ]› hangzott el, nem tanács volt, hanem ukáz. Jó, jó, de mit csináljak én egy kocával. Té­len még hagyján, az ember­t levágja, de most, nyáron...? ji* Vagy vigyem be a lakásba ? Nem erről az élvezetről le­­mondok. De hát a rádió mondta, hogy vegyem, az szó­­lított fel. Ez valami központi utasítás lenne ? Néztem az­t[’ újságot, de abban nyoma sem volt. A következő percben­­ már zordonabb férfihang szó­lított fel, fenyegetően és drá-í' maian, hogy saját érdekem-1 ben (!) kössek biztosítást. S* j miután ilyen volt az első reg-*, ; geli benyomás, egész nap fe-( i1 jemet kapkodtam a sok-sok,1 imperatívusszal kezdődő pia-i1 c kát láttán. Hej, istenem, ha az­'1 ember mindent megcsinálna,*,1 amit a hirdetők parancsolnaki * Mert ha tanácsolnák­ még, 1j hagyján, az ember válogat.,'! De így, behúzva a fejét, az' 1 nyak közé, a kényszer ül a*, ^ léinkre. J i J Nem azzal van tehát baj,1 j r fimit ajánlanak, hanem ahogy*, r ajánlják. A hangnem furcsa,(ki bántó erőszakos. Nem keres­,11 vedelmi nyelv. Eltérően a hir-h ir­detésektől, mi udvariasamés mondjuk, szíveskedjenek ki-*, i­csit udvariasabban szövegeznij,­­ a hirdetéseket. A rádióban,,'] az újságokban, a falragaszo-,11 kon. Ez jobb reklám lesz min­t j den felszólításnál, parancsnál,*, 1 fenyegetésnél. A rossz hang­*, nem, az erőszakos modor —m­i­­ ezt nagyon jól tudjuk — sok,­ jó dolog megölője volt már. (bnr—1 TUZI MIHÁLY - BECZE KÁROLY REGÉNYE (i eu. ,1 Lafarte hadnagy és százada ('eredménytelenül tért vissza a (j nagyszerűen előkészített fel­derítésből. S — Sehol nem találtunk sem­­­mit. Ilyen még nem volt! — 'panaszkodott Gazsónak. — Eddig mindig volt egy kis izo Sgalom, vagy egy kis csetepa- t­té. De most? ... Mintha előre­­’értesítette volna őket valaki...­­'Ne igyunk! Töltött a pálinkásüvegből mindkettőjük poharába. Fené­­i­kig ürítették.­­ Azon a padon ültek, ame-­­ lyet a hadnagy készített a be­­­­tegszoba számára. , Gazsó gondolkozott. A dél­­i előtt folyamán elkészítette a gyógyszerigénylést, ami ter-­­ mészetesen nem annyi volt,­­ mint lenni szokott. De vajon­­ a kapitány tudja-e, mennyi­­ szokott lenni? Észreveszi-e,­­ hogy a gyógyszerigény csak a­­­­nem duplájára emelkedett? ! De nem, nem veheti észre ...­­Senki!... Semmilyen naplót­­ nem vezettek, sem az ellát­­­mányról, sem a felhasználás­­­­ról. Hogy mennyi a tényleges­­ gyógyszerigény, azt talán csak­­ elődje, a francia fiú tudná ’ megmondani... Ha meg tudn­­­ná egyáltalán ... De hol van­­ már Wendich? ... Valahol Bá­­l Kánban ... Szóval sikerülnie­­ kell... " A hadnagy újra töltött. It­­­ tak.­­ — Hadnagy úr... — kezdte­­ Gazsó. ' — Nos? ' — Megtenne nekem egy szí­vességet? — Ha módomban áll, miért ne? — Elkészítettem a gyógy­szerigénylést. Szeretném, ha aláíratná a kapitány úrral... — Én? Hát miért nem írat­ja Ön alá? ... — Tudja ... nem szívlel i i­geri túlságosan a parancsnok úr. A végén még kidobna. — Értem ... Szóval én le­gyek az előőrs ... No, rend­ben van ... Adja ide azt a pa­pírt! Aláíratom... — De néhány jó szót is ... — Jó szót? Minek? Ami jár, az jár. — No igen, de a kapitány hibát találhat az igénylésben... — Most már ne féljen ... Pikala meggyógyításával egy kicsit megpuhította szívét... No, meg ha akadékoskodna, formai hibát vagy kákán cso­mót keresne, majd én lebeszé­lem. — Köszönöm, hadnagy úr... — Nincs mit... No, igyunk!... Amint Lafarte felhajtotta az italt, mentegetőzve fordult Gazsó felé. — Tudja ... Mégiscsak jobb, hogy nem jött el felderítésre. Még csak egy rongyos vietna­mit sem találtunk. Ezzel az úttal bizony nem nagyon sza­porodott volna élménykészle­te... — Nem baj, hadnagy úr... Majd lesz még alkalom... És akkor önökkel tartok ... Gazsó türelmetlenül várta, hogy a hadnagy elmenjen, s még türelmetlenebbül, hogy másnap visszajöjjön. . Amikor kifogyott az ital, Lafarte dülöngve szálláshelye felé indult. Az egészségügyis másnap dél­előtt izgatottan várta a had­nagy érkezését. Az végre fel­tűnt a betegszoba előtt és másg messziről sugárzott az arca. — Nos? — sietett eléje Ga­zsó. — Rendben van. Aláírta. Már továbbította is a központ­ba... Néhány nap múlva pedig kétmotoros repülőgép jelent meg az erőd fölött, leírta a tiszteletkört és kidobott egy hatalmas, vöröskeresztes bá­lát, amely ejtőernyő segítsé­gével hamarosan földet ért. Közben a gép újabb kört írt le, majd ledobott egy másik bálát is, amely ugyanolyan hatalmas terjedelmű volt, mint az első. Gazsó mintegy huszadma­­gával szaladt az erőd alá, ahol hamarosan meg is találták mind a két csomagot. Becipelték a betegszobába, ahol Gazsó a hadnagy jelen­létében azonnal megkezdte azok felbontását. Először is azt állapította meg, hogy a csomagolás igen szakszerű. Aztán arról győződött meg, hogy egyik-másik gyógyszer­ből többet is küldtek, mint amennyit igényelt. Legtöbbet kötszerből kapott, a kötszerek közepében pedig húsz üveg pálinka szerénykedett. Min­den üveg kis vöröskeresztes cédulával volt ellátva, mellet­te pedig felirat: kizárólag kórházi betegek részére. Gazsó minden különösebb ellenőrzés vagy számlálás nél­kül elrakta a gyógyszereket a szekrénybe, a ládába és ahová fért. Felbontott egy üveg pá­linkát is, amelyből először az öt beteget kínálta meg, aztán a hadnagyot, végül maga is ivott belőle. A hadnagy csendesen meg­szólalt. — A többi üveg pálinkát le kell vinni a kapitány úr szo­bájába. — Hogyhogy? — kapta fel a fejét a másik. — Úgy, hogy az a kapitány urat illeti. — Tévedés hadnagy úr. Ami a két bálában jött, az mind az egészségügyi szobát illeti. Semminek semmi keresniva­lója ezek közül a parancsnok úr irodájában ... A hadnagy félrevonta az egészségügyit. — Ide figyeljen — mondot­ta halkan. — Én ezt mind na­gyon jól tudóan. De eddig ez nem így volt. A pálinkát a kapitány kapta meg minden héten, a betegek abból egy kortyot sem ittak. A kapitány levakarta az üvegekről a fel­iratot, aztán átadta a kantin­nak értékesítés végett... A kantinos eladta a pálinkát, ezáltal a kapitány havi 4—5 ezer piaszter külön jövedelem­hez jutott... Érti? ... — Hát ez ... hát ez ... — hápogott a légiós — gyalázat! — Az!... — Én pedig nem vagyok hajlandó ebben részt venni! Az ital a betegeké... A ka­pitány ellenkező parancsát pedig nem vagyok hajlandó teljesíteni. — Hm ... Nem gondolja, hogy túl erősek ezek a kifeje­zések? — Tudom, hogy azok... De nincs igazam hadnagy úr? ... Engem ide teljhatalmú egész­ségügyinek küldtek... Nekem a bálkáni orvoskapitány vagy az ezredorvosom adhat csak utasítást... És ezt nem én mondom, ezt a szabályzat ír­ja elő... — Hát jó... Én tudom, hogy magának van igaza, de tudja mit jelent itt az igaz­ság? ... Egy pofa bagót. Másnap a hadnagy fejcsó­válva sietett az egészségügyi szoba felé. Az eléje siető Ga­zsónak elmondta, hogy igen éles vitája volt a parancs­nokkal a pálinka miatt. — És? — kezdte az egész­ségügyi — Dúlt-fúlt. Én arra hivat­koztam, amit ön itt nekem el­mondott, de ő ordított és a pálinkát követelte. — Végül is hogy fejeződött be a vita? — Azt hiszem nem fejező­dött be... Csak egyelőre... Alkalomadtán visszatér rá.­­­ Vigyázzon tőle... Gazsó elnevette magát. — Látja hadnagy úr, örök­ké rettegnem kell tőle... És­ még azt mondja ön, hogy nincs élményem... Lafarte is nevetett. — Egyébként — mondta hirtelen — jöjjön, üljünk ki a friss levegőre. Szívjunk el egy cigarettát. — Mi a fene? Ennyire ráér hadnagy úr? — Igen. Ma nem dolgozunk az erődnél. Holnap karaván érkezik és mi biztosítjuk az utat. Délután indulunk a ka­raván elé, megtisztítjuk a te­repet, aztán holnap délután a karavánnal érkezünk vissza. Gazsó izgatottan figyelt. Lassú mozdulattal cigarettát vett elő, megkínálta a hadna­gyot, majd ő is rágyújtott. (Folytatjuk) NAPLÓ 3. oldal — 1962. július ) MEGJEGYZÉS A jegyzőkönyv elkészült. Aláírta a Debreceni Ven­déglátóipari Vállalat igazga­tója, párttitkára, főellenőre és raktárosa. Miszerint Sze­­bellédi Flórián pincemunkás öt éve került a vállalathoz, volt italmérő, kocsikísérő, pénztáros, éjjeliőr. Minde­nütt hibázott, baklövéseket követett el, sőt egy alkalom­mal lopott is. Kérdem az igazgatót: — Milyen értékű volt a lo­pás? — Az akkor készített írás­ban 15 forint áll..., de ugye, mi azt akartuk, hogy itt dolgozhasson továbbra. Most mégis rengeteg hi­bát rónak a terhére. Most, a jegyzőkönyv alapján akár a vállalat legrosszabb munká­sának könyvelhetnénk el. De egyáltalán, minek kell ez a jegyzőkönyv? Miért kel­lett a munkából kivonni több vezetőt, miért volt szükség arra, hogy kint, a titkárnő szobájában vára­kozzanak a panaszosok? Mert az újságíró érdeklő­dött Szebellédi Flórián fe­lől. Ilyesmi viszont előfor­dul máskor is. Ehhez — ahogy szokás mondani — nem kell ilyen nagy felhaj­tás. És most mégis... Mert emberünk a válla­latnál súlyos betegséget ka­pott! Tüdővérzést. Azután, hogy az orvos ha­tározottan könnyebb mun­kára javasolta. Azután, hogy Szebellédi Flóriánt, aki leg­utóbb pincemunkás volt, be­tegsége után újra csak pin­cemunkásnak tette a válla­lat! A jegyzőkönyv humani­tásról beszél. Idézzük a jegy­zőkönyvet: „ ... a raktári dolgozók pénzt, élelmet és egyéb segítséget nyújtottak részére, mert látták, hogy erősen kiéhezett és legyen­gült ember...” A jegyző­könyv ötven sora mind ar­ról szól, hogy Szebellédi Flórián rossz munkás és be­teg ember volt. Jogilag vé­dené az ötven sor a válla­latot. De így sem éri el a célját. Emberséget tekintve pe­dig csúnya bizonyítványt ál­lít ki az intézkedőkről. Arról a jegyzőkönyv nem beszél, hogy Szebellédi Fló­rián kilenc élő gyermek ap­ja. Arról sem, hogy a szeren­csétlen embert azzal osztot­ták be a központi raktárba: csak annyit dolgozzon, amennyit bír. Amennyit bír... De azelőtt hónapokig volt táppénzen. Onnan, a pincé­ből került ki betegen, s oda is tették vissza. És négy nap múltán tüdővérzést ka­pott. Az igazgató első be­szélgetésünk alkalmával azt mondta, nem is pince egyéb­ként az a raktár. Csak szute­­rén... Ez a válasz az emberiessé­get semmibe vevő intézke­désre? Mostanában elég sok szó esik a szocialista ima­­­jogról. Fennen hirdetjük, mert így van s ezen nem változtat a tiszteletre egyál­talán nem méltó kivétel , hogy nálunk legfőbb érték az ember. Érte, érdekében születnek a rendelkezések. Száz meg száz határozat vé­di, óvja az emberek egészsé­gét. Nagyon, nagyon rosszul hat így Szebellédi Flórián esete. Ezt az embert meg lehet gyógyítani. Meg is gyógyul. Az orvostudomány ma már nem ismer lehetetlent. A vállalatnak pedig viselnie kell a felelősséget. Olyan in­tézkedés után, mint amit a vállalat tett, nehéz lesz a hi­tét, a bizalmát is visszaadná Szebellédi Flóriánnak. Ezt semmiféle jegyzőkönyv nem adja vissza. Hát még az olyan, amit szombaton négy aláírással készítettek! S. Gy. 500 erdész látogatása Püspökladányban Az Országos Erdészeti Egye­sület vándorgyűlésének máso­dik napján, szombaton Püs­pökladányba látogatott a Debrecenben tanácskozó erdé­szek 500 tagú csoportja. Az „autóbuszkaraván” a dé­li órákban érkezett meg Püs­pökladányba a Szikkísérleti Intézetbe. Az intézetben 1924 óta folynak kísérletek, ame­lyeknek célja, hogy kikísérle­tezzék azt a fafajtát, amely a legjobb a szikes talajokra. Az erdészküldöttség a délu­táni órákban a Keleti-főcsa­torna K—VIII-as fürtrendsze­rét tekintette meg. Ezeken a részeken elsősorban a nagy vízpárologtatóképességű nyár­fáknak jut komoly feladat. Ebben az évben a K—VIII-as környékére 51 500 nemes­nyárfa csemetét telepítettek a püspökladányi erdészeti dol­gozók.

Next