Hajdú-Bihari Napló, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-26 / 97. szám
KODOLÁNYI JÁNOS (1899 ) „Igazi megihletőm ... az Ormánság parasztnépének rettenetes állapota volt, az ezerholdak közé bezárt, pusztuló népé, amelynek sorsát borzadva, fölháborodva, lázadva s tehetetlenül szemléltem. Innen ezeknek az írásoknak a némelyek álltal kárhoztatva említett, de ennen magam részéről is elismert naturalizmusa.” Kodolányi saját maga határozza így meg írói indulásának legjellemzőbb vonásait. A Sötétség, Szép Zsuzska, Börtön, Kántor József megdicsőülése című elbeszélései, a Földindulás, a Végrendelet című drámái nyers, megrendítő őszinteséggel, néhol valóban részletező, itt-ott biologizmusba fulladó naturalizmussal vallanak az egykés, elembertelenedő ormánsági világról. Az ábrázolás, hiteles feltárás mellett már ezekben az írásokban is határozott szociális érdeklődés és szenvedély jelentkezik, s a naturalizmus sem valami kései divat már molás nála, a témához szervesen kapcsolódó, hiteles írói módszer. Az Ormánság életének feltárása mellett pályájának, munkásságának jelentős és értékes motívuma,saját élete. A család, a gazdag honoráciorcsalád, amelyből kiszakadt, s amelynek nyugtalan, ideges légköre a korán érő gyerek szemléletét is meghatározta. Ezentúl az emberi—írói érés hű nyomonkövetése, annak feltárása — hiteles írói eszközökkel —, hogy az „úrifiú” hogyan jutott el egyes kiemelkedő írásaiban a marxizmus logikájáig is. Szenvedélyes társadalomkutató, publicisztikai tevékenysége méreteiben csaknem a szépirodalmival egyenrangú. Az önéletrajzi elemekből épült írásai közül legjelentősebb az Atyai hajlék, a Boldog békeidők, a Keserű ifjúkor. A harmincas évek közepéig nagyjából egyenesvonalú Kodolányi pályája. Ekkor azonban több tényező hatására mind szemléletében, mind írói munkásságában törés következik. Az ormánsági elbeszélések, az önéletrajzi jellegű írások, a tizenkilences emlékek, a felháborodás hangjai után nagy történelmi tablók következnek, amelyek önmagukban véve értékesek, s a kor történeti regényirodalmából kiemelkednek, de mégis a menekülést, a visszahúzódást jelzik. (A vas fiai: Julianus barát, Boldog Margit, Emese-ciklus). Németh László szavaival élve: Kodolányi hátat fordított a Magna Utópiának, és elindult a Magna Hungária felé. Sőt, ezen túl, a mítoszteremtés igényével idegen kultúrák is izgatják, mind a mai napig foglalkozik ilyen témákkal. (Vízöntő, Az égő csipkebokor, Új ég — új föld.) De a menekülésnek, a szocializmustól való elfordulásnak elsődleges bizonyítékai publicisztikai művei, amelyekben lassan, fokozatosan felismerhetővé válnak a fasizmus szellemi hatásai. Szövetkezik Gömbössel is, úgy hiszi, a célok érdekében az „ördöggel” is szövetkezni kell, s Fája oldalán legtovább tart ki a gömbösi koncepció mellett. A biologizmus s a magyar mítoszok iránt vonzalma magyarázhatja a faji szempontok felbukkanását műveiben. , S ehhez társul hallatlan szenvedélyessége. Kicsinyes vitákba bonyolódik ilyen módon, a szellem tisztasága nem mindig tudja felemelni a köznapi acsarkodatokon, a vállalt célokat pedig valahol, az eszmék és nézetek óriási összecsapásában elvesztette. A felszabadulás után viszonylag hamar megszólalt 1948-ban, de ezt a megszólalást az évi hallgatás követi. Új, azóta megjelent művei közül kétségkívül az 1948-ben írt Boldog békeidők című önéletrajzi jellegű regénye és a Jehuda bar Simon emlékiratai című műve emelkedik ki, ez utóbbi elsősorban fegyelmezett művészi eszközeivel. Az 1960-ban megjelent Vízválasztóban pedig elérte a korai ormánsági novellák színvonalát. Olyan utat járt be, amelynek emelkedői és buktatói is voltak. S ha nem is tudta elkerülni a buktatókat, művész rangja, amelyet elsősorban az ormánsági írásokkal vívott ki, vállalása és szándéka a század legérdekesebb prózaírói sorába emeli. (b) Kodolányi János: öreganyám, lehetett már akkor is vagy hetvenöt éves, kint ült a tornácon. Zöldborsót tisztogatott, hogy ne üljön tétlenül. Ahogy mozogtak ügyetlen, megcsomósodott fekete ujjai, úgy mozgott vértelen ajka is. Már nem tudott gondolkodni anélkül, hogy a száját ne jártatta volna hozzá. öreganyámnak nem volt már egyetlen foga, süket volt, és alig látszott, de a szája járt, járt még, akár az elhagyott üres malom garatja, darálta, darálta a levegőt, s ez az őrlés úgy esett neki, mintha még lenne odabent valami. öreganyám alsó ajka kilógott egy kicsit horgas, vékony orra alatt, kétfelől két mély árok vésődött arcába, álla pedig előreugrott, makacsul, erőszakosan, keményen, s piszkos kendője egészen eltakarta alacsony homlokát. Olyan volt, ahogy ott gubbasztott, mint egy vén, megőszült, magába meredő s mogorva nősténycsimpánz, öntudatlanul babrálta a borsót. Piszmogott vele. Ragyogtatta vele kihamvadó szeme előtt az illúziót: ő most dolgozik... Nagynéném, ez a dolgos, kemény, férfias vénkisasszony hol a verenda végében tűnt fel szapora lépteivel, hol meg a konyhába siklott, cipői ridegen, szabályosan kopogtak. S az alföldi álmos nyárdélelőtt ott zsongott a kerten és udvaron. — Giza, Giza — kiabált a nagyanya sipitozó hangon, amelyről a lélekbúvár megállapította, hogy nem tűr ellentmondást, soha, nem is mondtak nyíltan ellene, s uralkodói jogait kegyetlenül, sárga aranyragyogással ki is csillantja. — Giza! Nagynéném ijedt sietéssel megjelent a konyhaajtóban. — Mi az, mamám, kérlek? — A kék kasztrólba főzzétek meg a borsót. Nem a pirosba. — Jójó, mamám. A kékbe főzöm. — Mikor szitál a lány lisztet? Mert a muszkának daráltak szitáljatok, jó lesz az annak. Nagyon fogy a liszt. A birkák hol vannak? — Nem tudom, merre hajtotta Peti. Majd megint a tilosba mennek... — Aztán megbüntet a váró-bíró, öreganyám tovább piszmogott. Eljárt az ő esze mindenfelé. Az ittrekedt, egykori hadifogoly, kerge muszkának például nem adott rendes parasztra őrletett lisztből, amiből maguk is sütötték a ke- ti nyeret, hanem daráltatták a burát, s aztán kiszitálták. Olyan kenyér lett belőle, mint a káposztáskő. Nem fogyott belőle sok. A birkák miatt meg hetenként legalább egyszer ott járt a hajdú a kopott verandán, s bököte botjával a dühöngő veres kutyát, öreganyám mindig boldog volt, ha a birkák másét legelik, de nem mondta ki ezt élőszóval, s perbe szállt a hajdúval is, aki a városbíró levelét hozta. Alig tűnt el megint a nagynéném a konyhában, ahol soványan zizegett a zsír, s az ablakban köcsögökben álló eladott tejről kanalazgatták le a sűrűjét egy törött bögrébe, amikor a lépcsőkön elcammogott nagybátyám, fehér nyári ruhában, vastag zsirardi kalappal kopasz fején, öregedő léptei nehezen himbálták előre, s bamba képe szinte lecsurrant a téglákra. Cvikkkert hordott a nagybácsi, s a cvikker selyemzsinórja a szeme mellett folyt alá mellényére. Elek bátyám igen jó embernek látszott, száját állandóan nyitva tartotta, s minden olyan volt rajta, mintha az egész ember csurogna. Széjjel. Lágyan, tehetetlenül, melegen, lelógó ajka mellől lecsöppent a maznaság. — Na, mama — kezdte valami különös mosollyal s hányaveti, keserű hangon, s olyan volt a grimasza, mintha felakasztották volna —, hát dolgozunk, mi? Úgy teszünk, mintha dolgoznánk. Hiába, ezek a vénasszonyok csak szorgalmasan gyűjtögetnek a vejüknek. Nagybátyámnak az origan vám anyósa volt. Innen származott a keserű humor. De a vénasszony, mintha parázsnyelő táltossá vált volna, izgett-mozgott a padon, s hamvadó szemében csapkodott a gyűlölet. — Nem tud maga se okosabbat mondani, de? így lép be hozzám, ilyen csúnyán? Elek bátyám letelepedett a pad másik végére. — Na, na, hiába mérgelődik, csak vén mán maga, mama, jó lesz a temetésről gondoskodni. Tuggya-e, hogy igen drága a koporsó? Nem? Jó lesz, ha meggondolja, mama. Nem jó lesz mán legénykedni. Haragszik, ha azt mondom, hogy öreg. Még mindig olyan hiú, mint azelőtt ötven évvel vót? Jobb lesz már koporsót rendelni. Nagyanyám föl akart ugrani, botjait kereste, hanem Elek bátyám hideg humora tovább csillogott rémülő szeme előtt. — Na, na, csak semmi harag, tuggya, mennyire szeretem magát, mama, hiszen sok jót élveztem magától, adott, adott két kézzel, igen törődött a vesével. Hát én csak szeretettel és... köteles fiúi jóakarattal figyelmeztetem, hogy az óra lejár ám! A koporsó drága. Jó lesz szorgalmasan dolgozni, hogy meglegyen az ára! Mert nekem nincs pénzem! Nincs ám! öreganyám legnagyobb irtózata az volt, ha öregnek nézték, mondták, de azért viszont megkövetelte, hogy tehetetlen , öreghez illő ápolásban részesítsék, s eltalálják a gondolatát is. Elek bátyám szavai valahányszor megdünnyögtek körülötte, mintha egyszerre kígyók zsizsegnének a ruhájában, még a belsejében is, dühe, gyűlölete minden nemtelen indulata fölszakadozott, sistergett, és bugyogott belőle a méreg, a méreg... — Nem szégyelli magát, engem vénnek mondani, maga komisz fráter, maga sehonnai, aki csak lesi az én halálomat, hogy beleüljön a vagyonba, amiért nem dolgozik semmit. .. — Hát maga dolgozik? Mama, hallja! De az öregasszony hihetetlenül süket volt. Rikácsolt. — Hogy meri azt mondani, hogy öreg vagyok, maga pimasz? Hogy meri? Tudja maga, hogy én mikor születtem... — Maga sem tudja azt mán, mama, olyan régen vót. — Menjen mán a koporsóval, ha egyebet nem tud, akár soha be se tegye a lábát... — De én szeretek magához járni, jó két ilyen öregnek együtt, mint mink vagyunk, ne tagadja___Hej, még a sírban is maga mellé temettetem magamat, noha maga túlél engem... Ezt már nem hallgathatta tovább nagyanyám, akármilyen süket is volt is, hát összekotorta botjait, s remegve fölállt. Kihúzta magát, azt hitte, most imponáló királynői alakká válik, ámbár ez nem volt így. Elek bátyám félszemmel tekintett rá, s lecsurgott arcán a nevetés. — Megy mán, mama? Megy? Na, na, minek ez a kényeskedés. Olyan kényes, mint egy bakfis. Pedig az már régen volt, mikor maga bakfis volt. Nem áll jól magának. Sokkal jobban illenék egy jól szabott koporsó. — Tudja, ez már mégiscsak sok! — rikácsolt az öreg, s fonnyadt arca égett a haragtól. — Minek jön ide? Mit akart itt? Mit keres itt? Tudja meg. Én nem is vagyok még olyan öreg. Tudja meg! Engem valamikor... Tizenhatan kértek meg! Ezt már úgy kiáltotta, hogy vékony, inas nyakán kidagadtak az erek, szemét elfutotta a könny, s ajkai reszkettek. Nagy nehezen betipegett a szobába, s kinyitotta a kredencet. Likőrt vett ki. Poharat nem. S hosszút, igen hoszszút húzott a pálinkából, csak úgy egyenesen az üvegből... Kellett a mámor, kellett, érezte, hogy a rettenetes józanság megölné. Kodolányi János újabban megjelent művei Végrendelet. Színmű 1956. Boldog békeidők. Regény 1956. Az égő csipkebokor. Regény 1957. Jehuda Bar Simon emlékiratai. Regény. 1957. Keserű ifjúkor. Regény 1958. Új ég, új föld. Regény 1958. Vízválasztó. Regény 1960. Fellázadt gépek. Elbeszélések. 1961. A vas fiai. Regény 1961. és 1963. Baranyai utazás (ifj. Kodolányi Jánossal együtt) Szociográfia, 1963. BÉNYEI JÓZSEF VERSEI: IDEGENI NYUGALOM Minden elveszett percedért ígéretek szalmaláng parazsáért hamar kihűlő karomért köszönet és bocsánat Egymásnak ítélt az idő fogadjuk mintha törvény lenne Mozdulataink egymáshoz idomulnak megtanulunk hasonlítani s mégis egyre jobban különbözünk Olyan nyugodtan mint a havasok olyan rezzenéstelen élünk és olyan idegenül is. Egekig érünk megtaláljuk a csillagokat de egymást nem találjuk meg soha Megkötöz ez az idegenség ez a havasi nyugalom ez a csönd Szakítsd fel bennem a poklok keserűséget rázz meg embertelenül és kegyetlen mint a szelek a csúcsra kitett fát hogy magányosságom erejében is hinni tudjak mert a fél kezem fél szemem tiéd de egyszerre látni nem tudunk Add vissza jobbik szememet add vissza tisztább kezemet s vedd el a tiéd A havasok sorsa a magányosságok félnek a Naptól de nekifeszülnek a száraz szeleknek s legyőzik a múlandóságot Elvettem mennyi percedet mennyi eszédet megaláztam önzésemben úgy bújdokoltál mint a forrás a mély hegyekben Amit ígértem — elveszett gyengébb vagyok a szándékomnál nem maradt csak a nyugalom pedig úgy tartozol az életemhez mint a holdhoz az udvara. * Pilátusokkal nem komáztam, kezet se mostam drága tálban. Vagy üvöltöttem észveszetten a megvadult, zúgó tömegben, vagy odatartottam a vállam s botladoztam a keresztfával. Ez volt. Nagypoklú lángon égtem a vállalt törvény érdekében. És arcom, ha a tűz sütötte, nem futottam a hűvösökbe, nem vonzott sohasem az árnyék, csak a máglyákban égő szándék, vagy a kiúttalan sötétség, ahol csak szívem lüktetését VÉGLET láttam s nekem kellett keresni, tol fog a föld megfényesedni. Tudok lobogni ötnyi lánggal s kiegyezni a némasággal. Nincs középút s megalkuvás sem, csak vakság vagy két nagy parázs szem, csak ez a két nagyszerű véglet ad értelmet a létezésnek. Nincs most itt szükség Pilátusra, aki bölcsen a kezét mossa s szolgák tartják az undok tálat, amiben megnyugvást találhat. Megnyugvás nincs. Halál? Dicsőség? Úgyis enyém a felelősség. NYELV ÉS MŰVELTSÉG járnak... rösödve, hevesen tiltakozott hogy neki nincsen udvarlója, azzal a fiúval csak együtt járnak! Aztán meg is magyarázta, hogy ha egy lány egy fiúval jár, az még nem jelent semmiféle érzelmi elkötelezettséget, komoly szándékot meg különösen nem. Csupán találkozni szoktak, együtt mennek : moziba, színházba, presszóba, táncolni stb. Ha bármelyikük megunja az együttjárást, szabadon otthagyhatja a másikat ... Nem vitatkoztam, csak magamban mosolyogtam: bizony, ez hajszálra az, amit régebben udvarlásnak neveztünk. Úgy látszik, az udvarol, udvarló, udvarlás szócsoportot kihalásra ítéli a nyelvszokás. Érdekes pályát futottak be. Valaha csak a királyok és főurak udvartartására mondták, hogy udvarolnak az uralkodó körül. Aztán devalválódott az értékük, már a kisebb urakat is hízelgők, udvarlók hada vette körül. Még később már a nők körüli „foglalatosságot” is udvarlásnak nevezték, s nevezik sokan ma is. A vagyont és rangot istenítő polgári társadalomban az udvarló igen fontos személyiséggé nőtt: a jó házasság, a parti „megcsinálása” vagy elveszítése egész életre eldöntötte a nő sorsát. Ezért aztán kezdtek nagyon óvatosan bánni a szóval: amíg nem volt biztos a házasság, nem szívesen nyilvánították a jelöltet udvarlónak, nehogy ezzel a lány későbbi „renoméját” rontsák. Ha meg kívánatos volt a frigy, bizony szinte rátukmálták a férfiúra az udvarló titulust. Úgy látszik, a mai tásadalomban az udvaroltatás, udvarló tartás a férjfogás mellékgondolatát ébreszti. Ez azonban az egyenjogúvá vált nő számára sértő, lealázó. Az egyenrangúság érzése keres kifejezési formát a fiú-lány kapcsolatának megnevezésében is. Lehetséges, az udvarlás Ali kifejezése az együtt jár, valakivel jár lesz. Eléggé nehézkesek ugyan, de egy-két előnyük kétségtelenül van. Egyik az, hogy nemcsak a fiúra lehet mondani, mint az udvaros igét, hanem lányok is használhatják magukra. A másik az, hogy mint új kifejezéseknek, csak most kezd tartalmuk feltöltődni, nem tartalmaznak régi társadalmi szemléletet, nicsenek „kompromittálva”. Igaz, az udvarló, udvarlás fogalmát nem lehet velük kifejezni. Az előzőre használt fiúja, illetőleg másik megfelelőként nője még túlságosan rassznyelvi, esetleg lenéző értelemben használják. A szükséglet azonban előbb-utóbb megteremti ezek nevét is. —én Nincs még egy olyan finom műszer, mely úgy tudná regisztrálni tárgya rezdüléseit, ahogyan a nyelv jelzi a társadalom anyagi és szellemi kultúrájának folyamatos változásait, enyészetét és tenyészetét. Mindez akkor jutott eszembe, amikor a minap egy ismerős diáklánytól megkérdeztem: udvarlója volt-e az a fiú, akivel moziban láttam. Elve- MAGVAK HITE Lehet, hogy engem pelyvaként kiszór majd markából a kor, s földről kell nyugtalan szelek sodornak mindig valahol, és földre hullnom hasztalan, mert porrá vernek zord esők, s bámulom azt a fát, amely poromból szinte égre nőtt. De kiben magvak hite van, és hajt teremtő új csirát, annak a sorsa mindig egy teveled, változó világ, s míg sarjad földből új kalász, és épül ház és nő a fű, addig a sorsa végtelen, felfoghatatlan gyönyörű. És maga tett is, napra-nap a halhatatlanság jegyét hordozza minden, amihez teremtő ember keze éri. Hát miért féljek? Tán a szél engem a por között repít, de mennyi mag formálja már a folyamat törvényeit. Az idő fut csak, élsz tovább. Hited a halált győzte le, s megőriz, megtart, felemel tetteid termő ereje. NAPLÓ atowmagtanwivaiBgmnu .......... X oldal — 1964. április üfc