Hajdú-Bihari Napló, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-01 / 26. szám
egy különös panaszról Levelet kaptunk Hajdúhadházról. Panasz van benne, de olyan különös fajtája a panaszoknak, amelynek olvastán az emberben igazi öröm támad. Természetesen nem amiatt, hogy valakinek bármilyen problémája van, hanem afölött örvendeztem a levél olvasása közben, hogy ez ma egyáltalán panasz tárgya lehet. Nem még, hanem már. Levélírónk ugyanis kifogásolja, az orvos és a védőnő ragaszkodik hozzá, hogy felesége kórházban hozza világra már nemsokára születendő gyermeküket. Pedig ők jobban szeretnék, ha otthon maradna, s háznál szülné meg. Ez a lényege a panasznak, s megvallom őszintén, ilyennel még nem találkoztam. Az utóbbi években bárhol, bárkivel — elsősorban szülés előtt vagy után álló asszonyokkal — beszélgettem, mind azt mondták: nagy nyugalmat jelent számukra, hogy tudják, intézetben szülhetnek, ahol orvos, műtő s minden szükséges felszerelés készen áll arra az esetre, ha bármilyen komplikáció adódna. Azt gondolom, őszinték voltak ezek a vélemények, ahogy őszintén hangzott az is, amit az egyik asszony tett hozzá, s mindez teljesen ingyen. Nem kell túlságosan messzire nyúlnunk a történelembe ahhoz, hogy felidéződjenek azok az idők, amikor egy falusi asszony nem is gondolt arra, hogy kórházban, pláne klinikán hozza világra gyermekét. Eszébe se jutott, s nagy bajnak számított, ha mégis menni kellett, ha a bábaasszony tudománya kevésnek bizonyult. A kórház mindig sok pénzbe került... S ma eljutottunk oda, hogy nemcsak lehetőséget kapnak az asszonyok az intézetben való szülésre, hanem úgy alakult a helyzet, hogy bizonyos fokig kötelező is számukra. Kétségtelen, csak azért lehet ez így, mert van elég szülőotthon, kórház, s mert az állam, a társadalom nem sajnálja rá a pénzt, hogy az új életet világra hozó asszonyok a lehetőségekhez mérten legjobb körülmények közé kerüljenek. Hiszen tudjuk, hogy a szülészet ingyenes hely, éppenúgy, ahogy a szülő asszonyok számos más juttatásban is részesülnek. S ha egy orvos vagy védőnő azért kardoskodik, hogy minden asszony vegye igénybe ezt a lehetőséget — ezt egyes egyedül csak az anya és a születendő gyermek érdekében teszi. Talán nem kell hosszasabban bizonygatni, mit jelent az, hogy kórházban szülnek az asszonyok. A debreceni járásban, ahova Hajdúhadház is tartozik, az elmúlt évben ezer gyerek közül huszonnyolc halt meg csecsemőkorában. 1956-ban minden ezer közül ötvenhat, vagyis éppen kétszer annyi. A csecsemőhalálozás tekintélyes részét a koraszülöttek teszik ki, akiknek életben tartásához feltétlenül fontos a klinikai, kórházi gondozás, a csak ott található felszerelések. 1968-ban — amikor valóban kicsi volt a csecsemőhalálozás száma — a járásban mindössze a szülő anyák négy százaléka nem ment be az intézetbe. Azt hiszem, nincs szükség a számok közötti összefüggés hosszabb magyarázatára. Nem vitatom, kórházban lenni nem mindig a legkellemesebb dolog. Előfordulhat — mint levélírónk felesége esetében is —, hogy valakinek rossz tapasztalata van. De vajon a sebészetről nem szerzett-e már számos beteg rossz tapasztalatokat? S mégis, senkinek sem jutna eszébe, hogy vakbélgyulladása miatt otthon operálják meg. Hiszen mindenki félti az életét, egészségét. Szüléskor ráadásul nem is egy életről van szó, hanem kettőről, s mindkettő egyformán drága. Ellenérv lehet, hogy anyáink sem kórházban szültek, mégis megvoltak, sőt gyerek is jóval több volt. Hogy a jóval több gyerek közül hány maradt gyenge, hány halt meg idő előtt, ezt ne bolygassuk! Tűnődjünk talán inkább azon, mi volt az oka annak, hogy anyáink negyven-ötven éves korukban már annyira megtörtek voltak, hogy egy több gyerekes asszony számára már magától értetődő volt, hogy fáj a dereka, sokat betegeskedik, idő előtt megöregszik! És nem gondolkodtak azon, hogy talán a gyerek nem törvényszerűen „szívja el az életet” az anyjától. Lehetne még meditálgatni, miért és kinek jó az, hogy ma már intézetben szülhetnek az asszonyok. S ha ez esetenként úgy vetődik fel, hogy kötelező, még akkor is, ha az anya húzódozik a kórháztól, erre nyilván azért van szükség, mert nem mindenki gondolta még alaposan végig, miért jó ez a rendszer. Az évek telnek, egyre természetesebbnek vesszük ezeket a dolgokat, s én ezért örülök néhanapján egy-egy ilyen panasznak, mert ez is eszünkbe juttatja: lám, már eljutottunk idáig. N. Zs. Ez történt Sztálingrádnál a PARLAMENTEREK 1943 januárja a Volga partján látszólag nem bővelkedett eseményekben. A doni frontszakasz csapatai Rokosszovszkij tábornok parancsnoksága alatt (a 6. német hadsereg teljes bekerítése után a hadműveletben részt vett egységeket egy frontba fogták össze) tovább harcoltak, hogy a bekerített hadseregcsoportot felmorzsolják. Az egyre gyengülő ellenség, minden vesztesége ellenére, eszeveszetten ellenállt. Fegyverbe állították az utolsó tartalékokat — a harcképtelen katonákat, betegeket és sebesülteket is. Január 8-án a szovjet parancsnokság parlamentereket küldött Paulus törzskarához, javasolva a bekerítetteknek, hogy adják meg magukat. A hitleristák azonban visszautasították az ultimátumot. Január 10-én csapataink parancsot kaptak a bekerített hadseregcsoport likvidálására. Már január 25-én sikerült két részre, egy északi és déli részre osztani a „katlant”. Elérkezett január 31-e. A hadsereg törzskara a lövészárkokból már régen átköltözött Sztálingrád egyik elővárosába, Beketovkába. Ekkor már szinte minden éjszaka alhattunk. Ezen a napon is hajnalban keltünk, mint rendszerint. A tisztek rendbehozták magukat, én éppen borotválkoztam. Egyszeriben feltárult az ajtó, és a hadsereg törzskarának főnöke, Laszkin tábornok lépett be. — Tolmács, hozzám! Azonnal jelentkeztem. — Egy pillanat alatt legyen kész, és indulunk — mondta a tábornok, és eltűnt. Gyorsan letöröltem még borostás arcomról a szappanhabot, és a tábornok után iramodtam. Laszkin tábornok házánál az utca szokatlan képet mutatott: ott állt a hadsereg szinte egész személyautóparkja. Alig foglaltam helyet az egyik autóban, máris megindult a kocsisor. — Mi történt? — kérdeztem Laszkin segédtisztjétől, aki a kocsiban maradt. — Sztálingrádba megyünk Paulusért. És elmesélte a részleteket. Az elmúlt éjszaka a hadseregünkhöz tartozó tengerészgyalogos dandár katonái szorosan körülzárták a 6. hadsereg törzskarát. A németek arra kérték parancsnokságunkat, küldje el képviselőit, hogy tárgyaljanak a megadásról. Megadás ... Milyen zenéje van ennek a szónak! Paulus törzskara azonban azt a feltételt szabta, hogy a szovjet parlamenter rangban legalább tábornok legyen, és feltétlenül Rokosszovszkijt képviselje. A választás Laszkin tábornokra esett. Íme, itt állt előttünk Sztálingrád, a sokat szenvedett hős város. Körös-körül, amerre a szem ellát, mindenütt szétzúzott kő, megsemmisített acél hevert, és a hó végérvényesen felismerhetetlenné tette az utcák arculatát. A mély hóban kitaposott keskeny ösvények hol szétfutottak, hol ismét találkoztak, így volt ez mindenütt. Szétrombolt vagy teljesen ép tankok és ágyúk — egy csepp benzin, egyetlen töltény nélkül. Chlorodont fogrémtubusok, ólomsúlyú, egyáltalán nem habzó szappan darabkái. Pisztolyok, géppisztolyok, puskák, acélsisakok, távcsövek, különféle ruhadarabok. És még valami... Eleinte azt hittük róla, hogy téglahalmaz. Amikor aztán az egyik megállónál kérdezősködés közben kiszálltunk a kocsiból, valaki csizmájával megrúgta a fagyos havat. Kiderült, hogy nem téglatörmelék van alatta, hanem holttestek. A hitleristák rengeteg holttestet hagytak maguk után. Holttestek, holttestek mindenütt. Soha a háború végéig egyetlen egyszer sem láttam annyi tetemet. .. . Félkörben álltak tankjaink és közöttük 45 milliméteres ágyúk. Az ágyúk csöve egyetlen pontra irányult — egy hatalmas épület romjaira. Valamikor ezt az épületet áruháznak nevezték. Az ágyúk csövénél szintén félkörben, szorosan egymás mellett álltak, kigombolt tölténytáskákkal és lövésre kész géppisztolyokkal a hitleristák. Ez volt Paulus törzskara. (Folytatása következik) ■HHOHHMaiMHHaaaaaaaMiiHBaHaaaiaaaHBaaBaMaaHaHaaaaaaHa Az életért való harc a penicillin II BIOGQL laboratóriumaiban Szürkésfehér folt barna alapon, akár egy ruha mintája is lehetne. Ez a „minta” azonban nagy értékű: a debreceni BIOGAL Gyógyszergyár egyik penészgomba-törzstenyésztő. És a szemmel láthatatlan, parányi élőlények folttá nőtt tömegei termelik világszerte a rendkívül hatásos gyógyszereket, az antibiotikumokat. Amióta a penicillint alkalmazni kezdték — a II. világháború idején —, millió és millió ember életét mentették meg azok a kis gombák, amelyek baktériumölő hatását először Fleming angol tudós figyelte meg 1929-ben. Debrecenben szinte „csoda” megy végbe naponta: egy nagyüzem ezernyi gépezete, lombikja között egy kicsiny élőlény rabszolgaként arra kényszerül, hogy értékes gyógyanyagot hozzon létre. Hogyan történik ez? — ezt kerestem a BIOGAL laboratóriumaiban dr. Pólya Kálmánnak, a mikrobiológiai osztály vezetőjének segítségével, kalauzolásával. Persze, az én „kutatásomat” már számtalan kísérlet, kutatás, munka előzte meg a gyárban, s ennek a munkának a hősei azok a dolgozók — mintegy hatvanén —, akik az üvegek, készülékek fölé hajolnak naponta, és — tudományos ambíciótól is hajtva — mind jobb eredményre törekednek. Az országos hírű gyár sikereiben ott van az ő sikerük is: a penicillintermelés növelése, a termelékenység sorsa elsősorban az ő kezükben — tudásukban — van. De nézzük sorban, hogyan lesz a „közönséges” penészgombából penicillin és más antibiotikum! — Az elsődleges: a penészgombák, illetve megfelelő törzseiknek kiválogatása, tenyésztése, szaporítása — mondja dr. Pólya Kálmán a steril szoba előtt, ahol ezt a munkát végzik. — A szobába csak kvarclámpasugarak özönén át, fertőtlenített (steril) ruhába öltözötten lehet belépni, hiszen a legkisebb „idegen” mikroorganizmus is zavart okozhat. Ebben a hermetikusan elzárt szobában kell előállítanunk azokat a törzseket, melyek a legtöbb penicillint termelik. A tenyészetekhez különböző, a penészgombára káros anyagokat adunk, s ezek több gombát elpusztítanak. Az életben maradottak közül néhány — több ezer közül egy-kettő — az, amely több gyógyszert termel, mint társai. A gombák sejtmagjaiban levő információs rendszer (génstruktúra) változik meg ilyenkor, és új tulajdonsága lesz a sejtnek: nagyobb menynyiségben termel antibiotikumot. Benézek a steril szoba ablakán. A látvány megkapó: mintha műtőt látnék, ahol éppen egy nehéz operáció folyik. S lényegében valóban „operáció”-ról van szó, csakhogy a „műtét” alanyai láthatatlanok. De vajon miért készteti egy ilyen beavatkozás munkára a kis gombákat, és miért termel gyógyszert a penészgomba? — Az élőlények törzsfejlődése során csak azok az egyedek maradnak meg — folytatja a magyarázatot kísérőm —, melyek a környezetükben állandóan jelen levő más organizmusok, „ellenségek” ellen megfelelő védekezést alakítanak ki. A gombák ellenfelei a baktériumok, melyek az emberben a betegségeket okozzák. Ezekkel vívott élet-halál harcot a penészgomba évmilliókon át, a táptalajért, az ennivalóért, hogy úgy mondjuk, csak azok maradhattak meg közülük, melyek legyőzték mindig a másik élőlényt. A sejtek miniatűr laboratóriumaiban évezredek során alakultak ki azok a vegyületek, melyek alkalmasak erre a célra. A penicillin és más antibiotikumok tehát a penészgombák hatásos védekezőszerét jelentik a baktériumok bizonyos fajtái ellen. — Ezt a kész védekezőszert kell tehát „kifejni” tőlük. Hogyan történik ez? — Menjünk a lombiküzembe, az a kísérletek második stádiuma. A lombiküzemet nemrégen korszerűsítették a gyárban. Negyven darab tízliteres lombikfermentorban (erjesztőkészülék) vezérlőasztalról irányítják a miniatűr volumenű termelést, a kísérletet. Itt megfelelő táptalajjal (például olcsó, másra nem használható melléktermékkel, a kukoricalekvárral) elegyítik a penészgombákat, s különböző vegyszereket, valamint oxigént kevernek hozzá, s aztán a gépek rázni kezdik a keveréket. Bonyolult a vegyi folyamatok közben — melyek a képleteit az osztályvezető laboratóriumában láttam — a kis rabszolgák termelni kezdik az antibiotikát, mókát, más-más gombatörzs a penicillint, a neomycint, vagy például enzimeket, szerves katalizátorokat. — Az ideális gombatörzs munkájához igyekszünk itt az optimális táptalaj-összetételt és tenyésztési, szaporodási feltételeket biztosítani . *— magyarázza dr. Pólya Kálmán. — Itt dől el, hogyan, milyen körülmények között érhetik el a kis élőlények a legnagyobb termelékenységet, milyen feltételek között adnak az eddiginél is több gyógyszert vagy más hasznos anyagot. Mind hatásosabb vegyszerekkel, körülmé-enyekkel igyekszünk ösztönözni a ,, gombákat termelékenységük növelésére. — És tovább mi történik? — A lombiküzemből a kísérleti üzembe kerülnek a tápanyagokkal összekevert, már termelékenynek bizonyult penészgombák. Csak itt már 2000 literes tartályokban megy végbe mindaz, ami előzőleg csak 10 literesben. — Erre miért van szükség? — Azért, mert nagyobb mennyiségben már olyan tényezővel is számolni kell, mint a hidrosztatikus nyomás: a gombák másként viselkednek, ha nagyobb mennyiségű folyadék — víz — nyomja őket, itt tehát újabb kísérlet következik, tovább korrigáljuk az esetleges javítanivalókat, s ha minden rendben jöhet a nagyüzemi termelés sok ezer literes óriási fermentorokban. Az ott nyert masszákból — melyek gombákból, vegyszerekből, tápanyagokból és a kapott gyógyszerből állnak — a kémiai üzemek választják ki a tiszta penicillint vagy más gyógyszert, hasznos vegyszert, aszerint, hogy melyik penészgombafajta mire képes. I Nem lehet valamiféle bűvölet I nélkül nézni és hallgatni azt a tit- Ikot, mely a gyár laboratóriumaiban, I készülékeiben nap mint nap fel- I tárul. Az emberi tudás nyűgöz le: I az, hogy az emberi értelem, a tech- I nika irányítja parányi élőlények ' életfolyamatait, s arra kényszerít- I heti őket, hogy mind több hasznos ■ gyógyszert termeljenek az ember a számára. S akik ezt teszik, szeré- I nyen, töprengve, gyakran az ismeretlenség, a szerénység homályában maradva dolgoznak, kutatják a természet még ismeretlen titkait az emberiség hasznára. Vattai Miklós „Operáció” — láthatatlan élőlényekkel a steril Józsefné, Kiss Matild és Szabolcsi Irén szobában. A „műtősök”: Gaál (Fotó: Sárkány László) Megkezdődött a BNV előkészítése Budapesten a városligeti vásárvárosban hozzáláttak az idei nemzetközi vásár előkészületeihez: megkezdődött a pavilonok csinosítása, korszerűsítése. A liget kiállítási épületei a téli hónapokban sem maradtak kihasználatlanul. A pavilonokban hozzávetőleg hatszáz vagonnyi árut tároltak. Bővítik a vásárváros elektromos hálózatát, hogy év közben húszhuszonöt százalékkal növelhessék az áramszolgáltatást. Erre szükség is van, mivel az áramfogyasztás a vásárvárosban öt évenként megkétszereződik. A pavilonok körüli térségeket is csinosítják, a sétányokra száz „koros”, 5—6 éves fákat ültetnek ki, hogy jobban érvényesüljön a liget eredeti, „meghitt” sétára csábító jellege. (MTI) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1969. FEBRUÁR 1.)