Hajdú-Bihari Napló, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-01 / 26. szám

egy különös panaszról Levelet kaptunk Hajdúhadház­­ról. Panasz van benne, de olyan különös fajtája a panaszoknak, amelynek olvastán az emberben igazi öröm támad. Természetesen nem amiatt, hogy valakinek bár­milyen problémája van, hanem afölött örvendeztem a levél olva­sása közben, hogy ez ma egyál­talán panasz tárgya lehet. Nem még, hanem már. Levélírónk ugyanis kifogásol­ja, az orvos és a védőnő ragasz­kodik hozzá, hogy felesége kór­házban hozza világra már nem­sokára születendő gyermeküket. Pedig ők jobban szeretnék, ha otthon maradna, s háznál szülné meg. Ez a lényege a panasznak, s megvallom őszintén, ilyennel még nem találkoztam. Az utóbbi években bárhol, bárkivel — el­sősorban szülés előtt vagy után álló asszonyokkal — beszélget­tem, mind azt mondták: nagy nyugalmat jelent számukra, hogy tudják, intézetben szülhetnek, ahol orvos, műtő s minden szük­séges felszerelés készen áll arra az esetre, ha bármilyen kompli­káció adódna. Azt gondolom, őszinték voltak ezek a vélemé­nyek, ahogy őszintén hangzott az is, amit az egyik asszony tett hozzá, s mindez teljesen ingyen. Nem kell túlságosan messzire nyúlnunk a történelembe ahhoz, hogy felidéződjenek azok az idők, amikor egy falusi asszony nem is gondolt arra, hogy kór­házban, pláne klinikán hozza vi­lágra gyermekét. Eszébe se ju­tott, s nagy bajnak számított, ha mégis menni kellett, ha a bába­asszony tudománya kevésnek bi­zonyult. A kórház mindig sok pénzbe került... S ma eljutot­tunk oda, hogy nemcsak lehető­séget kapnak az asszonyok az in­tézetben való szülésre, hanem úgy alakult a helyzet, hogy bi­zonyos fokig kötelező is számuk­ra. Kétségtelen, csak azért lehet ez így, mert van elég szülőotthon, kórház, s mert az állam, a társa­dalom nem sajnálja rá a pénzt, hogy az új életet világra hozó asszonyok a lehetőségekhez mér­ten legjobb körülmények közé kerüljenek. Hiszen tudjuk, hogy a szülészet ingyenes hely, éppen­­úgy, ahogy a szülő asszonyok számos más juttatásban is része­sülnek. S ha egy orvos vagy vé­dőnő azért kardoskodik, hogy minden asszony vegye igénybe ezt a lehetőséget — ezt egyes egyedül csak az anya és a szüle­tendő gyermek érdekében teszi. Talán nem kell hosszasabban bizonygatni, mit jelent az, hogy kórházban szülnek az asszonyok. A debreceni járásban, ahova Hajdúhadház is tartozik, az el­múlt évben ezer gyerek közül huszonnyolc halt meg csecsemő­korában. 1956-ban minden ezer közül ötvenhat, vagyis éppen kétszer annyi. A csecsemőhalálo­zás tekintélyes részét a koraszü­löttek teszik ki, akiknek életben tartásához feltétlenül fontos a klinikai, kórházi gondozás, a csak ott található felszerelések. 1968-ban — amikor valóban ki­csi volt a csecsemőhalálozás szá­ma — a járásban mindössze a szülő anyák négy százaléka nem ment be az intézetbe. Azt hiszem, nincs szükség a számok közötti összefüggés hosszabb magyaráza­tára. Nem vitatom, kórházban len­ni nem mindig a legkellemesebb dolog. Előfordulhat — mint levél­írónk felesége esetében is —, hogy valakinek rossz tapasztalata van. De vajon a sebészetről nem szerzett-e már számos beteg rossz tapasztalatokat? S mégis, senki­nek sem jutna eszébe, hogy vak­bélgyulladása miatt otthon ope­rálják meg. Hiszen mindenki félti az életét, egészségét. Szü­léskor ráadásul nem is egy élet­ről van szó, hanem kettőről, s mindkettő egyformán drága. Ellenérv lehet, hogy anyáink sem kórházban szültek, mégis megvoltak, sőt gyerek is jóval több volt. Hogy a jóval több gye­rek közül hány maradt gyenge, hány halt meg idő előtt, ezt ne bolygassuk! Tűnődjünk talán in­kább azon, mi volt az oka annak, hogy anyáink negyven-ötven éves korukban már annyira megtör­tek voltak, hogy egy több gyere­kes asszony számára már magá­tól értetődő volt, hogy fáj a de­reka, sokat betegeskedik, idő előtt megöregszik! És nem gon­dolkodtak azon, hogy talán a gyerek nem törvényszerűen „szívja el az életet” az anyjától. Lehetne még meditálgatni, miért és kinek jó az, hogy ma már in­tézetben szülhetnek az asszo­nyok. S ha ez esetenként úgy ve­tődik fel, hogy kötelező, még akkor is, ha az anya húzódozik a kórháztól, erre nyilván azért van szükség, mert nem mindenki gondolta még alaposan végig, miért jó ez a rendszer. Az évek telnek, egyre természetesebbnek vesszük ezeket a dolgokat, s én ezért örülök néhanapján egy-egy ilyen panasznak, mert ez is eszünkbe juttatja: lám, már elju­tottunk idáig. N. Zs. Ez történt Sztálingrádnál a PARLAMENTEREK 1943 januárja a Volga partján látszólag nem bővelkedett esemé­nyekben. A doni frontszakasz csapatai Rokosszovszkij tábornok pa­rancsnoksága alatt (a 6. német hadsereg teljes bekerítése után a had­műveletben részt vett egységeket egy frontba fogták össze) tovább harcoltak, hogy a bekerített hadseregcsoportot felmorzsolják. Az egy­re gyengülő ellenség, minden vesztesége ellenére, eszeveszetten ellen­állt. Fegyverbe állították az utolsó tartalékokat — a harcképtelen ka­tonákat, betegeket és sebesülteket is. Január 8-án­ a szovjet parancsnokság parlamentereket küldött Paulus törzskarához, javasolva a bekerítetteknek, hogy adják meg ma­gukat. A hitleristák azonban visszautasították az ultimátumot. Január 10-én csapataink parancsot kaptak a bekerített hadseregcsoport lik­vidálására. Már január 25-én sikerült két részre, egy északi és déli részre osztani a „katlant”. Elérkezett január 31-e. A hadsereg törzskara a lövészárkokból már régen átköltözött Sztálingrád egyik elővárosába, Beketovkába. Ekkor már szinte minden éjszaka alhattunk. Ezen a napon is hajnal­ban keltünk, mint rendszerint. A tisztek rendbehozták magukat, én éppen borotválkoztam. Egyszeriben feltárult az ajtó, és a hadsereg törzskarának főnöke, Laszkin tábornok lépett be. — Tolmács, hozzám! Azonnal jelentkeztem. — Egy pillanat alatt legyen kész, és indulunk — mondta a tábor­nok, és eltűnt. Gyorsan letöröltem még borostás arcomról a szappanhabot, és a tábornok után iramodtam. Laszkin tábornok házánál az utca szo­katlan képet mutatott: ott állt a hadsereg szinte egész személyautó­parkja. Alig foglaltam helyet az egyik autóban, máris megindult a ko­csisor. — Mi történt? — kérdeztem Laszkin segédtisztjétől, aki a kocsi­ban maradt. — Sztálingrádba megyünk Paulusért. És elmesélte a részleteket. Az elmúlt éjszaka a hadseregünkhöz tartozó tengerészgyalogos dandár katonái szorosan körülzárták a 6. hadsereg törzskarát. A németek arra kérték parancsnokságunkat, küldje el képviselőit, hogy tárgyaljanak a megadásról. Megadás ... Milyen zenéje van ennek a szónak! Paulus törzskara azonban azt a feltételt szabta, hogy a szovjet parlamenter rangban legalább tábornok legyen, és feltétlenül Rokosszovszkijt képviselje. A választás Laszkin tábornokra esett. Íme, itt állt előttünk Sztálingrád, a sokat szenvedett hős város. Körös-körül, amerre a szem ellát, mindenütt szétzúzott kő, meg­semmisített acél hevert, és a hó végérvényesen felismerhetetlenné tet­te az utcák arculatát. A mély hóban kitaposott keskeny ösvények hol szétfutottak, hol ismét találkoztak, így volt ez mindenütt. Szétrombolt vagy teljesen ép tankok és ágyúk — egy csepp benzin, egyetlen töltény nélkül. Chloro­­dont fogrémtubusok, ólomsúlyú, egyáltalán nem habzó szappan da­rabkái. Pisztolyok, géppisztolyok, puskák, acélsisakok, távcsövek, kü­lönféle ruhadarabok. És még valami... Eleinte azt hittük róla, hogy téglahalmaz. Amikor aztán az egyik megállónál kérdezősködés közben kiszálltunk a kocsiból, valaki csiz­májával megrúgta a fagyos havat. Kiderült, hogy nem téglatörme­lék van alatta, hanem holttestek. A hitleristák rengeteg holttestet hagytak maguk után. Holttestek, holttestek mindenütt. Soha a háború végéig egyetlen egyszer sem láttam annyi tetemet. .. . Félkörben álltak tankjaink és közöttük 45 milliméteres ágyúk. Az ágyúk csöve egyetlen pontra irányult — egy hatalmas épület rom­jaira. Valamikor ezt az épületet áruháznak nevezték. Az ágyúk csövé­nél szintén félkörben, szorosan egymás mellett álltak, kigombolt töl­ténytáskákkal és lövésre kész géppisztolyokkal a hitleristák. Ez volt Paulus törzskara. (Folytatása következik) ■HHOHHMaiMHHaaaaaaaMiiHBaHaaaiaaaHBaaBaMaaHaHaaaaaaHa Az életért való harc a penicillin II BIOGQL laboratóriumaiban Szürkésfehér folt barna alapon, akár egy ruha mintája is lehetne. Ez a „minta” azonban nagy értékű: a debreceni BIOGAL Gyógyszer­­gyár egyik penészgomba-törzste­­nyésztő. És a szemmel láthatatlan, parányi élőlények folttá nőtt töme­gei termelik világszerte a rendkívül hatásos gyógyszereket, az antibio­tikumokat. Amióta a penicillint al­kalmazni kezdték — a II. világhá­ború idején —, millió és millió em­ber életét mentették meg azok a kis gombák, amelyek baktériumölő ha­tását először Fleming angol tudós figyelte meg 1929-ben. Debrecenben szinte „csoda” megy végbe napon­ta: egy nagy­üzem ezernyi gépeze­te, lombikja között egy kicsiny élő­lény rabszolgaként arra kényszerül, hogy értékes gyógyanyagot hozzon létre. Hogyan történik ez? — ezt keres­tem a BIOGAL laboratóriumaiban dr. Pólya Kálmánnak, a mikrobio­lógiai osztály vezetőjének segítsé­gével, kalauzolásával. Persze, az én „kutatásomat” már számtalan kísérlet, kutatás, munka előzte meg a gyárban, s ennek a munkának a hősei azok a dolgozók — mintegy hatvanén —, akik az üvegek, ké­szülékek fölé hajolnak naponta, és — tudományos ambíciótól is hajt­va — mind jobb eredményre töre­kednek. Az országos hírű gyár sike­reiben ott van az ő sikerük is: a pe­nicillintermelés növelése, a terme­lékenység sorsa elsősorban az ő ke­zükben — tudásukban — van. De nézzük sorban, hogyan lesz a „kö­zönséges” penészgombából penicil­lin és más antibiotikum! — Az elsődleges: a penészgom­bák, illetve megfelelő törzseiknek kiválogatása, tenyésztése, szaporí­tása — mondja dr. Pólya Kálmán a steril szoba előtt, ahol ezt a mun­kát végzik. — A szobába csak kvarclámpasugarak özönén át, fer­tőtlenített (steril) ruhába öltözötten lehet belépni, hiszen a legkisebb „idegen” mikroorganizmus is zavart okozhat. Ebben a hermetikusan elzárt szobában kell előállítanunk azokat a törzseket, melyek a legtöbb peni­cillint termelik. A tenyészetekhez különböző, a penészgombára káros anyagokat adunk, s ezek több gom­bát elpusztítanak. Az életben mara­dottak közül néhány — több ezer közül egy-kettő — az, amely több gyógyszert termel, mint társai. A gombák sejtmagjaiban levő infor­mációs rendszer (génstruktúra) vál­tozik meg ilyenkor, és új tulajdon­sága lesz a sejtnek: nagyobb meny­­nyiségben termel antibiotikumot. Benézek a steril szoba ablakán. A látvány megkapó: mintha műtőt látnék, ahol éppen egy nehéz ope­ráció folyik. S lényegében valóban „operáció”-ról van szó, csakhogy a „műtét” alanyai láthatatlanok. De vajon miért készteti egy ilyen be­avatkozás munkára a kis gombákat, és miért termel gyógyszert a pe­nészgomba? — Az élőlények törzsfejlődése so­rán csak azok az egyedek marad­nak meg — folytatja a magyaráza­tot kísérőm —, melyek a környeze­tükben állandóan jelen levő más organizmusok, „ellenségek” ellen megfelelő védekezést alakítanak ki. A gombák ellenfelei a baktériu­mok, melyek az emberben a beteg­ségeket okozzák. Ezekkel vívott élet-halál harcot a penészgomba év­milliókon át, a táptalajért, az enni­valóért, hogy úgy mondjuk, csak azok maradhattak meg közülük, melyek legyőzték mindig a másik élőlényt. A sejtek miniatűr labora­tóriumaiban évezredek során ala­kultak ki azok a vegyületek, me­lyek alkalmasak erre a célra. A pe­nicillin és más antibiotikumok te­hát a penészgombák hatásos véde­kezőszerét jelentik a baktériumok bizonyos fajtái ellen. — Ezt a kész védekezőszert kell tehát „kifejni” tőlük. Hogyan törté­­­­nik ez? — Menjünk a lombiküzembe, az a kísérletek második stádiuma. A lombiküzemet nemrégen kor­szerűsítették a gyárban. Negyven darab tízliteres lombikfermentor­­ban (erjesztőkészülék) vezérlőasz­talról irányítják a miniatűr volu­menű termelést, a kísérletet. Itt megfelelő táptalajjal (például olcsó, másra nem használható mellékter­mékkel, a kukoricalekvárral) ele­gyítik a penészgombákat, s külön­böző vegyszereket, valamint oxigént kevernek hozzá, s aztán a gépek rázni kezdik a keveréket. Bonyolult a vegyi folyamatok közben — melyek a képleteit az osztályvezető labora­­­tóriumában láttam — a kis rabszol­gák termelni kezdik az antibiotiká­­t, mókát, más-más gombatörzs a pe­nicillint, a neomycint, vagy például enzimeket, szerves katalizátorokat. — Az ideális gombatörzs munká­jához igyekszünk itt az optimális táptalaj-összetételt és tenyésztési, szaporodási feltételeket biztosítani . *— magyarázza dr. Pólya­­ Kálmán.­­ — Itt dől el, hogyan, milyen körül­mények között érhetik el a kis élő­lények a legnagyobb termelékeny­séget, milyen feltételek között ad­­­­nak az eddiginél is több gyógyszert vagy más hasznos anyagot. Mind hatásosabb vegyszerekkel, körülmé-­e­nyekkel igyekszünk ösztönözni a ,, gombákat termelékenységük növe­­­lésére. — És tovább mi történik? — A lombiküzemből a kísérleti üzembe kerülnek a tápanyagokkal összekevert, már termelékenynek bizonyult penészgombák. Csak itt már 2000 literes tartályokban megy­­ végbe mindaz, ami előzőleg csak 10 literesben.­­ — Erre miért van szükség? — Azért, mert nagyobb mennyi­ségben már olyan tényezővel is szá­molni kell, mint a hidrosztatikus­­ nyomás: a gombák másként visel­kednek, ha nagyobb mennyiségű fo­lyadék — víz — nyomja őket, itt­­ tehát újabb kísérlet következik, to­vább korrigáljuk az esetleges javí­tanivalókat, s ha minden rendben­ jöhet a nagyüzemi termelés sok ezer literes óriási fermentorokban. Az ott nyert masszákból — melyek gombákból, vegyszerekből, tápanya­gokból és a kapott gyógyszerből áll­nak — a kémiai üzemek választják­­ ki a tiszta penicillint vagy más gyógyszert, hasznos vegyszert, asze­rint, hogy melyik penészgombafajta mire képes. I Nem lehet valamiféle bűvölet I nélkül nézni és hallgatni azt a tit- I­kot, mely a gyár laboratóriumaiban, I készülékeiben nap mint nap fel- I tárul. Az emberi tudás nyűgöz le: I az, hogy az emberi értelem, a tech- I nika irányítja parányi élőlények '­­ életfolyamatait, s arra kényszerít- I heti őket, hogy mind több hasznos ■ gyógyszert termeljenek az ember a számára. S akik ezt teszik, szeré- I nyen, töprengve, gyakran az isme­retlenség, a szerénység homályában maradva dolgoznak, kutatják a ter­mészet még ismeretlen titkait az emberiség hasznára. Vattai Miklós „Operáció” — láthatatlan élőlényekkel a steril Józs­efné, Kiss Matild és Szabolcsi Irén szobában. A „műtősök”: Gaál (Fotó: Sárkány László) Megkezdődött a BNV előkészítése Budapesten a városligeti vásár­városban hozzáláttak az idei nem­zetközi vásár előkészületeihez: megkezdődött a pavilonok csinosí­tása, korszerűsítése. A liget kiállítási épületei a téli hónapokban sem maradtak ki­használatlanul. A pavilonokban hozzávetőleg hatszáz vagonnyi árut tároltak. Bővítik a vásárváros elektromos hálózatát, hogy év közben húsz­huszonöt százalékkal növelhessék az áramszolgáltatást. Erre szükség is van, mivel az áramfogyasztás a vásárvárosban öt évenként meg­kétszereződik. A pavilonok körüli térségeket is csinosítják, a sétányokra száz „ko­ros”, 5—6 éves fákat ültetnek ki, hogy jobban érvényesüljön a liget eredeti, „meghitt” sétára csábító jellege. (MTI) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1969. FEBRUÁR 1.)

Next