Hajdú-Bihari Napló, 1969. október (26. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-19 / 243. szám

BEMUTATÓ A CSOKONAI SZÍNHÁZBAN HÁRY JÁNOS „Röpülj, páva!" elnevezésű nép­dalvetélkedő a tv-ben, Háry-be­­mutató a Csokonai Színházban . . Nem tehetek róla, de állandóan a két rendezvény közös a­éygondo­­lata keringett bennem a daljáték hallgatása közben. Valami hagyo­mánymentő, a mienket magunk­nak megtartani akaró szándék van mindkettőben. Annak elismerése mellett, hogy mai életformánk már nem elsősorban a népdalban jut kifejezésre, az a törekvés, hogy kapcsolódni tudjunk mindahhoz, ami a nép művészetében örök ér­tékű, tartalmas, emberi, művészi és magyar. Átalakulóban levő tár­sadalmunk művészi kifejezésmód­ja is forrong, formálódik, állan­dóan változik; ez rendjén is van gy, törvényszerű folyamat. De az az új, ami kibontakozóban van, csak úgy juthat magas fokon kife­jezésre a művészetben, ha magá­ba szívja a hagyomány gyökerei­ből mindazt, ami táplálhatja, erő­sítheti és fejlődését elősegítheti. Ma már senki sem ír Petőfi stílusá­ban verseket, de hol volna mai magyar líránk Petőfi nélkül? Bar­tók és Kodály fellépése ma, a 60 évvel ezelőtti programmal idejét múlt jelenség lenne, de elgondol­ni is rossz, hol tartana nemzeti ze­nénk, ha ők annak idején nem szólalnak meg. Aki csak egy kicsit is tudott azonosulni népdalaink szellemével, aki megérezte azt a levegőt, amit magukból árasztanak, aki az egy­szerű érzelmek e csodálatosan tö­mör, költői kifejezéseit csak né­hányszor is sajátjaként tudta át­élni: megérti, miért rendez — és ezúttal kizárólag eredeti népdalok­ból — vetélkedőt a televízió, miért képezi alapját a népdal ének- és zenepedagógiánknak, miért dicsé­retes gondolat Háry János felújí­tása színházunkban. Meg kell mondani, hogy a Ko­­dály-rajongó kritikus, aki — sok százezer vagy millió hangverseny­hallgatóval együtt — ihletett per­ceket élt át a mester Psalmusá­­nak, Budavári Te Deumjának, Pá­va-variációinak, halhatatlan kórus­műveinek hallgatása közben, bizo­nyos szorongással lesi a mai kö­zönségben a Háry hatását. Mert itt erről van szó. Hogyan jut el a daljátékban kifejezésre szánt gondolat a hallgatóhoz? Nem kétséges, hogy a kezdetben gond­talanul mókázó és nagyot mondó hős bizonyos megnemesedésen megy keresztül a „Felszántom a császár udvarát" egész népet kép­viselő kéréséig és ezt a hallgató is világosan észleli. A kérdés itt nem is az, hogy értelmileg felfog­ható-e Háry szerepe, hanem hogy érzelmileg mennyire tudja meg­fogni a hallgatót. Ez a kérdés pe­dig azért merül fel, mert a mű közismerten vegyes elemekből te­vődik össze, és a hatás nem min­dig egyértelmű. A sok próza köz­ben néha elfeledjük, hogy zenés darabban vagyunk, a népdalbetét nem mindig illeszkedik elég szer­vesen az előzményhez, néha nép­színműre emlékeztető és a paraszt karikírozását súroló részletek van­nak. Ebelasztin kissé operettfigu­­ra — s innen az említett „szoron­gás”: sikerül-e kifejezni azt, amit Kodály Zoltán akart. Az a Kodály Zoltán, aki legnagyobb magyar ze­neszerzőink egyike, és aki a vilá­gon egyedülálló mértékben szen­telte életét egy nép zenei kultúrá­jának felemelésére — és ugyanak­kor nem volt kimondottan színpa­di zeneszerző. Ez a szorongás fokozatosan fel­oldódott, amikor a Toborzó, a „Felszántom a császár udvarát” és még néhány kitűnően beállított részlet nyomán a közönség spon­tán tapsa felcsendült. Félreértés ne essék, én nem is a közönség értő képességeiben kételkedtem. Az okozta a gondot, hogy a műben le­vő sokféleségből hogyan tud az előadás olyan egységes hatást ko­vácsolni, ami megfelel a szerzők elképzelésének. Miről is van szó a Háryban tu­lajdonképpen? Mese ez, tele fantá­ziával, vágyakkal, álmokkal. Az obsitos jellegzetes figurájának meg­testesítője nem egyszerűen javít­hatatlan hazudozó, hősködő na­­gyotmondó. Háry bátyó azt mond­ja el, amit szeretne igaznak látni. Azt, hogy a magyarnak becsülete legyen a világban, a legény sem­mi pénzért ne mondjon le hűsé­ges márkájáról, az otthonát, a ha­záját minden magyar mindennél többre becsülje, a háborús bűnö­sök meglakoljanak, és egyáltalán: ez a sok szenvedéssel, megpróbál­tatással teli élet olyan­­ szép le­gyen, mint a mese. Hát számít az, hogy ezt az az obsitos mondja el, aki Garay szavaival „lovon soh­­sem volt életében jómaga, de any­­nyit emlegette és annyiszor lovát, hogy végre is huszárnak kellett hinni magát"? Amikor a császár­ra kéri az istenáldást, hogy „ne sanyargassa magyar népét”, akkor válik mindannyiunk előtt világos­sá, mennyivel több ez a mese az egyszerű füllentésnél, mennyire be­leillik ez az alkotás Kodálynak történelmet idéző és magyarságot ébresztgető életművébe. S minden dramaturgiai egyenetlenség mellett itt mutatkozik meg a mű nagy erénye: a hamisítatlan magyar le­vegő, amely a népi hősöket még a Burg környezetében is körülveszi, és aminek elsősorban Kodály ze­néjében kereshetjük okát. Csodálatosan színes, ötletes, ki­fejező muzsika! Egyaránt áll ez a népdalok feldolgozásmódjára, han­gulatkeltő erejére és a saját köl­­tésű részek ábrázoló módjára. Kü­lön kell itt kiemelni azt a pazar zenei humort, ami például Napó­leon csatájában vagy a bécsi ud­var bevonulásában jut kifejezésre. Azt hiszem, a Háry János immár közel fél évszázados, külföldre is elért sikersorozata végső fokon a zenével magyarázható: ez az, ami egységes, ami elsősorban zseniális a műben, és ez segíti az alapgon­dolatnak a nézőhöz való jutását is annyira, hogy ma már nemzeti ze­nénk klasszikus remekei közé kell helyeznünk ezt az alkotást, amely a nemzeti hagyományokat tápláló művészeti remekművek közt sajá­tos módon, de méltóképpen fog­lalja el a helyét. A Háry János színpadra vitele, a szerzői szándék világos közvetítése igen nehéz rendezői feladat. Ker­tész Gyula rendezése a műből ára­dó derűt, a játékosságot, a mesesze­rűséget jól megragadta. A Háry Já­nos alaphangulata a valószínűtlen­ségig elmenő optimizmus; a való­ságot megszépítő, kiszínező képze­let világát kell a rendezésnek is megrajzolnia. Vigyáznia kell a csá­szári és a népi hősök világának egyidejű hű ábrázolására — per­sze, a császári udvart mindig Háry képzeletének szemüvegével nézve. Külön gondot jelent az a ve­szély, hogy burleszkszerű hatások kerülhetnek az előadásba, ami egy­részt a darab jellegének, elsősor­ban zenéjének ellentmondhat, másrészt pedig a játék mélyén rej­lő komolyabb mondanivalóval is ellentétbe kerülhet. S mégis ma­radjon vidám, jókedvű, bohókás mese, amit a falubeli ivócimbo­ráknak mesél el a nagyotmondó atyafi. Kertész Gyula rendezése minde­nekelőtt a színpad igen világos színeivel érzékelteti azt, hogy a valóság megszépítő eltúlzásáról van szó. Az élénk színű színpadképek közt mozognak az aranyos-fehér udvari népek és a valamivel sö­­tétebb, „pirospozsgásabb” színek­be öltözött huszárok, gránátosok, valamint örzse és Marci bácsi. A vidám hangulatot, a játékossá­got sikerült mértéktartó módon ér­zékeltetni, csábító túlzások nélkül. A különböző jellegű részek áthida­lása nem mindig volt teljesen meg­győző, azonban éppen ez az, amit a szövegkönyv miatt a legnehe­zebb is megoldani. A valóság meg­szépítésének alapgondolatát egé­szében sikerült a rendezésnek ér­zékeltetnie, és néhány finom gesz­tussal apró érzelmi nüanszokat, a szereplők rejtett gondolatait is je­leznie. Gondolok itt a „Tiszán innen, Dunán túl” jelenetének fel­építésére, távolba néző lezárására, a Toborzó színes, rendkívül erő­teljes, dinamikus színpadi képére — itt persze a koreográfia és a ki­tűnő tánckar is segít! —, az ud­varnak a zenével kitűnően egyez­tetett bevonulására vagy arra az ötletre, hogy az utó­játékban a kocsmai irótársak meséből „itt maradt” jelmezükben jelennek meg, mintha Háry maga sem tud­ná, a mesében vagy a valóságban él-e. A színhatásokat — elsősorban a világos színeket — jól kiaknázó színpadképek, valamint az ötletes jelmezek nem egyszer váltottak ki nyíltszíni tapsot. Langmár And­rás díszlettervező és Greguss Ildi­kó jelmeztervező a maszkmester­rel, Zakar Istvánnal együtt kitűnő munkát végzett. Talán a császár­nő megjelenése nem fedi a meg­szokott képet, túlságosan „szép­asszony” lett belőle, és lányával együtt megjelenve, nem látszik rajta a feltételezhető szerepbeli korkülönbség. A zenei vezetést a szokott jó színvonalon játszó zenekar (élén ezúttal is Rubányi Vilmossal) lát­ta el. Elképzelése a többé-kevés­­bé egységesen kialakult előadási tradíciókat követi, a karakteriszti­kus részek jól kiemelkednek az előadásból. A mű egyébként igen jól hangzó, sok helyen a hangu­latot kitűnően aláfestő zenekari részleteket tartalmaz, akár olyan önálló darabokra gondolunk, mint a híres Intermezzo, akár az ének­kíséretre, amely néha csodálatosan meleg színekben tündöklött. Érdekes volt viszont megfigyel­ni, mennyire nem könnyű a sajá­tos magyar rubatot, ezt a szaba­dabban mozgó népi előadásmódot eltalálni. Ilyen szempontból a „Ti­szán innen, Dunán túl” bizony túl szabatosra sikerült, itt kevésbé metrikus elképzelés szerencsésebb lett volna. Az énekkar fejlődését örömmel figyeljük, intonációja egy­re megbízhatóbb, tömör férfikari hangzást hallottunk, és szépen si­került az utolsó kórusban a Ko­dályra jellemző, nagy lélegzetű kó­rusívek megformálása. Az énekkar betanítása Tarnay György érdeme. A színház kóru­sán kívül közreműködött a Jár­műjavító férfikara is, ugyancsak az üzemiek egészítették ki a ba­lettegyüttest is. A koreográfiát Barkóczi Sándor készítette. Üde színfolt volt a Péterfia utcai zenei általános iskolások közreműködése a harangjátékban­ és a kis herce­gek jelenetében. Operaénekeseink ezúttal prózai színészként is jeleskedtek, s ezért külön is elismerés illeti őket. Azt mondhatjuk, mindegyikük jól be­leilleszkedett szerepkörébe — né­­hányan két szerepbe is —, úgy éreztük, maguk is élvezik ezt a fajta játékot. A címszerepet a bemutatón Kré­­mer József pécsi vendégművész alakította. Jó megjelenésű, kitűnő orgánummal rendelkező és termé­szetesen mozgó Háry János, aki mindig az előadás központjában áll, kezében tartva a cselekmény szálait — hiszen tulajdonképpen ő találja ki az egészet. Néha kissé túl hangos is — ez a szerep vi­szont elbírja ezt. Hanganyaga jól érvényesül az énekes részekben. Varga Magda kitűnő örzse, szí­nésziig hibátlanul megoldja fel­adatát, igazi, természetes magyar parasztlány." Kár, hogy helyenként alacsony hangvétele zavarja az egyébként stílusos éneklése által keltett élményt. (Ismét el kell mondani: nem is olyan könnyű népdalt énekelni!) Ki kell emelni Tóth József re­mek Marci bácsiját. Az öreg bor­issza magyar kocsis az előadás egyik legsikeresebb szereplője, ki­tűnő alakítás. Kőváry Anikó Mária Lujza sze­repét jól értelmezte, színészség és éneklésben egyaránt szépen meg­oldotta. Tibay Kriszta császárnéja mintha nem találná meg egészen a helyét a valódi és a főhős által elképzelt császárnői magatartás között. Valahogyan jobban a falu­si ténsasszonynak Háry­ képzelte képéhez kellett volna hasonulnia, vagy ha úgy tetszik, a szegedi előadás Dayka Margit-féle felfo­gásához. Legjobban a „gyíkkenőcs jelenetben” tetszett. Bán Elemér mint Ebelasztin, Vi­rágos Mihály mint Napóleon, Já­­ray József mint Krucifix generá­lis és Gazsó János mint Ferenc császár kedvesen és ügyesen ko­­médiázott, néhány jellemző gesz­tussal, mozgással és hanghordozá­sukkal megteremtették figurájuk légkörét. Kisebb szerepükben jól helytálltak Iványi Csilla, Pázsit Magdolna, Zsadányi György, Pus­kás Sándor és Horváth Bálint. Straky Tibor Krémer József és Tibay Kriszta (Szombathy Groskó Borbála fclv.) A holtak nem vénülnek A két világháború közti Németország története jócskán megvastagította a tör­ténelemkönyveket. Tragikus adatok hal­maza, megrázó sorsfordulók sebet fel­tépő emléke jelzi a nagy kalózhit, a fa­sizmus őrült dehumanizáló tombolásá­­nak állomásait. Az a gazdag epikai anyag, amely Anna Seghers művében Németország 1918-tól 1945-ig terjedő történelméből világhírű regénnyé formálódott, nehéz feladat elé állította „A holtak nem vénülnek” c. új DEFA-film rendezőjét, Joachim Gunt­­nert. A Béke-díjas írónő műve a német társadalom szinte minden rétegének sze­repét, átalakulását a drámai hitelesség és az epikai folytonosság megkövetelte részletességgel jeleníti meg. A film ab­szolút időkorlátai ezt lehetetlenné teszik. Mégis az epizódok megszűrésével a film fő vonalának , (Hans sorsának, politikai, eszmei érésének átalakulása, bizonyos mértékű fatalizmusa) határozottabb kö­­rülpontozásával elkerülhette volna a rendező a kátyút, a lelkiismeretes, de a részletekbe csaknem befulladó tanár sorsát. A mindent elmondás igénye arra vezetett, hogy a film megtekintése után a nézőben is felmerült a tisztábban látás vágya. Akik nem olvasták a regényt, dokumentumszerűnek érzik az életképek egymás után következő darabjait, de nem tudják egységbe olvasztani az egyébként is zárt falunak szerkesztett történéssémá­kat. A regény ismerői a Seghers által tökéletesen megjelenített történelmi tár­sadalmi atmoszférát, az emberi sorsok bo­nyolultságukban is tisztán élvezhető, cselekményességét hiányolják majd. Gun­ter Haubold képei, különösen az epizó­dok végén, a lezárásnak szánt utolsó mozzanatok kissé elnyújtott állásával csakúgy a rendezői célt szolgálták, mi­ként Gerhard Wohlgemuth zenéje, avagy az epizódonként váltakozó szin­tű, szépségű színészi játék. Végezetül: a jobbik Seghers-filmadaptáció továbbra is „A hetedik kereszt”. D. I. A MEGYEI MŰVELŐDÉSI KÖZPONT KÖZLEMÉNYEI VÁROSTÖRTÉNET A lapunkban már ismertetett, ,,A fel­szabadult Debrecen” című történelmi előadássorozatban Debrecen XIV—XVII. századi történetéről Szamosújvári Sán­dor tanár tart előadást ,,Három ország határán”­ címmel október 21-én, ked­den este 6 órakor a tégláskerti klub­könyvtárban; 23-án, csütörtökön este 6 órakor a Nagy Sándor telepi műve­lődési otthonban; 24-én, pénteken este 6 órakor a munkásmozgalmi klubban (Hámán Kató út 5. sz.). KÓRUSOK - NÉPDALÉNEKESEK A budapesti művészeti hetek műso­rában október 20-án, hétfőn este az Erkel Színházban a debreceni Kodály Kórus Kodály „Missa brevis”-ét adja elő. Vezényel Lamberto Gardelli, kar­­igazgató Gulyás György Liszt-díjas. A Kodály Kórus október 24-én, pén­teken este fél 9 órakor a hajdúszo­­boszlói Béke gyógyüdülőben az orvos­kongresszus tiszteletére ad műsort, 25-én, szombaton este pedig a Bartók teremben lép fel az MGM kórusa fennállásának 10. évfordulója alkalmá­ból összeállított műsorban.­­ Mind­két alkalommal Gulyás György vezé­nyel.­­ A Maróthy György Kórus kamarakó­rusa részt vesz az október 20-i, hétfői központi Jubileumi ünnepség műsorá­ban a Csokonai Színházban. A VMMK zenei szakbizottsága készíti elő szereplésre a ,,Röpülj, páva!” nép­dalvetélkedő megyei versenyzőit: Ti­bori Tímea főiskolai hallgatót, Lovas Lajos tisztviselőt, Víg István folyási Juhászt és a püspökladányi citeraze­­nekart. (A vetélkedőt október 26-án délután Balmazújvároson tartják.) FÖLDRAJZ Az „Új világ születik” című, az euró­pai országokat bemutató földrajzi sza­badegyetem első rendezvényeként ok­tóber 22-én, szerdán este 6 órakor a Művész moziban (Vörös Hadsereg útja 28­­.) a szocializmust építő Magyar­­országról, hazánk más államokkal ki­alakult kapcsolatairól és az 1945 utáni leíróföldrajz változásairól tart előadást Szabó József egyetemi tanársegéd. Az előadást a „Magyar rapszódia” című kisfilm- és diafilm-összeállítás illuszt­rálja. Földrajzi tárgyú öt kisfilmet mutat be a Radar mozi műsorsorozata október 19-én, vasárnap 10 órakor a Mű­vész moziban (Vörös Hadsereg útja 28­­.): Barangolás a késk­ötőn, Dél- Amerika tájain, A dunántúli sziget­­hegység. Mesél a Bükk, Az ötödik kontinens útjain. BIOLÓGIA Biológiai tárgyúak a Radar mozi „Ember, küzdj és bízva bízzál !” című és „Életre kelni, életben maradni!” cí­mű műsorösszeállításai. Az előbbi öt kisfilmet mutat be október 20-án, hét­főn este 7 órakor a Művész moziban, A tudat határán, Mesék a kezekről, Néma mesterek beszélnek, Az ember komédiája, Párbaj. (Ezt a műsort be­mutatják 21-én, kedden este 7 órakor a Nagy Sándor telepen; 23-án, csütör­tökön este 7 órakor a bánki tsz-klub­­ban; 24-én, pénteken este 7 órakor a Tégláskertben is.)­­ A második mű­sor október 22-én, szerdán este 7 óra­kor a Kerekes telepen kerül bemuta­tásra: Az élet nyomában, Nyitány, örök megújulás. Az ősvilág páncélja. Furfangos-e a róka? A Fazekas Mihály biológiai szabad­­egyetem keretében október 23-án, csü­törtökön du. 5 órakor az Orvostudomá­nyi Egyetem Anatómiai­ Élettani Inté­zete előadótermében ,,A forma és a funkció egysége az élővilágban” cím­mel dr. Krompecher István akadémikus tart előadást. (A TIT biológiai szak­osztályával közös rendezvény.) — Az előadáson minden érdeklődőt, de kü­lönösen a szakos nevelőket, biológiai szakköri tagokat, az egészségügyi pá­lyán továbbtanulni szándékozókat szí­vesen látják. ETIKAI ELŐADÁSSOROZAT A sorozat programjában október 20-án, hétfőn este 7 órakor dr. Nagy János tanár „Mi közöm hozzá?” című előadása szerepel az EM munkásszál­ló kultúrtermében (Tanácsköztársaság útja 11.). FILM Az Amatőr mozi október 18-re hir­detett műsorát későbbi időpontban tart­ják meg, helyette a Radar mozi film­jei várják az érdeklődőket. (Lásd fen­tebb, a „Földrajz” címszó­cím.) A filmklubban (Vörös Hadsereg útja 28/C.) a filmesztétikai továbbképzés (III. évf. 1.) programja október 22-én, szerdán reggel 8 órakor: „A modern ember arca és életérzése a társadalmi­lag elkötelezett filmművészetben" Elő­adó: Nagy László János. Film: Falak (Kovács András). — Délután fél 2 óra­kor: ,,A szovjet filmművészet a II. világháború után". Film: A negyven­­egyedik (G. Csuhraj). TÁNC Az Építők Hajdú Táncegyüttese ok­tóber 20-án, hétfőn este 7 órakor fel­lép a Csokonai Színházban rendezen­dő ünnepi műsorban, 26-án, jövő va­sárnap pedig a Balmazújvároson tar­tandó népdalvetélkedőn szerepel. A versenytánc-együttes október 19-én, vasárnap bemutatót tart a Bar­tók termi össztánc szünetében. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1969. OKTÓBER 19.

Next