Hajdú-Bihari Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
IV. De bár csillagig terjedezzél — mi sebeinkben gyökereztél! Virágod emeld bár magasba, — csak addig lesz vörös a rózsa, csak addig vetsz tiszta világot, amíg szívünk színét virágzod. Kinyíltál, de csak a szegények vajúdtak e világra téged, — hát adj nekik most elégtételt! Létednek harcuk volt az ára, — hasonlíts apáink arcára! Kijöttöd ezer éve várta, arcodon annak arcvonása mosolyogjon majd e világra. Legyél te jó mindenkihez, vond magadhoz minden híved ki szeret — mind nagyon szeresd! De aki várt, álmodott, védett, szíve alatt kihordva féltett, — szívedre elébb a szegényt vedd! Szeress mindenkit, de először nekik ossz mindent a jövőből! Hozzájuk légy jó, hogyha jó vagy, és hozzájuk szabd igazságod! Csak úgy váltod meg a világot, — ha ők tartanak téged jónak! Virágozz, nyissad szíveinket, emeld arcunkat, ragyogj minket. A csillagokig terjedezzél! De kik szívében gyökereznél, ha nem miénkben? — Gyökereddel mi szívünket fogd — ne ereszd el! Mert széthullunk, kiszárad ágad, s leszel tövisrács a világnak. VÁCI MIHÁLY: Miránk hasonlíts, kommunizmus! 1. Hajnalt az ég sötét aljára: — hozd fel fényünket a világra, homlokunk üllőn vert virágát, arcunk kohótűz tulipánját, termékenyítő mosolyunkat rozsföldek fölött körbehordjad; földrészeket térképezz újra, ahogy tenyerünkbe van írva; arcunk feljövő sugarával terjedt te hajnali madárdal; te fűről ivott harmatizű, szikes földeknek eső hírű; égi réten terített széna, bárányfelhők közt hold karéja; te jól tenyérbe simuló nyél, görcsös fát könnyen hasító él, két kaszavágás közti óhaj, derék-egyenesítő sóhaj, homloktörlő kéz — este jöttén, hazafelé forduló ösvény, tornácra hazaváró esték, az összeroskadónak kis szék ó, mohos favödörből kortyolt, mit munka után inni jó volt, ki jövőnk rakni annyi voltál, mint fecske csőrén hordozott sár. II. Te szalmazsákban cirpelő, szegény csókoknak tercelő, tarisznyamélyek fekete, madárlátta hűs kenyere, rántott levest aranyozó, késhegyen mért kis zsírozó, kölcsönkért ecet, csöppnyi só, háton lopott tűzrevaló. Téged gondolt, aki kereszt jelével kenyeret szegett. Pócsra tévelygő sok cseléd zsoltárt üvöltve ment — eléd! Nénék sóvár ráncaira te ragyogtál, — ha Mária!... Te körmenetes felkelés, térdelő ellenszegülés, te oltárfényű oltalom, Krisztus arcú forradalom. Úri istennek faragott képre láttuk rá alakod; minden te voltál, amiben kis hasznunk láttuk — bármiben. Mindig jókor jött suhogó esőcske, krumplit mosdató, nénikék mohás ereszén sírdogáló tavasz-remény, pázsit annak, ki mezítláb siet forró homokon át, útszélen elénk forduló eperfa-árnyat hajoló, te huncut jó, ki ing alatt kaszásokat megtapogat, tört mezítlábak üdve te, forró homokút-szél füve. Te minden csendből hallható, minden dalunkban hallgató. Virágok kelyhét mézelő remény, szívekben évelő, a bírók szelíd ostora — ne szűnjenek várni soha, esti beszédek sóhaja, mesék lebontott lányhaja, éjre párna alá dugott pénzecske — megcirógatott, eresz, falomb, fészer, tető, te szegényeket enyhítő, mindig jókor, isten előtt érkező, áldott jótevőnk. III. Szórd szét fényes tekintetünket, hol a paraszt gyümölcsfát ültet, ki felgörnyed a barázdából, verejtékéből visszalángolj, mint levelet ha mos a permet, suhogjanak tőled a lelkek, keletre néző ablakoknak tükrén arcunkat felragyogtasd Százmillió proletár álma: nyílj! — szegények vörös virága! Sok millió kifakadt álom: lobbanj már, fuss át a világon vörös rózsalugas! Borítsd el a Földet kinyílt szíveinkkel. Futtasd be már, borítsd virágba a világot, szívünk virága! HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. MÁJUS 1. j)