Hajdú-Bihari Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
Böszörményi példa Szerdán késő este hallottam. Nem tudok a következő rádiókritika megjelenéséig várni. Olyan jó melegben — akár csak egy megjegyzés erejéig is — írni egy megyénkről szóló műsorról, amely talán nem is elsősorban a hajdúsági hallgatóknak jelentett élményt. A Visszhang című népművelési műsor pillérriportjában Furkó Zoltán faggatta a hajdúböszörményi közművelődési helyzetről a város két szellemi gerjesztőjét, Tóth Béla tanácstitkárt és Székelyhídi Ágoston kultúrmindenest. Az elmondottak hallgatása közben nem is annyira a tetszetős konkrétumok csoportosítása fogott meg, mint inkább a két riportalany határozottsága: egy harminckétezres városban tényként kell elfogadni a vidékiséget, ám nem szabad elfogadni a provincialitást; alkotó módon kell és lehet építeni az értelmiségre; vidéken lehet tartalmasan élni. Kiderült a beszélgetésből az is, hogy határozottságuk kiérlelt, rokonszenves művelődési elképzeléseket takart. Én nem tettem el az érdekfeszítő gondolatokat megörökítő hangszalagot — gondolom, megteszik ezt helyettem mások —, de mindenképpen érdemes eltenni, mert azt hiszem, a böszörményi vezetők határozott művelődési koncepciója kifejezetten alkalmas arra, hogy kibővítve, folyóirat-tanulmánnyá feldolgozva például szolgáljon a hasonló gondokkal küszködő, de a megoldásban még a kezdet kezdetén tartó kisvárosok népművelési szakemberei számára. — zöldi — VIHARFELHŐK (Demeter István felvétele) SZABÓ LÁSZLÓ-SÓLYOM JÓZSEF: A kikötő elpusztul 7.55-kor De az amerikaiak nemcsak itt követtek el hibát. Ha nem lett volna ez a rivalizálás a fegyvernemek és az FBI között, akkor körülbelül ugyanebben az időben egy másik vonalon — sőt, egy harmadikon is — tudomást szerezhettek volna arról, mire készülnek a japánok Pearl Harbour-ban. A másik ilyen ostoba eset Singapore-ban játszódott le. Ezerkilencszáznegyvenegy októberét írták, s a háborús feszültség a nagy angol tengeri támaszponton, Singapore-ban is napról napra fokozódott. Itt már sokan olvastak különböző jelekből, s ezekből világosan kivehették, hogy a japánok rövidesen újabb vállalkozásba kezdenek a Csendes-óceánon. Ez pedig Singapore-t válságos helyzetbe hozhatja, mert bármit beszéljenek is a támaszpont védelmének áttörhetetlenségéről, akik ott voltak, nagyon jól tudták milyen gyenge lesz ez a védelem. A kívülálló úgy gondolhatja, hogy ilyen jelek birtokában csak fokozták a biztonsági intézkedéseket, és megszegésükért a legsúlyosabb büntetéseket szabták ki. Mégis az angol tisztek — akiknek különösen tisztában kellett volna lenniük a helyzettel — sorra-rendre követték el az ilyen jellegű vétségeket, főleg az angol tiszti klubban. A tiszti klub állandóan tele volt angol és itt „vendégeskedő” amerikai tengerésztisztekkel. Október utolsó napjaiban egy fiatal amerikai tengerésztiszt, bizonyos Anderson kapitány éppen erről vitatkozott angol kollégájával, Ross őrnaggyal. Miután megbeszélték a világpolitikai helyzetet, Anderson elmondta, hogy rövidesen Pearl Harbour-ba indul. Fenn is akadt az angol tiszt szeme, fecsegő amerikai kollégája szavain. Meg is korholta ezért, aztán a beszélgetés átcsapott arra, hogy mennyi hír szivárgott ki az angol és az amerikai haderőtől. — Fecsegnek, nagyon fecsegnek az emberek — szögezte le Ross őrnagy. — S az imént ön is vétett, mert tudomásomra hozta, hogy hová készülődik csatahajójával ... Ha én most hírszerző lennék könnyen megállapítanám, hogy innen, Singapore-ból nem véletlenül rendelik át az önök egységét Pearl Harbour-ba, ami nem kis távolság ... Az amerikai tiszt meghökkent az őrnagy szavain, de elismerte, hibázott. — Tényleg nem szabad fecsegni... — mondta ő is. — Különösen itt... — folytatta Ross őrnagy. — Ha én lennék a japán kémfőnök, egyszerűen beépítenék egy jó kémet ebbe a klubba. Biztosra veszem, hogy minden katonai vagy tengerészeti eseményről értesülne... Anderson kapitány már jó néhány hete Singaporeban állomásozott, s nem volt nap, hogy be ne tért volna az angol tiszti klubba. Így aztán nemcsak sok tisztet ismert meg, hanem jó néhányat az itteni alkalmazottak közül is. Most, hogy az őrnagy felhívta erre a figyelmét, körülnézett. Csendes és ügyes szolgák suhantak az asztalok között. Valamennyien malájok, kínaiak, illetve japánok voltak... Anderson egyetértően bólintott: — Igaza van. Ez jó terep lehet a japánok számára... Tudja, kit gyanúsítanék elsősorban? A főnöküket, Shawant. Túlságosan szolgálatkész... — Ó, az teljesen kizárt dolog! — mondta Ross. — Ezzel az eggyel nem értek egyet... Én is azt hiszem. —121 — Hatan Moszkvából, avagy: Hogyan készül egy rossz riport? Jóelőre kitűzi az ember a célt: felvillantani egy-két érdekes arcot a sok közül, a debreceni nyári egyetem hallgatóinak egyikét-másikát bemutatni. Aztán jönnek a mérlegelés szempontjai: ez ezért lenne nagyon jó alany, az azért nem, ez tengerentúlról jött, amaz tulajdonképpen magyarnak számítana, csak ne élne külföldön, emez szocialista államban él, problémái, gondjai azonosak lehetnek a miénkkel, a másik kapitalista országból érkezett, lehet hogy nem is nagyon ismeri Magyarországot. Mindenkivel beszélgetni és utólag kiválasztani a legérdekesebb anyagot? Nincs idő rá. Ott lenni lehetőleg minden foglalkozáson, megismerkedni velük, megismerni őket? Nincs idő rá. Nincs idejük rá. Mert nyelvi nehézségek vannak. Mert kellemesebb programokat iktatnak be maguknak. Mert elsődleges céljuk, hogy ők ismerjenek meg minél többet ebből az országból, ebből a városból. És nem arra törekszenek, hogy őket ismerjék meg minél többen. Íme, a rossz riport alibije. Az írásnak viszont el kell készülnie. Az írás, a cikk határidős. „Kötbéres.” A kedvező alkalmat kell hát elcsípni, fülön ragadni. Hírül adták a nyári egyetemi foglalkozások második hetében, hogy a hallgatók futballmérkőzésre hívják ki az újságírókat. Ragyogó alkalom ez egy másik kihívásra: minden egyes játékosnak kezébe kell csak nyomni egy előre legépelt, lehetőleg le is fordított kérdést a mérkőzés előtt, a szünetben válaszolnak rá, vagy ha szünetben nem meccs után majd össze kell szedni a válaszokat — és kész a riport nyersanyaga. A rossz riport nyersanyaga. Mert a válaszolók nem nagyon fedik föl egy rövid kérdés kapcsán az egyéniségüket. Mert a válaszok ugyanolyan sablonosak lehetnek, mint a kérdések. Ebbe a hibába nem sikerült beleesnünk, önhibánkon kívül. A kérdés fdeg a válasz, meg a riport a naivitás volt. Az egyetemi csapat játékosai mérkőzés előtt nem nagyon tartalékolták az erejüket, néhányukat lehetett csak otthon találni. A diadal után pedig diadalmenet következett a vacsorához. Étkezés után pedig hangverseny. A kérdések maradtak a zsebben. Illetve csak a kérdések egy része. Ugyanis akadtak azért válaszadók is. A mérkőzés előtt erejüket kérdések olvasásával, fordításával töltötték. És feleltek is, íme: Vasziljev, Melnyikov, Zenkov és Rogacsev a moszkvai külkereskedelmi akadémia hallgatói. Elég jól beszélik a magyar nyelvet, de azért a kérdéseket oroszul kellett nekik föltenni. — Milyen szerepet játszik a mindennapi életében a magyar nyelv, mennyire ismeri kultúránkat? — kérdeztem Rogacsevtől. — A magyar nyelv ismerete segít abban, hogy egyre mélyebben megismerjem a gazdag magyar kultúrát, a magyar gazdasági életet. Remélem, ahogy gyarapodik a nyelvtudásom, úgy fog egyre inkább segíteni a munkámban is. Ugyanis mind a négyen külkereskedelemmel fogunk foglalkozni. — A kereskedelem szóba került. Mik lehetnek még közvetítő láncszemek, összekötő kapcsok a különböző nemzetek, népek között? — Úgy gondolom, minél többször találkoznak a különböző nemzetek képviselői, annál jobb. A kapcsolatok többfélék lehetnek. Gazdasági, kulturális, tudományos és személyi kapcsolatok. Sevjakov tudományos munkatárs és Tánya Vosztrecova aspiráns szintén Moszkvából érkezett. Mindketten jól beszélik a magyar nyelvet. — Hogy tettek szert ekkora nyelvismeretre? — Harmadízben vagyok Magyarországon, 1946-ban mint tolmács voltam itt, 1956-tól 1960-ig mint katonatiszt, most nyári egyetemista vagyok. A magyar nyelvet nagyjából könyvből tanultam meg. Egy tudományos kutatóintézet munkatársa vagyok, szeretem a magyar népet, sokat foglalkozom Magyarország kérdéseivel, sokat olvasok. Mit mondjak? Kádár elvtárs Láng gyári beszédét említsem vagy Aczél elvtársét, aki a Politikai Akadémián szólt a párt és az irodalom kapcsolatáról? De említhetnék kisregényeket is mint olvasmányokat. Fejes Endre Rozsdatemetőjét, a „Húsz órá”-t vagy a „Próféta voltál, szívem”-et. Nagy érdeklődéssel hallgattam Itt Debrecenben a kisregényekről szóló előadást is. Hogy mi a véleményem a Rozsdatemetőről? Vitás mű, nem azt a világot mutatja be, nem azzal a környezettel foglalkozik, ami tipikus volna; az író tekintete a társadalom perifériájára tévedt. A szovjet írókról? Lipatov, Ajtmatov, Nagibin, Bondarjev a legjobbak. Szolzsenyicin? Túlságosan keserű a hangja, és minthogyha a gyűlölet volna az uralkodó érzése, túlságosan szubjektíven közelít mindenhez. Ez föltétlenül hibája. — Bosszúságot eddig jóformán semmi sem okozott — válaszol Tánya Vosztrecova —, ha csak a rossz idő nem. Habár az eső abból a szempontból hasznos is volt, hogy nyugodtan tanulhattunk itthon a kollégiumban és az egyetemi könyvtárban is. Nem vágytunk ki a szabadba addig. Különben ami a programban van, azt mindet megnézzük, meghallgatjuk. Én ismerőseimhez járok, moziba megyek. Sokat hallottam otthon Jancsó Miklósról, izgatottan vártam a Sirokkó bemutatását. Érdekes volt, de semmi több. Annál jobban tetszett viszont a „Szemtől szembe” és az „Isten hozta, őrnagy úr”. Persze hogy mi a foglalkozásom. A Lomonoszov Egyetemen tanítok, az előkészítő fakultáson, orosz nyelvet idegenek számára. Minden szocialista országból jönnek orosz tanárok továbbképzésre hat hétre, ezekkel a tanárokkal foglalkozom. A magyar nyelvvel pedig úgy kerültem közelebbi kapcsolatba, hogy egyrészt többször voltam már Magyarországon, másrészt az aspirantúrámat ilyen címmel írom: „Orosz szórend a magyarok számára.” Ez a dolgozat nemcsak nyelvi, hanem metodikai jellegű is lesz. Szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy a magyarok könyebben tanulják meg a mi nyelvünket. A továbbképzéseken ugyanis az a tapasztalatom, hogy legkönyebben a lengyelek és bolgárok, majd a csehek és a délszlávok, legnehezebben pedig a németek és a magyarok tanulják meg az orosz nyelvet. A beszélgetésekre a mérkőzés előtt volt idő, de a találkozó kezdetének közeledtekor az ismerkedést is be kellett fejezni. Íme hát, így készült egy rossz riport: Márkus Béla -122- hogy valaki dolgozik itt a japánoknak, de semmiképpen sem Shawan ... Már évek óta itt van ... Szerintem, ha nem lenne itt, a klub talán már nem is működne. Nagyobb angolbarát, mint én magam — nevetett az őrnagy —, és rendkívül használható! — ő fogadja fel a szolgákat, igaz? — szólt közbe Anderson kapitány. — Igen ... ő itt a főnök... Rendkívül vigyáz, hogy senkit ne csapjanak be a számlával, és szinte becsületbeli kötelességének tekinti, hogy mindig legyen elég skót whisky a raktárban. Másról kezdtek beszélgetni, de Ross őrnagynak mintha bogarat tettek volna a fülébe. Az őrnagy hirtelen visszatért az eredeti témára: — Tegyünk egy próbát. Meghívom vacsorára néhány barátomat. Jól ki fogom válogatni őket, és előre megmondom nekik, hogy vacsora közben beszélgessenek olyasmiről, amiről egy lelkiismeretes tiszt egyébként nem beszél. Persze, csak légből kapott dolgokról. Aztán majd figyelni fogjuk a pincéreket, és meglátjuk, lesz-e olyan közöttük, aki gyanúsan viselkedik. Játsszuk el, jó? — Nekem mondja, őrnagy? — kérdezte Anderson. — Ezt csak ön játszhatja el, hiszen ön ismer itt mindenkit. Ross őrnagy úgy is tett, ahogyan Andersonnak megígérte. Még aznap este kihirdette, hogy rövidesen születésnapja lesz és jó néhány barátját meghívja vacsorára. Shawant odarendelte az asztalához, s részletesen megbeszélte vele a vacsora fogásait, az italokat. — Azt szeretném, ha a barátaim évek múlva is emlékeznének erre a vacsorára — mondta Shawannak, akiről nem lehetett megállapítani, hogy kínai-e vagy japán. Shawan meghajolt, udvariasan mosolygott és azt felelte, hogy mindent megtesz, amit csak tud, hogy így legyen. — 123 — HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1970. AUGUSZTUS 2.)