Hajdú-Bihari Napló, 1971. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-11 / 136. szám

í­s­­ I­­I — Kelemenéket küldjük oda ... ők biztosan megcsinálják határ­időre ... — Nincs más hátra: őket kell beállítani arra a munkára ... — Nehéz feladat? Majd a Ke­lemenék ... Ilyen és ehhez hasonló monda­tok igen sokszor elhangzottak ki­lenc év alatt a Debrecen városi Tanácsi Építőipari Vállalatnál. Nem véletlenül. A Kelemen-bri­gád tagjai komoly, szorgalmas emberek, a munkában nem is­mernek tréfát. Ezt bizonyítja a kilenc év alatt kapott sok-sok el­ismerés, jutalom, dicséret, és az 1971. május 1-én kapott arany­plakett kitüntetés. A tíz tagú kollektíva vezetője Kelemen Károly, aki két vállala­ti kiváló dolgozó jelvény mellett két ízben, 1966-ban és 1971-ben (az építők napján) kapta meg az Építőipar kiváló dolgozója kitün­tetést is. De beszéljen önmagáról és a brigádról ő, akinek nagy ér­demei vannak abban, hogy az ál­tala vezetett csoportnak igen jó híre van a vállalatnál, de általá­ban a helyi építőiparban is. — A szakmát az ötvenes évek elején tanultam meg Budapesten. 1957 áprilisában jelentkeztem a vállalatnál, akkor felvettek, és az­óta itt vagyok, itt dolgozom. 1962- ben vettem át egy brigádot Fejes Géza kollégámtól; előbb vezető­­hellyettes voltam. Hát bizony a régi tagok közül már nem sokan vannak nálunk, csak Jászai Béla és Kiss János nevét említhetem, 99 Kelemeneket küldjük EGY KIVÁLÓ BRIGÁDRÓL no meg Ábrányi József bácsiét, aki már nyugdíjban van, de még mindig tagja a brigádnak. A töb­biek: Pázmándy István, Papp Im­re kőművesek, Kiss Lajos, Ko­vács István, Balogh Sándor, Ba­logh József és Balogh János se­gédmunkások később, illetve nem­régen csatlakoztak hozzánk. De változó tagsággal is sikerült min­dig eredményeket elérni... Jelenleg a debreceni Hajnal ut­cán egy bérház felújításán dol­goznak; az emeletráépítést és a belső átalakításokat már elvégez­ték, most a ház külső vakolásán, szépítésén fáradoznak. Az eddig végzett kiváló munkáért 7000 fo­rint jutalmat kaptak. Igaz, 10 000 forint célprémium volt kitűzve erre a munkára, de tavaly félbe kellett szakítaniuk az emeletrá­építést; az árvíz idején Keleme­nék is ott dolgoztak a víz által szétrombolt házak újjáépítésén. Mások is besegítettek, de Keleme­nék teljes brigáddal működtek közre kilenc új családi ház felépí­tésén. Ismét csak bennük bíztak a vállalat vezetői, és ők méltók voltak a bizalomra. Nem állhatom meg, hogy meg­kíséreljem „kiszedni” a brigádve­zetőből a siker titkát. Kelemen Pap Imre és Jászai Béla munka közben Néha ezt is csinálni kell: a brigád négy tagja a várva várt állványokat pakolja le a teherautóról. Károly „óvatosan” válaszol kér­déseimre. — Tulajdonképpen nem va­gyunk mi különleges brigád, kü­lönleges emberek; jó néhány ki­váló brigád van rajtunk kívül is a vállalatnál; én talán abban va­gyok szerencsés, hogy olyan kő­művesekkel dolgozhatok együtt, akik ismerik a szakma minden csinját-bunját és a falrakástól a burkolásig mindent önállóan, jól meg tudnak csinálni. Abban is szerencsés vagyok, hogy hamar kiismerem­ az új embereket és még azt is „meglátom” rajtuk, ha otthon, a családban van valami zűr, vagy éppen anyagi gondok terelik el valakinek a figyelmét a munkáról. Ilyenkor igyekszünk segíteni, ahogyan csak tudunk: nemegyszer magam megyek be a központba, ha valakinek sürgős pénzsegélyre van szüksége. És ha én megyek, tudják, hogy a ké­relem megalapozott és szívesen is adnak, hiszen a vállalat vezetői azt is tudják, mi jó munkával fi­zetünk vissza. Ha ellenőrzésre jönnek ki a munkahelyre a köz­pontból, a brigádnál sohasem ta­lálnak lógó, csellengő embert, de még késni sem szokott senki, pe­­ r 99 -ig vidékről s járnak be brigád­tagok. A magyarázat egyszerű: olyan, többnyire családos embe­rek dolgoznak a csoportban, akik becsületes, jó munkával tisztessé­ges összeget akarnak keresni, és mivel normában dolgozunk, a több pénzért többet is kell nyúj­tani. És mivel csak az egész bri­gád együttes munkája adhat ered­ményt, nem is igen tűrnénk ma­gunk között lógósokat... Kemény és megszívlelendő sza­vak. Sajnos, az építőiparban nem mindenütt, minden munkahelyen, kollektívánál van ez így; éppen ezért példakép is lehet a Kele­men-brigád mindazok számára, akik eltűrik munka közben a „játszadozást”, a fegyelmezetlen­séget. Ha befejezik a Hajnal utcai bérház tatarozását, továbbállnak egy házzal. Még nem tudják, ho­va mennek, egyet azonban biz­tosra lehet venni: a brigád ott fog tevékenykedni, ahol legjobban szorít a vállalati cipő. És újra fel­hangzik a megszokott mondat: — Kelemenéket küldjük oda ... ők biztosan megcsinálják határ­időre ... Vattai Miklós Kelemen Károly brigádvezető Tíz nappal a premier után VÉLEMÉNYEK AZ AU­TÓBUSZKÖZLEKEDÉSRŐL A megszokottat elfelejteni soha sem könnyű. A sajnálat mindig ront azon, ha az újat kellene szeret­nünk. A régi, a megszokott, a vil­lamos, az immár vezeték nélkül és felszedett vágányú debreceni 6-os. Az új, a Rózsa utcáról induló autó­busz alig másfél héttel a villamos megszűnte, s a buszközlekedés pre­mierje után „közvéleménykutatást” rendeztünk, no persze egyetlen egy autóbuszon. Rendszáma GC 36—66.­­ Kérdéseink: Milyenek az első ta­pasztalatok az autóbuszközlekedés­ről, melyek azok a gondok, ame­lyekről a nyilvánvalóan sikeres pre­mier után is szólanunk kell? Válaszok: — Kérem, nekem az a fontos, hogy így sokkal biztosabban uta­zom. Ha a „Csapó-kanyar”-ban ki­ugrott egy-egy kocsi, akkor mi uta­sok a villamos mellett futottunk. S mégis elkésett az ember. Olyan is volt, hogy hét percet vártunk a ki­térőben, de olyan is, hogy többet. — B. Nagy István vasutas. Számára az idő törvény. A busz gyorsaságát dicséri: — 12 percnél még nem jöttem tovább . . . — Régen? — Volt harminc is néha ... Idős Tóth Sándorné Apafán lakik: — Jaj, én nem is hittem volna, hogy ez ilyen. Csak ezt a perselyt nem tudom még ... Gépkocsivezetők mesélik, hogy — de főként idősebbek között — sokan vannak olyanok, akik az ötö­dikéig érvényes villamosbérletekről azt hitték, hogy a buszokon is 1 fo­rint lesz a viteldíj. Stadler János autóbuszvezető: — A buszt a fiatalok szerették meg először. Természetesen én hallom és hallgatom azt, amit a hátam mögött beszélnek ... — Jó-e itt gépkocsivezetőnek len­ni? — Az első napokban még volt vi­ta. Most már jó. Amikor vitatkoz­tak az volt a baj, hogy a busz drá­gább. Most már mindenki hozzá­mondja: kényelmesebb is és gyor­sabb is. Egy dolgot kellene megol­dani: a Hajnal utca és az Április 4. útja kereszteződésénél délelőtt 10 óra után is nagy a forgalom. Tíz óráig rendőr irányít, de tíz óra után nagyon sok időt vesztenek itt a bu­szok, kifordulni ugyanis szinte lehe­tetlen ... Itt kell elmondani egy másik gép­kocsivezetői panaszt. A szabadság útján megépültek (egyik oldalon) az autóbusz-kitérők. Valamennyit rö­vidre építették. A nagy Ikarusokkal beállni rendkívül nehéz és baleset­­veszélyes is. A villamossín oldalán még kitérők sincsennek. Egy-egy autóbusz, ha szembejövő forgalom is van, minden megállóhelyen való­ságos közlekedési dugót okoz. Siet­ni kell tehát a villamossínek fel­szedésével, hogy mielőbb megépül­hessenek a kitérők ezen az oldalon is. De következzen most egy panasz: Soltész Béláné naponta utazik. Di­cséri a gyors buszt, de szidja a meg­állókat : — Medárd napján is esett. Aztán ha negyven napig esni fog ... Valóban: a Csapó utcai villamos­­megállóban volt hová elhúzódniuk a várakozó utasoknak, ha gyors zápor keletkezett. A Rózsa utcán nincs. Legalább egy fél tető kellene ide, hogy ne csak a közlekedés, hanem a várakozás is kulturáltabb lehessen. És buszváró kellene a végállomás­hoz, legalább ideiglenes megoldású fedett várók kellenének, később a többi megállóhoz is. Murva József építőmunkás. Rend­szeres utas: — Én is haragudtam a villamo­sért. Most már azt mondom, hogy ez a jobb. Mindenkivel előfordul, hogy elalszik ... De az a tető eső ellen nagyon kelene. Úgy rászoktunk most a buszon a beszélgetésre. Én azt mondom, hogy a mások véle­ménye sem más. Az idő is pénzt ér... Csigi Sanyi (bocsánatot kérek, mert Sándort kellett volna írnom) a 8. osztály elvégzése után már a tanévzáró ünnepélyre készült. Csak alkalmi utas: — Kíváncsiságból jöttem csak, mert a villamossal sokat voltam ... Igaz, a busz, hajdani villamost helyettesítő autóbusz még ma is egy kicsit szenzáció. Új, amihez szok­nunk kell, új, amit meg is kell ta­nulnunk. Sokan nem tudják pél­dául, hogy a 19-es autóbuszra érvé­nyes bérletek a Hajnal utcáig, a többi kocsin is érvényesek. A sze­rencsés premier egyik alkotórésze, hogy mindezt szinte egyenként ma­gyarázzák meg a gépkocsivezetők az utasoknak. No persze, nem sokáig. Nincs messze az idő, amikor vala­mennyien így mondjuk majd: „Haj­danában lassú villamos járt erre.” — ha — Naggyá nő a kicsik országa Séta a szépülő, közművesedő megyei ifjúsági táborban Egy kicsit hajlamosak vagyunk — azt hiszem, mindnyájan — felfe­dezésére a világnak. És egy-egy tet­szetős út láttán olykor már-már a rajongás is helyet követel magának az ember gondolatai között. Fiatalokról lévén szó azonban, ez ha nem is szentesíti, de talán egy­féleképpen mégis érthetőbbé teszi a fel-felbuzogó lelkesedést. Mert miről is van szó? Arról, hogy nyár van, itt a vakáció, és ennek a vaká­ciónak roppant jó ízei tudnak len­ni .. . És n­a már az ízekről van szó, talán elidőzhetünk néhány szó ere­jéig itt. Mert az ízek ellen még a legigényesebb, barátian, pajtásiasan egyszerűen „Dagi”-nak becézett út­törők, ifjú kiszesek sem igen tudná­nak szót emelni a megyei KISZ- vezetőképző és úttörőtábor lakói közül. A debreceni Nagyerdő pompás fái között felépült táborban minden igényt kielégítő ellátásban részesül­nek a lányok és fiúk, s — talán kü­lön hangsúlyozni sem illik az ilyet, annyira természetes — mindez nem­csak az élelmezésre vonatkozik. Lépten nyomon ezt állapítjuk meg, amint a kis birodalom útjain sétál­gatunk, beszélgetünk Rózsa János gondnokkal. Szinte minden olyan, mintha éppen most készült volna el. Még be sem lép az ember a tábor­ba, már a kapunál érzi a friss fes­tés szagát . . . Napról napra szebb itt minden — Valóban friss ez a festés, meg a többi is az — mondja jól érezhe­tő, nem titkolt örömmel, büszkeség­gel Rózsa János. És aztán a kis há­zikókra, a zuhanyzókra siklik te­kintete : — Napról napra szebb itt nálunk minden, de nehogy azt gondolja, hogy mindez a magunk erejéből van. Én nem is tudnám pontosan megmondani, hogy miért, de ne­künk olyan sokan segítenek, és méghozzá úgy, hogy nem is várnak érte ellenszolgáltatást. Ahogyan mondani szoktuk, a hivatalos meg­jelölés szerint társadalmi munká­ban. Szinte nem tudunk olyat kér­ni ... — Jó, jó — szakítom itt félbe be­szélgető partnerem lelkes szózuha­­tagát —, de hát mégis, kik ezek, akiktől szinte kérni sem kell? — Hogy kik? — kérdez vissza, és enyhén összefut két ránc a hom­lokán. — Szóval hogy kik? Hát so­kan ... Itt vannak mindjárt a ka­tonák, szinte mindig van itt közü­lük néhány Fehér László tiszttel, az alakulat KISZ-titkárával. Festenek, dolgoznak, ásnak, lapátolnak ... De nemcsak ők ám. Nagyon sokat dol­goznak itt az iskolások is: a 108-as iparitanuló intézet, a Bocskay, a Dózsa György úti, meg a Füvészkert utcai általános iskolák diákjai. . . Október óta rendszeresen jönnek. — És a vállalatok, intézmények? — Rájuk sem lehet panasz, ne­kik is sok köszönettel tartozunk. Különösen az Erdőgazdaságnak és az ÁFÉSZ-nek. Az Erdőgazdaság­tól Papp Mihály részlegvezető és Fiam Sándor főművezető gyakori vendégek itt. Szombaton például büfét nyitnak itt a gyerekeknek. Ott épül­ni, látja — és mutatja a kezével, hogy hol. Valóban, most is dolgozik néhány fiatal munkás, és olyan gyorsan, olyan ügyesen, hogy muszáj elhin­ni: néhány nap múlva igazi büfé lesz a fallá emelkedő grafitszürke tömbökből, és mint Rózsa János mondja, vásárolhatnak a srácok fagyit, gyümölcsöt, szörpöket, meg amire futja a zsebpénzből. A leendő büfé közelében beton­teknőbe épített, a használat nyo­mait jól tükröző szalonnasütőket látok, odébb négy ping-pong asz­tal. És mindenütt a gondos parkí­rozás nyomai, gondozott fűszőnyeg, viruló virágok. — Vannak itt kevésbé látványos, de annál fontosabb dolgok is — szól a gondnok, és beinvitál az egyik kis házacskába: — Nézze csak, konvek­torok, a MÉH tröszttől kaptunk rá 150 ezer forintot, és szinte kérni sem kellett. Nagyon szeretik a gye­rekeket, akik a hulladékgyűjtő he­teken váltak igazán méltókká erre a szeretetre. Vagy — hogy újra a katonákról beszéljek —, mondjam azt, hogy „közművesedünk”? Már 60 méter hosszú a vízvezetékünk. Katonák ásták ki, katonák temet­ték be, a KISZ megyei bizottságá­tól meg új tévét kaptunk. Bartha István elvtárssal, az első titkárral mindent megbeszéltünk pontosan, úgy­hogy már csak az van hátra, hogy érte kell menni... Sétálgatunk, nézelődünk ebben a csodálatos gyermekországban. Tur­nusok mennek, turnusok jönnek. És a felnőttek, akiknek az a szép feladat jutott osztályrészül, hogy hozzásegítsék a gyerekeket a gond­talan, élménydús táborozáshoz, nap­nap után teszik a dolgukat és örül­nek a srácok örömének. ­ Tizenkilenc országból . Huszonötször ötméteres me­­dencét is fogunk építeni, a föld­munkákra máris van jelentkező, az Erdőgazdaság... De most előbb zászlórudakat kell beszerezni, még tizenkét darabot. Merthogy július 18-tól nemzetközi tábor leszünk. Ti­zenkilenc országból 320 úttörő. Azt szeretnénk, ha ők is nagyon jól éreznék majd itt magukat. Épp úgy, mint azok a külföldi gyerekek, akik már jártak itt, és érdemes lenne megnézni, hány levélben, üdvözlő­lapon írják: szeretnének visszajön­ni, nagyon visszavágynak. Aki járt már ebben a valóban gyönyörű ifjúsági birodalomban — bizonyára meg tudja érteni ezt. Kun Tibor HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1971. JÚNIUS 11. )

Next