Hajdú-Bihari Napló, 1971. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-11 / 136. szám
ís II — Kelemenéket küldjük oda ... ők biztosan megcsinálják határidőre ... — Nincs más hátra: őket kell beállítani arra a munkára ... — Nehéz feladat? Majd a Kelemenék ... Ilyen és ehhez hasonló mondatok igen sokszor elhangzottak kilenc év alatt a Debrecen városi Tanácsi Építőipari Vállalatnál. Nem véletlenül. A Kelemen-brigád tagjai komoly, szorgalmas emberek, a munkában nem ismernek tréfát. Ezt bizonyítja a kilenc év alatt kapott sok-sok elismerés, jutalom, dicséret, és az 1971. május 1-én kapott aranyplakett kitüntetés. A tíz tagú kollektíva vezetője Kelemen Károly, aki két vállalati kiváló dolgozó jelvény mellett két ízben, 1966-ban és 1971-ben (az építők napján) kapta meg az Építőipar kiváló dolgozója kitüntetést is. De beszéljen önmagáról és a brigádról ő, akinek nagy érdemei vannak abban, hogy az általa vezetett csoportnak igen jó híre van a vállalatnál, de általában a helyi építőiparban is. — A szakmát az ötvenes évek elején tanultam meg Budapesten. 1957 áprilisában jelentkeztem a vállalatnál, akkor felvettek, és azóta itt vagyok, itt dolgozom. 1962- ben vettem át egy brigádot Fejes Géza kollégámtól; előbb vezetőhellyettes voltam. Hát bizony a régi tagok közül már nem sokan vannak nálunk, csak Jászai Béla és Kiss János nevét említhetem, 99 Kelemeneket küldjük EGY KIVÁLÓ BRIGÁDRÓL no meg Ábrányi József bácsiét, aki már nyugdíjban van, de még mindig tagja a brigádnak. A többiek: Pázmándy István, Papp Imre kőművesek, Kiss Lajos, Kovács István, Balogh Sándor, Balogh József és Balogh János segédmunkások később, illetve nemrégen csatlakoztak hozzánk. De változó tagsággal is sikerült mindig eredményeket elérni... Jelenleg a debreceni Hajnal utcán egy bérház felújításán dolgoznak; az emeletráépítést és a belső átalakításokat már elvégezték, most a ház külső vakolásán, szépítésén fáradoznak. Az eddig végzett kiváló munkáért 7000 forint jutalmat kaptak. Igaz, 10 000 forint célprémium volt kitűzve erre a munkára, de tavaly félbe kellett szakítaniuk az emeletráépítést; az árvíz idején Kelemenék is ott dolgoztak a víz által szétrombolt házak újjáépítésén. Mások is besegítettek, de Kelemenék teljes brigáddal működtek közre kilenc új családi ház felépítésén. Ismét csak bennük bíztak a vállalat vezetői, és ők méltók voltak a bizalomra. Nem állhatom meg, hogy megkíséreljem „kiszedni” a brigádvezetőből a siker titkát. Kelemen Pap Imre és Jászai Béla munka közben Néha ezt is csinálni kell: a brigád négy tagja a várva várt állványokat pakolja le a teherautóról. Károly „óvatosan” válaszol kérdéseimre. — Tulajdonképpen nem vagyunk mi különleges brigád, különleges emberek; jó néhány kiváló brigád van rajtunk kívül is a vállalatnál; én talán abban vagyok szerencsés, hogy olyan kőművesekkel dolgozhatok együtt, akik ismerik a szakma minden csinját-bunját és a falrakástól a burkolásig mindent önállóan, jól meg tudnak csinálni. Abban is szerencsés vagyok, hogy hamar kiismerem az új embereket és még azt is „meglátom” rajtuk, ha otthon, a családban van valami zűr, vagy éppen anyagi gondok terelik el valakinek a figyelmét a munkáról. Ilyenkor igyekszünk segíteni, ahogyan csak tudunk: nemegyszer magam megyek be a központba, ha valakinek sürgős pénzsegélyre van szüksége. És ha én megyek, tudják, hogy a kérelem megalapozott és szívesen is adnak, hiszen a vállalat vezetői azt is tudják, mi jó munkával fizetünk vissza. Ha ellenőrzésre jönnek ki a munkahelyre a központból, a brigádnál sohasem találnak lógó, csellengő embert, de még késni sem szokott senki, pe r 99 -ig vidékről s járnak be brigádtagok. A magyarázat egyszerű: olyan, többnyire családos emberek dolgoznak a csoportban, akik becsületes, jó munkával tisztességes összeget akarnak keresni, és mivel normában dolgozunk, a több pénzért többet is kell nyújtani. És mivel csak az egész brigád együttes munkája adhat eredményt, nem is igen tűrnénk magunk között lógósokat... Kemény és megszívlelendő szavak. Sajnos, az építőiparban nem mindenütt, minden munkahelyen, kollektívánál van ez így; éppen ezért példakép is lehet a Kelemen-brigád mindazok számára, akik eltűrik munka közben a „játszadozást”, a fegyelmezetlenséget. Ha befejezik a Hajnal utcai bérház tatarozását, továbbállnak egy házzal. Még nem tudják, hova mennek, egyet azonban biztosra lehet venni: a brigád ott fog tevékenykedni, ahol legjobban szorít a vállalati cipő. És újra felhangzik a megszokott mondat: — Kelemenéket küldjük oda ... ők biztosan megcsinálják határidőre ... Vattai Miklós Kelemen Károly brigádvezető Tíz nappal a premier után VÉLEMÉNYEK AZ AUTÓBUSZKÖZLEKEDÉSRŐL A megszokottat elfelejteni soha sem könnyű. A sajnálat mindig ront azon, ha az újat kellene szeretnünk. A régi, a megszokott, a villamos, az immár vezeték nélkül és felszedett vágányú debreceni 6-os. Az új, a Rózsa utcáról induló autóbusz alig másfél héttel a villamos megszűnte, s a buszközlekedés premierje után „közvéleménykutatást” rendeztünk, no persze egyetlen egy autóbuszon. Rendszáma GC 36—66. Kérdéseink: Milyenek az első tapasztalatok az autóbuszközlekedésről, melyek azok a gondok, amelyekről a nyilvánvalóan sikeres premier után is szólanunk kell? Válaszok: — Kérem, nekem az a fontos, hogy így sokkal biztosabban utazom. Ha a „Csapó-kanyar”-ban kiugrott egy-egy kocsi, akkor mi utasok a villamos mellett futottunk. S mégis elkésett az ember. Olyan is volt, hogy hét percet vártunk a kitérőben, de olyan is, hogy többet. — B. Nagy István vasutas. Számára az idő törvény. A busz gyorsaságát dicséri: — 12 percnél még nem jöttem tovább . . . — Régen? — Volt harminc is néha ... Idős Tóth Sándorné Apafán lakik: — Jaj, én nem is hittem volna, hogy ez ilyen. Csak ezt a perselyt nem tudom még ... Gépkocsivezetők mesélik, hogy — de főként idősebbek között — sokan vannak olyanok, akik az ötödikéig érvényes villamosbérletekről azt hitték, hogy a buszokon is 1 forint lesz a viteldíj. Stadler János autóbuszvezető: — A buszt a fiatalok szerették meg először. Természetesen én hallom és hallgatom azt, amit a hátam mögött beszélnek ... — Jó-e itt gépkocsivezetőnek lenni? — Az első napokban még volt vita. Most már jó. Amikor vitatkoztak az volt a baj, hogy a busz drágább. Most már mindenki hozzámondja: kényelmesebb is és gyorsabb is. Egy dolgot kellene megoldani: a Hajnal utca és az Április 4. útja kereszteződésénél délelőtt 10 óra után is nagy a forgalom. Tíz óráig rendőr irányít, de tíz óra után nagyon sok időt vesztenek itt a buszok, kifordulni ugyanis szinte lehetetlen ... Itt kell elmondani egy másik gépkocsivezetői panaszt. A szabadság útján megépültek (egyik oldalon) az autóbusz-kitérők. Valamennyit rövidre építették. A nagy Ikarusokkal beállni rendkívül nehéz és balesetveszélyes is. A villamossín oldalán még kitérők sincsennek. Egy-egy autóbusz, ha szembejövő forgalom is van, minden megállóhelyen valóságos közlekedési dugót okoz. Sietni kell tehát a villamossínek felszedésével, hogy mielőbb megépülhessenek a kitérők ezen az oldalon is. De következzen most egy panasz: Soltész Béláné naponta utazik. Dicséri a gyors buszt, de szidja a megállókat : — Medárd napján is esett. Aztán ha negyven napig esni fog ... Valóban: a Csapó utcai villamosmegállóban volt hová elhúzódniuk a várakozó utasoknak, ha gyors zápor keletkezett. A Rózsa utcán nincs. Legalább egy fél tető kellene ide, hogy ne csak a közlekedés, hanem a várakozás is kulturáltabb lehessen. És buszváró kellene a végállomáshoz, legalább ideiglenes megoldású fedett várók kellenének, később a többi megállóhoz is. Murva József építőmunkás. Rendszeres utas: — Én is haragudtam a villamosért. Most már azt mondom, hogy ez a jobb. Mindenkivel előfordul, hogy elalszik ... De az a tető eső ellen nagyon kelene. Úgy rászoktunk most a buszon a beszélgetésre. Én azt mondom, hogy a mások véleménye sem más. Az idő is pénzt ér... Csigi Sanyi (bocsánatot kérek, mert Sándort kellett volna írnom) a 8. osztály elvégzése után már a tanévzáró ünnepélyre készült. Csak alkalmi utas: — Kíváncsiságból jöttem csak, mert a villamossal sokat voltam ... Igaz, a busz, hajdani villamost helyettesítő autóbusz még ma is egy kicsit szenzáció. Új, amihez szoknunk kell, új, amit meg is kell tanulnunk. Sokan nem tudják például, hogy a 19-es autóbuszra érvényes bérletek a Hajnal utcáig, a többi kocsin is érvényesek. A szerencsés premier egyik alkotórésze, hogy mindezt szinte egyenként magyarázzák meg a gépkocsivezetők az utasoknak. No persze, nem sokáig. Nincs messze az idő, amikor valamennyien így mondjuk majd: „Hajdanában lassú villamos járt erre.” — ha — Naggyá nő a kicsik országa Séta a szépülő, közművesedő megyei ifjúsági táborban Egy kicsit hajlamosak vagyunk — azt hiszem, mindnyájan — felfedezésére a világnak. És egy-egy tetszetős út láttán olykor már-már a rajongás is helyet követel magának az ember gondolatai között. Fiatalokról lévén szó azonban, ez ha nem is szentesíti, de talán egyféleképpen mégis érthetőbbé teszi a fel-felbuzogó lelkesedést. Mert miről is van szó? Arról, hogy nyár van, itt a vakáció, és ennek a vakációnak roppant jó ízei tudnak lenni .. . És na már az ízekről van szó, talán elidőzhetünk néhány szó erejéig itt. Mert az ízek ellen még a legigényesebb, barátian, pajtásiasan egyszerűen „Dagi”-nak becézett úttörők, ifjú kiszesek sem igen tudnának szót emelni a megyei KISZ- vezetőképző és úttörőtábor lakói közül. A debreceni Nagyerdő pompás fái között felépült táborban minden igényt kielégítő ellátásban részesülnek a lányok és fiúk, s — talán külön hangsúlyozni sem illik az ilyet, annyira természetes — mindez nemcsak az élelmezésre vonatkozik. Lépten nyomon ezt állapítjuk meg, amint a kis birodalom útjain sétálgatunk, beszélgetünk Rózsa János gondnokkal. Szinte minden olyan, mintha éppen most készült volna el. Még be sem lép az ember a táborba, már a kapunál érzi a friss festés szagát . . . Napról napra szebb itt minden — Valóban friss ez a festés, meg a többi is az — mondja jól érezhető, nem titkolt örömmel, büszkeséggel Rózsa János. És aztán a kis házikókra, a zuhanyzókra siklik tekintete : — Napról napra szebb itt nálunk minden, de nehogy azt gondolja, hogy mindez a magunk erejéből van. Én nem is tudnám pontosan megmondani, hogy miért, de nekünk olyan sokan segítenek, és méghozzá úgy, hogy nem is várnak érte ellenszolgáltatást. Ahogyan mondani szoktuk, a hivatalos megjelölés szerint társadalmi munkában. Szinte nem tudunk olyat kérni ... — Jó, jó — szakítom itt félbe beszélgető partnerem lelkes szózuhatagát —, de hát mégis, kik ezek, akiktől szinte kérni sem kell? — Hogy kik? — kérdez vissza, és enyhén összefut két ránc a homlokán. — Szóval hogy kik? Hát sokan ... Itt vannak mindjárt a katonák, szinte mindig van itt közülük néhány Fehér László tiszttel, az alakulat KISZ-titkárával. Festenek, dolgoznak, ásnak, lapátolnak ... De nemcsak ők ám. Nagyon sokat dolgoznak itt az iskolások is: a 108-as iparitanuló intézet, a Bocskay, a Dózsa György úti, meg a Füvészkert utcai általános iskolák diákjai. . . Október óta rendszeresen jönnek. — És a vállalatok, intézmények? — Rájuk sem lehet panasz, nekik is sok köszönettel tartozunk. Különösen az Erdőgazdaságnak és az ÁFÉSZ-nek. Az Erdőgazdaságtól Papp Mihály részlegvezető és Fiam Sándor főművezető gyakori vendégek itt. Szombaton például büfét nyitnak itt a gyerekeknek. Ott épülni, látja — és mutatja a kezével, hogy hol. Valóban, most is dolgozik néhány fiatal munkás, és olyan gyorsan, olyan ügyesen, hogy muszáj elhinni: néhány nap múlva igazi büfé lesz a fallá emelkedő grafitszürke tömbökből, és mint Rózsa János mondja, vásárolhatnak a srácok fagyit, gyümölcsöt, szörpöket, meg amire futja a zsebpénzből. A leendő büfé közelében betonteknőbe épített, a használat nyomait jól tükröző szalonnasütőket látok, odébb négy ping-pong asztal. És mindenütt a gondos parkírozás nyomai, gondozott fűszőnyeg, viruló virágok. — Vannak itt kevésbé látványos, de annál fontosabb dolgok is — szól a gondnok, és beinvitál az egyik kis házacskába: — Nézze csak, konvektorok, a MÉH tröszttől kaptunk rá 150 ezer forintot, és szinte kérni sem kellett. Nagyon szeretik a gyerekeket, akik a hulladékgyűjtő heteken váltak igazán méltókká erre a szeretetre. Vagy — hogy újra a katonákról beszéljek —, mondjam azt, hogy „közművesedünk”? Már 60 méter hosszú a vízvezetékünk. Katonák ásták ki, katonák temették be, a KISZ megyei bizottságától meg új tévét kaptunk. Bartha István elvtárssal, az első titkárral mindent megbeszéltünk pontosan, úgyhogy már csak az van hátra, hogy érte kell menni... Sétálgatunk, nézelődünk ebben a csodálatos gyermekországban. Turnusok mennek, turnusok jönnek. És a felnőttek, akiknek az a szép feladat jutott osztályrészül, hogy hozzásegítsék a gyerekeket a gondtalan, élménydús táborozáshoz, napnap után teszik a dolgukat és örülnek a srácok örömének. Tizenkilenc országból . Huszonötször ötméteres medencét is fogunk építeni, a földmunkákra máris van jelentkező, az Erdőgazdaság... De most előbb zászlórudakat kell beszerezni, még tizenkét darabot. Merthogy július 18-tól nemzetközi tábor leszünk. Tizenkilenc országból 320 úttörő. Azt szeretnénk, ha ők is nagyon jól éreznék majd itt magukat. Épp úgy, mint azok a külföldi gyerekek, akik már jártak itt, és érdemes lenne megnézni, hány levélben, üdvözlőlapon írják: szeretnének visszajönni, nagyon visszavágynak. Aki járt már ebben a valóban gyönyörű ifjúsági birodalomban — bizonyára meg tudja érteni ezt. Kun Tibor HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1971. JÚNIUS 11. )