Hajdú-Bihari Napló, 1972. április (29. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-08 / 82. szám

A múzeum és a közönség kapcsolata Néhány hónapja hírt adtunk egy olyan kezdeményezésről, amely a múzeum népművelési erőit meg­sokszorosítandó indult a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban. A múzeum iránti érdeklődés lanyhu­lása, illetve stagnálása (amit szám­szerűen is le tudtunk mérni a mú­zeumi hónapban) adta a kényszerű felismerést: új közönséget kell in­tézményünknek toborozni. Ehhez azonban az is szükséges, hogy a mú­zeum ne csak várja, fogadja a láto­gatókat, de újabb és érdekesebb módokon tárva fel műhelytitkait , maga keresse meg a közönséget. A kísérletet elvégezni leghelyénva­lóbbnak a fejlett gondolkodású, de még nem túlságosan szakérdeklődé­sű diákság körében, tehát a közép­iskolában tartottuk. Lényege abban állt, hogy kéthetes periódusokban kiállításokat szereltünk fel az is­kola folyosóján, aktív közreműködé­sével a tanulóknak. Egy hét után a szemlére tett anyagok témájához kapcsolódva előadást tartottunk, majd még egy hétig „állni hagytuk” a kiállítást. Négy ilyen ciklust tar­tottunk, s az alatt az idő alatt a muzeológia fő ágazatait tekintették át a tanulók, illetve megismertetni próbáltuk őket a múzeumban folyó munkával. Alapvető népművelési elv, az ér­deklődés kielégítésével egyúttal újabb igényt is ébreszteni. Mun­kánk során ezt tartottuk szem előtt. A kiállítás minden esetben az is­kola folyosóján épült, tehát min­denki láthatta, tanulmányozhatta. De nemcsak a szemlélésben, a ki­állítás megrendezésében is bárki társ lehetett. Azt is mondhatnék, hogy tulajdonképpen maguk a diá­kok szerelték fel az anyagot, he­lyezték el vitrinben a tárgyakat — irányításunkkal persze —, s írták a magyarázó cédulákat. Közben meg­forgatták alaposan a tárgyakat, kérdezősködtek. Az így megindult aktivitás később megnyilvánult az előadásokon is, vagy nagyobb len­dületet vett. Jó segítséget nyújtott hozzá a xerox eljárással sokszoro­sított, témáinkat sommásan össze­foglaló képes leporelló, amit nagy számban terjesztettünk. Fokozott, élénk érdeklődés kísérte a régészeti és néprajzi előadásokat, melyek kü­lönös sikere bátran mondatja ve­lünk: a természetes, majd felcsigá­zott — s már biztos tudásra is tá­maszkodó — érdeklődés elegendő erő lesz ezeknek a diákoknak el­jutni a múzeumig. De — s úgy gondoljuk, ez sem ki­sebb eredménye ennek a kísérlet­nek — nemcsak mi adtunk újat a diákoknak: kaptunk is tőlük. Az előadások, a rendezés és magánbe­szélgetések során olyan kérdések ve­tődtek fel, melyek a múzeum tudo­mányos gárdáját arra kell, hogy ösztönözzék: keményebb kérdésfel­vetésre, világosabb megfogalmazás­ra, s nem utolsó sorban a mai élet­tel való szorosabb kapcsolattartásra. Történeti múlttal foglalkozó intéz­ményről lévén szó, nem szükségte­len talán mindig és újra eszünkbe vésni ezt. S illesse köszönet azokat, akik ezt újra és újra eszünkbe jut­tatják. Munkánkat — lehetőségeihez mérten — végig szívesen támogatta az iskola, annak vezetői és szakta­nárai, bonyolításában pedig — s úgy érezzük a sikerben is — aktív ré­szesek voltak Szolnok megye muzeo­lógusai. Ők a debreceni tapasztala­tok nyomán — annak hiányosságait kiküszöbölni igyekezve — hasonló sorozatot indítanak a maguk terü­letén. De láncreakciószerűen foly­tatni lehet ezt a kezdeményt Deb­recen, a megye, s más megyék is­koláiban, sőt alighanem meg lehet találni a módját annak is, hogy a társadalom egyre szélesebb rétegeit hódítsuk meg — a múzeumi munka megismertetése révén — régmúltunk védelme, az értékek őrzése ügyének — kultúránknak. Sz. Máthé Márta Porczogival sokáig nem volt semmi probléma. Tu­lajdonképpen nem is na­gyon vették észre, hogy a hi­vatal kötelékébe tartozik. Mindennap reggel nyolc előtt tíz perccel már a munkahelyén volt, pontban tizenkettőkor ebédelni ment egy közeli kis étkezdébe és délután fél ötkor olyan ész­revétlenül hagyta el az épü­letet, mint amikor a ciga­rettafüst kiillan a szobából. Néhány héttel ezelőtt az­tán munkaértekezlet volt a hivatalnál. Porczogi az utol­só sorban ült, nem is na­gyon figyelt az előadóra, csak a beszéd végén felcsat­tanó tapsra kapta fel a fe­jét, s főleg a beszámolót kö­vető felszólítás tette figyel­messé: — Most pedig, kedves kartársak, mindenki mondja el meglátásait, illetve építő javaslatait! Porczogi, mint gyakorlat­lan értekező, bírta a legrö­videbb ideig a felszólítás utáni mély hallgatást. — Kartársak — rebegte megilletődve —, én csak azt szeretném mondani, hogy a szobám ajtaja fölött már hónapokkal ezelőtt megre­pedt a vakolat. Akkor figyeltek fel rá elő­ször a hivatalban, nyüzsög a legjobban. Na lám, miből lesz a cserebo­gár! Egy hét múlva aktakar­bantartási értekezletet tar­tottak a hivatalban, Porczo­gi megint nem bírta kivár­ni a többieket. — Kartársak, az ajtóm felett még mindig repedt a vakolat — hebegte zavar­tan. Egyáltalán, hogy hívják és hol dolgozik? Valami Por­czogi ... Na, érdemes az ilyennek megjegyezni a ne­vét! Nem sokkal később, az egyik munkakezdés előtti bélyegzéstechnikai megbe­szélésre már persze senki nem invitálta Porczogit, ő azonban mégis elment. S feszült figyelemnek gondol­ván az előadást követő né­maságot, megint csak első­nek kért szót: — Kartársak, az a repe­dés az ajtóm felett azóta még nagyobb lett — dadog­ta. Most épp a feléje áramló csend volt félelmetes, mely mintha egy sárkány bar­langjából érkezett volna. De Porczogit ez se zavarta. Pe­dig a folyosókon akkor már megindult utána a sárkány is, osztályvezetője szemé­lyében, kénköves tüzet fúj­va haragjában, amiért va­laki piszkálgatni merészelte barlangjában ... így aztán, alighogy Porczogi a szobájá­ba lépett, maga után behúz­va ajtaját, az újra kivágó­dott! Abban a pillanatban sza­kadt le egy nagy darab va­kolat az ajtó fölül, épp a küszöbön álló osztályvezető fejére, aki az ütéstől alél­­tan rogyott össze. Azok pe­dig, akik ezért követték őt messziről, hogy végre egy kis botránynak legyenek ta­núi, most elhűlten látták a visszájára fordult fejlemé­nyeket. Egy kolléga végre összeszedte magát, s ráför­medt a reszkető Porczogira: — Szégyellje magát! Nem tudott előbb szólni, hogy magánál repedt a vakolat? Németh Géza Többen összesúgtak kö- Most már a méltatlan kö­­rülötte: ki ez a szószátyár­dás moraja zúgott végig a figura? Eddig a kutya se termen, mit piszkálódik ismerte, most meg éppen ő már megint ez a mitugrász? Alulról jövő jelzés Hetvenéves világhír 1902-ben Dékányi Árpád rajzta­nár és Markovits Mária kézimun­ka-tanító kezdeményezésére, a ha­lasi motívumok alapján megindult a szervezett csipkevarrás Kiskun­halason. Azóta a halasi csipke vi­lághírre tett szert, az aranynál is értékesebb. A jellegzetes motívu­­mú kézimunkák számos külföldi és hazai kiállításon nyertek díjakat. Ma a Kiskunhalasi Háziipari Szö­vetkezetben a hagyományos csipke­varrás mellett iparszerűen készítik a divatos, hímzett térítőket, gyer­mekruhákat és női fehérneműt. A 450-es létszámmal dolgozó szövet­kezet kiváló munkáját szerte a vi­lágon ismerik. Török Imréné csipkét varr a csipkeház múzeumában. (MTI-fotó Fényes Tamás) KÖNYVJELZŐ Dersi Tamás: Thália magyarul tanul A tanulmánykötet a magyar drá­mairodalom néhány művét elemzi, kortársakét és klasszikusokét, olya­nokat, amelyek ma már vitathatat­lan értékei drámairodalmunknak és olyanokat, amelyekről már ed­dig is sok vita folyt. A klassziku­sok közül elsősorban Krúdy, Ma­dách és Vörösmarty színpadi alko­tásaival foglalkozik és vitatkozik, természetesen azzal is irodalomtör­téneti háttérrel, amely az életmű helyét már kijelölte és amely egy­ben megkönnyíti, de bizonyos ér­telemben meg is nehezíti az elem­ző munkát, ha azt eredeti gondo­latokkal kívánják gazdagítani, ahogy ez Dersi Tamás esetében történt. De természetesen és érthető mó­don, számunkra érdekesebb és iz­galmasabb, ahogyan a szerző, a kortárs színház kritikusa a kor­társ drámaírókkal foglalkozik. Ör­kény, Gyurkó, Illyés Gyula, Né­meth László és mások drámáit vizsgálva, írásainak, tanulmányai­nak egyik vonzó tulajdonsága, hogy nem a sikerek okát kutatja, nem magasztal és nem példát állít — mint ahogy nem is lehet — ha­nem a tanulságok után kutat. Egyes részek kiemelése a szűk ke­retek miatt lehetetlen, de lehetsé­ges annak a szándéknak felisme­rése, amely a szerző írásait össze­köti és szemléletében vonulatot ké­pez. Ilyen mindenekelőtt, hogy jel­zi azt a változást és előrehaladást, amelyen a kortárs drámairodalom a közelmúltban átesett és jelzi azt is, hogy ez a fordulat — ha nem is minden részletében és minden esetben — kedvező. A kortárs drá­ma törekvésének és tendenciáinak erővonalait rajzolja meg, amely amellett, hogy típusában, műfajá­ban lehet groteszk, parabolisztikus, vagy dokument kísérlet, sikeres vagy kevésbé sikeres realizálásá­ban , de útkereső, méghozzá a mához vezető utat keresi és függet­lenül témájától olyan erőfeszítése­ket tesz, hogy napjaink világából lássa ne csak a jelent, hanem a múltat és a jövőt is. A magyar dráma ügyével foglal­kozni nemcsak hálás feladat, ha­nem mondjuk ki, egyenesen szük­séges. Köztudott, hogy nemcsak műveiben, de a drámairodalommal foglalkozó tanulmányokban is sok a törlesztenivaló. A tanulmánykö­tet — a klasszikusokat is ideértve — kortársi színvonalon teszi ezt. (Ks.) Mesélő Magyarország A hajdúk földjén Az ifjúsági rádió szerdai műsoráról Pár hónapja japán újságírókkal utaztam a Hortobágy felé. Vendé­geim állhatatosan faggattak a rájuk váró élményekről, összeszedtem hát azt a keveset, ami emlékeze­temben maradt tudós Balogh Ist­ván egy-két tanulmányából, s utó­lag bevallom, meglehetősen nagy feneket kerítettem csekélyke tudá­somnak. Igaz, a messziről jött új­ságírók szemlátomást elégedettek voltak a „kiselőadással”, mégis fur­dalt a lelkiismeret. S most, amikor éppen befejeződött a rádió hajdú­sági hónapjának legújabb adása, bosszankodom is. Bosszankodom azért, mert ha a rádiósok hamarabb rendezik meg a hajdúsági hóna­pot, és Feledy Péter hamarabb vállalkozik gazdag múltú tájegysé­günk bemutatására, talán az én beszámolóm is tartalmasabbra si­keredett volna. De maradjunk most már a szerdai hangélménynél, egy röpke meditáció és egy elemző ér­tékelés erejéig. (A lehetetlen megkísérléséről.) Nézzük először a feleimet, aztán pe­dig az alcímet! Mindkettő pontosan eligazít. A mostani műsor ugyanis a „Mesélő Magyarország" soroza­tának szerves része, s az alcím ar­ról is tudósít, hogy ezt a mesét a rádiósok mindenekelőtt a fiatalok­nak szánták. Vagyis a felvilágosítás mikéntje sem mellékes: egyszerű­en, de nem gügyögve, hatásosan, de nem hatásvadászóan kell tudósítani a hallgatókat a Hajdúság múltjá­ról és jelenéről. Hm. A jelenéről is? A mai táj körvonalazása aligha­nem már a lehetetlen megkísér­lése lenne egy alig háromnegyed­órás műsorban. Nem véletlen, hogy a rádiósok csupán a megvalósítha­­tóra, a történelmi visszapillantás­ra vállalkoztak. Hallunk a zsoldos hajdúk rideg életformájáról és könyörtelen ha­di viselkedéséről, a letelepített hajdúk Bocskai Istvánhoz való ra­gaszkodásáról, hallunk arról, ho­gyan packáztak a hatalmasságok ezekkel a kemény katonaemberek­kel, de arról is, hogy milyen legen­dák teremnek a böszörményi határ­ban. Élvezzük Balogh István pon­tos és Móricz Zsigmond érzékletes mondatait. Azt írtam, hogy élvez­zük, s azért az ismétlés, mert az érdeklődő ténymegállapításai itt kezdenek átváltani a csodálatba. Hiszen nem lehet nem élvezni a megszólaltatott parasztemberek í­ző, ízes beszédét, Murvai Mihály bácsi dalolászását. S a műsor utol­só harmadában már azt sem bán­juk, hogy a készítők indokolatlanul széttördelték Veres Péter egyik, 1934-es cikkét. Nem bánjuk, mert a fülünk hallatára bontakozott ki az értekező prózából a regényszőt­tesből és a frissen fölvett riportok­ból egy tájegység — s éppen a Hajdúság — régmúltja, közelmúlt­ja, s egy kicsit a jelene is. A műsor hatásossága tehát nem kétséges, mert azonosultunk a ben­ne elhangzottakkal, az összeállítás azonban mégsem egyértelműen si­keres. Igaz, Feledy Péter aligha küszködött a bőség zavarával, ami­kor szűkebb hazájának bemutatá­sára alkalmas anyagok után kuta­tott, mégis nehezen szabadulok attól az érzéstől, hogy a dolog könnyebbik végét fogta meg. Így kerülhettek előtérbe azok az ese­mények, amelyekről az átlagosnál nagyobb írásos anyag áll a rendel­kezésünkre, ám amelyek nem fel­tétlenül a Hajdúság legjellegzete­sebb történelmi pillanatait ragad­ják meg. Ettől a csupán félhango­san megfogalmazott fenntartástól függetlenül azonban az ország­szerte hallgatók tényleg a mesélő Magyarországgal, annak egyik iz­galmas — hadd legyünk egy kicsit lokálpatrióták, szerintünk a legér­dekesebb­­ tájegységével ismer­kedhettek meg. (A többi lokálpatriótáról is né­hány sort.) Ha olvasnám az előbbi bekezdést, a végén leereszteném a hangom. Kész, vége. Bár más mű­sor esetében biztosan hozzácsap­nék még a szokvány befejezéshez egy-két mondatot a közreműkö­dőkről is, ezúttal azonban ennek különösen nincs értelme. A Haj­dúság múltját ugyanis a debre­ceni Csokonai Színház művészei elevenítették föl. Értelmező mun­kájukat alighanem már az eddig leírtak sem tüntették fel rossz színben, s ha ehhez még hozzáte­szem, hogy pontosan egy évvel az emlékezetes debreceni városműsor sugárzása után egyértelműen bebi­zonyosodott, hogy fokozottabban kell és lehet építeni mikrofonérett­ségükre, akkor még mindig keveset mondtam. Az mindenesetre újra ki­derült, hogy Sárosdy Rezső és Kiss László alkalmas még a legjobb hangot kívánó rádiószereplésre is, s kiderült az is, hogy az ilyen közös vállalkozás sikeréhez most először hozzájáruló Farkas Zsuzsa és Fo­­nyó István is tartalmas alakítások­kal örvendeztethetné meg a friss hangokra vágyó hallgatókat. Két művész kimaradt a felsorolásból. Nos, Kóti Árpád nevét azért nem említem a hatásos közreműködők sorában, mert hangja, tájszólása mindenekelőtt a népi karakterek megszólaltatására teszi alkalmassá, s a rendező — akinek egyébként ez volt az egyedüli melléfogása — hivatalos iratot is fölolvastatott ve­le. A másik művész, Szűcs András nem vált ki a kis alkalmi együttes­ből, s tartok tőle, hogy ez a szür­keség nem feltétlenül válik hasz­nára egy jellegzetességre orientált műsornak. Ugyanez mondható el Ruszt Józsefre is, csak éppen ellen­kező előjellel. Elvégre a jó rádió­műsort éppen az élteti, hogy a ren­dező nem hivalkodik, hanem arra törekszik, hogy egységbe foglalja az összeállítás különnemű elemeit. S végül egy mondat az erjesztőről, szerkesztőről is. Padisák Mihály immár a sokadik hajdúsági mű­sort hozta tető alá. Nem tudom, hogy mi köti a megyénkhez, de azt tudom, hogy ez a szerény és tehetséges rádiós nagyon sokat tett azért, hogy az egész ország megis­merje a hajdúsági embereket. Ideje lenne már ismeretterjesztő misszió­ját nyilvánosan is meghálálni. Zöldi László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. ÁPRILIS 8.

Next