Hajdú-Bihari Napló, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

Ökrös Ferenccel, a berettyóújfa­lui járás első titkárával beszélge­tünk. A színhely a járási pártbi­zottság. Az épület a község főut­cáján van, belesimul a környezet valóságába, s szinte annyira egy­­­véolvad vele, hogy az már jelké­pes is. Persze nemcsak az épület helyéről van itt szó. Sokkal inkább a tartalmáról, amely a munka min­dennapi kisugárzásában bizonyító­­­dik. Mert mi is az, hogy pártbi­zottság? Helyet is jelöl és funkciót is kifejez. A politika mindennapjai benne peregnek, de a szálak ezer­nyi lüktetését végülis a szívek ritmusa mozgatja. S aki itt van, aki itt dolgozik, erre figyel — mert erre kell hogy figyeljen — a leg­jobban. Az emberi érzések meg­annyi hullámzása csapódik idáig, s az életnek nemcsak egyszerű és kellemes tételei vannak. Szenvedé­lyek és indulatok is mozdulnak mindannyiunkban, s a politikai munka természete már olyan, hogy ezzel mind-mind számolni kell. S így egy-egy pártbizottság lényegét nem a kiváltság, hanem a szükség diktálja mindennap. Ha nem is így mondom, de va­lahogy így gondolom, és ebből in­dítom a beszélgetést. Kintről be­hallatszik a tavasz megannyi moz­dulása. Zajok, ritmusok üzenete jelzi, hogy a központban vagyunk. Az első titkár középkorú ember, szemüveget visel. Kávéval kínál, hogy a tegnapi meg a tegnapelőtti munka fáradtságát ezzel is legyűr­jük magunkban. Igaz, riportnak talán az volna most a tetszetősebb, ha azt kérdezném Ökrös Ferenc­­től, hogy mennyit dolgozik, mivel telik el egy napja, jut-e ideje egy­általán magánéletre. Dehát a posz­ton levő ember sorsa már az, hogy élete abba épül bele, amit csinál. Álma és vágya abban teljesül ki, amire az életét rátette. Dehát nem lehet másképp, s az ember végülis életének minden szikráját abba lobbantja bele, amit a legjobbnak, a legszívszerintibbnek szeretne: a közösségbe. Berettyóújfalu nagyközség. A já­rás még nagyobb. A keresztesi — idecsatolódván — nemcsak a terü­letét növelte, a gondját is, a tenni­valóit is. Igaz, a község ebben egy­maga is járásnyit képvisel, s ha most ez utóbbinál maradunk, an­nak van némi magyarázata. Az egyik a község státusa, tehát az, hogy járási székhely. Így nemcsak lélekszámban és fejlődésében meg­határozó, hanem abban is, ami a tájra való vonzásában is benne van. A másik magyarázat prakti­kusabb: újságírói szándékunk, hogy e városnyi községről adjunk keresztmetszetet. A kép persze még háromoldalnyi terjedelemben sem lehet teljes ér­tékű. A részletek, az ezernyi motí­vumok további oldalakat igényel­nének, tapinthatóan azonban a leg­jellemzőbbekből talán ezekre is következtethetünk. A Révai nagylexikon 1911-ben ezt írja Berettyóújfaluról: „Nagy­község 1400 házzal és 8520 lakos­sal. A Sárrét legnépesebb és leg­iparosabb községe, csinos városias épületekkel.” A 30-as évek elején Nadányi Zoltán költő, a táj szü­lötte viszont így fogalmaz Újfalu című versében: „Piacod rossz kö­vén robogva ma rád ismertem, Újfalu. / Már átrohantam itt tu­catszor / és gyűlölködve szántalak, / mert kívül sár vagy és salak, / s belül, azt hittem, mint a vackor, / oly keserű..majd odébb így folytatja: „Tűzfészek ez, hol nyög­ve főnek­­ a bentlakók, mint rém­mesékben .. Bármennyire meghökkentő is, a lexikon objektív mondataira ter­mészetszerűleg rímelnek a költő cseppet sem túlzó megállapításai. Akik ismerik a táj történelmét, tudják a magyarázatot. Mert való­jában a Horthy ellenforradalom időszakában nemcsak a gazdasági, de a társadalmi fejlődése is meg­rekedt a tájnak is meg az iparoso­dó községnek is. Nem egyedi hely­zetet, hanem az általános magyar valóságot példázva. A felszabadulás óta eltelt válto­zás külön fejezete a járásnak is, a községnek is. Ami bonyolultságá­ban is egyszerűbb — mert tör­vényszerű volt —, az a társadalmi struktúra átalakulása. Az osztály­tagozódás roppant konfliktusait el­rendezte a történelem. A paraszt­ság — a község s a járás leg­népesebb osztálya — kikerült a nagybirtok szorításából. A föld a tulajdonába került, de ahogy meg­történt a szövetkezetesítés, illetve ahogy megszilárdultak a szövetke­zetek, egy új gonddal is szembe kellett nézni. A gépesítéssel — s ez jelenleg is ható tényező — új mun­kaerő-tartalékok kerültek „szabad­listára”, s e járásban is tanúi le­hettünk annak a folyamatnak, amely nálunk a mezőgazdasági megyékre jellemző. Egy statisztikai felmérés szerint ez az alábbiakban igazolható: „A járás össznépessége az 1960. évi népszámláláskor 66 394 fő volt. Az 1970. évi népszámlálás adatai szerint tíz év alatt 6767 fővel csök­kent (59 627 főre), amely 10 százalékos csökke­nésnek felel meg.” Csakhogy — s ez me­gint idézet egy felmé­résből — „a fent emlí­tett időszakban a járás lakosságának csökkené­se ellenére növekedés van a berettyóújfalui nagyközség lélekszámá­­ban. 1960-ban a nagy­község lélekszáma 13 202 fő volt, 1970-ben 13 767 fő. A növekedés 565 fő, 4,3 százalék.” A község szövetkezeteibe áram­lottak volna? Aligha. A nagyközség mint váro­siasodó központ az ér­kezőket a maga szöveté­be olvasztotta. Közis­mert ez a folyamat is, s aligha mondhatjuk, hogy befejezett. Sőt, Be­rettyóújfaluban éppen most kezdődött el, s a terveket ismerve a nagyközség iparosítá­sával a IV. ötéves terv végére mintegy 3000 fő foglalkoztatása válik le­hetővé. Az iparosítás, az ipar­­telepítés a városiasodási folyamatban meghatá­rozó. Nemcsak arról van szó, hogy ezáltal új és új polgárok kötődnek a helységhez, hanem arról — s arról leginkább —, hogy ez a valóság egy új minőség elindítója és sokszorozó­ja is. A társa­dalom, a község egész valóságára kivetítve. Az ipar mint közvet­len lehetőség máris elő­revetíti varázsát Beret­­­tyóújfaluban. A község lakói, a község vezetői ennek az igézetében él­nek, bár ennek belső tartalékai — társadalmi és gazdasági értelemben is — még csak évek múlva fordulnak termő­re. Felkészülni azonban már ideje­korán fel kellett, s Berettyóújfalu ezt meg is tette. Igaz, ha még nincs is teljes és kész modellje a holnapra vonatkozóan, a tervek változó vázlatai az emberek tuda­tában és gondolkodásában ott fe­szülnek. S ezekből a vázlatokból már mindennap megvalósít vala­mit a jövőnek is elébe dolgozva, meg a ma mindennapok gondjain is enyhítve valamit. Mert vessünk csak egy pillantást a község társadalmi szerkezetére. Újfalunak már nemcsak paraszt­sága, hanem munkássága, értelmi­sége és jelentős alkalmazotti rétege is van. Mint társadalmi erőforrás kétségtelenül együttmozdulnak, de a belső tagozódás egy szubjektív tényezőt is felgyorsít. Az urbani­záció szükségességét, vagy ehhez tapadóan, ebből eredően a sze­mély szerinti igény jelenlevőségét is. Egy település végül is nemcsak attól válik várossá, hogy ennyi meg ennyi a lakossága, üzemei vannak és közműhálózata, iskolák­kal és közintézményekkel rendel­kezik. A belső igénynek is hozzá kell ehhez társulnia, polgárainak energiáit úgy sokasítván, hogy ab­ból a szellemi és anyagi ragyogás egyaránt kitessék. Persze óvakodnunk kell attól, hogy akárcsak szavakban is fénye­sebbre rajzoljuk a dolgokat a való­ságnál. Nemcsak képletesen, de va­lóságosan is van még itt elég ká­tyú, amin vállal is meg szívvel is át kell segíteni a fejlődés kere­keit. De — szép s épp a berettyó­újfalui valóságban is — az a tisz­teletre méltó, hogy van váll is és szív is. Lakosainak meggyőződésé­ből, lakosainak patriotizmusából. És amikor az első titkár arról beszél, hogy az alakuló agrárértel­miség mennyire összeforrott a köz­séggel, hogy a kórház orvosai nem­csak a gyógyításban, hanem a köz­élet dolgaiban is jeleskednek, vagy amikor azt említi, hogy egy peda­gógusklubot épp az érdekeltek ér­dektelensége miatt nem lehetett létrehozni, akkor az újságíró mi másra gondolhat mint arra, hogy az öröm s a gond egyazon tőről fa­kad. S hogy az előbbi sokasodjék, az utóbbi meg csökkenjen, hát dol­gozni kell, érvelni kell és perelni kell, csak a közömbösséget nem sza­bad megengedni, mert az minden szépnek és minden gyönyörűnek a roncstelepe. Még megállok néhány pillanatra a főutcán, hogy végigröptessem szemem azon az élénkségen, ami a község színeiből és hangulatából előárad. A Berettyó felől már jó melegítő szelek fújnak, az utca vé­gig fel van dúlva, a holnapi város békés ütközeteit vívják. Csatornáz-­­ nak. A szükség, a várakozás nyil­ván jobban sürgeti, az ütemet azonban másutt diktálják. A lezárt útszakaszt kikerülve némi kanyarral jutok egyenesbe. De onnan aztán már könnyebb az előre... Boda István NAGYKÖZSÉG a­­Senes­yó-PARTON Az új épületek tervei már a városiasodás jegyében születtek A holnap üzeme, az ELZETT, melyben 1973 első félévében megindul a termelés Tavaszi modell — a helyi ruhagyár terméke HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. MÁJUS 14.

Next