Hajdú-Bihari Napló, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
Amikor átvették tagsági könyvüket... FIATAL KONZERVGYÁRI KOMMUNISTÁK KÖZÖTT Debrecenben debrecenieknek, Hajdú megyeieknek nem igen ildomos ma már felfedezni a konzervgyárat. Jómagam valahogy mégis úgy vagyok vele, hogy valahányszor arra járok, egy kicsit újra és újra csak „felfedezem”. Ha mást nem, hát azt, hogy milyen szép, milyen nagy. És reprezentatív is a maga módján. Ha meg átlépi az ember a bejárati ajtót, újabb rácsodálkozások sorozatára nyílik lehetősége. Pontosabban, csak nyílna, adódna lehetőség lépten-nyomon az elámulásra ... De mert többnyire gyárakba, üzemekbe konkrét céllal megy az ember, így csodálkozás helyett csak arra jut idő, hogy szemed kameráival rögzítsd a látottakat az emlékezés színes szalagán. Rögzítsd, hogy azután majd újra leforgatva, újra találkozz a kislánnyal , aki már várt az emeletre vivő lépcsők tiszta sora előtt — meg az előszoba rendjével, majd az ízléssel berendezett helyiséggel, ahol már várnak rád ... Akik várnak, mind fehérköpenyesek: Dankaháziné, Karakas Jolán, Simor László ... Egyelőre hadd mutathassam be őket csak így, pusztán a nevükön, a továbbiakban róluk lesz szó ugyanis, meg még Szatmári Ferencnéről, aki „kivételesen” kék köpenyt visel ugyan, de a szerep, amit vállalt — és betölt — a gyárban, a társadalomban, semmivel sem kevesebb, mint munkatársaié. Fiatalok valamennyien — s ez így tipikus, mert fiatal maga a gyár is —, fiatalok, és tagjai valamenynyien a pártnak. Egyszóval fiatal párttagok. — Azért már nem mind olyan fiatalok — ezt Dankaházi Jánosné mondja, és ez tulajdonképpen mosolyra ingerlő közbeszólás, lehetne. Mert legyen bármi is a megjegyzése, fiatal ő, huszonegynéhány esztendős. — Ez igaz. De mint párttag ... S ebben már aligha cáfolhatnánk meg a konzervgyár pártszervezetének csúcstitkárhelyettesét. A mindig mosolygós szemű Karakas Joli közbe is szól, hogy „bizonyítson”: — Igen, Olgi... ajaj... — és nevet — hát az egyszer biztos, hogy nem tegnap vették fel. — De téged sem — kap mindjárt választ, s a baráti évődés végül is ki máson csattanhatna, mint az egyszem fiún, Simor Lacin. Ő alig egy éve párttag. A felvétele meg még a katonaidőket idézi: — A határőrségnél voltam, ott vettek fel a pártba, „másodéves” koromban. Ott, az őrsön egyedül én voltam párttag a sorállományba tartozók közül. Sok politikai foglalkozást tartottam, lényegében ez volt a pártmunkám. — És itt, a gyárban? Itt mivel bízott meg a párt? Néhány másodpercig hallgat, fogalmazza magában a választ: — Tudjátok, ez nem is olyan egyszerű. Én egy hónappal a leszerelés után kerültem ide, és a gyümölcsrészleg KISZ-szervezetének akkor éppen nem volt titkára, őt más munkaterületre helyezték, az utódját viszont még nem választották meg. Mint párttag én patronáltam az alapszervezetet. De az, hogy patronáltam — Olgi és Juli tudják —, az nem jelent valami nem tudom én milyen mélyenszántó politikai munkát. Itt abban az időben még mindenkinek minden új volt. Elsősorban a szakmával kellett foglalkozni, megismerkedni a dolgokkal: hol, merre, meddig, melyik ajtó hova nyílik ... Azóta sok minden történt, régen túlvannak már az ismerkedésen. Simor László mint fiatal művezető és fiatal párttag jelenleg a Mucsi Sándor vezetésével dolgozó Tessedik Sámuel-brigád patronálásával foglalkozik. A szocialista címet szeretnék elnyerni. — Igen — szól közbe most a változatosság kedvéért Dankaháziné —, igen, őket patronálja, és mindig azt vállalják, hogy megmetszik a rózsafákat, de mindig rájuk tavaszodik. Meg néha moziba is elmennek együtt, és teljesítik a feladataikat is, de azért.. . Olgi ugyan nem fejezi be a mondatot, de mindnyájan érezzük, hogy-Valami kis hiba kéért — mint mondani szokás — van még a kréta körül. Simor elvtárs, mintha csak hangosan gondolkozna, egyféle belső vívódással magyarázza a helyzetet: — Én nem is tudom, hogy van ez pontosan. Az a feladatom, hogy segítsem a brigádot a szocialista cím elnyerésében. De azt hiszem, még tapasztalatlan vagyok... nincsenek kialakult módszereim, csak néhány elképzelésem. Az hogy gyűléseken, meg spontán találkozásokkor, beszélgetni velük a gondjaikról, mint barát mindenek előtt... És akkor talán sikerül.. . Sikerül megteremteni, vagyis inkább megfelelni azoknak a kritériumoknak, amelyek a szocialista cím elnyeréséhez szükségesek. — Igen, ez kellene — mondja Karakas Joli is. — Ez kellene — mondotta, ami lényegében azt jelenti, hogy még nem valósult meg. — Igen, ez valóban így van, még nem valósult meg. De nálunk ez nagyon nehéz. A mi egész munkánkat a termelés határozza meg. Szokták is mondani, hogy egy kicsit mintha termeléscentrikusak lennénk. Ez igaz is. De itt nincs mit tenni, mert ha egyszer jön a borsó, akkor jön. Akkor nincsen fontosabb, mint hogy mielőbb sínre tegyük, hogy feleslegesen egy percig se álljon. Ezt megint csak Dankaháziné mondja, nem mentegetőzésként, inkább csak hogy teljesebb legyen a kép, hogy a helyzetet közelről nem ismerők is megértsék: a gyárban dolgozó kommunisták pártmunkája közvetlenül összefügg a gazdasági feladatokkal. Mert az, hogy a munkát jól és kellő időben elvégzik-e vagy nem végzik el, az már politikai tényező is, méghozzá nem kevés. Éppen ezért nem könnyű a fiatal párttagok helyzete manapság a Debreceni Konzervgyárban. Való igaz ugyanis, hogy többségüknek meg kell birkózni a tapasztalatlanság minden gondjával, nehézségével, ugyanakkor helyt kell állni a termelésben, eleget tenni a különböző párt- vagy társadalmi megbízatásoknak. Így van ezzel Szatmári Ferencné, aki a beszélgetés részesei közül egyedül visel kék köpenyt. Ez a beosztása miatt van, és azt jelzi, hogy feltehetően nem közvetlenül a termelésben dolgozik. — Nyomtatványraktáros vagyok — mondja. — És tanácstag — egészíti ki bemutatkozását Karakas Joli. — Ilyen fiatalon? — Nálunk szinte mindenki fiatal. Az átlagos életkor jóval a negyven alatt van, a legfiatalabbak meg a termelés területén vannak, ott alig több harminc évnél az átlagos életkor. E éppen ez az a terület, amely a pártépítési munkánk szempontjából még egy kicsit fehér foltnak számít — mondja Dankaháziné, Olgi, aki itteni fontos beosztása mellett a KISZ VIII. kongresszusa óta a KISZ Központi Bizottságának is tagja, s mint ilyennek még több a dolga gondja, kötelessége. Most is ő említette meg azt a bizonyos „fehér foltot”, s ha már egyszer szó került róla, felváltva mondogatják, hogy bizony nem valami jó arány, hogy a gyár 2300 dolgozójából mindössze 136 a párttagok száma. — Kevés — töpreng Karakas Joli is, és néhány másodpercre most elkomolyodik az arca — kevés. Pedig foglalkozunk a munkatársainkkal. Mindenekelőtt azokkal, akik a gazdasági és a társadalmi munkában is kitűntek. És ez jó is, csak kevés. S ez akkor is igaz, ha maga a tagfelvétel ma már más arculatot mutat, sokkal igényesebb, mint korábban volt. Erről röviden csak annyit, hogy korábban megkérdezték, miért kéri felvételét. Erre csak szokványos válaszokat lehetett adni. Most arról is számot kell adni a párt leendő tagjának, hogy milyen munkát végez, mi a véleménye a KISZ-szervezet munkájáról, milyen eredménnyel végezte el az iskoláit, és más találó kérdések várnak őszinte választ. S ez jól is van így. Nagyon jó, hogy a konzervgyári kommunisták igényesek mind a munkájukban, mind a tagfelvételben. Igényesek, de nem hibátlanok. — Azt kellene elérni — mondják erről —, hogy a felvétel utáni „szünet” ne hátráltassa a pártmunkát. Mert kap ugyan feladatot minden párttag a felvétel után, de aztán jó ideig senki sem foglalkozik velük, csak majd később kérik számon: mit csináltál, elvégezted-e a rádbízottakat. Pedig a fiatal párttagok munkáját a tapasztalatlanság nagyon akadályozza, munkájuk kezdetén fokozott támogatásra lenne szükségük. Igaz, a helyzet nem ilyen egyértelmű. Mert Szatmári Ferencné — vagy ahogyan a gyáriak hívják, Anikó — elég sok segítséget kap pártmunkára, a tanácstagság ellátásához, így a Csapókertben — a 106-os körzetben — közmegelégedésre tölti be fontos megbízatását. A feladatok sokasága azonban továbbra is ott sorakozik a fiatal konzervgyári kommunisták előtt: helytállni a pártban, helytállni a munkában. Aki ismeri őket, tudja, nem hiábavaló ez a várakozás. Mert amellett, hogy szakmai és ideológiai téren egyaránt jól képzett, fiatal emberekről, tennivágyó fiatal kommunistákról van szó, még egy fontos „érvet” hordoznak a tarsolyukban: nagyon szeretik a gyárat, amelynek fiatalsága az ő ifjúságukat is erősíti, és szeretik nagyon. De ezt már talán nem is illik kimondani: azt a megbecsülést és felelősséget és a sok többletvállalást, amelynek útján akkor tették meg az első konkrét lépést, amikor közösségük körében átvették tagsági könyvüket. Kun Tibor Karakas Jolán Szatmári Ferencné Simor László Dankaházi Jánosné A Varsói Szerződés és az európai biztonság A nemzetközi jog történetében sohasem létezett eddig olyan ténylegesen védelmi jellegű politikai-katonai szövetség, mint amilyet 1955. május 14-én a lengyel fővárosban aláírt szerződés életre hívott. A tizenhét esztendővel ezelőtti fenyegető európai helyzet parancsolóan írta elő a szocialista országok erőfeszítéseinek egyesítését, a hatékony önvédelem megszervezését. Az azóta eltelt időszak eseményei minden tekintetben igazolták e lépés megtételének helyességét. A Varsói Szerződés egész eddigi fennállása alatt betöltötte alapvető funkcióját: megbízhatóan garantálta valamennyi szerződő fél területi sérthetetlenségét, nemzeti szuverenitását, függetlenségét és szabadságát. A koalícióban testet öltött hatalmas erők a hatvanas évektől már a világpolitikában is egyre határozottabban jelentkező katonai erőfölényünk — eredményesen visszatartotta a nyugati agresszív köröket a kockázatos kalandoktól, biztosította a szocializmus építésének legkedvezőbb nemzetközi feltételeit és az általános biztonságot. Több mint másfél évtizeddel a szerződés aláírása, a szocialista országok egyesített fegyveres erőinek létrehozása után a tények meggyőzően igazolták, hogy földrészünknek ebben a században élvezett viszonylag leghosszabb békés időszaka elsősorban annak köszönhető, hogy az erőviszonyok eltolódtak, mégpedig a mi javunkra. Ebből logikusan következik a kérdés: miért ne lehetne a még mindig bizonytalan európai békés állapotot tartós és szilárd alapokra helyezni. Emlékeztetnünk kell arra, hogy a Varsói Szerződés tagállamai már az alapító okmányban kimondták: „Ha létrejön az európai kollektív biztonsági rendszer, és e célból általános európai kollektív biztonsági szerződést kötnek — amire a Szerződő Felek állandóan törekedni fognak — a jelen szerződés az általános európai szerződés érvénybe lépésének napján érvényét veszti”. A szocialista országok kormányai tehát már 17 esztendővel ezelőtt is eszköznek — nem pedig célnak — tekintették a Varsói Szerződést. A cél változatlan: a kollektív európai békerendszer megteremtése. Ha ezt a célt sikerül elérni, nem lesz többé szükség sem a NATO-ra, sem pedig a Varsói Szerződés szervezetére. A Politikai Tanácskozó Testület 1966-os bukaresti, az 1969-es budapesti, az 1970-es berlini és az 1972-es prágai ülésein mindvégig az általános biztonsághoz vezető utak és módok vizsgálata állt a figyelem középpontjában. A legutóbbi prágai ülésszakon már azok az alapelvek is megfogalmazódtak, amelyek a jövő Európájának államközi kapcsolatait, a katonai erőszaktól mentes békés egymás mellett élést szabályozhatnák. Minden további előrelépéshez azonban az szükséges, hogy a két szembenálló koalícióban a katonai elemek súlyát — a politikai és gazdasági együttműködés javára — fokozatosan csökkentsék. A népek körében az európai biztonság eszméje mind vonzóbb, a NATO legmakacsabb erőinek ellenállása, taktikázása miatt azonban lassú a haladás. További kitartó, következetes harcra, a szocialista országok még aktívabb fellépésére van szükség ahhoz, hogy vissza lehessen szorítani az európai enyhülés ellenségeit. Ebben az összefüggésben — számolván azzal, hogy a NATO-t egyelőre nem akarják megszüntetni, sőt növelik katonai erejét — a Varsói Szerződés tagállamai sem engedhetik meg maguknak közös védelmi potenciáljuk gyengítését. , Egyesített fegyveres erőinknek — miként a múltban — a jövőben is teljesítenie kell az európai és a világbékét védelmező szerepét. Ebből becsülettel vállalja a reá eső részt néphadseregünk. A szocialista védelmi koalícióban való aktív részvételünk legsajátabb nemzeti ügyünk. Az európai biztonságért vívott harcban azt tekintjük legfőbb feladatunknak, hogy megfelelő súllyal támasszuk alá szocialista államunk békepolitikáját, s erőnkhöz, lehetőségeinkhez mérten előbbre vigyük a testvérországokkal együtt vállalt közös ügyünket. Serfőző László alezredes MEGJEGYZÉS______| a belső ellenőrzésről Még az elmúlt évben történt, hogy néhány tanácsi vállalatnak felügyeleti szerve javasolta, hozza létre belső ellenőrzési szervezetét, s ezzel is biztosítson mindent a gazdálkodási fegyelem javításához. Azóta eltelt egy év, de az említett vállalatok nem tettek semmit a hatékony belső ellenőrzés megvalósítására. Óhatatlanul felmerül a gondolat: Vajon kit segít a belső ellenőrzés? A felügyeleti szervet? Annak megvan a maga ellenőrző szervezete, különben sem lenne sok értelme, ha az ellenőrzendő vállalatra hagyatkoznak. A belső ellenőrzés magát a vállalatot, a vállalati vezetést segíti abban, hogy idejekorán előbukkanjanak azok a dolgok, amelyek sokkal súlyosabban esnek latba, ha csak a felsőbb ellenőrzés munkája nyomán kerülnek napvilágra. Ebben az értelemben a belső ellenőrzés a folyamatos megelőző tevékenység szerepét játssza. S mint ilyen, a felső vezetés legjobb támasza lehetne, ha ... Ha minden vállalat vezetője egyformán ítélné meg jelentőségét. Persze nem hálás szerep a belső ellenőré. Talán éppen azért, mert a jó belső ellenőr idejekorán feltárja a pénzügyi szabálytalanságot, a gazdálkodás kisebb-nagyobb bűneit. S mivel ezek általában személyekhez tapadnak, az ellenőr könnyen kerül békétlen, a kákán is csomót kereső ember hírébe. S kell az egy igazgatónak, hogy ilyen emberre támaszkodjon munkájában? Persze azt is el tudom képzelni, hogy számviteli szakembereink nem tolonganak a belső ellenőri státus felé, azaz a vállalati vezetők legjobb szándékuk ellenére sem tudják megfelelő emberrel betölteni ezt a posztot. Én azt mondanám, hogy közvetve az ilyen esetekben is a vezető miatt nem sikerül a hatékony belső ellenőrzés kialakítása. Mert van néhány olyan vállalat, ahol van belső ellenőr, de munkáját valamilyen szükséges rossznak, kifogásait kukacoskodásnak, tényeket feltáró viselkedését spicliskedésnek tartják. Miért? Azért, mert sokak számára kínos dolgokat tesz a belső ellenőr. Azok számára, akik szabálytalankodnak, fekete túlórákat rendelnek el, költségek terhére fekete beruházást végeznek, megsértik a bizonylati fegyelmet, pazarolják a vállalat eszközeit stb. Na de hát mi a vállalat igazi érdeke? A népgazdaság érdeke? Hogy a szennyest takargassuk? Nem. Hanem az, hogy idejekorán feltárjuk a bajokat, megelőzzük a komoly károkat. Hány és hány szabálysértés, gazdasági bűncselekmény meghiúsult volna, ha az adott esetben a belső ellenőrnek módjában áll beavatkozni, illetve a beavatkozásra felkért gazdasági vezető nem tért volna ki a felkérés elől! Hát ezért kell a szigorú belső ellenőrzés. Akik nem élnek ezzel a lehetőséggel, megfosztják magukat és vállalatukat ettől a hatékony eszköztől. Gőz József HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. MÁJUS 14.