Hajdú-Bihari Napló, 1973. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-01 / 77. szám
^ | j m g m nm m w ^ Egy vb-ülés tapasztalatai A termelőszövetkezetek szakosított telepeivel kapcsolatos problémákról, a beruházások megvalósításáról, az üzemelés gondjairól, a jövedelmezőség biztosításáról szóló jelentést vitatta meg a közelmúltban a püspökladányi járási párt végrehajtóbizottság. Figyelmet érdemlő tény, hogy a püspökladányi járás termelőszövetkezetei az elmúlt években kiugróan magas értékű beruházásokat valósítottak meg. Az utóbbi négy évben e beruházásokra szánt összegek 51 százalékát (az építkezési beruházások mintegy 75 százalékát) szakosított telepekre fordították. Részben a korábbi épületeket teleppé fejlesztették, részben új szakosított telepek létesültek. Az ártámogatás ismert rendszere lehetővé tette a korszerű technikai és technológiai eljárások alkalmazását. A szakosított telepekkel teret hódító új technológia az említett beruházások legrangosabb, minden kétséget kizáró hozadéka, amely döntően járulhat a korszerű igényekhez igazodó élelmiszer-gazdaság kialakításához. A végrehajtó bizottság elé terjesztett jelentés okkal hangsúlyozza: „A zárt rendszerek kialakítása mind a jövedelmezőség, mind az élőmunka hatékonysága szempontjából a mezőgazdaság szocialista átszervezéséhez hasonlíthatóan forradalmasítja a gazdasági ágazatban folyó termelést.” Természetesen, amikor a magyar mezőgazdaság ígéretes és valóban járandó útjáról beszélünk, egy pillanatra sem eshetünk a könnyű siker bűvöletébe, örülünk a jelen eredményeinek, a nagy változások korából örökölt türelmetlenséggel lessük, várjuk az immár nem csupán regionális jelentőségű zárt rendszerek anyagi és humánus hasznát, miközben mind jelenvalóbbnak hisszük mindazt, amit a mezőgazdaság elhivatottjai többnyire így emlegetnek: belterjes, ésszerű, intenzív. Kérdés azonban, lehet-e ez az előrelépés olyan egyöntetű és egyidejű, mint az említett nagyüzemi átszervezés? Úgy vélem, sokak véleményét osztom azzal, hogy hosszú, egyetlen ötéves tervidőszakba aligha fogható folyamattal kell számolnunk, amikor a zárt rendszerekben megvalósuló nagyüzemi mezőgazdaság korszerű szemléletének kívánunk érvényt szerezni. Dr. Dimény Imre írja „Mezőgazdaságunk és a műszaki fejlesztés” című könyvében: „Az átváltás az ipari módszerekre a mezőgazdaságban rendkívüli szerkezeti és szervezeti megrázkódtatással jár, nem is szólva a hozzá szükséges roppant arányú beruházásokról. Ezeknek az alapját országos méretekben nálunk is a szocialista társadalmi rend vetette meg. Ezzel együtt járt a szemléleti változás, az emelkedő szakmai színvonal, így ma már elsősorban az anyagi erőforrásokon múlik, mennyire közelíthetjük meg a kívánatos szintet.” 1973 elején a püspökladányi járás valamennyi termelőszövetkezetére jut egy szakosított telep. Ez még akkor is kimagasló eredménye, ha tudjuk, hogy a püspökladányi Lenin, vagy a nádudvari Vörös Csillag az átlagosnál jóval nagyobb részt vállal a beruházásokból. A szakosított telepeken megvalósított férőhelyek jelentős arányt képviselnek az összférőhelyekhez viszonyítva. A tehénférőhelyek 35 százaléka, a hízósertés-férőhelyek 53 százaléka, a baromfiférőhelyek 95 százaléka a szakosított telepeken van. Valamennyi új férőhely betelepítése esetén a tsz-ek tehénállománya 34,6 százalékkal, sertésállománya 34,5 százalékkal növekszik. „A fentiek ellenére — mondja a jelentés — meg kell állapítani, hogy a szakosított telepek a termelőszövetkezetek össztermelésére és jövedelmezőségére, valamint eszközeik célszerű felhasználására a rövidtávú elképzelések realizálása szempontjából negatív hatást gyakorolnak. A szakosított telepek megvalósítása a fejlesztési eszközök maximális lekötését eredményezte a kivitelezés és a hitelvisszafizetés időszakában. A fejlesztési eszközök ilyen nagymértékű lekötése aránytalanságot eredményezett az állóeszközök szerkezetében. Háttérbe szorult a gépesítés ...” Az okok és körülmények vizsgálata jónéhány olyan tanulsággal szolgál, amely minden bizonnyal ismert a járáson kívül eső termelőszövetkezetekben is. Általánosnak mondható szinte, hogy a szakosított telepek tervezett kivitelezési és beüzemeltetési időpontját a szövetkezetek nem tudták biztosítani. Az időközben növekvő építőipari árváltozások a költségeket nagymértékben megnövelték. Egyetlen adatot e vonatkozásban : a püspökladányi járásban épülő szakosított telepek költsége a jelenlegi felmérések alapján 30 százalékkal magasabb a tervezett összegnél. Hiba lenne azonban e költségtöbblet okait csupán az építőipari alapanyagárak változásában keresni. Lépten-nyomon kimutatható ugyanis, hogy a terv- és technológia-módosítások is igen jelentős költségnövelő tényezők. A járási párt-végrehajtó bizottság újból meggyőződhetett : a nagyszámú beruházásokhoz nem mindig párosul kiforrott technológia. Ezt bizonyítja, hogy a vizsgált telepek egyike sem a tervezett technológiával üzemel, attól kisebb-nagyobb mértékben eltérnek Márpedig a helyileg kialakított, szubjektív elemekkel átszőtt, hagyományos és korszerű eljárásokból konstruált technológia igen nagy hatást gyakorol a telepek jövedelmezőségére. Senki sem tagadja, hogy a fejlesztés nem építhet hagyományokra, ellenkezőleg, többnyire ez az út kecsegtet a legnagyobb eredménnyel. Semmi esetre sem célravezető viszont a hagyományokhoz való merev ragaszkodás. Egy-egy modern, zártrendszerű szakosított telep jövedelmezővé válását jelentős mértékben késleltetheti a megfelelő szakmunkaerő-hiány is, hiszen jól ismert követelmény, hogy a telepek üzemeltetését kis létszámú, s a modern technológiának megfelelő szakképzett dolgozó gárdával kell megoldani. A jelentés határozott útmutatást ad e vonatkozásban: „A technológiai tényezőkben felkelhető összhang hiánya egyszersmind a technikai, műszaki fejlettség és a szükséges tapasztalat hiánya, amelyet a termelőszövetkezeteknek le kell küzdeni. Ez hosszabb folyamat, s túlsúlyban szellemi tőkebefektetést követel. Jelenleg ennek fokozásával meggyorsítható a termelési és nyereségnövekedési folyamat, amelyek viszont a beruházásokra fordított befektetések gyorsabb megtérülését segítik elő.” A gyors megtérülés természetesen alapvetően feltételezi a mielőbbi üzemelést. Egész egyszerűen szólva az lenne ideális, ha az elkészült férőhelyek nyomban betelepülnének. Esetenként ennek meg is van a lehetősége, elég gyakori azonban a betelepítés elhúzódása (amelynek egyébként ugyancsak számos oka lehet, a szűkös pénzfedezettől egészen a fajtaproblémáig). A püspökladányi járás újonnan épült szakosított telepeinek 56 százaléka kezdte meg működését az elmúlt év végéig, mostanra ez az arány jelentősen javult, s a jelenleg kivitelezés alatt álló férőhelyektől függ, mikor éri el a száz százalékot. Jóllehet a hangsúly most már a termelés megindítására, folyamatossá tételére, a jövedelmezőség biztosítására helyeződik, a párt-vb figyelmeztette a gazdaságokat, hogy mindez korántsem jelenti a szakosított telepekkel kapcsolatos feladatok végét. A szóban forgó telepeknek szervesen kell beépülniük a termelés folyamatába, s ez elválaszthatatlan a belső üzemi arányok felülvizsgálásától, helyreállításától. Hasonlóképp fontos a szellemi tőke gyarapítása, nagyobb arányú bevonása az alkalmazott technológia hatékonyabb kiaknázása érdekében. Ezen összefüggések szem előtt tartása ad igazán értelmet a meglevő férőhelyek maximális kihasználásának. Hatékonyság és hatékonyság ... nem véletlenül hangsúlyozzák ezt manapság a népgazdaság valamenynyi szektorában. A beruházások életgörbéje rendkívüli mértékben lerövidült, mióta a felduzzadt tudományos kutatómunka egyik napról a másikra ítélhet elavultnak tegnap még páratlannak hitt technológiákat. Nem lehet kivétel a mezőgazdaság sem, amely pedig évszázadokon át hevert tradíciói burkában. A befejezés legbeszédesebb tanújaként idézhetjük ezzel kapcsolatban is a szóban forgó jelentés sorait: „Feltétlenül számolni kell azonban azzal, hogy az erkölcsi kopás, különösen a technológia vonatkozásában olyan mértékben felgyorsulhat, hogy 8—10 évenként gyakorlatilag teljes technológiai cserére kerül sor, s ezt az üzemeltetés szempontjából nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezt a megállapítást a járás területén korábban megvalósított nagy beruházások helyzete bizonyítja. Különösen jó példa a földesi Rákóczi Tsz tojótelepe, melynél a korábban igen jövedelmezőnek bizonyult termelési eljárás ma már ráfizetéses lenne. Mintegy 12 millió forintos pótlólagos beruházással tudták a jövedelmezőséget fenntartani, illetve kisebb mértékben fokozni.” Gulyás Imre Különös statisztikát mutatott a napokban egy termelőszövetkezet pártitkár. Két és fél év taggyűlési jegyzőkönyveit bogarászták át, s gondosan kiírták belőle, név szerint, mikor ki szólalt fel. Utána összesítették, és maguk is alaposan meglepődtek. Kiderült ugyanis, hogy a párttagság ötvennégy százaléka — harmincöt ember — két és fél év alatt egyszer sem szólalt meg párttaggyűlésen. Hogy teljes legyen a kép, azt is el kell mondani, jónak tartott alapszervezetről van szó. A pártmunkának akármelyik területét kezdjük vizsgálni, mindenütt megfelelő képet kapunk, s még azt sem lehetne állítani, hogy a taggyűlések aktivitása nem kielégítő. Átlagosan hatan szólaltak fel egyegy gyűlésen, s ez valóban elfogadható szám. Csakhogy — s erre derített fényt a szokatlan statisztikai kimutatás — van olyan párttag, akinek a neve tizenötször szerepel felszólalóként a jegyzőkönyvekben, mások tízszer, tizenkétszer kértek szót, míg a többiek — a többség — csak passzív részvevői voltak a pártélet legjelentősebb eseményének. A termelőszövetkezetben radikálisan megoldották a problémát, a nagy létszámú alapszervezetből négy kisebbet csináltak, s az azóta eltelt néhány hónap tapasztalata ismét az: átlagosan hat felszólaló van egyegy taggyűlésen. Ez összességében négyszer hatot, azaz huszonnégyet jelent, s így már egészen más a helyzet. Olyan szempontból is, hogy tizenöt tagot számláló alapszervezetekben sokkal könnyebb figyelemmel kísérni, ki az, aki visszahúzódik, sőt talán nem is lehet visszahúzódni... Úgy gondolom, nem egészen egyedi jelenséggel állt szemben ez a pártszervezet. A titkár azt mondta, hat éve tölti be funkcióját, de soha nem jutott eszébe sorra venni, kik azok, akik „beszédesek” és kik a mindig csak csendben üldögélők. Pedig a nem nagy energiát igénylő felmérés komoly tanulságokkal szolgált. S könnyen meglehet, hogy más alapszervezetekben is érdemes lenne hasonlóképpen mögéje nézni az átlagnak, s ahol vannak olyanok akik csak résztvevői, és rendszeresen nem aktív cselekvői a pártéletnek, sürgősen keresni kell valami megoldást a helyzet megváltoztatására. A párt szervezeti szabályzata értelmében minden párttagnak kötelessége részt venni az alapszervezet életében. Ez semmiképpen sem jelentheti azt, hogy csak ott kell lenniea taggyűlésen, hiszen, ha mindenki így fogná fel a részvételi kötelességet, akkor a taggyűlésen sem vita, sem beszámoló nem lenne. Az is kötelessége minden kommunistának, hogy pártmunkát végezzen. És ismét csak arra hívnám fel a figyelmet, itt is érdemes a statisztikák átlaga mögé nézni. Mert gyakori dolog, hogy ha a papíron szereplő pártmegbízatásokat és a tagság létszámát hasonlítjuk össze, rendkívül kedvező képet kapunk, s közben pedig egyesek három-négy funkcióban is helyt állnak, míg mások alkalmilag sem vállalnak pártmunkát. Annak, hogy valaki visszahúzódó, nem kapcsolódik be kellő aktivitással a pártmunkába, az alapszervezet életébe, számos oka lehet. Előfordulhat, hogy a tagfelvételnél nem tisztázták kellőképpen, mivel is jár a párttagság. Lehet, hogy alapjában véve csendes, esetleg gátlásos ember nem tud feloldódoni az adott közösségben, s ilyenkor a vezetőségnek, a kollektívának feladata, hogy segítse a beilleszkedést. Néha talán a taggyűlésen először a gazdasági, hivatali vezetők, a nagyobb gyakorlattal rendelkező felszólalnak beszélnek, az egyszerűbb, nyilvánosság előtt ritkán szóló ember, inkább magában tartja, amit szeretne elmondani, mert fél, hogy nem tudja elég jól kifejezni magát, talán még nevetségessé is , válik. De tárgyilagosan nézve a dolgokat, azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy akadnak a párton belül is közömbösek, a politikai kérdések iránt nem eléggé érdeklődők. Megoldást mindenütt a helyi problémáknak és lehetőségeknek megfelelően kell keresni. Hogy kit kell bátorítani, s kinek kell feltenni a kérdést, komolyan akar-e a párt tagja lenni, azt csak az alapszervezet, a kollektíva tagjai tudhatják. Egy a fontos, ne feledkezzünk meg soha róla, hogy a pártmunkát az egyes emberek végzik, az ő tevékenységükbőlalakul ki az átlagos kép. Az egyes párttagok tevékenységére kell tehát figyelni — ehhez az alapszervezet sohasem túlságosan nagy —, és nem szabad a szépre kerekedett átlagok láttán megnyutatni a lelkiismeretünket, ha arra a valóságban nincs okunk. Nagy Zsuzsa Átlag es aktivitás asassHhaasassiassHHsaai I Pozsgay Imre: A realitás szocialista vívmánya A Magyar Szocialista Munkáspárt IX. kongresszusa 1966-ban megfelelő előkészítő munka után, a népgazdaság és a társadalom fejlődésének mélyreható elemzése alapján határozta el a gazdaságirányítási rendszer reformját, az új irányítási rendszer bevezetését. A reform célja olyan gazdaságirányítási mechanizmus kialakítása volt, amellyel biztosítható a szocialista termelési viszonyokban rejlő előnyöknek a korábbinál is eredményesebb érvényesítése, a szocialista tervgazdálkodás lehetőségeinek jobb kihasználása. A reformmal szembeni követelmények a párt gazdaságpolitikájából adódtak és így hangzottak: az új irányítási rendszer gyorsítsa meg a szocializmus teljes felépítését, fejlessze a termelőerőket és a szocialista tulajdonviszonyokat, növelje a vállalatok önállóságát, javítsa tevékenységüket, biztosítsa a gazdaság fejlődésének nagyobb tervszerűségét, fejlessze a szocialista tervgazdálkodás módszereit, hatékonyabban érvényesítse a szocialista bérezés elvét, fokozottabban ösztönözzön a jobb minőségű munkára. A gazdaságirányítási reform az ellenforradalom óta alkalmazott gazdaságpolitika szerves folytatása, annak továbbfejlesztése az intenzívebbé váló gazdasági fejlődés követelményei szerint. A párt azonban nem hagyott az iránt sem kétséget, hogy jóllehet, a reform az intenzív gazdasági növekedés feltételeit hivatott biztosítani, mégsem csupán gazdasági ügy, hanem nagy horderejű társadalmi vállalkozás, amely a termelési és elosztási viszonyok fejlődésén keresztül hatást gyakorol a társadalom politikai, erkölcsi viszonyaira, az emberek magatartására és az intézményekre is. Amikor az elhatározott célok, feladatok oldaláról vizsgáljuk a reform megvalósulását, akkor ezt megfelelő történelmi szemlélettel kell tenni. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az új gazdasági mechanizmus meghatározott gazdasági szerkezetet örökölt annak ellentmondásaival, egyensúlyzavaraival együtt. ismerve az örökölt ellentmondásokat, az átállást úgy kellett megoldani, hogy az ne okozzon semmiféle megrázkódtatást a gazdaságnak, s ezen keresztül a társadalomnak. Az elmúlt öt év bebizonyította, hogy a reform koncepciója alapvetően bevált, általánosan elismerik sikerét, szocialista jellegét. Bebizonyosodott azonban az is, hogy egyes estekben a vártnál bonyolultabb ellentmondásokon keresztül és sok tekintetben előre nem számított hatásokat, jelenségeket kiváltva érvényesül. Az ellentmondások és a gazdasági egyensúllyal kapcsolatos problémák megvilágításánál abból a pozitív tényből kell kiindulni, hogy a reform bevezetése még rövid időre sem járt együtt a termelés és az általános életszínvonal visszaesésével, sőt, egészében véve szakadatlan növekedésről adhatunk számot, amit egy ilyen — az egész eddig megszokott cselekvést átrendező — döntő jelentőségű társadalompolitikai vállalkozásnál igen nagyra értékelhetünk. A tények fényénél helyes megvilágításba kerülnek a reform negatív kísérő jelenségei is. Ezek egy része ugyan a reform időszakában jelentkezett, de nem annak a következménye. Itt elsősorban a fogyasztói magatartással összefüggő problémákat említjük. Hosszú, szűkös évek után a közfogyasztási cikkek viszonylagos bősége sajátos mohóságot, a sokáig nélkülözött javak gyors kielégítésének vágyát ébresztette fel az emberekben. A nagyobb problémát és káros magatartásokat azonban még ma is inkább az okozza, hogy az anyagi javak iránti kereslet, a viszonylagos bőség ellenére, meszsze megelőzi a kínálatot. Ez a helyzet kitermeli és ideiglenesen fenntartja a szükségletek kielégítésének törvénytelen és amorális formáit. Küzdeni ellene, természetesen a jogrend szigorával és morális elítéléssel is lehet, de igazán hatásosan úgy küzdhetünk, ha még nagyobb bőséggel, a termelés és a piac további ésszerű szabályozásával válaszolunk. Komolyabb gondot okoznak azok az ellentmondások, egyensúlyi zavarok, amelyek közvetlenül a termelést terhelik. Ezekre a problémákra a párt Központi Bizottságának novemberi határozata a legnagyobb nyilvánosság előtt hívta fel a figyelmet, bebizonyítva, hogy nem gazdaságirányításunk szervi bajairól van szó, hanem részben a múltból ránk maradt, részben újonnan keletkezett, de múló torzulásokról, amelyek megfelelő intézkedésekkel és az egységes értelmezésre épülő társadalmi cselekvéssel kiküszöbölhetők. A reform tapasztalatait összefoglalva állapíthatta meg a Központi Bizottság: „Az 1968. január elsején életbe léptetett gazdaságirányítási rendszer alkalmas és hatékony eszközként szolgálja a szocialista tervgazdálkodást, a szocialista építés céljait. A gazdasági irányítás fejlesztése azonban továbbra is feladat, hasznosítani kell az elmúlt évek tapasztalatait, és szem előtt kell tartani, hogy a fejlődés folyamatában változnak a feltételek, új technika lép életbe és új szervezés bontakozik ki, növekednek a követelmények az irányítással szemben.” Akik ma ennek az értékelésnek tükrében szemlélik gazdasági, társadalmi fejlődésünk tényeit, azok tudják, hogy a gazdaságirányítási reform a szocialista fejlődés eszköze, egyben vívmánya is. Olyan vívmány és realitás, melyet újra meg újra fejleszteni kell, hogy a növekvő követelményeknek megfelelve, mindig jól szolgálhassa a szocialista társadalmi, gazdasági építőmunkánkat. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1973. ÁPRILIS 1