Hajdú-Bihari Napló, 1973. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-01 / 77. szám

^ | j m g m nm m w ^ Egy vb-ülés tapasztalatai A termelőszövetkezetek szakosí­tott telepeivel kapcsolatos problé­mákról, a beruházások megvalósítá­sáról, az üzemelés gondjairól, a jö­vedelmezőség biztosításáról szóló je­lentést vitatta meg a közelmúltban­ a püspökladányi járási párt­ végre­­hajtóbizottság. Figyelmet érdemlő tény, hogy a püspökladányi járás termelőszövet­kezetei az elmúlt években kiugróan magas értékű beruházásokat valósí­tottak meg. Az utóbbi négy évben e beruházásokra szánt összegek 51 százalékát (az építkezési beruházá­sok mintegy 75 százalékát) szakosí­tott telepekre fordították. Részben a korábbi épületeket teleppé fejlesz­tették, részben új szakosított tele­pek létesültek. Az ártámogatás is­mert rendszere lehetővé tette a kor­szerű technikai és technológiai el­járások alkalmazását. A szakosított telepekkel teret hó­dító új technológia az említett be­ruházások legrangosabb, minden kétséget kizáró hozadéka, amely döntően járulhat a korszerű igé­nyekhez igazodó élelmiszer-gazda­ság kialakításához. A végrehajtó bi­zottság elé terjesztett jelentés ok­kal hangsúlyozza: „A zárt rendsze­rek kialakítása mind a jövedelme­zőség, mind az élőmunka hatékony­sága szempontjából a mezőgazdaság szocialista átszervezéséhez hasonlít­­hatóan forradalmasítja a gazdasági ágazatban folyó termelést.” Természetesen, amikor a magyar mezőgazdaság ígéretes és valóban járandó útjáról beszélünk, egy pil­lanatra sem eshetünk a könnyű si­ker bűvöletébe, örülünk a jelen eredményeinek, a nagy változások korából örökölt türelmetlenséggel lessük, várjuk az immár nem csu­pán regionális jelentőségű zárt rend­szerek anyagi és humánus hasznát, miközben mind jelenvalóbbnak hisszük mindazt, amit a mezőgazda­ság elhivatottjai többnyire így em­legetnek: belterjes, ésszerű, inten­zív. Kérdés azonban, lehet-e ez az előrelépés olyan egyöntetű és egy­idejű, mint az említett nagyüzemi átszervezés? Úgy vélem, sokak vé­leményét osztom azzal, hogy hosszú, egyetlen ötéves tervidőszakba alig­ha fogható folyamattal kell számol­nunk, amikor a zárt rendszerekben megvalósuló nagyüzemi mezőgazda­ság korszerű szemléletének kívá­nunk érvényt szerezni. Dr. Dimény Imre írja „Mezőgazdaságunk és a műszaki fejlesztés” című könyvé­ben: „Az átváltás az ipari módsze­rekre a mezőgazdaságban rendkívü­li szerkezeti és szervezeti megráz­kódtatással jár, nem is szólva a hoz­zá szükséges roppant arányú beru­házásokról. Ezeknek az alapját or­szágos méretekben nálunk is a szo­cialista társadalmi rend vetette meg. Ezzel együtt járt a szemléleti válto­zás, az emelkedő szakmai színvonal, így ma már elsősorban az anyagi erőforrásokon múlik, mennyire kö­zelíthetjük meg a kívánatos szin­tet.” 1973 elején a püspökladányi járás valamennyi termelőszövetkezetére jut egy szakosított telep. Ez még akkor is kimagasló eredménye, ha tudjuk, hogy a püspökladányi Le­nin, vagy a nádudvari Vörös Csil­lag az átlagosnál jóval nagyobb részt vállal a beruházásokból. A szakosított telepeken megvalósított férőhelyek jelentős arányt képvisel­nek az összférőhelyekhez viszonyít­va. A tehénférőhelyek 35 százaléka, a hízósertés-férőhelyek 53 százalé­ka, a baromfiférőhelyek 95 száza­léka a szakosított telepeken van. Valamennyi új férőhely betelepítése esetén a tsz-ek tehénállománya 34,6 százalékkal, sertésállománya 34,5 százalékkal növekszik. „A fentiek ellenére — mondja a jelentés — meg kell állapítani, hogy a szakosított telepek a termelőszö­vetkezetek össztermelésére és jöve­delmezőségére, valamint eszközeik célszerű felhasználására a rövidtávú elképzelések realizálása szempont­jából negatív hatást gyakorolnak. A szakosított telepek megvalósítása a fejlesztési eszközök maximális lekö­tését eredményezte a kivitelezés és a hitelvisszafizetés időszakában. A fejlesztési eszközök ilyen nagymér­tékű lekötése aránytalanságot ered­ményezett az állóeszközök szerkeze­tében. Háttérbe szorult a gépesí­tés ...” Az okok és körülmények vizsgá­lata jónéhány olyan tanulsággal szolgál, amely minden bizonnyal is­mert a járáson kívül eső termelő­­szövetkezetekben is. Általánosnak mondható szinte, hogy a szakosított telepek tervezett kivitelezési és beüzemeltetési idő­pontját a szövetkezetek nem tudták biztosítani. Az időközben növekvő építőipari árváltozások a költsége­ket nagymértékben megnövelték. Egyetlen adatot e vonatkozásban : a püspökladányi járásban épülő sza­kosított telepek költsége a jelenlegi felmérések alapján 30 százalékkal magasabb a tervezett összegnél. Hi­ba lenne azonban e költségtöbblet okait csupán az építőipari alap­­anyagárak változásában keresni. Lépten-nyomon kimutatható ugyan­is, hogy a terv- és technológia-mó­dosítások is igen jelentős költség­­növelő tényezők. A járási párt-vég­­rehajtó bizottság újból meggyőződ­hetett : a nagyszámú beruházások­hoz nem mindig párosul kiforrott technológia. Ezt bizonyítja, hogy a vizsgált telepek egyike sem a terve­zett technológiával üzemel, attól ki­­sebb-nagyobb mértékben eltérnek Márpedig a helyileg kialakított, szubjektív elemekkel átszőtt, hagyo­mányos és korszerű eljárásokból konstruált technológia igen nagy ha­tást gyakorol a telepek jövedelme­zőségére. Senki sem tagadja, hogy a fejlesz­tés nem építhet hagyományokra, el­lenkezőleg, többnyire ez az út ke­csegtet a legnagyobb eredménnyel. Semmi esetre sem célravezető vi­szont a hagyományokhoz való me­rev ragaszkodás. Egy-egy modern, zártrendszerű szakosított telep jö­vedelmezővé válását jelentős mér­tékben késleltetheti a megfelelő szakmunkaerő-hiány is, hiszen jól ismert követelmény, hogy a telepek üzemeltetését kis létszámú, s a mo­dern technológiának­­ megfelelő szakképzett dolgozó gárdával kell megoldani. A jelentés határozott út­mutatást ad e vonatkozásban: „A technológiai tényezőkben felkelhető összhang hiánya egyszersmind a technikai, műszaki fejlettség és a szükséges tapasztalat hiánya, ame­lyet a termelőszövetkezeteknek le kell küzdeni. Ez hosszabb folyamat, s túlsúlyban szellemi tőkebefekte­tést követel. Jelenleg ennek fokozá­sával meggyorsítható a termelési és nyereségnövekedési folyamat, ame­lyek viszont a beruházásokra fordí­tott befektetések gyorsabb megtérü­lését segítik elő.” A gyors megtérülés természetesen alapvetően feltételezi a mielőbbi üzemelést. Egész egyszerűen szólva az lenne ideális, ha az elkészült fé­rőhelyek nyomban betelepülnének. Esetenként ennek meg is van a le­hetősége, elég gyakori azonban a betelepítés elhúzódása (amelynek egyébként ugyancsak számos oka le­het, a szűkös pénzfedezettől egészen a fajtaproblémáig). A püspökladá­nyi járás újonnan épült szakosított telepeinek 56 százaléka kezdte meg működését az elmúlt év végéig, mostanra ez az arány jelentősen ja­vult, s a jelenleg kivitelezés alatt álló férőhelyektől függ, mikor éri el a száz százalékot. Jóllehet a hangsúly most már a termelés megindítására, folyamatos­sá tételére, a jövedelmezőség bizto­sítására helyeződik, a párt-vb fi­gyelmeztette a gazdaságokat, hogy mindez korántsem jelenti a szakosí­tott telepekkel kapcsolatos felada­tok végét. A szóban forgó telepek­nek szervesen kell beépülniük a termelés folyamatába, s ez elvá­laszthatatlan a belső üzemi arányok felülvizsgálásától, helyreállításától. Hasonlóképp fontos a szellemi tőke gyarapítása, nagyobb arányú bevo­nása az alkalmazott technológia ha­tékonyabb kiaknázása érdekében. Ezen összefüggések szem előtt tar­tása ad igazán értelmet a meglevő férőhelyek maximális kihasználá­sának. Hatékonyság és hatékonyság ... nem véletlenül hangsúlyozzák ezt manapság a népgazdaság valameny­­nyi szektorában. A beruházások életgörbéje rendkívüli mértékben lerövidült, mióta a felduzzadt tudo­mányos kutatómunka egyik napról a másikra ítélhet elavultnak tegnap még páratlannak hitt technológiá­kat. Nem lehet kivétel a mezőgaz­daság sem, amely pedig évszázado­kon át hevert tradíciói burkában. A befejezés legbeszédesebb tanúja­ként idézhetjük ezzel kapcsolatban is a szóban forgó jelentés sorait: „Feltétlenül számolni kell azonban azzal, hogy az erkölcsi kopás, kü­lönösen a technológia vonatkozásá­ban olyan mértékben felgyorsulhat, hogy 8—10 évenként gyakorlatilag teljes technológiai cserére kerül sor, s ezt az üzemeltetés szempontjából nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezt a megállapítást a járás terüle­tén korábban megvalósított nagy beruházások helyzete bizonyítja. Különösen jó példa a földesi Rá­kóczi Tsz tojótelepe, melynél a ko­rábban igen jövedelmezőnek bizo­nyult termelési eljárás ma már ráfi­zetéses lenne. Mintegy 12 millió fo­rintos pótlólagos beruházással tud­ták a jövedelmezőséget fenntartani, illetve kisebb mértékben fokozni.” Gulyás Imre Különös statisztikát mutatott a napokban egy termelőszövetkezet pártitkár. Két és fél év taggyűlési jegyzőkönyveit bogarászták át, s gondosan kiírták belőle, név szerint, mikor ki szólalt fel. Utána összesítették, és maguk is alaposan meglepődtek. Kiderült ugyanis, hogy a párttagság ötvennégy száza­léka — harmincöt ember — két és fél év alatt egyszer sem szólalt meg párttaggyűlé­sen. Hogy teljes legyen a kép, azt is el kell mondani, jónak tartott alapszervezetről van szó. A pártmunkának akármelyik terü­letét kezdjük vizsgálni, mindenütt megfe­lelő képet kapunk, s még azt sem lehetne állítani, hogy a taggyűlések aktivitása nem kielégítő. Átlagosan hatan szólaltak fel egy­­egy gyűlésen, s ez valóban elfogadható szám. Csakhogy — s erre derített fényt a szokatlan statisztikai kimutatás — van olyan párttag, akinek a neve tizenötször szerepel felszólalóként a jegyzőkönyvekben, mások tízszer, tizenkétszer kértek szót, míg a többiek — a többség — csak passzív rész­vevői voltak a pártélet legjelentősebb ese­ményének. A termelőszövetkezetben radikálisan megoldották a problémát, a nagy létszámú alapszervezetből négy kisebbet csináltak, s az azóta eltelt néhány hónap tapasztalata ismét az: átlagosan hat felszólaló van egy­­egy taggyűlésen. Ez összességében négyszer hatot, azaz huszonnégyet jelent, s így már egészen más a helyzet. Olyan szempontból is, hogy tizenöt tagot számláló alapszerve­zetekben sokkal könnyebb figyelemmel kí­sérni, ki az, aki visszahúzódik, sőt talán nem is lehet visszahúzódni... Úgy gondolom, nem egészen egyedi je­lenséggel állt szemben ez a pártszervezet. A titkár azt mondta, hat éve tölti be funk­cióját, de soha nem jutott eszébe sorra ven­ni, kik azok, akik „beszédesek” és kik a mindig csak csendben üldögélők. Pedig a nem nagy energiát igénylő felmérés komoly tanulságokkal szolgált. S könnyen megle­het, hogy más alapszervezetekben is érde­mes lenne hasonlóképpen mögéje nézni az átlagnak, s ahol vannak olyanok akik csak résztvevői, és rendszeresen nem aktív cse­lekvői a pártéletnek, sürgősen keresni kell valami megoldást a helyzet megváltoztatá­sára. A párt szervezeti szabályzata értelmében minden párttagnak kötelessége részt venni az alapszervezet életében. Ez semmiképpen sem jelentheti azt, hogy csak ott kell lennie­­a taggyűlésen, hiszen, ha mindenki így fogná fel a részvételi kötelességet, akkor a taggyűlésen sem vita, sem beszámoló nem lenne. Az is kötelessége minden kommunis­tának, hogy pártmunkát végezzen. És ismét csak arra hívnám fel a figyelmet, itt is ér­demes a statisztikák átlaga mögé nézni. Mert gyakori dolog, hogy ha a papíron sze­replő pártmegbízatásokat és a tagság lét­számát hasonlítjuk össze, rendkívül kedve­ző képet kapunk, s közben pedig egyesek három-négy funkcióban is helyt állnak, míg mások alkalmilag sem vállalnak pártmun­kát. Annak, hogy valaki visszahúzódó, nem kapcsolódik be kellő aktivitással a párt­­munkába, az alapszervezet életébe, számos oka lehet. Előfordulhat, hogy a tagfelvétel­nél nem tisztázták kellőképpen, mivel is jár a párttagság. Lehet, hogy alapjában véve csendes, esetleg gátlásos ember nem tud feloldódoni az adott közösségben, s ilyen­kor a vezetőségnek, a kollektívának felada­ta, hogy segítse a beilleszkedést. Néha ta­lán a taggyűlésen először a gazdasági, hiva­tali vezetők, a nagyobb gyakorlattal rendel­kező felszólalnak beszélnek, az egyszerűbb, nyilvánosság előtt ritkán szóló ember, in­kább magában tartja, amit szeretne elmon­dani, mert fél, hogy nem tudja elég jól ki­fejezni magát, talán még nevetségessé is , válik. De tárgyilagosan nézve a dolgokat, azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy akadnak a párton belül is közömbö­­­­sek, a politikai kérdések iránt nem eléggé érdeklődők. Megoldást mindenütt a helyi problémák­nak és lehetőségeknek megfelelően kell keresni. Hogy kit kell bátorítani, s kinek kell feltenni a kérdést, komolyan akar-e a párt tagja lenni, azt csak az alapszervezet, a kollektíva tagjai tudhatják. Egy a fontos, ne feledkezzünk meg soha róla, hogy a párt­munkát az egyes emberek végzik, az ő tevé­kenységükből­­alakul ki az átlagos kép. Az egyes párttagok tevékenységére kell tehát figyelni — ehhez az alapszervezet sohasem túlságosan nagy —, és nem szabad a szépre kerekedett átlagok láttán megnyutatni a lel­kiismeretünket, ha arra a valóságban nincs okunk. Nagy Zsuzsa Átlag es aktivitás asassHhaasassiassHHsaai I Pozsgay Imre: A realitás szocialista vívmánya A Magyar Szocialista Munkás­párt IX. kongresszusa 1966-ban megfelelő előkészítő munka után, a népgazdaság és a társadalom fejlődésének mélyreható elemzé­se alapján határozta el a gazda­ságirányítási rendszer reformját, az új irányítási rendszer be­vezetését. A reform célja olyan gazda­ságirányítási mechanizmus kiala­kítása volt, amellyel biztosítható a szocialista termelési viszonyok­ban rejlő előnyöknek a korábbi­nál is eredményesebb érvényesí­tése, a szocialista tervgazdálkodás lehetőségeinek jobb kihasználása. A reformmal szembeni követel­mények a párt gazdaságpolitiká­jából adódtak és így hangzottak: az új irányítási rendszer gyorsít­sa meg a szocializmus teljes fel­építését, fejlessze a termelőerő­ket és a szocialista tulajdonviszo­nyokat, növelje a vállalatok ön­állóságát, javítsa tevékenységüket, biztosítsa a gazdaság fejlődésének nagyobb tervszerűségét, fejlessze a szocialista tervgazdálkodás módszereit, hatékonyabban érvé­nyesítse a szocialista bérezés el­vét, fokozottabban ösztönözzön a jobb minőségű munkára. A gazdaságirányítási reform az ellenforradalom óta alkalmazott gazdaságpolitika szerves folyta­tása, annak továbbfejlesztése az intenzívebbé váló gazdasági fejlő­dés követelményei szerint. A párt azonban nem hagyott az iránt sem kétséget, hogy jóllehet, a reform az intenzív gazdasági növekedés feltételeit hivatott biztosítani, mégsem csupán gazdasági ügy, hanem nagy horderejű társadalmi vállalkozás, amely a termelési és elosztási viszonyok fejlődésén ke­resztül hatást gyakorol a társa­dalom politikai, erkölcsi viszo­nyaira, az emberek magatartásá­ra és az intézményekre is. Amikor az elhatározott célok, feladatok oldaláról vizsgáljuk a reform megvalósulását, akkor ezt megfelelő történelmi szemlélettel kell tenni. Nem hagyhatjuk fi­gyelmen kívül, hogy az új gaz­dasági mechanizmus meghatáro­zott gazdasági szerkezetet örökölt annak ellentmondásaival, egyen­súlyzavaraival együtt. ismerve az örökölt ellentmondásokat, az át­állást úgy kellett megoldani, hogy az ne okozzon semmiféle megráz­kódtatást a gazdaságnak, s ezen keresztül a társadalomnak. Az elmúlt öt év bebizonyította, hogy a reform koncepciója alap­vetően bevált, általánosan elisme­rik sikerét, szocialista jellegét. Bebizonyosodott azonban az is, hogy egyes estekben a vártnál bo­nyolultabb ellentmondásokon ke­resztül és sok tekintetben előre nem számított hatásokat, jelensé­geket kiváltva érvényesül. Az ellentmondások és a gazda­sági egyensúllyal kapcsolatos problémák megvilágításánál abból a pozitív tényből kell kiindulni, hogy a reform bevezetése még rö­vid időre sem járt együtt a ter­melés és az általános életszínvo­nal visszaesésével, sőt, egészében véve szakadatlan növekedésről adhatunk számot, amit egy ilyen — az egész eddig megszokott cse­lekvést átrendező — döntő jelen­tőségű társadalompolitikai vállal­kozásnál igen nagyra értékelhe­tünk. A tények fényénél helyes meg­világításba kerülnek a reform ne­gatív kísérő jelenségei is. Ezek egy része ugyan a reform idősza­kában jelentkezett, de nem annak a következménye. Itt elsősorban a fogyasztói magatartással összefüg­gő problémákat említjük. Hosszú, szűkös évek után a közfogyasztá­si cikkek viszonylagos bősége sa­játos mohóságot, a sokáig nélkü­lözött javak gyors kielégítésének vágyát ébresztette fel az emberek­ben. A nagyobb problémát és ká­ros magatartásokat azonban még ma is inkább az okozza, hogy az anyagi javak iránti kereslet, a vi­szonylagos bőség ellenére, mesz­­sze megelőzi a kínálatot. Ez a helyzet kitermeli és ideiglenesen fenntartja a szükségletek kielé­gítésének törvénytelen és amorális formáit. Küzdeni ellene, termé­szetesen a jogrend szigorával és morális elítéléssel is lehet, de igazán hatásosan úgy küzdhetünk, ha még nagyobb bőséggel, a ter­melés és a piac további ésszerű szabályozásával válaszolunk. Komolyabb gondot okoznak azok az ellentmondások, egyensú­lyi zavarok, amelyek közvetlenül a termelést terhelik. Ezekre a problémákra a párt Központi Bi­zottságának novemberi határoza­ta a legnagyobb nyilvánosság előtt hívta fel a figyelmet, bebizonyít­va, hogy nem gazdaságirányítá­sunk szervi bajairól van szó, ha­nem részben a múltból ránk ma­radt, részben újonnan keletkezett, de múló torzulásokról, amelyek megfelelő intézkedésekkel és az egységes értelmezésre épülő tár­sadalmi cselekvéssel kiküszöböl­hetők. A reform tapasztalatait össze­foglalva állapíthatta meg a Köz­ponti Bizottság: „Az 1968. janu­ár elsején életbe léptetett gazda­ságirányítási rendszer alkalmas és hatékony eszközként szolgálja a szocialista tervgazdálkodást, a szocialista építés céljait. A gazda­sági irányítás fejlesztése azonban továbbra is feladat, hasznosíta­ni kell az elmúlt évek tapasztala­tait, és szem előtt kell tartani, hogy a fejlődés folyamatában változnak a feltételek, új technika lép életbe és új szervezés bonta­kozik ki, növekednek a követel­mények az irányítással szemben.” Akik ma ennek az értékelésnek tükrében szemlélik gazdasági, társadalmi fejlődésünk tényeit, azok tudják, hogy a gazdaságirá­nyítási reform a szocialista fejlő­dés eszköze, egyben vívmánya is. Olyan vívmány és realitás, melyet újra meg újra fejleszteni kell, hogy a növekvő követelmények­nek megfelelve, mindig jól szol­gálhassa a szocialista társadalmi, gazdasági építőmunkánkat. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1973. ÁPRILIS 1

Next