Hajdú-Bihari Napló, 1974. július (31. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-21 / 169. szám
(y*) Debrecen, 1650. 41. Szombat, július 13. SZÉPIRODALOM ÉS TÁRSASÉLET KÖZLÖNYE. nuJKxos sumsrti • ■IÁK PET 6. W í■rthó.wl». ttWvrs jsK'.'MUi fecvakrt vágslf litt. kár«. Uupn jaifau 3 m »Rt«*« *.■*».* t frt 30 kr. н.n«yn. ‡»!.*‡ '«|»| t frt rtfecws. t'kMkni tetem 5 te* fe kr. énvf/»4n * frt S3 kr. trr Urt**»* i írt 13 kr. M.Lr* r.i«rt Iq* w * W w’rte*»r*6 Wá*0**t * elfof»*m»»k. ».kt« «fl káuwt »†.« 4 p kt Sk. mm*» ro k. » kel * AUutí* v«<**«*tík « as rtiStHéu ági UrtoiMtfé Sérti, h* rátnik Livii, Wt tartateiferte* *3» utulmtt, »tp* UWHá. * >(«te«t*rtrkei Éti*««« «Me» 10 «hm «© fe*y«a «Amik. E«j'w »uu* an « tvW kr. — Vfefericik e tyi tert**L 4M k*Lter: »«rife^awaakiw» dcfelftl »MkwMiaJfj utáOfe -‚•******“ kMik W3t Lapjaink harmadik »záma a rendőrség thai betiltatott; az e miatti hiányt igyekezünk kipótolni előfizetőinknek. — Mta&rk. Bizonyos körülmények miatt kénytelen vagyok a szerkesztőségről ideiglenesen sem todani. Azonban e lapok dolgozótársainak a szerkesztőségbeli viszonyai semmi változást nem szenvednek. ___________________________________«Mán Káraitr, ■»*. Főtáresi élet «te* jataisaa**« »ankilkot,irtokat. Ámbár jelölöm da ar« B.d »pest, jmI. «. ferrfcMtitkörftMrl te«* ***** • «lyfenaca aogytmittál »**dra fótkir**t&ka», ktvgy koruatúnt s lávámból ««da**» ,a**»d»*k. i»k Mit |-TI-mTj teljesítek a. Itóö*a*c* ürnkent, hogy « miiemtől Irodát a essuu, H»„. M .1, Hn «hn-k* mm ImIi — ter ntot .g, .ál k■ e.api—feet,M«stják kttUUfN«. U* ........... u.rt “*«H» .U« *11 -tumit««.. kon Itm **M MT ~r*kt IMI, mmtimit «ét ****** m itdingtunriTinn. |k»va kó3tft*te**eaei kea**tekat... S»i tehet könynye« megérte adjak egymást,» n*b*S~ | * *»»e*aamfca»e» &r*** •*!»!** •*»«*** * jó* hitmem, hogy Ittjurtok ofvwekere iswegerleae — j ****** félédé* teveteafti és tegaUitb igyekeini fog*k bettle» tistU*K*1*04 k*. j »«• ted««. 8dve*«MA« előtt, vagy elvetve , menynyire csak lehetséges... *««y»rat toai. j v*aa*«»k hotsocvjil, vagy • keéves »árost, «etyftc few»« Le»ele«et, a potiat ***bátyese mrtat, kérje jyj té* répáit, i*etyttja éti»*«téjsímuska»»|« vett, melybe« gyet ellát** rr«kitek, d* síért sorsi«, • káráéi tem~ k*a***rel«*« oly anép ]**ok*t éh kewwtal Be ad jegyét áea borrt***nák stógokoa, aot» du eaáker, ! • képekkel! Kéjwefete» égé** taadér*w*%lwd köiu e*t még ko«t ok.Bás kérdő»**, vagy «***8!, * *»** »«yköt Istáin« « még Sor»»**» mindemi tsö**itrte*% é» imnaaá* világa «fi *»*«**, • «m» «a«z étotk« egyece» egyjá aaywt? f*f kere**tal B*gy»mi. E kettö nem a legjobb «jánlétevel Mttt... S*iv! bátran gyánat öllhetw «tatkét viyna a nyú vitáin. D* a ko» ferdeixténének cmka wkr tyáarcá* • f írtát ven* ál, a km -lélek bódét meg tökéletese», «gl beivel többet!... kérőnkben •( acél, teli, e**el bt leket « tganég- Be »rat »«»«róttak tovább tárét»«* «minh» sivárért küzdeni,... »ért atég l*ten*****«nyált a* »* «*»»- pxttUsigan... ség, erért kegy !»4d&j* oly kévé*. Vakság* sziga* any- Átbavöttek **«* nsgy csibengé piac kázöpébe — nyi resxtasl eke*, mist jól, de hiszen asért Vágynak mi melyet Pestnek nevez«*. Xíndeatéte árokkal MroskfefHt látó nemmel megáldva, hogy ratepetjnk a* elh»gyott»rla fist. Van I« ne»«»k eladó leány.kana eladd rallgtatsBt. bar le. MeMMeiáte«»eg melye* t* ember egyeneae* Lájd vállalkozótokért nektek botnataeen graMát- Bematyw Sgymik tarkába aés bet; kkatoyttfi, aroy (Hággamn! föiönlegesnek tartom, dói »mend minden, ka ster- Angik statusadóságát is akávénak motsg*. A mUtkmtösegnek»l:«teret«eté* kitártéit fölfogad- ^a«c*a járna már nagy saáttmsd taltforid. Sólymet dajítok, Programmolok jó áiellac »igérde«», lágy H íssk kntiths »éhrttí látni neteteket. A falbscb«»b aijakf a szépntMgoi ésmfeef TSÍKLŐB SZERKESZTŐ ÉS KIADÓI 51 Gróf CSÁKY ALFONS: Megjelen minden pénteken! ELŐFIZETÉSI ÁR: Égé** évre .............................................e Irt Két évre...................................................3 frt Negyedévre......................................... . 1 fin »0 kr. A lapot érdeklő mindennemű közlemények a szerkesztőhöz küldendők. ' SterktexM íné* it kia dó hir»Ui: Vargisate** 2159. Hirdetések« izptak mmin elfogad BASSESSTEIH és VIMJLIR feintet Mfja gadapest«« fy Bicske*, nkaM mUMhm V. Budapest«» is kisdobmUaht* NYOMATOTT A VA*W»« KOKWXVOMOAiAttAR. tar*. mirroLYAM. b* ~ll, to. «utm. _____ m, uuiami. KIS DEBRECENI SAJTÓTÖRTÉNETI IRODALMI LAPOK Irodalmi lapok és folyóiratok a XIX. században Csokonai Lapok A legkorábbi debreceni szépirodalmi folyóirat, a Csokonai Lapok első száma 1850. július 3-án jelent meg. Az elnyomatás legsötétebb időszakában rendkívül jelentős politikai és irodalmi vállalkozásnak tekinthető megindítása. Két fiatal debreceni író, Oláh Károly és Orbán Pető alapította. Hetenként kétszer, szerdán és szombaton jelent meg, előbb 400, majd 300 példányban. Előfizetési díja fél évre helyben 5 ezüst forint, vidékre 5 forint 45 krajcár volt. A nyomdai munkálatokat a Városi Nyomda végezte. A lap nagysága 28X22 cm, egy-egy szám terjedelme 8 lap kéthasábos szedéssel. A fejlécen díszes betűk: (egy szóba írva) a cím, alatta az alcím: Szépirodalmi és társasélet közlönye. A folyóirat célja Csokonai Vitéz Mihály emlékének ápolása, a magyar nyelv és irodalom, főleg a népies költészet művelése, valamint a hazafias érzelmek ébrentartása és a társadalom nevelése. A szerkesztők sok tehetséges, s részben még ma is ismert nevű írót nyertek meg munkatársnak, a fiatal írógárda tagjai voltak többek között Balkányi Szabó Lajos, Bulyovszky Gyula, Lévay József, Révész Imre, Szász Károly és Szűcs István. A versek és elbeszélések mellett minden számban találhatók helyi, fővárosi és vidéki hírek. A politikai tartalmú híradásokat az akkoriban igen népszerű allegória-stílusban fogalmazták. Irodalomtörténeti értékét elsősorban az adja meg, hogy Arany János szabadságharc utáni első költői megnyilatkozását, „A lantos" című verset a Csokonai Lapokban olvashatta a közönség és itt jelent meg a „Bolond Istók" első 99 strófája is. Petőfi Sándor hagyatékából „A huszár” című verset közölte. Sajnálatos, hogy ennek a bátor, „izzó hazafisággal szerkesztett lapnak" megszűnését a közönség érdektelensége okozta és nem a cenzúra szigorúsága. Harmadik számát betiltották ugyan, de áttekintve 3 hónapos működésén, megállapíthatjuk, hogy betöltötte hivatását: az abszolutizmus elleni nemzeti mozgalom egyetlen — rövid életű — orgánuma volt, a Csokonai Lapokban megjelent alkotások művészi értékén túlnőtt azok politikai jelentősége. Utolsó száma 1850. október 5-én jelent meg. Délibáb A Csokonai Lapok megszűnése után több mint negyedszázad múlva indult irodalmi folyóirat Debrecenben, „Délibáb” címmel. Első száma 1877. április 6-án jelent meg. Alcíme: Szépirodalmi hetilap, a 14. számtól: Hetilap a szépirodalom és művészet köréből, majd 1878. január 4-től. Szépirodalmi, művészeti és társadalmi , hetilap. Első szerkesztője Dengi János tanár volt, tőle vette át a szerkesztői tisztséget 1878. április 5-én gróf Csáky Alfonz, aki a polgári életben pénzügyi hivatalnokként működött. Csáky eredetileg mint a lap kiadója, anyagilag támogatta a vállalkozást és főmunkatársaént dolgozott. A folyóirat első 26 számát Kutasi Imre nyomdájában állították elő, azt követően a Városi Nyomdában. Külső megjelenése megfelelt a korabeli ízlésnek: világoskék borítólapja felső harmadán nagyméretű díszbetűkkel nyomtatva a cím, alatta egyéb tudnivalók arányos vízszintes tagolással, szimmetrikusan elrendezve. Mérete: 29X22,5 cm. A belső fejléc három alkalommal változott. A szöveg kéthasábos szedésű, versek nyomtatásánál díszítésként iniciálét alkalmaztak. 1877-ben egyegy szám terjedelme 8 lap volt, 1878 januárjától 12 lap. Negyedévi előfizetési díja kezdetben egy forint, 1877. június 29-től ezt az összeget 50 krajcárral emelték. Minden héten pénteken jelent meg. A folyóirat célja a vidéki irodalmi élet fellendítése volt. A szerkesztők a fővárosi szépirodalmi lapok színvonalát tekintették mércének és az együtthaladás igényével léptek fel. Több országos hírű fővárosi írót megnyertek munkatársnak és számos vidéki irodalmár, közöttük néhány írónő is dolgozott a „Délibáb”-nak. Az írógárda tagjai közül érdemes megemlíteni AbafiAigne Lajos, Csengey Gusztáv, Erdélyi Mikes Róza, Lauka Gusztáv, Majthényi Flóra, Reviczky Gyula, Rudnyánszky Gyula, Tóth Kálmán és Vértesi Arnold nevét. A tartalmi értékek a szerkesztők választékos és igényes irodalmi ízléséről, jó kritikai érzékéről és józan polgári társadalomszemléletéről tanúskodnak. Az állandó anyagi gondokkal küzdő lap szerkesztője és munkatársai 1878-ban kísérletet tettek egy vidéki (debreceni) irodalmi, művészeti kör létrehozására, de jószándékú vállalkozásuk a folyóirattal együtt megbukott. A ’Délibáb” utolsó száma (III. évf. 14. sz.) 1879. április 5-én jelent meg. (Egyes források szerint 1879. jún. 29-én, de nem tisztázott, hogy ezt az adatot mire alapozták.) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ —1974. JÚLIUS 21. IRODALMI LAPOK 1882-BEN Debreceni Szemle — Koszorú — Gyöngyvirág A múlt század végi debreceni hírlapokban gazdag szépirodalmi anyagot találunk — a város érdeklődött az irodalom iránt, csak éppen szépirodalmi lap fenntartására bizonyult képtelennek. A helyi irodalmi érdeklődés tette lehetővé, hogy 1882-ben Debrecenben rendezze meg a Petőfi Társaság első vándorgyűlését. A vándorgyűlés elősegítette az irodalmi élet kibontakozását, szervezettebbé tételét városunkban. Jótékony hatása abban is megmutatkozott, hogy ismét jelentkezett kezdeményezés szépirodalmi lap indítására. 1882. május 6-án, a vándorgyűlés első napján jelent meg a „Debreceni Szemle” című szépirodalmi és társadalmi lap első száma Győri József hírlapíró szerkesztésében és Zichermann Herman üzletember kiadásában. Eredetileg alkalmi lapnak szánták, de a másfél hónappal később megjelenő 3. száma már arról tudósít, hogy hetenként meg fog jelenni. Győri József időközben átvette a tulajdonjogot a kiadótól és maga mellé vette segédszerkesztőnek Sipos Bálintot. A nyomdai munkálatokat a Városi Nyomda végezte. Egy-egy szám terjedelme 8 lap, mérete 28 X22 cm, ára példányonként 10 krajcár volt. Közgyűjteményeink egyikében sem található hiánytalan sorozat, utolsó számának megjelenési idejét a szakirodalomból ismerjük, e szerint 1882. augusztus 19-én szűnt meg. A „Debreceni Szemlé”-ben megjelent versek, műfordítások, cikkek és közlemények nagyrészt Győri Józseftől származnak.- Irodalmi szempontból nem számottevő, inkább mint kortörténeti dokumentumként érdekes. A Petőfi Társaság debreceni vándorgyűlése alkalmából jelent meg a „Koszorú” című fővárosi irodalmi lap különkiadása 1882. május 7-én Debrecenben. Alcíme: Rendkívüli szám a debreceni felolvasó ülés alkalmából. Szana Tamás szerkesztette és Budapesten a Franklin Nyomdában nyomtatták. Az Országos Széchényi Könyvtár Hírlaptárában őrzik egy példányát. • ** 1882-ből még egy szépirodalmi lap híre maradt ránk. Címe: „Gyöngyvirág”, Nemeskéri Kiss Pongrácz szerkesztette és Koncz József adta ki. Évi előfizetési díja három forint volt. A bibliográfiai szakirodalom mindössze ennyit őrzött meg számunkra a lapból, amelynek ma már egyetlen példánya sem ismeretes. Nagyon valószínű, hogy rövid életű,dilettáns próbálkozás lehetett. Szalon A 19. század végén, 1894-ben még egy utolsó kísérletet tett szépirodalmi lap kiadására Révi Nándor debreceni ügyvéd és Jánosi Zoltán református lelkész, mindketten írogató emberek. „Szalon” című lapjuk első száma 1894. december 1-én jelent meg. Alcíme: Szépirodalmi és társadalmi hetilap. Szerkesztője és kiadója Révi Nándor volt, Jánosi Zoltán a második számtól mint társszerkesztő működött közre. Kis terjedelmű, kis formátumú, rövid életű és tartalmilag sem kiemelkedő lapocska volt. A Városi Nyomdában nyomtatták. Negyedik számával, 1894. december 23-án megszűnt. Korompay Gáborné Fotók: Korsinszky Györgyné RÉGI DEBRECENI HISTÓRIÁK A Tócó ördögei • Igaz történet a nagy vízi veszedelemről Általánosan ismert és közmegbecsülésnek örvendő személyiség volt Debrecenben a századforduló táján Matkó András bácsi, a Nagytemplom és talán az egész város legöregebb és legtudósabb harangozója. Hogy valójában hány éves volt, azt senki, még talán saját maga sem tudta pontosan, de széles körű és a városnak szinte minden fontos eseményére kiterjedő tájékozottsága, régi történetek elmesélésében való jártassága és nem utolsósorban a harangozás tudományában tapasztalt kiemelkedő szakértelme minden ismerőse előtt világossá tette: ennyi tudományt csak sok-sok éven át lehetett összegyűjteni, így a magas életkor a pontos számadatok és anyakönyvi igazolások hiányában is bizonyított volt mindenki előtt, s mi, a Kollégium akkori apró diákjai egyhangú bizalommal megszavaztuk volna számára akár a századik esztendőt is. Ha ugyanis valami régi eseményről, akár századokkal korábbi debreceni történetről akartunk valamit megtudni, csak Matkó bácsit kellett megkérdeznünk, s bizonyos, hogy tudásvágyunk nem maradt kielégítetlenül. Tömérdek történetet tudott mesélni például a Hatvani professzor hajdani ördöngős boszorkányságairól, a Csokonai Vitéz Mihály sok diákos csínyjéről, a rettentés nagy tűzvészről, s még azt is pontosan tudta, hogy Kossuth apánk a városnak melyik díszkocsiján, milyen színű lovakkal és melyik kocsissal a bakon hajtatott ide-oda tömérdek gondja-bajában. Tökéletes biztonsággal és számszerű pontossággal számolt be hallgatóinak arról is, hogy az 1849. augusztus 2-án lezajlott szerencsétlen csata után a Debrecent megszálló muszka hadsereg hány darab és hány fontos ágyúkat állított fel csöveikkel a város felé fordítva a Nagytemplom köré, s természetesen arról is, hogy Kossuth apánk halálakor hány vég fekete posztót és hány rőf gyászfátyolt szabdaltak fel a város utcai lámpásainak a beborítására. Szóval tudott ő mindent, csak a mesélőkedvét kellett megindítani, s akkor szinte megállás nélkül következtek a szebbnél szebb történetek akár órákon át, de legalábbis a harangozás szüneteiben, amikor már nem volt érdemes lelépkedni és újra felmászni a tömérdek falépcsőn a következő harangozásig. Mert harangozni abban azidőben igen gyakran kellett ám. Nemcsak a rendes istentiszteletekre szokták meghúzni a harangokat, hanem hajnalban, reggel, délben és este is harangszóval kellett figyelmeztetni a város népét az idők múlására. Hát még a sok délutáni temetés és a halottak tiszteletére szóló délelőtti harangozások! Voltak napok, amelyeken alig-alig jutott pihenésre néhány óra, az is rövid adagokban, amikor csak egyegy pipa dohány vagy a harangozni segítőkkel való csendes beszélgetés enyhítette némiképpen a fáradalmakat. Segítőtársakat ugyanis szívesen látott maga körül Matkó bácsi, mivel akkoriban még három harang csengett-bengett a Péterfia utcai toronyban, s azok'' hosszabb ideig való megszólaltása már kezdett nehezére válni a sok évi harangozásban jócskán megfáradt öreg izmoknak. Tudott ugyan harangozni velük egymaga is könnyen, ha történetesen nem volt segítsége, s éppen ebben rejlett a sokak által megcsodált nagy tudománya, amellyel bámulatot és elismerést szerzett magának mindenkor. Amint a toronyóra elütötte a negyedeket és órákat, két kezébe fogta a három harang kötelét, s előbb a közepén csüngő nagyobbik harangot kezdte billegetni, de csak annyira, hogy az ütőjéhez még most hozzá ne érjen. Néhány billentés után meglendítette a legöregebb, de nagyságra csak a második harangot, majd egy-két lendítés után meghúzta a legkisebb harang kötelét is, s ekkor egy erőteljes rántás következtében csaknem egyszerre ütődött a három harangnyelv a három különböző ütemben ringó harangtesthez. Ezután következett a legnagyobb művészet: az erős lendületbe jött harangok köteleit a ringás üteméhez igazodva olyan időközökben kellett meghúzogatni, hogy egyik harang se hagyjon ki egyetlen kondulást sem. A kicsi harang kötelét legtöbbször, a másodikét és a legnagyobbét fokozatosan kevesebbszer kellett megrántani, hogy az összecsendülés teljes és hibátlan legyen. Ez a munka igen fejlett ritmusérzéket és nagy gyakorlatot kívánt, s ez volt előttünk akkoriban a tudományok tudománya, amit elsajátítani minden kisdiáknak — valamennyi harangozósegédnek — a leghőbb vágya volt Mi voltunk ugyanis az öreg mester legodaadóbb és legszorgalmasabb tanítványai és egyben hűséges segítőtársai. Minden lyukas óránkat, számtalan délutánunkat vagy szabad délelőttünket a toronyban töltöttük, s boldogok voltunk, ha saját vékonyka izmaink latbavetésével mi is hozzájárulhattunk a város polgáraiban a harangok zengéskongásának közvetítésével keltett áhítathoz. A harangozás szüneteiben következett aztán az igazi gyönyörűség: a Matkó bácsi ízes magyarsággal, utánozhatatlan bájjal előadott mesés történeteinek a hallgatása. így ismerkedtünk meg egy alkalommal a nagy vízi veszedelemről szóló igaz történettel. *** Mert az úgy volt, hogy ama rettenetes nagy tűzvész után, amikor nemcsak a város nagyobbik része, hanem az öreg Kollégium, vele együtt a Nagytemplom helyén többszáz éve állott Szent András templom és a mellette magasodó verestorony is leégett, a város magistrátusa és a Kollégium rettentően okos professzorai összedugták a fejüket, s éjjel-nappal arról tanácskoztak, hogy miként menthetnék meg a várost újabb, hasonló veszedelemtől. A legfőbb baj ugyanis abban mutatkozott, hogy a tűzvész kitörése után egy rövid órával már a város szinte valamennyi kútjából kifogyott a víz, s hiába volt minden igyekezet, elszánt akarat és erőfeszítés, nem lehetett a várost megmenteni, mert nem volt hozzá víz. Elsősorban is vízre, sok vízre van tehát szüksége a városnak. A meglevő kutak azonban mindezt nem tudják szolgáltatni, a Tisza pedig messze van, semmi lehetőség sem mutatkozik bőségesebb víz nyerésére. Többen emlékeztek ugyan reá, hogy öregemberek elbeszélése szerint a Tócó-folyásnak valamikor annyi vize volt, hogy még malmokat is hajtott, valami átok következtében azonban a vize már régóta megcsappant, s csak olyan keskeny mederben folydogált, amelyet egy gyermek is könnyen átugorhatott. Ezt az eltűnt vizet kellene valahogyan megszerezni és a város alá vezetni, akkor talán el lehetne látni bőségesen vízzel az egész várost! Bizonyára a forrása dugult el valahogyan, azt kellene megásni, a törmelék alól kiszabadítani, s a régebbi bőséges víz előtt megnyitni! Igen ám, de a Tócó forrása már a böszörményi határban, a zeleméri Csonkatorony melletti völgyhajlatban fekszik, s oda már nem terjed ki a magistratus hatalma. Szerencsére a hajdúk főkapitánya keresztkomája volt az egyik szenátornak, aki vállalkozott reá, hogy a forrás környéki földet jó árenda fejében megszerzi a városnak kút ásatásához való joggal együtt. Ha aztán majd újra megindul a víz, szépen elvezetik a Tócó tágas medrében a város alá, s végre lesz majd vize a városnak bőséggel. Nagy örömmel fogadta a tanácskozás minden résztvevője az okostervet, s azt annak rendje-módja szerint meg is valósították. A város legügyesebb kútásó mesterei vállalták a nagy feladatot s megkezdték a forrás menti nagy kútgödör ásását. Nem tudták azonban a jámborok, hogy a földek sötét mélyének is megvannak a maga urai, s az itt bújkáló ördögfiak ugyanúgy védik a kincseiket, mint a föld feletti hatalmasságok a magukét. Nem is haladtak ezért a kútgödör ásásával, mert az mindannyiszor beomlott, s újra kellett kezdeni a munkát. Persze, ők a homokos talaj lazaságának tudták be az omlásokat, s csökönyösen folytatták a városra nézve fontosnak látszó munkájukat. Ezzel a csökönyösséggel azonban annyira felbosszantották a föld sötét mélyében bújkáló ördögi hatalmasságokat, hogy azok végül is kegyetlen bosszúra határozták el magukat: „Ha nektek mindenáron víz kell, majd adunk mi nektek annyit, hogy attól koldul az egész pereputtyotok!” (Folytatjuk) Szabó Károly