Hajdú-Bihari Napló, 1974. október (31. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-10 / 237. szám
r- A RÁDIÓ MELLETT HÁTTEREK (Amikor a hátterezés hátrány) Ónody György nem feltétlenül a legismertebb külpolitikai újságíró, de feltétlenül a legtájékozottabb és legkulturáltabb kommentátorok egyike. Elemzőkészsége különösen a közel-keleti témákban nyilvánul meg és kellemes hangja, élőbeszédszerű előadásmódja révén — a rádióban érvényesül igazán. Az iménti két mondatot voltaképpen többször is leírtam már, most sincs okom az ellenkezőjéről tudósítani az olvasót, mégis ... A csalódás tagadhatatlan, ha nem is feltűnő. Persze, tagadhatatlan az is, hogy Az ankarai szín — amelyben a kitűnő rádiós a ciprusi válság törökországi fejleményeiről számolt be — árnyaltságával, oldottságával ezúttal is kirítt a külpolitikai helyzetértékelések közül, a kétrészes műsor mégis másodközlésként hatott. Nyilván azért, mert szerzőnk vagy későn jutott ki Elő-Ázsiába, vagy későn írta meg élményeit, vagy pedig — erre gyanakszom leginkább — a műsorszerkesztők túl későre időzítették az idejekorán elkészített sorozatot. S erre a jelenségre érdemes felfigyelni, már csak azért is, mert nem először tapasztaljuk, hogy az este tíz után sugárzott — egyébként többnyire színvonalas — külpolitikai sorozatok olykor dezaktualizálódnak. Ezzel is magyarázható, hogy a helyszínen járt rádiós hiába dúsította hangfelvételekkel, helyzetfestő színekkel korántsem érdektelen fejtegetéseit, a hátteret jórészt ismertük már a napilapokból, a Magyarországból, a tévé és a rádió elemzéseiről nem is szólva. Bizony, néha nem ártana a frisseség, a rugalmasság; az, ami izgalmassá teszi egy-egy külföldi — és nemcsak nyugati országbeli — adó kommentárjait. (Amikor a háttérnek nincs jelentősége.) Ezúttal például annak, hogy fenegyerek-e Latinovits avagy sem. Lehet, hogy az — legalábbis összeférhetetlen hírét költik —, engem, megvallom, mégis elsősorban az érdekel, amit produkál. Márpedig rádiószereplései is arról árulkodnak, hogy nagy színésszel van dolgunk. (Erről egyébként hamarosan ismét meggyőződhetünk, két hét múlva sugározza a rádió a Faust sztereováltozatát, amelyet Latinovits Zoltán játéka avat eseménnyé.) Esemény volt egyébként múlt csütörtöki előadóestje is. Igaz, a Minden szót újra kimondani ... című összeállítás nem a hangszigetelt stúdióban, hanem „csak” egy szentesi kultúrteremben hangzott el, de aligha a rádiósok ellenére. Sőt, éppen az a valószínű, hogy ők voltak a kezdeményezők. A versmondónak is nagyszerű színész mellett, tehát a szerkesztő Dorogi Zsigmondnak is köszönhetjük ezt az emlékezetes estét. És a többit is . . . Elvégre nincs hónap, amikor ne közvetítenének irodalmi összeállítást a Tisza menti kisvárosból. Fogalmazhatnám akár úgy is, hogy a művelt lokálpatriótáiról ismert Szentes szerény művelődési központja a budapesti rádió egyik legizgalmasabb szellemi műhelyévé nőtte ki magát. Gondolom, a vállalkozó szellemű rádiósok nem várnak a buzdításra, de azért csak idejegyzem: várjuk a folytatást. (Amikor a történelmi háttér sok mindent megmagyaráz.) Amíg Páskándi Géza Kolozsvárott élt, őt tekintették a roomániai magyar irodalom legjelentősebb drámaszerzőjének. Amióta repatriált Magyarországra, azóta alighanem Kocsis István az utód. Mindenesetre a Kecskeméti Katona József Színház már évekkel ezelőtt fölismerte a fiatal író értékeit, hiszen gyors egymásutánban két darabját is műsorra tűzte. A rádiósokat dicséri, hogy mindkét előadást — a Bolyai János estéje című monodrámát és A korona aranyból van című történelmi, drámát — hangszalagra vették és sugározták. Emlékezhetünk rá, a megöregedett matematikust Piróth Gyula jelenítette meg, olyannyira hitelesen, hogy csupán hallgatva is teljes élményt nyújtott. A folytatás, amelyet szombaton este hallottunk, Stuart Mária ürügyén tulajdonképpen a hatalom és az egyén viszonyáról szólt. Azt hiszem, ennél általánosabban nehéz lenne megfogalmazni egy történelmi dráma, ha úgy ,tetszik, a mindenkori történelmi dráma lényegét, félő azonban, hogy részletesebb elemzésre — legalábbis egy rádiókritika keretében — nincs lehetőség. Zöldi László Városrekonstrukció és történelmi adottságok Beszélgetés Hadon Pállal, Debrecen főépítészével Aligha van olyan magyar város, amelynek arculata annyira megváltozott volna az utóbbi években, mint Debrecené. Épültek új városok, mint Dunaújváros, Kazincbarcika, születtek új városrészek, mint az Uránváros Pécsett, ám Debrecenben a belvárost alakítják át, itt épülnek az új lakónegyedek. Debrecen újjászületik, régi képét lassan csak emlékeink őrzik meg. Sokszor fájó szívvel búcsúzunk a megszokott, régi épületektől. Pedig Debrecen fejlődésének üteme sürgetően megköveteli a város újraépítését. Már régebben megszületett az a koncepció, amely visszavonhatatlanul átformálja a város képét. Mi marad meg a múltból? Hogyan formálódik át a város? Nem vész-e el a „történelmi Debrecen” a bontások és az új építkezések lázában? Ezekre a kérdésekre vártam választ, amikor felkerestem Radnai Pál főépítészt. — A meglevő városok, így Debrecen rekonstrukciója abban tér el az új városok építésétől, hogy a jövőben megszülető város létrehozásának lehetőségeit és építésének ütemét nagymértékben befolyásolják a meglevő történelmi adottságok. A tervezett épületek helyét jelenleg más épületek és létesítmények foglalják el. Ez megszabja a tervezés lehetőségeit az intézkedések jellegét, a megvalósulás ütemét. A rekonstrukció csak akkor jár eredménnyel, ha a városrendezési terv a város minden adottságát figyelembe veszi. Ez azt jelenti, hogy Debrecenben a bontások ütemét és mértékét szinkronban kell megtervezni az új létesítmények építésével, messzemenően figyelembe véve a történelmi adottságok megóvását, s a városfejlesztés alapfeltétele a színvonalas rekonstrukciós terv. — Hogyan döntik azt el, hogy melyek azok a történelmi adottságok, amelyeket a rekonstrukció során figyelembe kell venni? Mi a véleménye arról, hogy a közelmúltban hozott döntések egy részét Debrecen lakosai kifogásolják? — Az ezzel kapcsolatos döntéseket egyrészt maguk a létesítmények, másrészt a városrész, illetve a város teljes rendezési terve határozza meg. Egy-egy épület, vagy épületcsoport megmaradása és beilleszthetősége az új városképbe, függ az épület műszaki állapotától, művészi, szellemi értékétől, de függ attól is, hogy a rekonstrukciónak milyen hatása van a vizsgált épületekre. Ezek elemzése után úgy vélem, helyes döntések születhetnek. Figyelembe kell venni a lakosság véleményét, mint egy szempontot. De csak a tervezés időszakában, később már nem. Ezért az alapvető kérdéseket jó lenne megfelelő fórumon ismertetni a lakossággal, s a lakosság véleményét is figyelembe venni. De hangsúlyozom, ez is csak egy szempont lehet. Ilyen bonyolult kérdésben nem lehet szavazás útján dönteni. Mert abszurd dolog lenne rossz döntéseket hozni azért, mert azt a lakosság egy része megszavazta. — A debreceni városrekonstrukciós tervnek vannak-e sajátos vonásai, s ha igen, melyek ezek? — Debrecen jelenlegi belterületén jelentős építészeti tartalékok vannak, amelyek ma indokolt nagy intenzitású beépítést tesznek lehetővé és szükségszerűvé. Annál is inkább, mert a megépített létesítmények egy része is avult. Jelenlegi állapotában nem felel meg az urbanizáció követelményeinek. A lakosság számszerű növekedése, a város létesítményeivel szemben támasztott mennyiségi és minőségi szükségletek egy rendkívül merész és dinamikus városrekonstrukció megvalósítását teszik indokolttá. Ennek értelmében a belvárost övező kertségek nagy részét többszintes lakóházakkal építjük be. Ezzel párhuzamosan a belváros avult, s nagyrészben földszintes épületeit folyamatosan le kell bontani, s új, többszintes lakóházakkal kell felváltani. A városközpontot és a kijelölt alközpontokat alkalmassá kell tenni új, közösségi épületek építésével a megnövekedett igények kielégítésére. A motorizáció rohamos fejlődése a közlekedési létesítmények (utak, felüljárók, parkolók) gyors ütemű fejlesztését követeli meg. Ezt a meglevő utak átépítésével, illetve új utak létrehozásával lehet megoldani. A Csapó utca, Rákóczi utca, Burgundia utca, Tanácsköztársaság útja, Simonyi út, Hunyadi utca át-, illetve megépítése is ezt a célt szolgálja. Ez az egyetlen módszer még, ha sok épület bontásával jár is. Nem nélkülözheti a távlati terv a zöldterületek bővítését, újak létesítését. A közmű- és energiahálózatok számára is megfelelő helyről kell gondoskodni. Fokozott gondot kell fordítani a Nagyerdőre is. A fent említett problémákat a jelenleg mezőgazdasági jellegű épületek hasznosításával tudjuk megoldani. A IV. ötéves tervben megvalósult városrekonstrukcióban megítélése szerint mennyiben sikerült az értékes történelmi adottságokat beilleszteni az új városképbe, esetleg átfogalmazva újjáteremteni? — A kérdés pontos, mert csakis az értékes történelmi adottságokat szabad megmenteni, kibontakoztatni az új város tervezésénél. Néhány példával szeretném bemutatni az elért eredményeket. A tömeges, többszintes lakásépítésekre olyan helyen került sor, ahol az új lakónegyedekhez közel sokrétű ellátást biztosító épületek vannak. Így, a Béke—Kossuth—Burgundia utcai terület, vagy a Darabos—Bethlen utcai lakónegyed, vagy az új Csapó utca rendkívül közel van a város központjához. A Dobozi-lakótelep pedig, a város egyik alközpontjához, a Bocskai térhez van közel, ahol különféle szolgáltató egységek, mozi, étterem, eszpresszó állnak a lakosság rendelkezésére. A Csapó utcán és a Kossuth utcán az új épületek alsó szintjén üzleteket helyeztünk el, alkalmazkodva ezeknek az utcáknak a történelmileg kialakult üzletutca jellegéhez. De az új piac építése is a régi helyén kezdődött meg, így a tér megőrzi eredeti funkcióját. Az új kultúrcentrum építése a Déri Múzeum és a Református Kollégium közelében épül, utalva a két létesítmény és a város e területének kultúrtörténeti szerepére. Az Egyetem tér közlekedési rekonstrukciója is egy történelmi adottság teljesebb kibontakozását eredményezi. A Kossuth Egyetem neobarokk stílusú épület, az előtte átmenő út elválasztotta a hasonló stílusú nagyon szép parktól. Az út most elkerüli a parkot, s így a Debrecenre oly jellemző két létesítmény, az épület és a park szerves egységet alkot. A műemlékjellegű és városképi épületek tatarozása is része a rekonstrukciónak. A már meglevő, vagy még most készülő rekonstrukciós tervekben következetesen megvalósul-e a TV. ötéves tervben megkezdett koncepció? — Igen, sőt teljesebben. A belváros területére vonatkozó terveinkhez településtörténeti vizsgálatok készülnek. A tervezők számára alapkövetelmény, hogy minden meglevő, vagy már elpusztult, de valamilyen módon újjáalakítható történelmi adottságot mentsenek át a jövőbe. Törekedjenek arra, hogy a történelmi adottságok építészetileg újrafogalmazva jól szolgálják a jövő városlakóit mind funkcionális, mind szellemi vonatkozásban. Egyéni, sajátos jellegű, nem monoton, uniformizált környezet kialakításával formálják meg Debrecen uri arcát. Az épületeket nem lehet megmenteni, de a településtörténeti értékeket igen. Ilyen terv például a Rákóczi utca—Csapó utca—Árpád tér—Nyíl utca által határolt terület rekonstrukciós terve. E terv szerint megmarad a történelmileg kialakult utcahálózat és faállomány egy része. Debrecent az elmúlt századokban körülvevő árok és palánk egy része fölött gyalogtengelyt terveztek, a gyalogtengely végén létesülő parkban pedig egy kis szakasz teljes kiépítését lehet megvalósítani. A régi Szent Lászlófalva centruma (Szappanos—Kölcsey— Kazinczy utcák által bezárt terület) jelenlegi beépítési módja megmarad. Ide mintegy ötven földszintes üzlettel, műhellyel ellátott épület kerül kisiparosok részére. A házak a régi debreceni cívisházak modorában épülnek. Így ez a terület megőrizheti a debreceni kézművesipar egykori jellegzetes településtörténeti hagyományait. Úgy gondolom, hogy a válaszok egyértelművé teszik a városrendezési terv fő célkitűzéseit. A régi Debrecent bontani kell, de nem mindegy, hogy hogyan, és az sem mindegy, hogy a régi helyén milyen új város születik. Mert ennek a városnak sok-sok generációt kell szolgálnia. Azt hiszem, a településtörténeti értékek átmentésével sajátosan új, de a régit magában hordozó modern nagyváros formálódik az ezredforduló tájára. Mert az elgondolás, úgy hiszem, országos viszonylatban is egyedülálló, s ha minden a tervek szerint valósul meg, akkor nem kell félnünk az új lakótelepek fojtogató monotómiájától, s az új Debrecen is lesz anynyira jellegzetes, mint a régi volt. Filep Tibor MAI MAGYAR GRAFIKA KIÁLLÍTÁS A MEDGYESSY TEREMBEN Mai magyar grafikát bemutató kiállítást láthatunk az országos grafikai hét keretében a debreceni Medgyessy Teremben — huszonhét művész egy-egy alkotását. Ennyi alapján nehéz a nézőnek képet alkotni a magyar grafikáról, de nehéz helyzetben van a rendező — a Képcsarnok Vállalat is —, amikor a kiállítható művek kis számából eredő hátrányokat vállalva, főleg közművelődési céllal, grafikánk bemutatására vállalkozik. Az országos grafikai hét közművelődési célját hangsúlyozza ugyanis Zombory György, a Képcsarnok Vállalat propagandaosztályának vezetője, s a kiállítás megnyitója, Székelyhídi Ágoston is. Abban a bőségben, amely a mai magyar grafikát jellemzi, eleve nehéz helyzetben van a válogató. Az idősebb művészek — Bálint Endre, Barcsay Jenő, Martyn Ferenc nyomdokain ugyanis az ötvenes évek végén új, a grafikai élet képét gyökeresen átalakító nemzedékek indultak meg Kondor Béla, Csernus Tibor és mások vezetésével. Az avantgarde és a szocialista humanizmus találkozása a szürrealisztikus, az expresszív, a groteszk megjelenését eredményezte, s a folyamat tart, egyre kiforrottabb, elkötelezettebb szemlélettel. A kiállítás tehát — néhány kivételtől eltekintve — az ötvenes, hatvanas években indult nemzedékeket mutatja be. Sajnos néhány nagy hibával: nem szerepel például Feledy Gyula, Gross Arnold, Lakner László, Würtz, Ádám, de azok, akik itt vannak, valóban grafikánk legtehetségesebbjei. Milyen tendenciákat mutat ez a kiállítás? Először is talán azt, hogy a művek egyre elvontabbak lesznek, egyre több jelképet hordoznak, közvetlen jelentésüknél mélyebb, többrétegűbb mondanivalót. Ilyen Sziráki Endre Radnóti illusztrációja, Kovács Tamás Északi története, Raszter Károly, Bálványos Huba, Rékássy Csaba, Stettner Béla alkotása. A kiállítás legtöbb darabja nem igyekszik közvetlen élethelyzetet venni témául, hanem erkölcsi, gondolati tartalmakat jelez, fejez ki; nem történetet mond el, hanem állást foglal a folttal és vonallal a jelenségek mögé mutatva. Vannak azután, akik — legalábbis itt — a népművészet motívumkincsére építve, abból elvonatkoztatva a kellemességre, szórakoztatásra törekednek — mint Kass János, Hincz Gyula itt kiállított műve. A harmadik csoport a „természetelvűek", ide Szűts Miklós, Nyári Lóránt, Hertay Mária, Varga Nándor Lajos és Aszódi Weil Erzsébet tartozik — ők a táj egy-egy részletét tömörítik, komponálják egységgé. Az irányok persze tovább bonthatók, mert mást és másképpen fejez ki az egyaránt szürrealisztikus eszközökkel dolgozó Kovács Tamás és Gyulai Liviusz. Úgy érezzük viszont, hogy a harmadikként jelzett irány — ha népszerű is — nem foglal el olyan jelentős helyet a perspektívákat tekintve, ahogyan azt a rendezők közművelődési és kereskedelmi céloktól vezetve érzékeltetik. Örvendetes viszont, hogy a határozott mondanivaló inkább szűkszavúnak tűnő fogalmazásban jelenik meg. A túlkomponálások — mint Barczi Pál Petőfi illusztrációja, Kondor Lajos Tavasza, Kovács Imre légiparádéja — bizonytalan szándékot mutatnak. Kovács Imre képén elvész az ironizálás tárgya az apró motívumok között. Csohány Kálmán leheletnyi Virág és kövek-je, vagy Raszler Károly Gyökerek-je viszont kevés motívummal, de a vonal vastagságát, görcsösségét vagy könnyedségét felhasználva komponál. Az átgondoltság látszólag zsúfolt képet is feszessé tehet, mint Rékássy Csaba flamand festőket idéző Dardalos és Ikarosa. Kevéssé vettük észre ezt a tömörséget a nem rézkarcok esetén. (Nyugodtan írhattunk volna linómetszetet, mert fametszetet, litográfiát a kiállítás nem mutat be.) Molnár Gabriella groteszk, szinte a Shakespeare-kort érzékeltető Színháza például kívánja is az oldottságot, ugyanígy Szabados Árpád Réka meséi című linója is. De Gácsi Mihály Fizikai kísérletéről — mely a humánum mellett, az elgépiesedés kegyetlensége ellen szól — úgy érezzük, túl sokat szemléltet rámutatás helyett. Annál is inkább fontos ez, mivel a problémáról már sok művész — legérvényesebben, legtömörebben Kondor Béla — szólt. Fenti hiányok bizonnyal kiküszöbölhetők, de így, a hiányosságokkal együtt is szólhatunk arról, milyen eredményeket mondhat magáénak a tizennégy helyen kiállított kollekció: valóban reprezentálja a mai magyar grafika középnemzedékeit, hogy ez a kép a további ismeretek megszerzésének alapja lehet. Megtudhatják-e a nézők, milyen az egyes technikák egymáshoz való viszonya, népszerűsége? A kiállítás szerint a rézkarc egyértelműen vezet. Bizonyos ez? Fontosabb kérdés — közművelődési és kereskedelmi szempontokból —, hogy milyen színvonalú képek reprezentálják az egyes művészeket. Fenti jelzések után hadd emeljem itt,ki Bálványos Huba Andantéját, melyen ironizáltan,kedves öreg férfiangyal kitárt karjai alatt megszületik az ember, Gyulai Liviusz Krúdy illusztrációját, Stettner Béla rendezetlenségben vergődő madarakat és embert ábrázoló lapját, s az egészen fiatal Kovács Tamás Északi történetét. Nosztalgiája, emberségigénye kitűnő technikával párosul. Csak ne elégedjen meg önmagával, tudjon többet kívánni a gondolatokat, a megfogalmazást illetően. Valahogy így tetszett a kiállítás egésze is: nem állni meg itt. Két grafikai hét, két egyéni kiállítás között is csak jó műveket. Mert nem az a jó, ami modern, hanem az a modern, ami jó. S a jó az ami lényeges dolgok lényegét mondja el. Szabó Ernő HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1974. OKTÓBER 10.9