Hajdú-Bihari Napló, 1974. október (31. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-10 / 237. szám

r- A RÁDIÓ MELLETT HÁTTEREK (Amikor a hátterezés hátrány) Ónody György nem feltétlenül a legismertebb külpolitikai újságíró, de feltétlenül a legtájékozottabb és legkulturáltabb kommentátorok egyike. Elemzőkészsége különösen a közel-keleti témákban nyilvánul meg és­­ kellemes hangja, élőbe­szédszerű előadásmódja révén — a rádióban érvényesül igazán. Az iménti két mondatot voltaképpen többször is leírtam már, most sincs okom az ellenkezőjéről tudósítani az olvasót, mégis ... A csalódás ta­gadhatatlan, ha nem is feltűnő. Persze, tagadhatatlan az is, hogy Az ankarai szín — amelyben a ki­tűnő rádiós a ciprusi válság török­­országi fejleményeiről számolt be — árnyaltságával, oldottságával ez­úttal is kirítt a külpolitikai hely­zetértékelések közül, a kétrészes műsor mégis másodközlésként ha­tott. Nyilván azért, mert szerzőnk vagy későn­ jutott ki Elő-Ázsiába, vagy későn írta meg élményeit, vagy pedig — erre gyanakszom leginkább — a műsorszerkesztők túl későre időzítették az idejeko­rán elkészített sorozatot. S erre a jelenségre érdemes felfigyelni, már csak azért is, mert nem először ta­pasztaljuk, hogy az este tíz után su­gárzott — egyébként többnyire színvonalas —­ külpolitikai soroza­tok olykor dezaktualizálódnak. Ez­zel is magyarázható, hogy a hely­színen járt rádiós hiába dúsította­ hangfelvételekkel, helyzetfestő szí­nekkel korántsem érdektelen fej­tegetéseit, a hátteret jórészt ismer­tük már a napilapokból, a Magyar­­országból, a tévé és a rádió elemzé­seiről nem is szólva. Bizony, néha nem ártana a frisseség, a rugal­masság; az, ami izgalmassá teszi egy-egy külföldi — és nemcsak nyu­gati országbeli — adó kommentár­jait. (Amikor a háttérnek nincs je­lentősége.) Ezúttal például annak, hogy fenegyerek-e Latinovits avagy sem. Lehet, hogy az — legalább­is összeférhetetlen hírét költik —, engem, megvallom, mégis elsősor­ban az érdekel, amit­ produkál. Márpedig rádiószereplései is arról árulkodnak, hogy nagy színésszel van dolgunk. (Erről egyébként ha­marosan ismét meggyőződhetünk, két hét múlva sugározza a rádió a Faust sztereováltozatát, amelyet Latinovits Zoltán játéka avat ese­ménnyé.) Esemény volt egyébként múlt csütörtöki előadóestje is. Igaz, a Minden szót újra kimondani ... cí­mű összeállítás nem a hangszige­telt stúdióban, hanem „csak” egy szentesi kultúrteremben hangzott el, de aligha a rádiósok ellenére. Sőt, éppen az a valószínű, hogy ők voltak a kezdeményezők. A vers­mondónak is nagyszerű színész mellett, tehát a szerkesztő Dorogi Zsigmondnak is köszönhetjük ezt az emlékezetes estét. És a többit is . . . Elvégre nincs hónap, amikor ne közvetítenének irodalmi összeál­lítást a Tisza menti kisvárosból. Fo­galmazhatnám akár úgy is, hogy a művelt lokálpatriótáiról ismert Szentes szerény művelődési köz­pontja a budapesti rádió egyik legizgalmasabb szellemi műhelyévé nőtte ki magát. Gondolom, a vál­lalkozó szellemű rádiósok nem vár­nak a buzdításra, de azért csak idejegyzem: várjuk a folytatást. (Amikor a történelmi háttér sok mindent megmagyaráz.) Amíg Páskándi Géza Kolozsvárott élt, őt tekintették a roomániai magyar iro­dalom legjelentősebb drámaszerző­jének. Amióta repatriált Magyar­­országra, azóta alighanem Kocsis István az utód. Mindenesetre a Kecskeméti Katona József Színház már évekkel ezelőtt fölismerte a fia­tal író értékeit, hiszen gyors egy­másutánban két darabját is mű­sorra tűzte. A rádiósokat dicséri, hogy mindkét előadást — a Bolyai János estéje című monodrámát és A korona aranyból van című tör­ténelmi, drámát — hangszalagra vették és sugározták. Emlékezhe­tünk rá, a megöregedett matemati­kust Piróth Gyula jelenítette meg, olyannyira hitelesen, hogy csupán hallgatva is teljes élményt nyújtott. A­ folytatás, amelyet szombaton este hallottunk, Stuart Mária ürü­gyén tulajdonképpen a hatalom és az egyén viszonyáról szólt. Azt hi­szem, ennél általánosabban nehéz lenne megfogalmazni egy történel­mi dráma, ha úgy ,tetszik, a min­denkori történelmi dráma lénye­gét, félő azonban, hogy részletesebb elemzésre — legalábbis egy rádió­­kritika keretében — nincs lehető­ség. Zöldi László Városrekonstrukció és történelmi adottságok Beszélgetés Had­on­ Pállal, Debrecen főépítészével Aligha van olyan magyar város, amelynek arculata annyira megvál­tozott volna az utóbbi években, mint Debrecené. Épültek új városok, mint Dunaújváros, Kazincbarcika, születtek új városrészek, mint az Uránváros Pécsett, ám Debrecenben a belvárost alakítják át, itt épülnek az új lakónegyedek. Debrecen új­jászületik, régi képét lassan csak emlékeink őrzik meg. Sokszor fájó szívvel búcsúzunk a megszokott, régi épületektől. Pedig Debrecen fejlődésének üteme sürgetően meg­követeli a város újraépítését. Már régebben megszületett az a kon­cepció, amely visszavonhatatlanul átformálja a város képét. Mi ma­rad meg a múltból? Hogyan formá­lódik át a város? Nem vész-e el a „történelmi Debrecen” a bontások és az új építkezések lázában? Ezek­re a kérdésekre vártam választ, amikor felkerestem Radnai Pál fő­építészt. — A meglevő városok, így Deb­recen rekonstrukciója abban tér el az új városok építésétől, hogy a jövőben megszülető város létreho­zásának lehetőségeit és építésének ütemét nagymértékben befolyásol­ják a meglevő történelmi adottsá­gok. A tervezett épületek helyét je­lenleg más épületek és létesítmé­nyek foglalják el. Ez megszabja a tervezés lehetőségeit az intézkedé­sek jellegét, a megvalósulás üte­mét. A rekonstrukció csak akkor jár eredménnyel, ha a városrende­zési terv a város minden adottsá­gát figyelembe veszi. Ez azt jelen­ti, hogy Debrecenben a bontások ütemét és mértékét szinkronban kell megtervezni az új létesít­mények építésével, messzemenően figyelembe véve a történelmi adott­ságok megóvását, s a városfejlesz­tés alapfeltétele a színvonalas re­konstrukciós terv. — Hogyan döntik azt el, hogy melyek azok a történelmi adottsá­gok, amelyeket a rekonstrukció so­rán figyelembe kell venni? Mi a véleménye arról, hogy a közel­múltban hozott döntések egy ré­szét Debrecen lakosai kifogásol­ják? — Az ezzel kapcsolatos döntése­ket egyrészt maguk a létesítmé­nyek, másrészt a városrész, illetve a város teljes rendezési terve ha­tározza meg. Egy-egy épület, vagy épületcsoport megmaradása és be­illeszthetősége az új városképbe, függ az épület műszaki állapotától, művészi, szellemi értékétől, de függ attól is, hogy a rekonstrukció­nak milyen hatása van a vizsgált épületekre. Ezek elemzése után úgy vélem, helyes döntések születhet­nek. Figyelembe kell venni a la­kosság véleményét, mint egy szem­pontot. De csak a tervezés idősza­kában, később már nem. Ezért az alapvető kérdéseket jó lenne megfe­lelő fórumon ismertetni a lakosság­gal, s a lakosság véleményét is fi­gyelembe venni. De hangsúlyo­zom, ez is csak egy szempont le­het. Ilyen bonyolult kérdésben nem lehet szavazás útján dönteni. Mert abszurd dolog lenne rossz döntéseket hozni azért, mert azt a lakosság egy része megszavazta. — A debreceni városrekonstruk­ciós tervnek vannak-e sajátos vo­násai, s ha igen, melyek ezek? — Debrecen jelenlegi belterüle­tén jelentős építészeti tartalékok vannak, amelyek ma indokolt nagy intenzitású beépítést tesznek lehe­tővé és szükségszerűvé. Annál is inkább, mert a megépített létesít­mények egy része is avult. Jelen­legi állapotában nem felel meg az urbanizáció követelményeinek. A lakosság számszerű növekedése, a város létesítményeivel szemben tá­masztott mennyiségi és minőségi szükségletek egy rendkívül merész és dinamikus városrekonstrukció megvalósítását teszik indokolttá. Ennek értelmében a belvárost öve­ző kertségek nagy részét többszin­tes lakóházakkal építjük be. Ezzel párhuzamosan a belváros avult, s nagyrészben földszintes épületeit folyamatosan le kell bontani, s új, többszintes lakóházakkal kell fel­váltani. A városközpontot és a ki­jelölt alközpontokat alkalmassá kell tenni új, közösségi épületek építésével a megnövekedett igé­nyek kielégítésére. A motorizáció rohamos fejlődése a közlekedési lé­tesítmények (utak, felüljárók, par­­­kolók) gyors ütemű fejlesztését kö­veteli meg. Ezt a meglevő utak át­­építésével, illetve új utak létreho­zásával lehet megoldani. A Csapó utca, Rákóczi utca, Burgundia ut­ca, Tanácsköztársaság útja, Simo­­nyi út, Hunyadi utca át-, illetve megépítése is ezt a célt szolgálja. Ez az egyetlen módszer még, ha sok épület bontásával jár is. Nem nél­külözheti a távlati terv a zöldterü­letek bővítését, újak létesítését. A közmű- és energiahálózatok számá­ra is megfelelő helyről kell gondos­kodni. Fokozott gondot kell fordíta­ni a Nagyerdőre is. A fent említett problémákat a jelenleg mezőgazda­­sági jellegű épületek hasznosításá­val tudjuk megoldani.­­ A IV. ötéves tervben megva­lósult városrekonstrukcióban meg­ítélése szerint mennyiben sikerült az értékes történelmi adottságokat beilleszteni az új városképbe, eset­leg átfogalmazva újjáteremteni? — A kérdés pontos, mert csakis az értékes történelmi adottságokat szabad megmenteni, kibontakoztat­ni az új város tervezésénél. Néhány példával szeretném bemutatni az elért eredményeket. A tömeges, többszintes lakásépítésekre olyan helyen került sor, ahol az új lakó­negyedekhez közel sokrétű ellá­tást biztosító épületek vannak. Így, a Béke—Kossuth—Burgundia ut­cai terület, vagy a Darabos—Beth­len utcai lakónegyed, vagy az új Csapó utca rendkívül közel van a város központjához. A Dobozi-la­kótelep pedig, a város egyik alköz­pontjához, a Bocskai térhez van közel, ahol különféle szolgáltató egységek, mozi, étterem, eszpresszó állnak a lakosság rendelkezésére. A Csapó utcán és a Kossuth ut­cán az új épületek alsó szintjén üz­leteket helyeztünk el, alkalmazkod­va ezeknek az utcáknak a történel­mileg kialakult üzletutca jellegé­hez. De az új piac építése is a régi helyén kezdődött meg, így a tér megőrzi eredeti funkcióját. Az új kultúrcentrum építése a Déri Mú­zeum és a Református Kollégium közelében épül, utalva a két léte­sítmény és a város e területének kultúrtörténeti szerepére. Az Egye­tem tér közlekedési rekonstrukció­ja is egy történelmi adottság telje­sebb kibontakozását eredményezi. A Kossuth Egyetem neobarokk stí­lusú épület, az előtte átmenő út elválasztotta a hasonló stílusú na­gyon szép parktól. Az út most el­kerüli a parkot, s így a Debrecenre oly jellemző két létesítmény, az épület és a park szerves egységet alkot. A műemlékjellegű és város­képi épületek tatarozása is része a rekonstrukciónak.­­ A már meglevő, vagy még most készülő rekonstrukciós tervek­ben következetesen megvalósul-e a TV. ötéves tervben megkezdett kon­cepció? — Igen, sőt teljesebben. A belvá­ros területére vonatkozó terveink­hez településtörténeti vizsgálatok készülnek. A tervezők számára alapkövetelmény, hogy minden meglevő, vagy már elpusztult, de valamilyen módon újjáalakítható történelmi adottságot mentsenek át a jövőbe. Törekedjenek arra, hogy a történelmi adottságok építésze­tileg újrafogalmazva jól szolgálják a jövő városlakóit mind funkcioná­lis, mind szellemi vonatkozásban. Egyéni, sajátos jellegű, nem mono­ton, uniformizált környezet kialakí­tásával formálják meg Debrecen uri arcát. Az épületeket nem lehet megmenteni, de a településtörté­neti értékeket igen. Ilyen terv például a Rákóczi ut­ca—Csapó utca—Árpád tér—Nyíl utca által határolt terület rekonst­rukciós terve. E terv szerint meg­marad a történelmileg kialakult utcahálózat és faállomány egy ré­sze. Debrecent az elmúlt száza­dokban körülvevő árok és palánk egy része fölött gyalogtengelyt terveztek, a gyalogtengely végén létesülő parkban pedig egy kis sza­kasz teljes kiépítését lehet megva­lósítani. A régi Szent László­falva centruma (Szappanos—Kölcsey— Kazinczy utcák által bezárt terü­let) jelenlegi beépítési módja meg­marad. Ide mintegy ötven földszin­tes üzlettel, műhellyel ellátott épü­let kerül kisiparosok részére. A házak a régi debreceni cívisházak modorában épülnek. Így ez a te­rület megőrizheti a debreceni kéz­művesipar egykori jellegzetes tele­püléstörténeti hagyományait. Úgy gondolom, hogy a válaszok egyértelművé teszik a városrende­zési terv fő célkitűzéseit. A régi Debrecent bontani kell, de nem mindegy, hogy hogyan, és az sem mindegy, hogy a régi helyén mi­lyen új város születik. Mert ennek a városnak sok-sok generációt kell szolgálnia. Azt hiszem, a település­­történeti értékek átmentésével sa­játosan új, de a régit magában hor­dozó modern nagyváros formálódik az ezredforduló tájára. Mert az el­gondolás, úgy hiszem, országos vi­szonylatban is egyedülálló, s ha minden a tervek szerint valósul meg, akkor nem kell félnünk az új lakótelepek fojtogató monotómiá­­jától, s az új Debrecen is lesz any­­nyira jellegzetes, mint a régi volt. Filep Tibor MAI MAGYAR GRAFIKA KIÁLLÍTÁS A MEDGYESSY TEREMBEN Mai magyar grafikát bemutató kiállítást láthatunk az országos grafikai hét keretében a debreceni Med­­gyessy Teremben — huszonhét művész egy-egy alkotá­sát. Ennyi alapján nehéz a nézőnek képet alkotni a magyar grafikáról, de nehéz helyzetben van a rendező — a Képcsarnok Vállalat is —, amikor a kiállítható művek kis számából eredő hátrányokat vállalva, főleg közművelődési céllal, grafikánk bemutatására vállal­kozik. Az országos grafikai hét közművelődési célját hangsúlyozza ugyanis Zombory György, a Képcsarnok Vállalat propagandaosztályának vezetője, s a kiállítás megnyitója, Székelyhídi Ágoston is. Abban a bőségben, amely a mai magyar grafikát jellem­zi, eleve nehéz helyzetben van a válogató. Az idősebb művészek — Bálint Endre, Barcsay Jenő, Martyn Ferenc nyomdokain ugyanis az ötvenes évek végén új, a grafikai élet képét gyökeresen átalakító nemzedékek indultak meg Kondor Béla, Csernus Ti­bor és mások vezetésével. Az avantgarde és a szocia­lista humanizmus találkozása a szürrealisztikus, az expresszív, a groteszk megjelenését eredményezte, s a folyamat tart, egyre kiforrottabb, elkötelezettebb szemlélettel. A kiállítás tehát — néhány kivételtől eltekintve — az ötvenes, hatvanas években indult nemzedékeket mu­tatja be. Sajnos néhány nagy hibával: nem szerepel pél­dául Feledy Gyula, Gross Arnold, Lakner László, Würtz, Ádám, de azok, akik itt vannak, valóban grafikánk legtehetségesebbjei. Milyen tendenciákat mutat ez a kiállítás? Először is talán azt, hogy a művek egyre el­­vontabbak lesznek, egyre több jelképet hordoznak, közvetlen jelentésüknél mélyebb, többrétegűbb mon­danivalót. Ilyen Sziráki Endre Radnóti illusztrációja, Kovács Tamás Északi története, Raszter Károly, Bál­ványos Huba, Rékássy Csaba, Stettner Béla alkotása. A kiállítás legtöbb darabja nem igyekszik közvetlen élethelyzetet venni témául, hanem erkölcsi, gondolati tartalmakat jelez, fejez ki; nem történetet mond el, hanem állást foglal a folttal és vonallal a jelenségek mögé mutatva. Vannak azután, akik — legalábbis itt — a népművészet motívumkincsére építve, abból elvonatkoztatva a kellemességre, szórakoztatásra törekednek — mint Kass János, Hincz Gyula itt kiál­lított műve. A harmadik csoport a „természetelvűek", ide Szűts Miklós, Nyári Lóránt, Hertay Mária, Varga Nándor Lajos és Aszódi Weil Erzsébet tartozik — ők a táj egy-egy részletét tömörítik, komponálják egység­gé. Az irányok persze tovább bonthatók, mert mást és másképpen fejez ki az egyaránt szürrealisztikus esz­közökkel dolgozó Kovács Tamás és Gyulai Liviusz. Úgy érezzük viszont, hogy a harmadikként jelzett irány — ha népszerű is — nem foglal el olyan jelen­tős helyet a perspektívákat tekintve, ahogyan azt a rendezők közművelődési és kereskedelmi céloktól ve­zetve érzékeltetik. Örvendetes viszont, hogy a határozott mondaniva­ló inkább szűkszavúnak tűnő fogalmazásban jelenik meg. A túlkomponálások — mint Barczi Pál Petőfi il­lusztrációja, Kondor Lajos Tavasza, Kovács Imre légi­parádéja — bizonytalan szándékot mutatnak. Kovács Imre képén elvész az ironizálás tárgya az apró motí­vumok között. Csohány Kálmán leheletnyi Virág és kövek-je, vagy Raszler Károly Gyökerek-je viszont kevés motívummal, de a vonal vastagságát, görcsössé­­gét vagy könnyedségét felhasználva komponál. Az át­­gondoltság látszólag zsúfolt képet is feszessé tehet, mint Rékássy Csaba flamand festőket idéző Dardalos és Ikaros­a. Kevéssé vettük észre ezt a tömörséget a nem rézkar­cok esetén. (Nyugodtan írhattunk volna linómetszetet, mert fametszetet, litográfiát a kiállítás nem mutat be.) Molnár Gabriella groteszk, szinte a Shakespeare-kort érzékeltető Színháza például kívánja is az oldottsá­­got, ugyanígy Szabados Árpád Réka meséi című linója is. De Gácsi Mihály Fizikai kísérletéről — mely a hu­mánum mellett, az elgépiesedés kegyetlensége ellen szól — úgy érezzük, túl sokat szemléltet rámutatás he­­­­lyett. Annál is inkább fontos ez, mivel a problémáról már sok művész — legérvényesebben, legtömöreb­ben Kondor Béla — szólt. Fenti hiányok bizonnyal kiküszöbölhetők, de így, a hiányosságokkal együtt is szólhatunk arról, mi­lyen eredményeket mondhat magáénak a tizennégy helyen kiállított kollekció: valóban reprezentálja a mai magyar grafika középnemzedékeit, hogy ez a kép a további ismeretek megszerzésének alapja lehet. Megtudhatják-e a nézők, milyen az egyes technikák­­ egymáshoz való viszonya, népszerűsége? A kiállítás szerint a rézkarc egyértelműen vezet. Bizonyos ez? Fontosabb kérdés — közművelődési és kereskedel­mi szempontokból —, hogy milyen színvonalú képek reprezentálják az egyes művészeket. Fenti jelzések után hadd emeljem itt,ki Bálványos Huba Andantéját, melyen ironizáltan,kedves öreg férfiangyal kitárt kar­jai alatt megszületik az ember, Gyulai Liviusz Krúdy illusztrációját, Stettner Béla rendezetlenségben vergő­dő madarakat és embert ábrázoló lapját, s az egészen fiatal Kovács Tamás Északi történetét. Nosztalgiája, emberségigénye kitűnő technikával párosul. Csak ne elégedjen meg önmagával, tudjon többet kívánni a gondolatokat, a megfogalmazást illetően. Valahogy így tetszett a kiállítás egésze is: nem állni meg itt. Két grafikai hét, két egyéni kiállítás között is csak jó műveket. Mert nem az a jó, ami modern, ha­nem az a modern, ami jó. S a jó az ami lényeges dol­gok lényegét mondja el. Szabó Ernő HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1974. OKTÓBER 10.9

Next