Hajdú-Bihari Napló, 1975. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

1. Debrecen alatt Áprilisi szélben zörögve remegő tavalyi tengeri, ágyúk, kilőtt tankok, hernyótalpuk alatt törvények és rangok. Lövésüktől már nem reszket a levegő. Az élet ütemét verő vonat után bámulnak sötéten, szégyenkezve, bután. 2. Aranybika Nagy volt a viadal... Hol a torreádor, akit most beszakadt szép homlokod vádol? A puszta s a lusta sok ház itt, a nyájad, igazán hiszi-e, hogy a sarat álltad? A tavaszi napban ami fény nem fér el, az mind rád zúdul most, hogy behintsen vérrel, s te csak állsz komoran, a remegő, sápadt utcaporban vágva irdatlan kőlábad, és nézel előre ... Mit ellep a por most, a nagy magyar pusztán te álmodsz egy m­ás kort, lázasan álmodsz egy véknyabb­ botú pásztort, és kuruzslók helyett végül már egy orvost. 3. Alvó Debrecen Éjszaka volt... Ki látta, ki látta a pokróccal takart ablakokat? A plafonról hullott a vakolat, s ép gyermeket hozott a világra egy anya egy városvégi házban. Tavaszi szél birkózott a fákkal, nagy pelyhekben hullt a barackvirág, puskaporral volt tele a világ, s fukarkodott az éj a világgal. Ki hallotta, ki látta, ki látta? Ki látta, e gyermek apja hol van? Átkozhatja-e még háborút? Vagy ... puha-e a föld, mely ráborult, s megöleli-e legalább holtan? Gyermek sírt egy városvégi házban, s te aludtál, álmodtál, Debrecen. Álmodtad, hogy nem leszel mostoha, s számadóid kegyetlen ostora többé már nem csattan el... Csendesen hulldogált a barackfák virága, s pirkadt lassan ... Ki látta, ki látta? Síró gyermek és alvó Debrecen, lesz-e aki álmotokba lessen, s amit meglát , bele is kiáltsa e puskaporszagú nagyvilágba? "Kovács Vilmos kárpát-ukrajnai költő, aki a Szovjet Hadsereg katonájaként részt vett a magyarországi har­cokban. KOVÁCS VILMOS*: DEBRECENI KÉPEK 1945-BŐL­RŐL SARKADI IMRE. A Hortobágyon Egy óra telt el, megjelent egy né­met katonai autó. Jött vele egy ma­gyar százados, egy SS-katona meg egy SS-őrmester. Veres István addig nem tudott egyebet tenni, evett meg ivott. Ahogy megjöttek a katonák, oda­ment megint Bujdosóhoz. — Na, öreg, most mán osztán ab­ba lehet hagyni a játszadozást. — Nem baj, tekintetes úr. Jön, aminek kell, hogy jöjjön. — Elviszik magát, összetörik, meggyomrozzák ... a ménes csak to­vábbmegy. Hát mit kell itt még hősködni? Én már csak több em­ber vagyok, mint kend, én se tehe­tek semmit. Nálam nagyobbak se. — Lehet, uram. Meglehet. De hát, én már csak így döntöttem. Oszt csak arra kérem, hogyha ba­jom esne, hát gondoljon néha a két kis családomra. De ha nem, hát az se baj. Rossz pénz nem vész el. Majd eldajkálja őket a puszta. S megkeményítette a derekát a kis szikkadt csikós, és kihúzta ma­gát, nagyobb lett, erősebb lett, mint volt, meghúzogatta a baju­szát, levette a kalapját, és az ing­ujjával megtörölgette, mintha la­kodalomra menne. Odajött hozzá a százados, miután Veres István elmondta neki két szóval a tényállást. — Hajlandó indítani? — Alassan jelentem, százados úr, nem vagyok hajlandó. — Akkor átadom a németeknek. — Akkor csak tegye a kötelessé­gét, százados úr. Tegye meg min­denki a magáét. Az SS-őrmester közben odajött, félretolta a századost, szembeállt a kis öreg csikóssal. Kicsit lefelé ha­jolva kellett vele beszélni, mert ala­csony volt a pásztor és magas a né­met, szép szál, jegenye termetű, karcsú, szőke legény, messze néző, hideg, kék szemekkel. Nézte egy pillanatig, aztán egy villámgyors, szemmel alig követhe­tő mozdulattal az arcába csapott nyitott tenyérrel. A százados össze­húzta a szemét, tetszett neki az ütés, a németben azonnal felismer­te a szakértőt. Bujdosó András megsápadt az ütéstől, aztán kigyúlt az arca, meg­nyalta vértelen ajkát, és kihúzta magát jobban. — Ez is megvolt — mondta. A két fiú ott állt vagy öt lépés­re. Távolabb meg az öt bojtár. Azok is csak álltak, nézték, hogy mikor kell botra kapni. Vagy hogy sor kerül-e rá egyáltalán. Vagy mi lesz? Veres István meg káromkodott, köpött egyet. Aztán ráordított a számadóra. — Térj észre, András, az apád istenit, mer ... mer ... De olyan vértolulása lett, hogy elhallgatott, mert attól félt, mind­járt megüti a guta. Csak a szeme táncolt vérben, hogy te jóisten, hát ezt adtad, keserves úristen, ezt csi­náltam, ezt nézem, maskarává, pi­szokká, ronggyá tetted az embert. szág, Magyarország.0 (RÉSZLET) — Egy percet ad, hogy indulja­nak — tolmácsolta az őrmester sza­vát a százados. — Megmondtam, százados úr. Nem. — Miért nem? Bolond maga, em­ber? — Az is lehet, százados úr. Bo­lond vagyok, az is lehet. Meglehet. — Mi baja magának, ember? — Énnekem semmi már, száza­dos úr. Semmi nincs, nem is lesz. Csak a ménes, az el nem megy. Meg én se vele. Meg senki. Mer az ide­tartozik a pusztára, oszt elpusztul, ha elviszik, meg én is, ha odébb megyek, hát mán jobb itt akkor in­kább. Az őrmester leengedte a karórá­ját, amin mérte a percet, hanyag mozdulattal előhúzta a pisztolyát, s kétszer mellbe lőtte Bujdosó And­rást. A kis, szikkadt ember össze­esett egy hang nélkül, nem is moz­dult többet, meghalt mindjárt. Aztán kiadta a parancsot, ijedtek voltak az emberek és hallgatagok, egy szót se mertek szólni, feldob­ták a nyergesekre a nyerget, a mál­­hásokra a hirtelen felszedett cók­­mókot, egy óra múlva kibontotta a karikását a számadóvá előlépett bojtár, és megindult a ménes Pol­gár felé. — Na, gyertek — mondta akkor Veres István a két fiúnak, a meg­ölt Bujdosó András két fiának. — Gyertek. Apátokat bevisszük Deb­recenbe eltemetni. Városi ember volt... szolgálat közben... Na, a keservét, gyertek. S a kocsissal feltették a halott csikóst a város kocsijára. Hátra az ülésre, félig fekve, félig ülve. Ura­san ült volna, ha a szája, az álla nem fittyen úgy félre. A két gyerek nem szólt semmit. Bálint szorította a száját, nézett maga elé, aztán egyszerre csak nyi­­hogott, vinnyogott egyet, csordult a könnye. János ránézett. — Ne ríjj — mondta. — Ne bőgj, mer ... mer szájon váglak. S megrántotta a vállán a szűrt, megfogta az öccsét, hátat fordított a tanácsnoknak, indult délnyugat felé, Szoboszló felé, haza. A hátuk mögött halkult a megindított ménes dobogása, lassan el is tűntek, el­nyelte őket a puszta pora, a hangju­kat is, a színüket is, nem maradt ott semmi és senki, csak Bujdosó András a kocsin fekve holtan és a kocsis, Veres István, aki csak né­zett maga elé s a távozó két fiú után, s aztán ránézett az öreg csi­kós holttestére is. Nagy csend volt, s érezte a nagy csendben ez a min­dig keservesen vidám, birkaerejű ember, hogy meghalt itt más is, vég­érvényesen és visszavonhatatlanul, nemcsak Bujdosó András. Meghalt itt az egész világ, minden, ami ne­ki jóízű volt, kedves volt, szolgálta és szórakoztatta — az egész ország, annak is vége — gondolta nagy ne­­kikeseredettséggel, és indult, hogy leigya magát a hortobágyi csárdá­ban, de immár a sárga földig, az eszméletlenségig, a felejtésig, hogy oldódjon benne a céltalanság gör­cse, ami úgy szorította a szívét, hogy majd megfojtotta, mert hiszen látja ilyenkor az ember, egy-egy pillanatban, hogy nem is volt értel­me annak, hogy született és élt. A két fiú pedig ment egymás mellett, csendben, hang nélkül, sé­­tálós, kényelmesnek látszó léptek­kel, ami azonban sosem csökken, sosem fárad, s idők múltán eszi a kilométereket, mint a tűz. Sötéte­désre beértek Szoboszlóra, levették az ereszaljáról a kulcsot, kinyitot­ták a penészszagú házat, amiben három éve, az anyjuk halála óta úgyszólván soha senki se lakott , bementek, leültek, néztek a földre. János időnként köpött is egyet a döngölt földű padlóra, mintegy azt jelezve vele, hogy most már ő a felnőtt, ő a férfi, és az övé minden gond, baj, kín és az egész élet. Hogy mi lesz? Ki tudja azt. Nem is gondolkozott rajta. Bálint aztán később, este, amikor már éhes is volt, szokatlan is volt a nagy, hosszú, mozdulatlan ülés, megint sírni kezdett, hang nélkül, csak apró, vinnyogó hangokkal, mint a kiskutya, ha fél, s könnye se volt, csak szorongó elkeseredé­se. — Ne ríjj! — mondta megint Já­nos. — Ne ríjj, ha mondom! — Nem... nem ríjok... — Bajunk nem lesz. — Édesapám — nyögte, hüppögte a kicsi. — Ne ríjj, mer fel nem támasz­tod! — Vége... oda van... — Mondom, hogy hallgass! — Hát nincs már nekünk sen­kink, Jani. — Van. — Ki? Ki vóna? Senki sincs. — Ne félj csak ... az egész pusz­ta ... Azért a csak a miénk ... épp­úgy, ahogy eddig. Akadozott a nyelve, ki is ment az udvarra a kúthoz, hogy igyék egy korty vizet, mossa le a szájpadlá­sáról a keserű ízt ,­s akkor lát­ta, hogy közben elfoglalták már Szoboszlót, észre se vette, meg se hallotta, látta eddig, csak most, ahogy ott vágtatott végig az utcán egy kozák század, piros sapkával, nagysörényű lovakkal, rövidvágtá­ban, hónuk alatt a géppisztoly. — A csudába... — nyílt kerek­re a gyerek szeme. Vérbeli csikósgyerek volt, azt nézte mindjárt, legelsőnek, hogy ülnek ezek a lovon. — Akárcsak én — gondolta. — Majd olyan jól. Aztán eltűnt a század a szeme elől, csak a pora maradt ott, len­gedezett, ritkult, az is eloszlott, s a katonák mentek, hogy telje­sítsék, amit Bujdosó János tizen­három éves kis csikósfiú vigasztalá­sul mondott éppen az előbb az öccsének, hogy apjuk helyett ap­juk legyen a puszta és az egész or­ HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1975. ÁPRILIS 4. |p» Harminc || 1944. október 17. Berettyóújfalu felszabadult. ^ Király Gergely, a Bihari Termelőszövetkezetek Területi Szövet- 5­­.v­ségének elnöke, a berettyóújfalui Dózsa Termelőszövetkezet elnöke­­ máig folyamatos múltat, történelmet idéz. — Nem őrzi alapokmány, hivatalos okirat sem az elhatározást, 88­8’ sem a dátumot. Krónikákba se került bele azoknak a napoknak a Soj­k története. Ha azt mondom, nehéz napok voltak, azzal még nem mondtam semmit. Szerszám, jószág, kenyér nélkül maradt a falu. SS : De élni kellett. A nagybirtokokat még őrizték a múltat visszaváró SIS - remények, a kezdeményezéseket állandó támadások érték. — A közösség mégis megalakult. — Inkább az ésszerűség, mint a tudatosság diktálta, mit kell ten-­­­ee­nünk. A nagybirtokok feloszlottak, a 2200 holdat kitevő Lónyai-, Ba- 8a­logh-, Jóna-, Tisza-, Réti-birtok a nincsteleneké lett. De ahhoz, §8 «S, hogy termelni tudjunk, össze kellett fognunk. Volt aki hitt az új­ 8$ S- ban, volt aki nem. A cselédemberekkel nehezebben értettünk szót. " No.. Akkor ősszel már 150 hold búzát vetettünk. Év végéig összeálltunk. §8 ^ És 1945. január 1-én megalakult az ország első mezőgazdasági kö­ S­­zössége, a berettyóújfalui őstermelő szövetkezet. Ha egészen pontos­an akarok lenni és jól emlékszem, a dátum január 5-e volt. 8. — Mit jelentett ez akkor, abban az időben? — Nem volt veszélytelen vállalkozás. A párt — akkor még Bihar 88 SS megyei bizottsága — adta a biztatást, a segítséget. De az sem sok $8 volt, hiszen magunkra utalva, példa nélkül csináltuk, amit kellett.­­ Támadás, reakciós nyomás viszont annál több ért bennünket. A „kol- 5 §8 hozosítás”, a „csajkarendszer” volt az ellentábor leggyakrabban 88 Sfc hangoztatott, rémhírekre alapozott vádja. — Hogyan fogtak hozzá? — Most, ha visszagondolok, hogy pár jószág, három gép jelentett xnd­­ te a mindent, azokkal kellett megmunkálni a földet. Csak annyi I­SS termett, amennyi vetőmagnak elég volt. Takarmány is épp hogy 88 jutott az állatoknak. A traktorokat a szovjetektől kaptuk, itt ma­ , és radtak. 28-as, G—35-ös és K—55-ös „Hofferek”, ma már csak kör- á­­­mos traktorként emlegetik ezeket. A legnagyobb gondot az üzem-­­ anyag jelentette, nem volt miből vásárolni, nem volt pénz. Még ma , Ss is szójárás a községben a „zöldhitel”. Abból éltünk. A hitelszövetkez ;­­­zet minden bevetett hold földre egy mázsa búza értékű hitelt folyó- t­o­sított. Ez volt a szövetkezet „üzemanyaga”. — Aztán jött a földosztás. — Maga a szövetkezet végezte, ’45 márciusában. Földhöz jutottak­­ a nincstelenek, az egykori cselédek. Az uradalmi cselédlakásokban­­ élők nem hagyták el otthonaikat, földet kaptak, tagok lettek. Rak-­­­tárakat, műhelyeket foglaltunk, átmentettük a helyzetet. A cseléd-­­ sorban élők valamennyien a gazdálkodáshoz jól értő emberek vol­­t­ak­tak, a föld, a munka szeretete pótolta a hiányosságokat. — Hogyan végződött az első év, a próbaidő? — A gyűlésen, ahol számba vettük az eredményeket a reakció­­ ; támadása ellen már volt ellenérvünk, a jó, a közös munkájából szár­­s­l­mazó termés. Megküzdöttünk érte. Alkatrészért vonattetőn utaztunk , s­ Pestre zsákokkal, papírok, bélyegző, pénz nélkül. A minisztériumban i­s még a volt gazdatisztek ültek. Egy nyilatkozat ellenében — hogy­­ majd a termésből fizetünk — mégis sikerült megszerezni, ami kel- t’11 . lett. De lehetne sorolni a nehézségeket, melyeken a magunk erejéből­­­­ kellett úrrá lennünk. — Mi volt a következő állomás? — Amikor megalakultak a földműves szövetkezetek. Addig tu- t ,t­lajdonképpen a közösségünk a levegőben lógott, jogi alapok nélkül. J 18 A gazdaság akkor a szövetkezet szárnyai alá került. A gabonabe­­i­­­gyűjtés, a termelési hitelek intézése, az akciós állatvásárlások jelen- 1­en tették a segítséget. — Mikor lett a közösségből termelőszövetkezet? — Ennek az alapokmánya már ott lóg a falon, rajta a dátum: $8­­ 1948. október 1. A közös gazdálkodás legfejlettebb formája, a hár-­­ más típusú termelőszövetkezeti csoport, a Dózsa TSZCS megalaku- 1a- tását jelzi. Törvényesen, engedéllyel, a szabályoknak megfelelően 38 kezdett gazdálkodni a 38 alapítótag a 700 holdas közös területen.­­ A gyarapodás évei következtek, egyre másra léptek be az új tagok,­­­­ növekedett a földterület is. 1956-ra már másfélezer holdon gazdál- Sl­kodtunk, a taglétszám pedig 150-re növekedett. 8. — Az ellenforradalom idején Újfaluban az egyetlen „bázis” a Dó­ri­zsa Termelőszövetkezet volt. — Az egyetlen közös gazdaság a mienk volt, amelyik nem oszlott­­ fel. Együtt maradt a tagság, megvédtük a közöst. Az ellenforrada- l­a lom leverése után hiánytalanul megvolt mindenünk, zökkenőmen- ;­­ tesen folytathattuk a gazdálkodást. §8 — Mit jelentett a termelőszövetkezet életében a mezőgazdaság 8 szocialista átszervezése? §8 . — Az 59-es esztendő jelentős állomása volt a gazdálkodásnak, ide­­ léptek be a legtöbben. Berettyóújfalu még abban az évben termelő-­­­s szövetkezeti község lett. Megszilárdult a közös, jó kollektíva alakult . §8 ki. Lehetővé vált az erők összevonása, 1961-ig öt termelőszövetke-­­ ,­zetet — az Új Világot, a Lenint, a Vörös Csillagot, a Petőfit és a Rá- 5 §8 kóczit — egyesítettük. Nagy feladat elé állítottak bennünket a fel- §8 §8 mérések, a leltárok, de a legnagyobb feladat mégis az emberek kö- $8­ö­zösségi munkára való nevelése volt. A nagy egyesülések egy kicsit 8^ 8 meg is húzták a „törzs-Dózsát”, gazdálkodásunk két leggyengébb ,8­0 évét ebben az időben zártuk. Az eszközellátás javulása és a beruhá- ® 1­­zások megszilárdították a gazdaságot, a mérleghiány ma már isme­­retlen fogalom. — Hol tart ma a termelőszövetkezet? — Négy és félezer hektár összterületen, több mint két és félezer­­ hektár szántón gazdálkodik a 425 dolgozó tag. A gazdálkodást a leg­­­fejlettebb iparszerű termelési rendszerek jelentik. A komplex gépe­­jj­­­­sítettség a legkorszerűbb agro- és zootechnikai követelményeknek­­­­ is megfelelnek. A 72-ben épített szakosított sertéstelep évente 6 ezer­­ hízót ad 6 ezer mázsa súlyban a népgazdaságnak. Négy év alatt az 1­81ő átlagátlagtermések ugrásszerűen megnövekedtek. A közös vagyon 18 115 millió, a tiszta vagyon 55 millió forint. Egy tagra 24 600 forint j­s részesedés jut, egy 10 órás munkanap értéke megközelíti a 100 fo- os kintot. — Elkészült a termelőszövetkezet ötéves fejlesztési terve. — A tagság elfogadta, megszavazta. Ennek lényege, hogy 30 száz 8 s­­­zalékkal növeljük a mezőgazdasági termelés összességét. A hektá-­­­ronkénti 40 mázsás búza-, 70 mázsás kukorica- és az 500 mázsás cu- §8 §8 borrépatermés nem irreális, nem megalapozatlan. A kapcsolódó 88 8? beruházások tervei, a gépesítés, az építkezések, a rendszeres talaj- 58 §8 erő-visszapótlás teszik lehetővé, hogy a termelési tervünket 100 mi­- 1i­l­lióról 130 millióra növeljük. A munkánk feljogosít bennünket arra,­­ hogy bízvást reméljük terveink mielőbbi megvalósulását. Eddig a beszélgetés. Egy közös gazdaság megalakulásának, kibon- 88 takozásának, fejlődésének története. A közösség az első perctől kezd­őd­ve úgy számított Király Gergelyre, mint vezetőre. Az akkor alig 35­­ éves, háborúviselt katonaszökevény, ma így emlékszik: „Bujkáltam, 18 , de itthon voltam.” Itthon van ma is. A harminc év eredményeiben­­ benne van az ő munkája is. Személyes dolgokról beszélgetve is ,­­ minden második mondata a közöshöz kapcsolódik. Most 65 éves,­­ nyugdíj előtt áll. 49 óta tagja a pártnak. A nehéz időkre is derűsen , 88 emlékszik vissza. A nyugdíjba vonulásáról is tréfával beszél:­­ „— Nem szerelek én le, csak tartalékos állományba vonulok”. Jól §8 év tudja a közösség hogy segítségére mindig számíthat. Eddig is elis-­­ merték a munkáját, bizonyítja ezt a kormánykitüntetés, a Munka ! ^ Érdemrend ezüst fokozata, a Munka Érdemérem és a Népköztársa- 81­sági Érdemérem ezüst fokozata. A kérdésre, hogy melyikre a leg- :8. ^ büszkébb, így válaszolt: „—Arra a két kiváló címre, amelyiket a ter- 88 melőszövetkezet kapott”. Urbán Péter

Next