Hajdú-Bihari Napló, 1976. március (33. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-14 / 63. szám
VASARNAPI____________ liefen first&g__________ riport ok @relletti&er Látogatás egy szobrászművésznél Budapest. Nem messze a zajos, nyüzsgő Lenin körúttól, a Szomoly utcában csend van. Az elegáns aszfaltutakról ritkán téved erre kocsi. Csak a szemetesautó dohog végig rendszeresen — várják a kukák. A 76-os számú ház szerény külsejű, egyemeletes. Bent hatalmas, négyszögletű udvar. Valaha üzem volt itt — az épületet 1945. után alakították át, szabdalták lakásokra. Az első lakók közül már csak négyen-öten maradtak. Vedlő vakolat, rozsdás vaskorlátok — a ház várja a sorsát. Ha igaz, a környéken nemsokára új házak magasodnak majd... — Már vártam! — mondja az öregember, pedig soha sem mondtam, hogy jövök. — Már vártam! — ismétli szigorúan. Áprilisban lesz 86 éves. A feleségét 1972. decemberében temette el. Az orvos fia 1973. januárjában halt meg. — Tragikus körülmények között — így szokták mondani, ő is így mondja. A fia kétszer nősült, így az öregembernek két menye van — és három unokája. Az öregember egyedül él. Eltartási szerződést kötött, gondozzák. A lakás egyik részét átadta, ott már modern a berendezés, a szobájához azonban nem enged nyúlni, minden úgy van, ahogy volt. Régi, kopott bútorok, a fakult falakon élnek a képek. Az öregember nagyothall, azadatokra már nem nagyon emlékszik, reszkető kézzel bont bort. — Minden alkotásom Debrecenben született. Izig-vérig debreceni vagyok. Nemcsak a nevem, mindden idegszálam Debrecenhez köt—, ismétli konokul, vonásai megenyhülnek, mosolyog. Gyógyszert vesz be, megnyugszik. Beregszászon született 1890-ben. 1906-ban Szekszárdra költözött, ott járt gimnáziumba, 1920-ban végezte el az Iparművészeti Főiskolát. — Tanár voltam Debrecenben. Az ipari iskolán, a Burgundia utcán. — Oláh Gábort ismerte-e? Előbb nemet mond, eltűnődik, gondolkodik, bólint. — Ismertem. — 1922—1950 között lakott Debrecenben. Először csak rokoni látogatásra utazott, de találkozott leendő feleségével, aki tanítónő volt; maradt, kinevezték tanárnak. — Kezdetben főleg hadiemlékeket csináltam — mondja és sorolja is, hogy melyik hol áll — Tiszadob, Tiszacsege, Kisar, Pestújhely és a legnagyobb, a debreceni. Előbb a terveket kellett elkészíteni. Bizottság hagyta jóvá. Leakaszt két képet, mutatja: — Csatári síremlék. Vályi Nagy Frigyes tábornok síremléke. A Köztemetőben vannak. Az egyik álló szikár, rendíthetetlen férfialak, a másik leboruló, elomló női akt. — A tábornok a Merengőhöz hasonló megoldást kért — magyarázza — a Merengőt 1930-ban, a Déri Múzeumban megrendezett képzőművészeti kiállításra mintáztam meg A város megvásárolta, szoborba öntötte, azóta is ott áll a Déri tér sarkán. — Medgyessyt ismerte-e? — Hogyne! Barátok voltunk. — Valami emlék, levél nem maradt? Az öregember az íróasztalhoz csoszog, kis dobozt vesz elő, papírok közt motoz, széttárja a karját, csüggedten tér vissza a fotelhez. —* 1922—1939 között készült minden munkám. A háború alatt Debrecenben elpusztult a műterem. — Mikor járt utoljára Debrecenben? —■ Amikor fölhelyeztek. A minisztériumból voltak iskolavizsgálaton, azt mondták itt a helyem— ipari középiskolába kerültem rajztanárnak. Az öregember nem biztos az évben, csak arra emlékszik, hogy mindez a háború után történt: ide, a Szomoly utcába 1954-ben jöttek lakni. Szobrot többet nem készített. — Nem volt műterem — szabadkozik. — Lefoglalt a munka, nem volt időm. Inkább csak rajzolgattam. A nyarakat a Balatonnál töltöttük. Festegettem, a képeket eladtam helyben. Ez is ott készült — mutat a falra. Mint rajztanár szemléltető eszközöket készített. A Munkaügyi Minisztérium gépelemek és gépek festésével bízta meg. Bemutatta a történelmi hajviseleteket (ez a temperasorozata jelenleg a budapesti fodrászipari szakiskolában van, a gépek, gépelemek a módszertani intézet raktárába kerültek, innen igényelhették az iskolák). —■ A szobrokkal mennyit keresett? — Milliókat. — Mi lett azzal a sok pénzzel? — Telket, villát vettünk a Balaton mellett. A háború alatt a házat találat érte. Mennék, már félig rajtam a kabát, marasztal. Ülünk a fotelekben, az ablakon félhomály ereszkedik be. A Merengőt nézem, a szobor fotója is ott van a falon. A legtökéletesebb alkotása a győzelem az elmúláson. A feleségé volt a modell. Kettejük győzelme. Hallgatunk, a kép egyszín feketévé sötétül. — Már vártam! —■ mondja majd szigorúan az öregember a halálnak, ha az kopogtat az ajtón ... Megborzongok. Hideg az este?! — Mintha Pesten elkallódott volna — mondja dr. Göttler Gáborné, ő gondozza az öregembert. — A balatoni telket is rosszkor adták el, az ötvenes években, amikor keveset ért... 1967-ben ment nyugdíjba, mint nyugdíjas is adott órákat — a felesége nem dolgozott. Az öregembert Debreczeni Tivadarnak hívják... Sipos Ferenc Jó barátaim, az évek Nem félek az évektől, az évek jó barátaim. Nyugodt szívvel tudok mindent befejezni, mert kíváncsi izgalommal kezdek valamit. És az új mindig többnek, érdekesebbnek, értékesebbnek ígérkezik, mint ami volt. Úgy készülök minden pillanatban az új tennivalóra, hogy élem saját elmúlt évtizedeimet, nemzetem évszázadait, az emberiség ezeréveit, és időről időre, hogy innen magamat értsem, számvetést csinálok a személyes és az öröklött múltról. Minden, amit tanultam, tapasztaltam, tettem, elgondoltam gazdagabbá tett, mert múló évek gazdagítanak. Szeretek íróasztalnál ülni és szavakba formálni, amit értetni vélek, szeretem a szavak szépségét és okosságát, szeretek a szavak által gyönyörködtetni és tanítani, de még játszani is. És szeretek ott állni a katedrán, bölcsebb idősként úgy tanítani a köröttem évről évre jelentkező ifjúságot, hogy amit mondok okos mulatságul szolgáljon számunkra, s emlékezetesélménnyé váljék bennük a tananyag. Miért is féljen a múló évektől, aki élemedetten is úgy szólhat, hogy ifjak nemzedékei megértik? Szeretek utazni a nagyvilágban, s megadatott, hogy járhattam a távoli országokat. Otthon vagyok Európában. De ezt itthon érzem a legjobban. Elegendő egyszerre két vagy három hét a távoli tájon, azután sietek haza, hogy gazdagító emlékké váljék az útilátvány. Itt vagyok itthon, nem kívánnék külföldi lenni, anyanyelvem közege a hazám, a magyar irodalom és a nemzeti múlt a hazám, a bontakozó itthoni jelen a Hazám, itt szeretek külföldjáró honpolgár lenni. Szeretem az otthonomat, amelyet saját ízlésem szerint rendeztem be, s ahol családfőként meleg biztonságban érzem az életemet. Létem formáját adja a hitvesi szerelem, amelynek érzelemgazdagságát nem tudták kikezdeni a múló évtizedek közös gondjai, közös örömei, közös bánatai. Ez a harmónia ad erőt a megpróbáltatásokhoz, mert hiszen nincsen emberélet megpróbáltatások nélkül, s a legboldogabb embernek is van annyi bánata, hogy el lehetne szomorítani velük egy ország lakosságát. Szeretem az embereket, együttesen is, külön-külön is. És mindenek fölött szeretem a nőket, a szép és okos asszonyokat, a kedves és vidám leányokat, nélkülük oly színtelen és kopár volna az élet. Szerelmes vagyok magába anői nembe. S hálás vagyok a sorsnak, hogy még hetedik évtizedemben sem nógat az értelmét vesztett ösztön szerelmes igénnyel futni fiatal leányokután, és sokkal inkább érzem a női lét varázsát azokban az asszonyokban, akik mögött már megélt évtizedek értetik meg az élet szépségeit. Felfrissít, ha rámosolygok egy fiatal leányra, még csak azt sem igénylem, hogy visszamosolyogjon rám, de testem-lelkem felajzza egy érett asszony okos szava és szavaknál is okosabb mosolya. Köszönöm nekik, hogy vannak. És szeretem a könyveket, amelyek immár hosszú évtizedek óta ajándékozzák nekem a szépséget és a tudást. Életem körülveszik a költemények, a szépprózák, a drámák, az esszék és a különböző tudományok tanulmányai. A könyv ablakokat tár a jobban látott valóság felé és megvéd a valóság fenyegetéseitől. Olvasóember vagyok életformámnál fogva, személyes viszonyom van a nyomtatott oldalakkal, szeretem a könyvespolcok poros papírszagát. Még a többi művészetek felé is az irodalom mutatja nekem az utat, holott mindiglenes zenével élő és képekben szobrokban gyönyörűséget találó ember vagyok. Így élek immáron hetedik évtizede. A történelem olykor kirángatott életformámból, megismertem az élet kényelmetlenségeit, veszélyeit és szörnyűségeit. De akkor is tudtam: íróember akkor politizál legjobban, ha íróasztalánál ül és ír, tanítóember akkor politizál a legjobban, ha a katedrán áll és tanít. Csak az emberségért legyen az, amit ír és amit tanít. Az évek pedig segítettek, hogy egyre inkább az legyek, aki vagyok, és szüntelenül gazdagították telkemet. Ezért nem akartam soha fiatalabbnak tűnni, mint amennyi éppen vagyok. Miért félne az évektől, aki élni tudja és élni akarja a felgyülekezett évek méltóságát, aki megélt múltjának alapjáról szüntelenül készül a jövendőre? Aki így él, annak az évek jó barátai, növekvő múlt és elébenáruló jövő közt szakadatlanul éli a jelent, amely ma gazdagabb, mint tegnap, holnapra gazdagabb lesz, mint ma, habár közben gyűlnek a gyászok is, a csalódások is. Hanem aki ezekre nincs felkészülve, az képtelen élni az élet örömeit. A hetedik évtizedben ezt már jól érti az ember, és tudja azt is — közeli-távoli példákon tapasztalhatta —, hogy elmehetek holnap és élhetek a pátriárkák koráig; a valószínűség a kettő között van. De addig önmagam szeretnék maradni, tevékeny, alkotó, a szépet élvező embernek, aki úgy távozik, hogy nyomot hagyott maga után e földön. Hegedűs Géza Pályamunkások „Esőben, hidegben, éjjel-nappal, étlen-szomjan, megdermedt kezekkelis hajtottuk a munkát.. (Veres Péter) Ütemesen kattognak a kerekek. Kopasz fákat, szürkésbarna szántóföldeket vélek elsuhanni az ablak előtti gondolatban, mivel az üveget vastagon lepi a kosz. Utazom. Vagyunk egynéhányan a vonaton. A folyosón préselt heringek módján zötykölődnek az utasok; ha a kocsinak gumikereke lenne, biztosan zájon mennénk. Utat török magamnak a peronra A szerelvény itt ér véget, az ajtónak dőlve bámulom a tovarohanó talpfákat és a síneket, amint a távolban lassan összeérnek. *** Fülöp Gábor egykor maga is pályamunkásként kezdte. Ma a Déli Pályafenntartási Főnökség vezetője, 570 ember, köztük 240 pályamunkás dolgának irányítója. Szigorú embernek látszik. A szobájában beszélgetünk. Térképet vesz elő, s mint jó gazda a birtokát, úgy mutatja a hatáskörébe tartozó vasútvonal-tartományt. A Püspökladány—Nyíregyháza szakaszon és attól délre az ő feladatuk a „vonalhálózat forgalombiztos állapotban való tartása” — ahogyan vasutas szaknnyelven az ilyesmit kifejezik. S mire, ha nem az akkori időkre kerül hamarosan a szó. —■ Bizony, kegyetlen dolog volt akkoriban pályamunkásnak lenni — jegyzem szavait. — Az idő viszontagságainak, a felettesek önkényének kiszolgáltatva kellett dolgozni, minimális bérért. Mégis keresett foglalkozás volt, mert a vasút biztos állást, megélhetést nyújtott. — És ma? — Sokkal kedvezőbb feltételek között végezhetik munkájukat a pályamunkások. Különösen az utóbbi öt évben volt jelentős a fejlődés. Bérük harminc százalékkal nőtt, a külső ipari munkások szintjére emelkedett, ehhez járulnak a különböző kedvezmények, juttatások. Minden szombatjuk szabad. Korszerű telephelyek épültek számukra, az erőteljes gépesítés sokat levett a munka térzséből. A pályamunkások nagy része falusi; szállításukat gépkocsikkal oldjuk meg. És mégsem olyan vonzó ez a munka, mint az ipar. Nagy a fluktuáció. Ami egykor, ma is az jelenti a legnagyobb problémát: továbbra is ki vannak téve az időjárás szeszélyeinek. **• Utazásra hív Fülöp Gábor. Menjünk, nézzük meg személyesen, hogyan, milyen körülmények között dolgoznak ma a pályamunkások. Csatlakozik hozzánk a szakszervezeti bizottság titkára, Sándor Zoltán is. Nem kell messzire mennünk,utunk első állomása a debreceni pályaudvar. A süvítő, csípős szélben hatvannyolc ember a síncserélés nehéz munkáját végzi. Az egyik kanyarban a nagy megterhelés következtében megkoapott a külső vágány, újat kell tenni helyére. A rögzítés, a hegesztés, a csavarozás még csak ezután következik. A vágány, zár időtartama hét óra; mire lejár, mindennel készen kell lenni. A cigarettaszünetben három munkással beszélgetünk. Varga Imre előmunkás hajdúhadházi, Kovács Imre Hosszúpályiban lakik, Nagy Mihály Újfehértóról került ide. Arcukat megkeményítette, pirosra cserzette a nap, a szél, az eső. — 1940 óta vagyok pályamunkás — emlékezik Varga Imre. — Akkoriban még úgy kezdődött a nap, hogy felraktuk a szerszámokat a kocsira, magunk is felültünk rá, aztán kitolattunk a szakaszra. Lábbal kellett hajtani, ami keserves munka volt, mire kiértünk úgy elfáradtunk, hogy alig pihegtünk. Ma minden gépesítve van, kocsival fuvaroznak bennünket haza is, a pályára is. — De azért így is nehéz munka ez — veszi át a szót Nagy Mihály. — Ilyenkor télen különösen az. Kilenc órát dolgozunk mindennap, átfázunk, átfagyunk, nincs semmi melegedés. Olajos, piszkos munkát végzünk, úgy nézünk ki, mint az ördögök. Nem tudunk hol lemosdani, otthon nem szívesen fogadnak az aszszonyok. Meg aztán veszélyes is ez a mesterség; ha az egyik vágányon dolgozunk, a másikon vonatok közlekednek. Volt már olyan, hogy a vonatból kidobott üveg úgy eltalálta egyikünket, hogy elájult. —■ Meleget meg csak este eszünk — kapcsolódik be Kovács Imre. — Napközben gyakran még víz sincs, hogy a szomjunkat olthatnánk. — Reggel mikor kelnek? — Én négykor, és fél hatra érek haza. Hétkor, fél nyolckor már mindig alszom. — Ha ilyen nehéz, miért nem megy máshová dolgozni ? — Úgy van az tudja, hogy ha az ember megszok és megszeret valamit, nehezen tud attól megválni. Még akkor is, ha nem a legkönnyebb így az élete. »** Símautóba — minden gyerek álmába — ülünk, irány Nyírábrány. Miközben hetven kilométeres sebeséggel döcögünk, kalauzaim elmagyarázzák a pályamunka szervezeti felépítését. Az egyes vonalszakaszok pályamesteri egységekre vannak osztva. A pályamesteri szakaszokon bizonyos számú pályamunkás végzi a karbantartási feladatokat. Vannak aztán a fővonalon gépesített mozgóegységek, akik ide-oda cirkálnak, ahová a szükség éppen szólítja őket. Megállás sosincs, de az évszakoktól függően mégis megoszlanak a tennivalók. A munka dandárja március-—október között zajlik, a lehetőség szerint ekkor ütemezik be a nehéz munkákat (talpfacsere, síncsere). A téli időszakra az ellenőrzés, a tisztogatás és az apróbb hibák kijavítása marad. No és a „rendkívüli események”, amelyek bármikor bekövetkezhetnek. Gurul a sínautó, sorban hagyjuk el a „bakterokat”, akik zászlójukkal tisztelegve jelzik a szabad utat Visszafelé Vámospércsen állunk meg először. Itt van érmék a pályaszakasznak a központja, a modern, zuhanyozóval, konyhával, melegedővel felszerelt telephely. Derjén Sándor pályamestert mintha skatulyából húzták volna: sötétkék egyenruhában, arany parolival, fehér inggel, nyakkendőben fogad. Szigorú a rend a vasúton, jelentkezési kötelezettség van, nem jelenhet meg civil ruhában. A szolgálat az szolgálat. Egyébként ő is pályamunkásként kezdte, 26 éve. Ma főintézői rangban van. Csak az épületeket tudja megmutatni, különösebb munka nem folyik a szakaszon. Nem is időzünk sokáig, indulunk vissza. A tél első felét Nagycserén tapasztaljuk. Nem a hideg miatt, hanem mert Szilágyi István előmunkás brigádja másodlagos munkát, sínlerakást végez. 24 méter hosszú, biztonsági tartalék síneket raknak a földre, emelők segítségével. *** Nézem a lassan elmaradó tájat. A földeken még foltokban a hó, a fagy jeges hártyát vonz a tócsák vizére. Az egyik kanyarban sárga mellényes ember közeledik a síneken. Megállunk, kiszállunk. Katona József vonalvizsgáló onnan indult, ahová mi tartunk. Tizenöt kilométert gyalogol mindennap, szemét a sínekre szegezve ellenőrzi, nincs-e valami hibásodás a vonalon. Vállán csákány, táska és egy fémdoboz, benne zászló, kalapács, csavarok, sinszegek és durrantyúk. Ez utóbbi a mozdony alá jelzésnek, ha valami nagy baj történne a nyílt pályán. Nem emlékszik, mikor kellett használni ezen a szakaszon. Búcsúzóul még utána kérdezek: —■ Aztán mire szokott lépni, ha rója a kilométereket? — A talpfára — válaszolja csodálkozó természetességgel. Túri Gábor HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1976. MÁRCIUS 14.