Hajdú-Bihari Napló, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-30 / 75. szám

Szombaton bemutató a Csokonai Színházban Beszélgetés Páskándi Gézával „Páskándi Géza 1933-ban született Szatmárhegyen. Költőként indul, mégpedig nagyon fiatalon, és azonnal felhívja rendkívüli tehetségére a közfigyelmet... Páskándi novellaíróként is kitűnő és igen jelentős drámaírói tevékenységet ígér...” — olvashatjuk egy tíz évvel ezelőtti interjúkötetben. A romániai magyar irodalomtörténet „nyugtalan szellemű” lírikusnak tartja, aki „képletbe nem szorítható, kísérletező” alkat; novellái általában „abszurd ötletekre” épülnek, erősen „intellektuális” jellegűek és sok a „parabolaformájú” írás e novellák között. Drámái egyik fontos jellemzője a „humánummozgósító szenvedély” és az „ironikus fölény”. ír Páskándi Géza mindezeken kívül gyermekverseket és meséket, tanulmányokat és esszéket. Páskándi tehát ,minden író”, nagy bűvésze a műnemeknek. De mégis: elsősorban és mindenekelőtt drámaíróként ismerheti a magyar olvasó- és nézőközönség. A tíz évvel ezelőtti képlet mára átalakult: sorra jelennek meg drámakötetei, és számos bemutató jelzi a drámák természetes, azaz színpadi útját. Az iménti, kissé szedettvedett pályaképvázlat pedig a maga jelzésszerűségében is mutatja: részleteiben és egészében is eltér minden szokványostól az eddigi életmű: az író a maga egyéniségéhez bűvöli a műformákat , és sosem beszél közömbös dolgokról. Drámáiban kiváltképp nem. A Vendégség, a Tornyot választok, a Rejtekhely például — színpadról, képernyőről mindegyik ismerős — történelmi sorsproblémákról beszél, életrehalálra menő választásokról, végzetes emberi sorshelyzetekről. A bemutatók sorába most újabb mű kerül: a Csokonai Színház művészei április elsején, szombaton este viszik színre A diákbolondítót. Amely mű Csokonai Vitéz Mihályról (is) szól, műfaját tekintve pedig: bájkeserves és mesés bohózat. — Kezdjük a beszélgetésünket ezzel: mit takar pontosan a nem szokványos műfajmegjelölés? — Egyszerre akartam érzékeltetni Csokonai, a költő képzeletvilágát és sorsát. A képzelete játékos, mesés, míg a sorsa keserves. — Miért választotta drámájának hőséül Csokonait? S egyáltalán: alakok, személyiségek kényszerítik-e arra, hogy beszéljen, írjon róluk, vagy a maga mondandójához keresi ki a história és az irodalomtörténet tengeréből az alkalmas üzenetközvetítőket? — Volt személyes okom is a választásra, bár természetesen arról szó sincs, hogy a magam életét gyúrtam volna bele a Csokonaiéba. Érdekelt a félbe tört sors, pálya képlete. Ami a kérdés alkotáslélektani oldalát illeti: nekem is vannak „kényszerképzeteim”. Valahány történelmi hőst megírtam, úgy éreztem, hogy kísért a sorsuk. (Dávid Ferencé például), írnom kell róluk. — Van egy közismert tétele: a világ, úgy, ahogyan van, nem abszurd, nem képtelen — de léteznek benne képtelen dolgok, abszurdoid jelenségek. Aki a világ képtelenségét vallja, legyen öngyilkos, aki hisz a részletek esetenkénti abszurdoiditásában, az hisz a változtatás lehetőségében is. Csokonai sorsát tekinthetjük-e ilyen „képtelenségnek”? — Igen. De hozzátenném: az ő sorsában sok a groteszk elem. Csokonai „lelki idealista” volt, és kétségtelenül volt benne valami szertelenség. Rendhagyó eset. A lényeg azonban az: nem mindegy, hogy egy társadalom felismeri-e a maga szertelen egyedeiben azt az értéket, ami előbbre viszi a társadalmat, vagy kirúgja — mint Csokonait a Kollégiumból — esetleg lenyakazza, myert ez már képtelenség. A primitív közösségek az öregekkel és a betegekkel kegyetlenül bánnak el: társadalmunkban ezek a rendhagyó esetek. De mert a betegek és az öregek a maguk nemében az élet továbbvitelét gátolnák, a bánásmód — szerintük — mégis igazságosnak tekinthető. A modern társadalmak rendhagyó esetei a Csokonai-félék. Én egy állam egészségét azon mérem, hogy mennyire tud lojális lenni éppen ezekkel a kivételekkel, a zseniális „egyedekkel”. A lojalitást (törvénytiszteletet) nem csupán a társadalom követelheti meg hanem az egyén is — joggal — igényelheti. Ha az állam, a társadalom lojális a zsenialitás iránt is, annak belső törvényei iránt is — ez fordított, de roppant egészséges lojalitás. — A történelem kivételeit, rendhagyó eseteit általában a dráma köntösében jeleníti meg. Miért kedveli a drámai közlésmódot? — Mert jobban szeretem a tanulságokon átszűrt kritikát — és szerintem ez a dráma, a történelmi dráma —, mint a jelen pillanat hevében születettet. Ha ugyanis a gondos válogatás után is kritizálandónak látszik valami, akkor az valóban az. — Az író feladata tehát a kritika? — Elsősorban a drámaíróé. Kritika, mégpedig a lehető legobjektívebb! Más a líra. Én a költészetet mindig magánügynek tartottam és tartom: egyszemélyes útnak, pallónak, amelyen két ember nem fér el egymás mellett a lezuhanás veszélye nélkül. Ez az én utam, nem ajánlom másnak, és nem esküszöm arra, hogy ez az egyedüli. Megint más a próza. Én csak novellákat, kisregényt írtam eddig, de vonz a hosszabb lélegzetű epika. A próza meglehetősen alaktalan, megfoghatatlan, minden az alapozáson múlik: ha az jó, nagyobb baj nem lehet. — Hisz-e az írás hatalmában? — Én inkább abban hiszek, hogy minden stílusnak megvan a maga tábora: minél kevésbé fanatikus, de mégis nagyon szerető tábor. Ez némiképp emlékeztet engem a hitek történetére: a „sokistenhivés” hamarabb elvezetett az „egyistenhivéshez”, mintha egyetlen istent sem imádtak volna. A művészeti ízléskörök lélektana is valami hasonló: jobban megvan a lehetőség így arra, nagyobb avalószínűsége, hogy egyszer majd az egészet, az irodalmat, a művészetet is megszereti valaki. Én tehát ilyen megszorításokkal hiszek az írás hatalmában. — Térjünk vissza ismét Csokonaira, a közelgő premierre. Ez a mű is, mint általában minden drámája, szinte elképesztően precíz, részletező instrukciókat tartalmaz. Miért tartja fontosnak, hogy valósággal „megrendezze” a drámáit? Ezt azért is kérdezem, mert „A diákbolondító" színre vitelében a rendező munkatársaként is közreműködik. — Tudom, hogy néha didaktikus vagyok az elő- és utószavaimban, szerzői utasításaimban. De félek a túlságos félre- és melléértelmezésektől. Nem mintha most is féltem volna. De tanulni szeretnék, színpadot. Ezért vágtam bele. Máskor is szeretnék rendezőkkel együtt dolgozni. A kottájához a zeneszerző is ragaszkodik, a zenekartól függetlenül. S szeretnék néhány — immár előre megírott — szót szólani a nézőkhöz is. A DEBRECENI NÉZŐKHÖZ „Egy zseniális tehetségű költőről roppant nehéz komédiát írni, még akkor is, ha ő maga is írt vagy írhatott volna effélét. Azért választottam mégis ezt a formát, mert tudom, milyen nehéz egy akkora költőt elhihetően ábrázolni, és főképp úgy, hogy ne csorbuljon a néző Róla és verseiről (mint valami egymásba játszóról, egymást kiegészítőről) alkotott elképzelése. Gondolom, más azonban, ha diákok játsszák el Csokonai kálváriáját: ez már a diákok képzeletében élő Csokonai-alak. Remélem, Csokonairól kiderül, nemcsak a zsenit nem ismeri föl a középszer, a zseni sem ismeri föl mindig igazán a középszerűség életképességét, szívósságát és a középszeren aluliság még nagyobb veszélyeit. Módszereit tekintve: kollázs játék ez. Mintha régi, megfakult-sárgult fényképekből és karikaturisztikus rajzokból kollázst állítanánk össze. Amit a darab előszavában is említettem: abban az időben korántsem csak Debrecenben történhettek hasonlók. Ilyen volt a szellemiség sokkalta szélesebb körben. Ezért is nem hangsúlyozom túlságosan a debreceniséget. Történhetne szinte bárhol akkoriban. Először vagyok „hivatalosan” is „a rendező munkatársa”. Úgy érzem, igen sokat tanulhat így a drámaíró. Sándor Jánosnak ezúton is megköszönöm, hogy a próbák egy részén mellette lehettem, a színháznak pedig azt, hogy minderre optimális alkalmat nyújtott. Nevetve is gondolkodni és gondolkodva is nevetni — ezt kívánom e nagyon nagy múltú város nézőinek!” Cs. Nagy Ibolya Színei aranyló fényektől izzanak... Van Gogh születésének 125. évfordulóján 1890 júliusában egy 37 éves belga származású francia festő azzal az ürüggyel, hogy varjakra megy vadászni, kitántorgott a mezőre, amelyet néhány nappal ezelőtt vonagló kalászokkal, a gabonaföld felett keringő varjakkal megfestett, s a búzaföldön mellbe lőtte magát. Halála semmi különösebb részvétet nem keltett, s a ravoux-i helyi újság is csak öt, semmit mondó sorban közölte a festő halálhírét: annak a festőnek, aki utánozhatatlan kifejező erővel mutatott irányt a modern festészetnek. Elgondolásának mélységei alapjaiban rázták meg a festészet múlt századi doktrínáit. Nagyvonalú formai felfogása, merész stilizálása ideges nyugtalanságú ecsetvonalakban jutott kifejezésre. Leveleinek áttanulmányozása, nővérének visszaemlékezései önmagukban is elegendő fényt vetnének különös életére. Körülményesen boncolgatta kétségeit, festészetének problémáit nemcsak írásaiban, de gyakran dühödt, durva vitákban is. Önarcképei, figurális vásznai emberábrázoló készségét bizonyítják, de mint levelei elárulják, erős vonzalmat érzett a tájkép iránt is, ahol a fényhatások, a hangulat megőrzésének kérdései foglalkoztatták. Például egy villámtól kettéhasított fa törzse, amelyből csupán egyetlen ág nyúlik fel a levegőbe, s hullatja sötétzöld leveleit, egyik példája belső látomásainak. A komor óriást élőlénynek látja, de felkelti figyelmét a „halvány mosolyú” késői rózsa is a vadul burjánzó erdei növényzetben. „A fenyőfák alatt magányos kőpadok — írja nem sokkal halála előtt E. Bernard festő barátjának. — Fekete alakok lopakodnak ide-oda a fák között. Az angolvöröses, a szürkévé komorodott zöldek, a fekete kontúrok előidézik azt a félelemérzetet, amelyben gyakran szenvednek szerencsétlenségem társai.” A nagy, villámsújtotta fa örvénylő vonalai, az „utolsó őszi virág beteges mosolygása” már az őrültségig jutott festő önkínzó s a tragédiát jelző vallomása. Hogy mennyire felfokozottan látta a színeket, idézzünk néhány sort testvéréhez, Theóhoz küldött leveléből: „Tegnap este az enyhén emelkedő, erdős domb talajával foglalkoztam. Ez a talaj világos és sötétbarna, rajta végigszaladnak a fák árnyékcsíkjai, s az a nehéz feladat, hogy megtaláljam a színek mélységét, a talaj hatalmas erejét és szilárdságát. Munka közben vettem észre, hogy mennyi fény van az árnyékokban is... Semmiféle szőnyeg nem lehet oly pompás, mint ez a mély, barnásvörös szín az őszi napfény fák által tompított izzásában.” Hollandiában, Groot-Zanderben született 1853. március 30-án. Sokáig képkereskedőknél szolgált, gyakran silány műveket árult, semmit sem sejtetve még tudásából. Korán belelát a kapitalista kereskedelem kapzsiságába, s nyiltan szemére veti gazdájának, hogy az egész képüzlet „szervezett tolvajlás”. Jár Londonban, Párizsban. Súlyos szerelmi csalódásokon esik át. Majd szektás irányzatok hatása alá kerül, felcsap hitszónoknak, s beteg lelkiségét a nyomorúság dicsőítésében, szociális érzését az elesettek vigasztalásában éli ki. Békeapostol szerepébe lovalja bele magát, a gaekerek papjául szegődik, akik fanatikusan gyűlölik a háború mindenféle alakját. Képtelen azonban akármilyen határozott életformát kialakítani. Hiába prédikál emberszeretetet a bányászoknak Belgium legnyomorúságosabb vidékein, egzaltáltságától mindenhol megiszonyodnak. De életének e legborzalmasabb szakaszában, anyagi összeomlása mélypontján már ébredez benne valami homályos vágyakozás a festészet iránt. Rajzolni kezd, majd ecsethez nyúl. Ki gondolja még ekkor a züllött, külsejű festőről, hogy a modern festészet nagy alakja lesz?... Húsz hónapi párizsi tartózkodása idején kétszáznál több képet fest. Átmenetileg az impresszionisták hatósugarába kerül, de hamar kiég ebben a lobogásban. Nem bírja a párizsi őszt és telet, napfényre vágyik. Nyomorék barátja, Toulouse-Lautrec tanácsára Arles-be utazik. E kis délfrancia faluban egész szelleme lángol, képei aranyló fényektől izzanak, erőteljesen alakítja a formákat, a tárgyak szerkezetét élesen határolja. Az alkotás vad iramában észre sem veszi, hogy senki sem vásárolja képeit, pedig a nyomorúság egyre jobban dörömböl ajtaján. Újra körötte rajzanak a víziók, halálfélelmek gyötrik. Egzaltáltságában legjobb barátját, Gauguint is megbántja, s az emiatt érzett önvádból, őrültségi rohamában a nyílt utcán borotvával levágja jobb fülét... A Saint Remy-i zárt intézetben is megszállottként dolgozik, ciprusokat, olajfákat, égő hegyeket fest, sárgái már vörösrézként izzanak, a kék színek feketébe mélyülnek, az ecset ritmusa egyre tovább fokozódik. A flamand műtörténész, Tralbaut képekben állította össze Van Gogh életét. Különös értéke e felsorakoztatásnak, hogy egymás mellett láthatjuk egy-egy arcnak, tájnak vagy udvarnak a fényképét, amelyet „Vincent" megfestett, így értékelhetjük igazán művészi átköltésének módszerét, hogyan kap minden ecsetje alatt új értelmet, hogyan költi át színakkordokba arles-i házának sivár udvarát. Ahogyan teste sorvadt, úgy ingott meg művészetébe vetett hite is. Jóságos testvére, Theo és dr. Gachet orvos kezelése nélkül évekkel előbb elpusztult volna. Gachet-nek sokat köszönhet a művészettörténelem. Ő egyike volt azoknak, akik már akkor megérezték Van Gogh egyedülálló nagyságát. Tóth Ervin Vincent van Gogh: Halász bárkák Van a rádiónak egy olyan műsora, amely mostanában egyre nagyobb figyelmet érdemel. Ez pedig az Én láttam, neked hogy tetszett? című, vasárnap délutáni vitaműsor, amelyben jól felkészült fiatalok vitatkoznak friss — és többnyire magyar — filmélményeikről. A legutóbbi adásban Rózsa János Csatatér és Rényi Tamás K. O. című filmje került szóba. Annyi gondolat hangzott el a rövid harminc percben, hogy csak a csatatéri tűnődéseket említem. Már csak azért is, mert néhány hete kritikát írtam a riportfilmről, s azóta is gyötör a bizonytalanság: jól láttam-e, amit láttam; vajon a nézők miként vélekedhetnek jeles ünnepeink mibenlétéről, a jubileológiának nevezett jelenségkörről ? Nos, a film alighanem elérte célját, mert — a rádióműsor legalábbis ezt sejteti — további érdeklődésre, olvasásra, műkedvelő kutatásra ösztönözte az érdeklődőket. A tizen- és huszonévesek ugyanis elősorolták a mohácsi problematika (szakmai) történetét, mi több: arra is maradt idejük és energiájuk, hogy annak is utánanézzenek, amit a rendező a hajdani csatavesztés ürügyén sugallt (hogy tudniillik mi rejlik egy-egy ünnepi beruházás mögött). Ilyenformán a következő felfogások kaptak hangot a vitában: 1. A filmesek kigúnyolták az emlékpark létrehozására szövetkezőket, holott inkább dicsérni illett volna a rendkívüli társadalmi összefogást. 2. A Csatatér csak látszólag foglalkozik a nemzeti régmúlt nevezetes eseményével, valójában azt érzékelteti, ami mai, és emlékparkon túl is időszerű: „a beruházások nincsenek előkészítve”. 3. A filmkészítők módszere ellentmondásos, mert a rendező nem mondja ki a véleményét, márpedig a néző számára aligha elegendő, ha a szemléleti ellenfelek korántsem közvetlenül szembesülnek egymással, hanem csak „a gondolataik vitatkoznak”. Aki figyelemmel kísérte a film kritikai visszhangját, az könnyen beláthatja, hogy a hivatásos nézők is e három nézet valamelyikét vallották. Sőt a kritikusok és a nézők reflexei abban is megegyeznek, hogy leginkább az úgynevezett patkánymérges koncepcióra kapták fel a fejüket. Arra tudniillik, amit a Csatatér főszereplője, Kiszely István antropológus fejtett ki: a nagy sietségben az emlékparképítők nemcsak betemették a tömegsírokat, hanem ráadásul patkányméreggel lehetetlenné is tették a további kutatásokat. A rádióvita egyik résztvevője még azt is hozzátette, hogy a csontlelet semlegesítésére azért volt szükség, mert a tömegsír fölé emelt kopjaerdő természetszerűleg fából készült, következésképpen érzékeny a mezei pockok támadására ... Nem tudhatom, hogy így történt-e, mindenesetre a fiatalok csakúgy, mint a többi néző indulatba jöttek, s éppen a pocoktalanítás okán mondták el immár általánosított véleményüket — a hivatalnoki szemléletről, a tudományellenességről, a nemtörődömségről, a rosszul értelmezett lokálpatriotizmusról. Néhány hete is voltak kétségeim, amelyek azóta még inkább megerősödtek. Már csak azért is, mert birtokomban van a feltárást vezető régész nyilatkozata, amely szerint — az antropológus állításával ellentétben — a viszszatemetéskor korántsem vegyszerrel szórták be a csontokat, hanem csak budaifölddel, tehát a lelet bármikor feltárható és elemezhető. Nos, a patkányméreg és a budaiföld is sárga, minde s azonáltal mégsem mindegy, hogy mi is történt valójában. Még akkor sem mindegy, ha megítélésem szerint nem föltétlenül a patkányméreg vagy budaiföld alternatíva az alapkérdés, hanem az, hogy egy vesztes csatát megünnepeltünk — meglehetősen otromba módon. Csakhogy hiába ez a lényeg, ha a filmesek akarva-akaratlanul elterelték a nézők figyelmét, s most olyasmiről vitatkoztatják őket, ami a tudomány belügye. S minderről azért érdemes éppen egy rádióműsor ürügyén szólni, mert mostanában a hangládában is elszaporodtak a terjedelmes riportok és dokumentumműsorok. A rádiós szociográfusok tényekkel, konkréturkokkal dolgoznak — többnyire hatásosan —, s ha nem eléggé alaposak, ha nem eléggé jártak utána a témának, akkor könnyen megtörténhetik, hogy a témához és az érintett személyekhez méltatlan általánosításokra ragadtatják a hallgatókat. Azokat a hivatásos és nem hivatásos érdeklődőket, akik az adás után aligha csaphatnak fel revizornak, hogy ellenőrizzék az állításokat. Vagyis nem többről és nem kevesebbről van szó, mint az örvendetesen előtérbe nyomuló dokumentummontázs valósághiteléről. Zöldi László Patkányméreg vagy budaiföld? HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1978. MÁRCIUS 30 .