Hajdú-Bihari Napló, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
BONCOLÁS ALATT A SZINKRON Hazánkban a szinkronizálás rendkívül széles körű és nagy hatóerejű művészetté nőtt; nagy apparátussal készülnek a filmek szinkronjai a Pannónia Filmstúdióban, s ez a munka egyre terebélyesedik, mind több feladattal jár. Az időszakos mérlegelés nélkülözhetetlen itt is. Ezt szolgálja a szinkronfilmszemle, amelyet az idén tizenkettedik alkalommal rendeztek meg Debrecenben. E város immár 1967. óta ad otthont a kétévenként visszatérő számvetéseknek. A szemlén tíz mozifilm és tizenhárom tévéfilm került a közönség elé. Megrendezték a szinkronművészek és a közönség találkozóját, és egy nagyobb szakmai tanácskozást. Természetszerűen a szemle a szinkronfilm-tevékenységnek csak egy egészen kis hányadát tükrözhette. A Pannónia Filmstúdióban évente négyszáz filmet szinkronizálnak, tehát a két szemle közé eső időszakban nyolcszázat. Abból huszonhárom szerepelt versenyfilmként a szemlén, s s amint ilyen, nagyon-nagyon reprezentatív jelleggel képviselhette csak a teljes termést. A szemle vitája mindenkor a szemle egészének tükre, összegezője szokott lenni. Így volt ez most is, mégha a vita ez alkalommal — a korábbi évektől eltérően — nem a szinkronművészet különböző kérdéseit járta is körül, nem is a különféle nyelvű variációk összevetésével foglalkozott, hanem a Pannónia Stúdió lehetőségeivel, belső munkájával, a javítás szükségességével. Munkaértekezlet volt ez a javából! Bán Róbertnek, a szinkronstúdió vezetőjének referátumát követően tizennyolcan fejtették ki véleményüket, többen többször is szót kértek és kaptak. A referátum és a hozzászólások igen sokrétűen tárták fel a szinkronfilmstúdió napi munkájának, művészeti, techni- ■ kai, szervezési gondjait és lehetőségeit, a valóban izgalmas munkatanácskozáson, és talán nem érdektelen, ha a sokrétű eszmecseréből néhány témakört kiemelünk. Igen sokan szóltak a mozifilmek és a tévéfilmek szinkronizálásával kapcsolatos ellentmondásokról. Megállapítva, nem jó, ha a milliókhoz szóló tévéfilmekre elvileg kevesebb gondot fordítanak, mint a mozifilmekre. Ugyanis, a tévéfilmek mindenkor alsóbb kategóriába soroltatnak, mint a mozifilmek. Egyöntetű volt a vélemény, hogy a filmek besorolásánál ne a bemutatás helye legyen a döntő. Ugyancsak igen nagy hangsúlyt kapott mind a tanácskozáson, mind a szemle más rendezvényein, például már a megnyitón is, a szinkronművészet közművelődési funkciója. Az a tény, hogy a nézők millióit segíti hozzá az alkotások mondandójának megértéséhez, és ezáltal messzemenően szolgálja közművelődési politikánk általános célkitűzéseinek megvalósítását, népművelési szerepét felbecsülhetetlenné teszi. Éppen ezért ellentétes az előbb említett hátrányos kategorizálás. A nagyközönséget talán nem is érinti közvetlenül, mégis rendkívül fontos gond a szöveg és a műtermi megvalósítás primátusa körüli „tyúk és tojás” vita. A szinkron gazdája feltétlenül a rendező. De mindez nem csökkenti a szövegírás értékeit. Ugyanakkor a jelenlegi gyakorlatban éppen e két tevékenység arányosításában még sok a nyugtalanító elem, bőven akad a gyakorlati életben tisztázandó. Negyedik gondolatként a színészfoglalkoztatás témakörét emeljük ki. Kétségbeejtő a színészfoglalkoztatási arány. Az elmúlt évben hatszáz színész szerepelt a stúdió foglalkoztatási listáján, de mindössze nyolcvan olyan akadt, aki elérte vagy meghaladta az évi száz diszpozíciót, s így — hozzászámítva a stúdió tizenhatos létszámú, saját együttesét, — még mindig százon alul van a rendszeresen foglalkoztatható színészek száma. Az országban mintegy ezer színész van. Ugyanakkor olyan színészegyüttes áll rendelkezésre, amely nem ritka esetben az eredeti műnél jóval magasabb szintű szinkronprodukciót képes létrehozni. A színészfoglalkoztatás javításának gondjai részben financiális eredetűek, másrészt egyeztetési nehézségekből adódnak, a szétszórtságból fakadnak. E négy kiragadott gondolat messzemenően sem jelenti szinkronfilmművészetünk napi gondjainak akárcsak legsürgetőbbjeit. A szemlén bőven esett szó belső munkaszervezési teendőkről, technikai jellegű hiányosságokról, s egészében úgy tűnik, hogy nem volt hiábavaló ez évben a stúdió belső életét vitára tűzni. Hogy milyen eredménnyel jár majd ez a gondolatcsere, az részben a továbbiakban készülő filmeken, és majdan az 1981-es szinkronfilmszemlén mérhető le. Benedek Miklós — Jól beszél az öreg — finomkodnak helyet szorítva egy harmadiknak is, a harmadik ölébe ülteti a menyaszszonyát. — Hát ha nem sértődik meg — kisüstit, kétdecist nyújt az idősebbik „betolakodó” az öregnek, ő meg éppen almát harapdál. Visszautasítja. — És ön? — közelít felém az érintetlen üveggel. — Én? Csak sört iszom. (Azt nem hozott magával, de mindjárt kinéz a büfébe.) — Oda mehet. Ott már nem árulnak, csak Almuskát — állítja az öreg, s azok hisznek is, nem is neki. A menyasszonyos fiú előhalász a kabátjából egy csomag Kossutot, rápöfékel. Aztán mind a négyen szívják. Az öreg hiába csattog: „nemdohányzóba tették a lábuk”. Lehúzzák neki az ablakot, szedje onnan a friss levegőt. — Mindennek van határa! (Keményen letolja, kioktatja őket, és bemutatkozik: jutási őrmester voltam én.) — Mi csak nagykezű trógerek vagyunk — rándul meg szájszélre borotvált bajuszkája az idősebbiknek. — Az ember akkor is ember: senki nem tehet arról, minek született — tanítgatja őket jutasi őrmesterünk parancsnoki fensőbbséggel, s hogy hallgatóságra talált, jót húz (lenyomtatja az almát) a negyedik megkezdett üvegből. (Az aktatáska csak nem akar laposodni, még mindig valóságos kis dombormű. Ha ezt Mátészalkáig mind betermelik!...) Hirtelen összeborul az egész fülke. Nyílt pályán áll a vonat. — Megint berántották a vészféket! — kiáltják lentről. A kalauzok mérgesen köröznek. Kocsiról kocsira. A lefogott féktuskót szeretnék megtalálni vagy fent a kallantyút. Nem lelik. Se a szakaszt, se a tettest. Lányok dőlnek ki a vonatablakon. A nyomozás az utolsó kocsit közelíti. — Kalauz bácsi! Alá ne tessék esni így a lányok. Egy új kétdecis üveg ismét körbejár. Aztán a nagy csatákról-e vagy miről, eszébe jut valamelyiknek, hogy felsorolja a 48-as tábornokokat. Az ács, az őrmester jutási, kapásból, mint a géppuska, kattogja elő a tábornokokat. Hármasával úgy-ahogy „bevágta”. Hiánytalanul. A nevek a nagy sebességtől magánhangzók híján pörögnek. „Alich Lajos, Damjanich János, Osseroff Arisztid, gr. Leiningen Westerburg Károly...” — Jól beszél az öreg, jól — mondják — s hunyorítanak. Kis csend, néhány kortynyi. Átnyergelnek arra, ki hogy dolgozik. — Itt szervezet van! Azt hiszed, nagyzálok? — Bök a mellkasára a nyúlt arcú, de jóképű szálkái. — Vas ez, barátom, vas szervezet. De én az ujjam össze fogom hajlítani, nem lesz olyan kéreghurka benne soha, mint a Nándornak. Ő pedig hússal íl, mint a vírcse. — Na barátom, én meg azt mondom: ne én keressem a pénzt, a pénz keressen engem. — Miért volt régen annyi szegény? — veszik be ismét a társalgásba az öreget, akinek „okossága” nagy feneket kerít a válasznak, akkorát, hogy Püspökladányig övé legyen a beszéd kormánykereke. — A Dréherek, az Eszterházyak. Külföldön szórták el a vagyont, nem itthon — lyukad ki a tanítás végére. — De ti most? Hazaviszitek a pénzt? Te hazaviszed-e? — Én hazaviszek ... belőle — rántja elő fekete vastag bőrtárcáját a raktáros. — Ez a néhány lila az asszonyé, a pirosak meg elbújnak. Így ni. Miféle tárca ez? Odaadja a barátjának, de az akárhogy nyitogatja, nem leli a százasokat. Megvettem — csúsztatná belső zsebébe a csodabukszát, de nem eladó. — Viszek én mást is haza a rajkóknak. Csokoládét — zökkenti helyére a csodálatot a hétgyermekes apa. Borotvával szépen megkeresztelem. Jusson egy törés mindenkinek. Elteszi. *•* Az ács Debrecen alatt megpróbálja visszaszerezni az oktató jogát. Kabátján mutogatja, hová rakták föl Jutáson isten tudja milyen kitüntető zsinórját. — Az csak volt ott — csavarint egyet az ács kabátgombján a menyasszonyos ifjú legény, aki eddig egy szót se bukkantott. Szalai Csaba mOHCSCMM filves Táblaképet fest, rajzol, üvegablakot készít, mozaikot, faliszőnyeget alkot, díszletet, gobelint tervez, illusztrál, épületekre sgrafittot rak, szobrot formáz. Igazi reneszánsz művész, mondhatnánk e sokoldalúság láttán. De Hincz ízig-vérig korunk, a XX. század művésze. Nem volt mentes fiatal korában a századelő izmusainak hatásától. A német, a francia, az olasz, a szovjet-orosz művészet inspirálta, de a hatásokat beolvasztva és meghaladva alkotta meg azt a „félreismerhetetlen hinczi stílust, amely minden változatossága ellenére tartalmazza az állandóság jegyeit”. A felszabadulás után bontakozott ki teljességében Hincz művészete. Hinczé, aki mindig aktív, a társadalmipolitikai élet minden rezdülésére érzékeny, s aki műveiben minderre oly gyorsan reagál. Hincz Gyula minderről így vélekedik: — A felszabadulással új platform teremtődött. S az elkötelezettség fogalma is kibővült. Úgy, hogy az elkötelezettség nemcsak politikai, hanem az új társadalmi rendszer minden irányú fejlődését magába olvaszta. Azokra a teendőkre való felfigyelést is tartalmazza, amelyek előkészítik a szocialista életmód kialakítását, az emberek jobb körülmények közé jutását. Ilyen értelemben a művészeti termelő erő, amely az emberek tudatát változtatja meg, a jobb, a szebb lét elérésére serkent. A művészet formanyelve is változik — a legújabb tudományok, technikák, technológiák hatására. S a közérthetőség fogalma sem marad statikus. Másképp kell a ma emberéhez szólni, mint száz esztendővel ezelőtt. — Az ön művészetében hogy jelenik meg mindez? — A gondolathoz való köttődés sohasem véletlen. A művészet mindig üzenet is arról, hogy mi a teendő, hogy látom én a világot. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely átélte két világháború borzalmait, a proletariátus harcának nehéz esztendeit, a fölszabadulás új világot teremtő sorsfordulatát. Ezek az események mélyen megráztak, mélyen érintettek engem és művészetemet is. Ezért emeli fel szavát mindig, ha az emberiség békéje forog veszélyben. Afrika-sorozata az algíri háború elleni tiltakozás a barátságban, békében ábrázolja a színesbőrű népeket. Béke sorozata a háború ellen agitál. „A hatvanas évek elején készült munkái a békegalambos jelképek változatainak százai, a leányfej-galamb, csillag motívum az űrkutatásra vagy a fenyegetettségre utaló jelekkel kombináltan nemzetközileg ismertté lett, mert rajz, illusztráció, plakát variációban terjedt.” Táblaképet fest a chilei tragédia napjaiban. S azt a Vietnamot álmodja vissza napjainkban, amelyet húsz évvel ezelőtt távol-keleti útja során megismert. Első sikereit, mint illusztrátor 1935-ben aratja. A hatvanas évektől sűrűsödnek a legkülönbözőbb feladatokat magas szinten megoldó Hincz-illusztrációk. Darvas József, József Attila, Illés Béla, Juhász Ferenc, Váci Mihály, Devecseri Gábor műveinek díszítése mellett számos nagysikerű gyermekkönyv is dicséri mesterünk sokoldalúságát. Mint művészetpedagógus is jelentős egyéniség. Tanított az Iparművészeti Iskolán, a Képzőművészeti Főiskolán, néhány évig az Iparművészeti Főiskola igazgatója volt Egyetértésével és eszmei irányításával alakult meg a zebegényi Szőnyi István szabadiskola. Üvegablakai, mozaikjai, gobelinjei egyetemek, művelődési házak, középületek díszei. A debreceni Agrártudományi Egyetem vagy a Fészek klub faliszőnyege sajátos szimbólum rendszerével ragad magával. A figuratív és nonfiguratív ábrázolás szintetizálási kísérlete a Budapesti Műszaki Egyetem üveg ablaka és a Kertészeti Egyetem hatalmas mozaikja. Hetvenöt évesen is tévékeny. Most a Semmelweis Orvostudományi Egyetem üvegablakait készíti. A háromfordulós pályázatra ha tervet készített — az elfogadott változatot egy mikrobiológiai ábra felnagyítót képe inspirálta. S megtervezte a balatonföldvári pártüdülő mozaikját és üvegablakait napszimbólummal, erővonalakkal. Művészetének sokoldalúsága és mélysége, humanizmusa, őszinte elkötelezettsége tiszteletet ébresztő. S barátságos lénye, szerénysége bárkiben feloldja az elfogódottságot. A 75 éves Hincz Gyula fiatalos, ma is megújulásra kész művész. Alakja törékeny, arca fáradt, de munkabírása ma is töretlen. Kádár Márta Hincz Gyula: Kézfogás Hincz Gyula portréja Hincz Gyula rajza a Béke sorozatból HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1979. ÁPRILIS 15~-!