Hajdú-Bihari Napló, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-22 / 273. szám

Hidligg: 1100 ÉVES MIGYMI HÍDÉPÍTÉS TÖRTÉNETE 5. Két éven belül újabb kettő A budapesti hidak újjáépítésének sorában a Lánchíd után egy olyan következett, amelyet még meg sem építettek, máris — ha szerencsére sikertelenül is — felrobbantottak a hitleristák. Egy esztendő sem telt el a Lánchíd lelkes hangulatú avatóünnepsége után, s 1950. november 7-én átadták a forgalomnak az Árpád-hidat. Az illetékesek úgy döntöttek, hogy ennek megépítése még fontosabb, mint az ugyancsak nélkülözhetetlen Boráros téri, eredetileg Horthy Miklós kormányzó, újjászületése óta pedig Petőfi nevét viselő híd újjáépítése. A „Horthy-hídé” volt az elsőség Az Árpád-híd hosszú és változatos története még a századunk elejére nyúlik vissza. Budapest északi részének lakói, mindenekelőtt Óbuda és Angyalföld munkásai csak nagy kerülővel tudtak átjutni a folyón, hiszen a Margit-híd 7 kilométernyire fekszik a város — akkori — északi szélétől. . Már 1903-ban, az Erzsébethíd elkészülte után, mozgalom indult egy északi híd megépítéséért. A törvényhatósági és képviselőválasztásokon a jelöltek nem fukarkodtak az ígéretekkel: ők majd kijárják, elintézik, hogy legyen hídjuk az óbudaiaknak, angyalföldieknek is, ne csak a belvárosi lakók közlekedhessenek kényelmesen a folyón át. Az ígéreteket nem váltották valóra, jóllehet már az 1908-as XLVIII. városfejlesztési törvénnyel elrendelte a törvényhozás, hogy „felhatalmaztatik a minisztérium, hogy Budapest-Székesfővárosban a Hungária körút ás a III. kerület közt Közúti Dunahidat építtessen”. Az ügyben nem sok előrehaladás történt egészen a 20-as évek utolsó esztendejéig. Ekkor azonban új budapesti Duna-hidak építésének terveit kezdték latolgatni, mert a meglevő négy híd közül kettő, a Margit-híd és a Ferenc József- (ma: Szabadság-) híd egyre zsúfoltabbá vált. Előbbi az egész hídforgalom 31, utóbbi 28 százalékát bonyolította le, és a fennmaradó 31 százalék jutott csupán a Lánchídra és az Erzsébet-hídra. Természetesnek tűnt, hogy mindenekelőtt a Margit-hidat kell tehermentesíteni, és ennek megfelelően 1929 decemberében a közlekedésügyi minisztérium ki is írta a pályázatot az óbudai híd terveire. Az ország valamennyi jelentős szakembere már munkához látott, amikor újabb pályázati felhívás jelent meg a közlönyökben: a közlekedésügyi minisztérium az óbudai hídénál rövidebb határidőre pályázatot írt ki a Boráros téri híd építésére is. A beavatottak előtt — jóllehet a nyilvánosság előtt még látszólag vitatkoztak — már nem volt titok, hogy ezzel az északi, óbudai híddal még várnak, és előbb az akkori főváros déli peremén, a Boráros térnél hidalják át a Dunát. Még egyetlen terv sem volt kész, de a parlament már törvényt hozott Horthy „országlásának 10. évfordulója alkalmából”, hogy ezt a hidat róla kell elnevezni. És azt is elhatározták, hogy „tengerészemlékművet” emelnek a pesti hídfőnél, amely az egykori ellentengernagy tengeri hadi dicsőségét lesz hivatva hirdetni. Nos a híd is, az emlékmű is elkészült ötéves munkával. 1933-ban kezdték építeni, 1937-ben adták át. Proletár kerületek között időközben tervek készültek az óbudai hídra is. 1932- ben ínségmunka — vagyis a munka nélküli mérnökök, technikusok részére filléres alamizsnát, de a vállalkozó részére busás jövedelmet biztosító akció — formájá-ban. Amikor aztán a Horthyhíd elkészülte után komolyabbra fordult a dolog, a hídtengely kérdésében szenvedélyes viták keletkeztek. A végül elfogadott és helyesnek bizonyult megoldás dr. Széchy Károlynak, a fel- szabadulás utáni újjáépítés kiemelkedő alakjának nevéhez fűződik. A híd vonalvezetése szükségessé tette, hogy feltöltéssel némileg meghosszabbítsák a Margitszigetet. Ezt a munkát 1938 telétől 1939 nyaráig elvégezték, és akkor hozzáláttak a tulajdonképpeni hídépítéshez. Egy esztendő múlva azonban a háború miatt abbahagyták. Alig készültek el mással, mint — részben — a pillérekkel. A nácik azonban ezeket is fel akarták robnbi bontani, szerencsére a robbantás nem sikerült, és az addig elkészült pillérek sértetlenül megmaradtak. Kissé más körülmények között, de 1948 első hónapjaiban megismétlődött a vita: a Boráros téri híd újjáépítéséé, vagy pedig az Árpád-híd megépítéséé legyen-e az elsőség? A Boráros téri híd mellett elsősorban a villamostársaság (akkor BSZKRT, a mai BKV egyik jogelődje) kardoskodott: a Szabadság-híd túlzsúfolt villamosforgalmát szerette volna mielőbb tehermentesíteni. „Az Árpád-híd megépítése mellett szól — érvelt a döntésről kiadott közlemény —, hogy három olyan nagy területet szolgál ki, amelyeket a múlt rezsim következetesen elhanyagolt. Ezek a proletár lakosságú III., XIII. kerületek és a nagy iparváros, Újpest. Ebben a kérdésben ennek kell döntően befolyásolni az elhatározást.” Éjszaka vonatok is A döntés ennek megfelelően született meg. Szerepet játszott benne, hogy a hidat éjszakánként vasúti teherszállításokra is használni lehetett, és használták is egészen 1955-ig, amikor az újpesti összekötő vasúti híd újjáépítése után ez már feleslegessé vált. És — lehet, hogy csak a híd körüli ujjon- ió hangulatban — nem maradhatott ki az Árpád-híd mellett szóló érvek közül az sem, hogy az érintett karikáskerületek sápadt arcú proli gyerekei gyorsan átszaladhatnak a Margit- szigetre, amely azelőtt — mivel belépődíjat szedtek — csak a jobb módúak gyermekeinek kiváltsága volt, de már a Margit-híd megnyitása után ingyenessé tették. Hídavatás után újabb feladat döntöttek tehát, és munkához láttak. Még 1948 nyarán, az első időszakban párhuzamosan folyt a munka a Lánchíd újjáépítésével. Két hónappal az eredetileg kitűzött, amúgy is rövid határidő előtt megtarthatták az Árpád-híd avatását. A beszédekben már arról is szóltak, hogy a nagyszerű építőgárda együtt marad, és a Boráros téri hídhoz vonul. Ennek újjáépítését ugyanis a tervezett időpontnál előbbre hozták. A munka során nagyon sokat fejlődött a hídépítők technikája, a mérnökök és munkások szaktudása. Ennek köszönhető, hogy a Boráros téri híd vasszerkezetének nagy részét sikerült aránylag épen, újra felhasználhatóan kiemelni, feltámasztani a hullámsírból, és mindössze 2800 tonna vasanyagot kellett pótolni. A Petőfi-híd egyben jobb is lett, mint az egykori Horthy-híd volt, bár eredeti formájában építették újjá, mégis tekintetbe vették azokat a tapasztalatokat, amelyek a híd első életéből, az 1937. és 1944. közötti időszakból származtak, és kijavították a tervezés és építés egyes hibáit. A Petőfi-hidat 1952. november 25-én adták át a forgalomnak, és ezzel — bár az Erzsébet-híd újjáépítése még hátravolt — befejeződött a fővárosi hidak újjáépítésének nagy korszaka. 1957-ig még forgalomban volt a Kossuth-híd is, tehát már egygyel több közúti híd ívelte át Budapestnél a Dunát, mint 1944. őszén, amikor egy esztelen háború bűnösei ekrazitot, robbanóanyagokat szereltettek fel a főváros két partját és ezzel az ország két részét is összekötő büszkeségeinkre. Napjainkban is dolgoznak a Petőfi-hídon, az Árpádhídról pedig azért esik szó, mert küszöbön áll itt is a bővítés. A Petőfi-híd mai építői kéthónapos előnyt szereztek: ha minden jól megy, 1980 nyarán már használatba vehetjük, nem kell az év végéig várni. Ami pedig az Árpád-hidat illeti: az új építkezés kezdete 1981. A krónikás, aki áttanulmányozta a legutóbbi három és fél évtized hídépítéseinek történetét, soha sehol nem találkozott késéssel, lemaradással. Viszont csaknem mindig és mindenütt előnnyel, korábbi átadással, költségcsökkentéssel, határidő-rövidítéssel. Szép hagyomány ez. Tiszteletre méltó, becsülendő. ! (Folgatjuk) AJDU-BIHARI NAPLÓ , 1979. NOVEMBER 22. CSIZMA AZ ASZTALON Közeleg a tél. Nyilvánvalóan nem attól jön el, hogy én ezt most itt bejelentem, de néha úgy tűnik, nem mindenki veszi észre, hogy az évszakok, ha kis csúszással is, de csak a hagyományos sorrendben követik egymást. Néha, amikor a kereskedelem és az ipar egyegy pillanatnyi (időnként hosszú pillanatnyi) állapotát elnézem, bizony szívesen segítenék rajtuk is, magamon is azzal, hogy ősz után mondjuk ismét nyarat csinálnék. Vegyük példázatul a női csizmákat, itt, most Debrecenben. Van női csizma. Sőt elég is van. Még olcsó is. Persze, nem bőrből, hanem műbőrből, maximum 450— 500 forintig, de van. Bőrből készült női csizma is van, 480-ért és utána ezer forint körül, esetleg 1600-ért is. Lehet azonkívül még igen kis méretben kapni csokoládéból, kizárólag piros színben, és mind fél pár. Nézzük tehát az anyagokat: bőr, műbőr, csokoládé. Ez utóbbit asztalra lehet tenni, meg Mikuláskor elfogyasztani, erre készült, s e célnak meg is felel. A műbőrből készült csizma őszre, télre, tavaszra szolgál, járáshoz használják a szépnem minden rendű s rangú képviselőt. Fazonja többnyire a legutolsó (!) vagy a közvetlen azelőtti divat szerint készül, szép fényes, nagy talpú, vastag sarkú jószágok. Olcsók, még egyszer mondom — éppen ezért nem lehetnek kellőképpen divatosak sem, mert akkor már a divatfelárral együtt más árfekvésbe (pardon, állásba) kerülnének. Az igazán modern, divatos csizmák bőrből vannak, bár ezek között sem igen találnék lapos sarkú, lapos talpú, kecsesen szabottat (mint divatlapok hű olvasója tudom, hogy ez a legkitartóbb divat — arról már nem is szólva, hogy nem mindenki szeret még a hölgyek közül sem magasan járni). Így érkezünk el szép lassan ahhoz a csodához, amihez képest még a Mikulás is valóság, azaz, hogy bő választék van női csizmából — még sincs. Lenne egy javaslatom a hazai cipő- és csizmaiparhoz: ne „szerződést kössenek”, és „kapcsolatot vegyenek fel" a cipőnagy- és kiskereskedelmi vállalatokkal, hanem így, egyszerűen sétáljanak be egy cipőüzletbe, és kérdezzék meg az eladókat, hogy mit keresnek a vásárlók, mit vennének szívesen, milyen árért. Tudom, hogy ez roppant körülményes, kimenni az utcára, meg bemenni az üzletbe, de hiába, csak így érhető el, hogy eleve olyan csizmát terveztessenek, melynek, mondjuk már előre meghatároznák a maximált árát, abból (és persze bőrből) kéne „kihozni”. Ha még egy sor boltot felhívnának, akkor még azt is megtudhatnák, körülbelül mennyi fogyna el belőlük. Mikor ez mind együtt van, akkor már csak a termelést, a csizmák előállítását kell úgy beszabályozni, hogy szeptember—október táján a nagykereskedelmi raktárakban álljon, és ne még kinn a legelőn tehén formájában. Hogy mindez túl egyszerű lenne? Hát ez az. Szilágyi Gábor Milyen lesz a Simonyi út és a Nagyerdei körút Az utóbbi másfél évtizedben sokat változott Debrecenben a Simonyi óbesterről elnevezett út arculata. A Simonyi út és a Lenin park környéke a zöldterülettel harmonikus kapcsolatot alkot, és történelmileg kialakult értéket képvisel. A kertes házas jelleget azonban megbontják a több szintes, több lakásos társasházak — ezek építését a jóváhagyott és módosított részletes rendezési terv a Simonyi út mindkét oldalán, valamint a Nagyerdei körútnak az Egyetem tértől a Lefkovics Vilmos utcáig terjedő déli szakaszán irányozta elő. A Simonyi út és a Nagyerdei körút jellege alapjaiban megváltozna, ha a meglevő nagy kertes, túlnyomórészt egy-két szintes lakóházak helyett nagy társasházak épülnének. Épp ezért a Debrecen városi Tanács Végrehajtó Bizottsága legutóbbi ülésén úgy döntött, hogy a jelenleg meglevő épületállományt megmaradónak kell tekinteni, és csak a már jogerős építési engedéllyel rendelkezők építkezhetnek a Simonyi út mindkét oldalán (a kórháztól és a Poroszlai úttól a Nagyerdei körútig terjedő teljes szakaszán), a Nagyerdei körút város felőli oldalának a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolától a Lefkovics Vilmos utcáig terjedő szakaszán (kivéve a Csanak utca és a Bessenyei utca, valamint a Kardos utca és Gvadányi utca közötti útszakaszt). A Nagyerdei körútnak a Csanak utca és a Bessenyei utca közötti szakaszán a tervezett Volán üdülő-szálló helyett a Postásotthont, a Kardos utca és a Gvadányi utca közötti szakaszán pedig a tervezett 200 személyes üdülő helyett 200 személyes szálloda tervezendő — foglalt állást a végrehajtó bizottság. A LAKOSSÁG EGYÖTÖDÉRŐL VAN SZÓ Öregek szociális gondozása Hajdú-Bihar megye nyugdíjkorhatáron felüli népessége az összlakosság 20 százalékát jelenti. Vidéken ez az arány valamivel rosszabb, s ennek oka az, hogy a fiatalok el- vándorolnak, felbomlik a nemzedékek hagyo- mányos együttélése. Kisebb községekben 25—30 százaléknyi a falu lakosságából az idős, nyugdíjkorhatáron felüli ember. Egyre jobban növekszik a saját jogon ellátottak száma — a nyugdíjrendszer kiterjesztése, a nyugdíj és a járadék rendszeres emelése következtében. Csökken tehát az ellátatlanok száma , de növekszik az egyedül élőké, a gondozásra szorulóké. A tartásra szorulók hozzátartozóinak, gyerekeinek többsége eleget tesz családi kötelességeinek, de egy részüket a távollakás akadályozza szülei eltartásában és sajnos, ha nem is gyakran, de találkozni nemtörődömséggel, felelőtlenséggel is. Az idős kordákról való gondoskodás nem maradhat egyszerűen családon belüli ügy. Társadalmi feladat, s így szerves része a helyi és országos politikának is. Ezt, a jövőben csak növekvő súlyú kérdést, a helyi tanácsok fenntartásában működő, háromfázisú szociális gondozási intézményrendszer hivatott megoldani. Az öregek napközi otthona, a házi gondozószolgálat és a szociális otthon — egységes, egymásra épülő rendszer. Azok az öregek, akik el tudnak járni otthonról, az öregek napközi otthonában napi háromszori étkezést, egészségügyi ellátást kapnak, és gondoskodnak foglalkoztatásukról, szórakoztatásukról is. Megyénkben az 50 ilyen napközi otthon 9 gondozónővel 1352 gondozott ellátására szolgál. A járóképtelenek házi gondozását 52 főfoglalkozású gondozónő, 205 tiszteletdíjas és ezernél több társadalmi aktivista végzi. Mosás, főzés, takarítás, egészségügyi és higiéniás ellátás tartozik feladatukhoz, és természetesen emberi kapcsolatot jelentenek az idős, rászoruló embereknek. Részleges ellátást közel ezer idős ember kap, teljes ellátást mintegy 800-an vesznek igénybe. A megyei tanács egészségügyi osztályának koncepció- j ja éppen ennek a formának, a házi gondo- s zásnak a fejlesztését tűzte ki célul s ezen belül is a tiszteletdíjas gondozók számának növelését. Ez a forma segít megoldani azok gondját is, akik tanyán laknak. A vöröskeresztes aktivisták, a tanfolyamot végzett ápolóónők az egészségügyi alapellátással (a körzeti orvossal és ápolónővel) együttműködve dolgoznak. A szociális étkeztetést a megyében 374-en veszik igénybe. Olyan idős emberekről van szó ebben az esetben, akik nem szorulnak részleges vagy teljes otthoni ellátásra, csak ebédet igényelnek. Ezt pedig az egyesített szociális intézmények a helyi tanácsokkal közösen a közétkeztetésben oldják meg. A szociális otthonokban, melyből 12 van Hajdú-Biharban, 1747 hely van, s így a kihasználtság 100 százalékon felüli. Az ott lakóknak több mint a fele beteg. Ezekben az otthonokban helyezik el az elmebetegek egy részét is, mivel a csak erre a feladatra szolgáló intézmény még csak célként van megfogalmazva. Hogy erre milyen szükség lenne, mutatja az a tény is, hogy a kórházak ideg- és elmeosztályain sok az elfekvő beteg , akik így akaratlanul is, de sok-sok más betegtől veszik el a helyet. A szociális otthonokról szólva nem hallgathatjuk el azt a tényt, hogy a hajdúszoboszlóit és a debrecenit kivéve a többi mind régi épületben van elhelyezve, volt kastélyokban, kúriákban. Ez pedig azt jelenti, hogy nemcsak nem rendeltetésének megfelelő az épületek nagy része, hanem évente komoly összegeket kell felújításukra, fenntartásukra költeni. Mindeme nehézségek ellenére az ellátottsági szint összességében emelkedett, mégpedig dinamikusan, és éppen a befejeződéséhez közeledő V. ötéves tervben a legdinamikusabban. Ez részben annak is tulajdonítható, hogy ezekben az otthonokban olyan egészségügyi dolgozók vannak, akiknek a hivatástudata és a leleményessége — ahogy mondani szokás — egy forintból kettőt csinál. A szakmai ellátás mellett kertészettel, állattartással, bedolgozással oldják meg az öregek napi foglalkoztatását, hiszen sokan vannak közöttük, akik ezt szívesen, örömmel végzik. S emellett az otthon saját pénzéből tudja megvenni a hiányzó eszközöket. Nagyon komoly segítséget jelent az is a szociális otthonoknak, amit a vállalatok és téeszek, vagy az úttörők végeznek, hiszen az ellátás mellett minden ilyen intézménynek — a házi gondozástól a szociális otthonig — családpótló szerepe is van. Sz. G.