Hajdú-Bihari Napló, 1981. augusztus (38. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-05 / 182. szám
SÉTA AZ IRODALMI MÚZEUMBAN Debrecenben Borsos József neves városépítész (ő tervezte többek között az első hazai krematóriumot) vénkerti házában ez év januárjától látható a „Debrecen és a magyar irodalom” című állandó kiállítás. Csaknem öt évszázad irodalmát e szűk helyen bemutatni: a kiállítóeszközök tervezőjének és a rendezőnek a mesteri munkája. Debrecen múltja méltó erre a bemutatásra. Huszár Gál nyomdája 1561-től hazánk legrégibb folyamatosan dolgozó üzeme, s a magyar nyelvű nyomtatványai irodalmi nyelvünk letéteményesei, megerősödésének vívmányai. A jobbágy gyermekeket felnevelő kollégium a felvilágosodás fellegvára, élén Csokonaival. Kölcsey, Petőfi, Arany otthon volt Debrecenben. A „szabadságharc fővárosa” nem feledkezhetett meg Kossuthról, Jókairól sem. Az emeleti kiállítóteremben a századforduló és a 20. század jeleseivel találkozunk. A tudomány vára ekkor még a kollégium. Itt tanul Ady Endre, ide jár Móricz Zsigmond Légy jó mindhaláligjának gyermekhőse, Nyilas Misi, Debrecenből indul Tóth Árpád, Szabó Lőrinc. Oláh Gábort lehúzza (éppen napjainkban világított be ebbe a roppant küzdelembe Tóth Endre kitűnő könyve Oláh Gáborról), Gulyás Pál felülkerekedik rajta, Juhász Géza szellemi patrónus lesz már egyetemi katedrája előtt is. A kiállítás e harmadik csoportja bemutatja a Csokonai Kör és az Ady Társaság bátor és sokoldalú kísérleteit. Debrecen irodalmi múzeuma 1945-ig vezet el bennünket. Sokat emlegetett világ ez, a kollégium gyűjteménye is felsorakoztatja a múltját. Mégis igen sok meglepetést hoz számunkra, hogy a Csokonai- és Fazekas Mihály- emlékekre figyelmeztessünk. A magyar irodalmi múlt minduntalan előretörő vonulata ez, s a kiállítás három csoportja valóban a magyar művelődéstörténet hőskora. Még mindig van bennük felfedeznivaló. A múzeum kézirattára és relikviái lehetővé teszik a tudós kutatómunkát is. Ne sajnáljunk még egy jó negyedórát, hogy a Margit utcában meglátogassuk a Holló László-emlékházat. A magyar festészet nagyjával és java alkotásaival, otthona berendezéseivel találkozhatunk. Kiskunfélegyháza is híven őrzi képeit, de itt kitárulkozik előttünk a magyar tájjal, a magyar néppel eljegyzett alkotó szinte teljes életműve. Koczogh Ákos A vénkerti ház mint múzeum Részletek a kiállításról (MTI Fotó : Tárkányi Béla felvétele — KS) HÚSZFÉLE MÓDJA VAN... Kézzel rajzolták, tussal színezték a pénzhamisítás történetéből Nem múlik el év anélkül, hogy ne olvasnánk pénzhamisításról, arról, hogy a világ valamely részén ismét megpróbálkozott néhány optimista vakmerő a vagyongyarapításnak eme, magával a pénzzel egyidős módjával. Teszik ezt annak ellenére, hogy a „pénzcsinálás” nagyon kockázatos vállalkozás, amely a bankjegynyomdák és a műszerek mai technikai fejlettsége mellett garantált lebukással, s hosszú évekig tartó börtönbüntetéssel jár. Mindig akadtak próbálkozók, pedig a büntetés hajdanában még drákóibb volt. Károly Róbert idejében máglyahalállal bűnhődött a királyi pénzverdével konkurráló vakmerő, s még az 1700-as években is fejét vették a hamisítónak. A pénzhamisítás a XVIII. század második felében, a papírbankók megjelenésével érte el fénykorát. Az első hamisítványokat még kézzel rajzolták, tussal színezték, mesteri ügyességgel. Ezzel a módszerrel azonban nem lehetett sok hamis pénzt csinálni. Az igazi nagy lehetőségek a sokszorosító technika megjelenésével virradtak fel. Réz- vagy fametszetekről készítették óriási tömegben a hamis bankókat, amelyek szinte megtévesztésig hasonlítottak az eredetire, olyanynyira, hogy még a tapasztalt kereskedők sem tudták mindig megkülönböztetni a hamisat az igazitól. Egy időben annyi volt a hamis bankó Magyarországon, hogy az osztrák nemzeti bank kénytelen volt külön osztályt felállítani csoportosításukra, nyilvántartásba vételükre. A korabeli krónikák több ügyes pénzcsináló nevét is feljegyezték, többek között a nagyváradi Gyarmati Mózesét, aki olyan jól bánt a maszek bankjegynyomdával, hogy egy-egy országos vásárra ezer forintot is küldött hamis bankjegyekben. Az állam és a hamisítók között már az első papírbankók megjelenése óta valóságos háború dúlt. Az előbbi igyekezett minél magasabb technikai színvonalon, utánozhatatlan pénzeket nyomni, a hamisítók pedig természetesen igyekeztek ezeket hűen lemásolni. Miután a harc — a technika fejlődésének eredményeként — a múlt század közepén az állami pénzkészítés abszolút győzelmével végződött, a hamisítók ismét a fémpénzek készítésére tértek át. A korszak egyik legnagyobb honi hamisítójának Dohnál József bécsi zöldségkereskedőt tartják, aki soproni és szombathelyi műhelyeiben olyan sikerült fémpénzeket vert, hogy évekig nem is gyanakodtak rájuk. A fémpénzhamisítás fellendüléséről tanúskodik, hogy míg 1880 körül csak 130—300 hamis pénzérmét foglaltak le hazánkban évente, addig 1905-ben már négyezernél is többet. A húszas évek második felében, a pengő bevezetésével ismét fellendült a hamisítás: a bűnügyi nyilvántartások húszféle hamisítási módról tudnak. És mi a helyzet az immár harmincötödik születésnapját ünneplő forintunkkal? A kezdet kezdetén, még a vastag ezüst ötforintosok idején egy első világháború előtti módszert alkalmaztak a hamisítók: kettévágták az ötösöket, kikaparták belőlük az ezüstöt, s a pénzt ismét összeragasztották. Fáradságos módszer volt, még a belefektetett munka sem térült meg. Az 1950-es években egy- és kétforintosok készítésével is próbálkoztak, de már az első fizetési kísérletnél lebuktak a hamisítók. Megkíséreltek papírpénzt is hamisítani, ám a primitív, vízfestékkel készített bankón még egy petróleumvilágítású csapszékben sem sikerült túladni. Néhány ügyeskedő a közelmúltban ötszázforintosokat próbált készíteni, de nagyon gyorsan „kiszűrték” a hamis bankókat, s az igazságszolgáltatás nem fukarkodott az igazi börtönbüntetéssel. Dávid Erzsébet Ismét Budapesten a vasutas képzőművészek Július 8-tól 26-ig tekinthették meg az érdeklődők a Vasutasok Szakszervezetének XXXI. országos képzőművészeti kiállítását Budapesten. A tárlat a fórumteremtés szándékán túl vállalkozott arra is, hogy a vasutas képzőművészeti körök és egyéni alkotók gondolati és érzésvilágának, tartalmi-formai törekvéseinek keresztmetszetét adja. Ez utóbbi vállalását sokszínű, tartalmas képzőművészeti anyag megmutatásával színvonalasan teljesítette, a hagyományosan magas színvonalú szobrászati anyag mellett örvendetes volt látni a festmények és grafikák témaválasztásának színesedését, a formai megoldások tökéletesedését is. A fórumteremtés szándékának már kevésbé sikerült eleget tenni. Bizonyosan a rendezők szándékai ellenére — a kiállítást elsősorban a fővárosi alkotók és műveik határozták meg. Mindez az eddiginél hatásosabb propagandamunka szükségességére hívja fel a figyelmet; a vidéki vasutas képzőművészeti köröktől, művelődési házaktól pedig nagyobb aktivitást, átgondoltabb munkát követel. A debreceni vasutas képzőművészek ez évben is szépen helytálltak az országos kiállításon, ahol városunkat 7 alkotó 11 műve képviselte. T. Bogáts Erzsébet, Fábián Sándor és Szatmári János festményeihez szűkebb pátriánk adott indíttatást — vásznaikon a város, a Nagyerdő és a csapókerti táj élményei rendeződtek képpé. Kovács Béla a sarus alakját mintázta meg. Szűcs István ecsetje nyomán pedig a falusi udvar jellegzetes képe bontakozott ki. Hazafi Sándor és Makai Gyula a balatoni táj hangulatát, nyári színvarázsát örökítették meg festményeiken. Az országos kiállítás zsűrije értékelte a debreceni vasutas képzőművészek teljesítményét, amit a kiállításra elfogadott művek megfelelő aránya is bizonyít amellett, hogy Makai Gyula munkáit elismerő oklevéllel jutalmazták. Reméljük, hogy a sikeres kiállítás további elmélyült alkotó munkára, tanulásra ösztönzi a vasutas képzőművészeti kör kollektíváján M. K. KÉPERNYŐ Annyi hét múltán, mikor belelapoztam a tévéműsorba, hogy mit is érdemes majd figyelő fegyelemmel végigülnöm, elég nehéz helyzetbe kerültem. Meg kellett állapítanom, hogy a képernyő nyári menetrendje sem a legfeszesebb. Laza ismétlések, felújítások, felében-harmadában tartó sorozatok, amelyekről vagy nem érdemes szót ejteni, vagy nem szabad elhamarkodott véleményt alkotni.Ezért óvakodok a táncdalfesztiválról, is bármit mondani. Tisztelem ugyanis a korosztályok érzékenységét, meg nem akarom megzavarni a rajongók ezreit a szavazás idegtépő izgalmaiban.) Szóval maradt a könnyebb megoldás, s azokat a műsorokat részesítettem előnyben — mintegy bemelegítendő a továbbiakra — amelyek, ha különösebb élménnyel nem is kecsegtettek, de csalódással se riasztottak. Mint például: A Mennyei leányzók Nekem ez a nyugatnémet filmsorozat tetszett. Főleg azért, mert az alkotók sohasem mentek túl az elegen. Mindent bele tudtak sűríteni hatvan percbe, némi pikantériával, szabadszájúsággal fűszerezve az egyébként nem nagy igényű történeteket. Az egyes részleteknek persze a humor adta meg a zamatát. Ez a kissé abszurd, már-már nemegyszer morbid humor, amely — egy suta hasonlatot megkockáztatva — úgy sisteregtette ki a fordulatok adagjaiból az ötleteket, mint a nyárson pirított szalonnakocka a hagymáravalót. S ezek könnyen utat találnak a nézők igényéhez. De van még egy erénye a sorozatnak. Az állandóság. A szereplő együttes mindig ugyanaz, s épp ebből és ezáltal tűnik ki a fejezetek érdeme. Michael Pleghar, a sorozat rendezője például nem dől be annak a tévhitnek, hogy a képernyő csak az eredendően nagy gondolatok szülőhelye. Két jó alakú, remek mozgású színésznő — meg a férfiválasztékból ennek épp az ellentéte — elegendő az ébrenlét biztosításához. (E sorozatnak ugyanis „Jó éjszakát, felnőttek” a felcíme.) Ők hárman — miután velük bármi megeshet — gondoskodnak mindenről, ami szem-szájnak ingere. Egy kis szex, egy kis lengeség — ledérség —, a test meztelen látványa, de az is olyan ügyesen, hogy az öncélúság, a direktség eleve kiküszöbölve. Persze mielőtt még az egekig magasztalnám e menynyei leányzókat, gyorsan hadd mondjam el, hogy nem tartalmában rejlik a sorozat értéke. Formailag van jól megkomponálva, a ritmus, a fordulatok fogják meg a néző figyelmét. S a két színésznő — Ingrid Steeger és Iris Berben —, akiknek még az is szerencséjük, hogy kitűnő a szinkronhangjuk Kovács Nóra és Földessy Margit jóvoltából. A Krimik cégjele Az elmúlt héten többféle krimit volt alkalmunk végignézni. Láttuk például a Fekete Macska bandája szovjet, a Fárasztó magány NDK és, a Petrocelli amerikai filmeket. Távol álljon tőlem, hogy összehasonlítsam őket — a szovjet egyébként is ötrészes, s eddig még csak az első három került képernyőre —, bár némi tanulság anélkül is megfogalmazható. Az például mindenképpen, hogy a nézőket a világ bármely pontján érdeklik a bűnügyi történetek. S nemcsak azért, mert reflexeinkben hordozzuk az izgalom iránti vonzódásunkat. Szociológiailag, gondolom, az a magyarázat, hogy a bűn, mint az egyéniség negatív minősége, a társadalom egészéből indulatot vált ki, s miközben annak fordulatait kíséri, önmaga érzelmi valóságában a tiltakozást is meg az ítéletet is kimondja. Minden értékrend nélkül: a Petrocelli-sorozat (már megint sorozat!) legújabb epizódja, az Aranykalitka messzi felibe nőtt a másik kettőnek. Szakmailag elsősorban, tehát filmi minőségében. Pedig történetét tekintve ez se több, mint a másik kettő. De valahogy ennek van hajlékonysága. Elkerüli az egysíkú helyzeteket, már azt tudniillik, hogy a küzdelem egyoldalú legyen, a győzelem pedig eleve lefutott. Ezért van atmoszférája, izgalma, ami krimiről lévén szó elengedhetetlen. A Petrocelli-sorozat igaz, némi szabálytalanságot is visel magán. A magányos, az egydolláros ügyvéd áll szembe a gazdagok s a gazdagokat kiszolgáló hatalom világával, s hogy mégis eséllyel vegye fel a küzdelmet, ahhoz kell a bátorság, a meggyőződés, az öklök keménysége. No meg egy kis „népmesei segedelem” — mert anélkül még a Petrocelli-féle hősök sem igen boldogulnának. Hát ez a krimi, a krimi kétszerkettője, s ha kellően adagolják, még csak nem is tiltakozunk ellene. A baj akkor kezdődik (mint például a Fárasztó magány esetében is), ha a dolgok unalmassá s ezáltal öncélúvá is válnak. Ilyenkor lépnek be a sablonok, a szokásos és szokványos elemek, a vég nélküli nyomozói masírozások, amiknek az égvilágon semmi de semmi értelmük nincsen. A bűnügy anélkül is megoldódna, legfeljebb egyszerűbben, minden komplikáció nélkül. Az igazi döbbenetet azonban nem ezek a krimik produkálták. Maga az élet. A miskolci gyilkos, aki... dehát minek folytassam. Még ha csak rágondolunk is megdermed a szívünk. Olyan, mintha egy kegyetlen marok szorítaná, mert azt, amit az a férfi csinált, emberileg egyszerűen lehetetlen ésszel fölérni. Arra nincs és nem is lehet mentség. „Ez lett a vesztünk” ? Jobba Gabi szuggesztív egyéniség. Várszínházi előadása, amelyet felvételről közvetített a képernyő, lenyűgözte az embert. Valami kegyetlen és furcsa élményt ízleltetett meg velünk. Egy rideg katonaköpenyben, néhol rekedtes, máskor meg mélyen zengő hangon, szemének kemény felvillanásaival a végletek feszességét kötötte össze bennünk. Szinte a már lehetetlen különbségek kaptak itt értelmet, illetve magyarázatot, hogy miért és hogyan fér meg egymás mellett az édeskés Karádi-dal és a tragikus Radnóti-vers. Nosztalgia? Mi, akiknek gyermek- és kamaszkorunk a Karádi-filmek és a Karádi-hang igézetében telt el, végül is tudjuk, hogy az a háború nem a vesztünk, hanem a szerencsénk lett. A jövőnk. Igaz, sok-sok szenvedés és megpróbáltatás árán, de ha az ember tud emlékezni, és jól emlékezik, a tanulságokból erényt kovácsolhat. Boda István HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1981. AUGUSZTUS 5. 5