Hajdú-Bihari Napló, 1982. december (39. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-18 / 297. szám
Kodály Zoltán és Debrecen Kodály Zoltán 1925-ben a következőket írta: „Nálunk még háromszáz éve ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban. Azóta a vár romba dőlt, ha áll, lakója idegen vagy hűtlen lett a magyar dalhoz... A kunyhó azonban hű maradt, megőrizte a kincs értékesebb felét : a lélek ősi bútorzatát.. A mi dolgunk átvenni tőle és tovább ápolni... A tűznek nem szabad kialudni!” Ezt a tüzet ápolta, szította Kodály Zoltán hosszú élete végéig. Mélységes alázattal a nép — a hagyomány iránt, de ha az ügy megkövetelte, megalkuvás nélkül, kemény küzdelemmel is. Hogy mennyire szükség volt a magyar népi zene olyan prófétáira, mint Bartók vagy Kodály, azt az erre hivatottak már évtizedekkel ezelőtt megállapították. Hiszen még a századforduló óta országszerte működött munkáskórusok is német hatás alatt keletkezett műveket énekeltek, így például a Debreceni Vas- és Fémmunkások Dalkara, melynek tagja voltam — a húszas évek végén is főként német nagyoperákból vett darabokat tartott műsorán. Mi ezt valahogy természetesnek vettük. (Megrögzött rossz hagyomány). Csak nagy sokára fogalmazódott meg bennem az a gondolat, miért kell nekem harsogni a munkásotthonban, hogy „Gótok királya, büszke Decebál!” Énekeltünk mi persze népdalegyveleget is, de ebben inkább az egyveleg uralkodott, mint a valódi népdal. Pedig akkoriban virágkorát élte a munkás dalkultusz. Az 1923- as országos munkás dalos ünnepélyre több ezer énekes sereglett össze Debrecenben. Itt énekelték először Ady egyik Reinitz Béla által megzenésített versét — eszperantó nyelven. A húszas, harmincas években, az iskolai kórusokon kívül tíz-tizenöt dalárda működött városunkban. De a repertoár a kollégiumi kórus kivételével többé-kevésbé azonos volt. A szociáldemokrata szellemiségű munkáskórusok pedig nemzetközi — főként osztrák-német eredetű — mozgalmi indulókkal tarkították műsorukat, de a Fölszállott a pávához csak a harmincas évek végén jutottak el. Kodály Zoltán már az úgynevezett bethleni konszolidáció óta (1924) mozgósított a magyar zenei analfabetizmus ellen. Vissza a gyökerekhez, a népben rejtőző tiszta forráshoz! Ez volt munkálkodásának lényege. A sokáig reménytelennek látszó küzdelem eredménye csak a felszabadulás után bontakozhatott ki. A negyvenes évek végén virágzásnak indult a népi dalkultúra. A népi kollégiumok, pártiskolák, egyetemek fiatalsága szinte mámorosan vette birtokába az eddig rejtve lappangó népi örökséget. Kodály Zoltán ekkor érezte, hogy töredelmes, idegfeszítő munkálkodása nem volt hiábavaló. Igen nagy lendületet adott a zenekultúra újjászületésének a negyvenes évek végén megalakult Békéstarhosi Zenei Kollégium, amely Kodály igaz szellemében vállalkozott a magyar népi énekkultúra terjesztésére. Kodály kezdeti bizalmatlanságát rövidesen megváltoztatta, és a tarhosi gondolat leglelkesebb támogatója lett. Éppen ezért okozott fájdalmat a Mesternek és a magyar zene híveinek az iskola meggondolatlan feloszlatása. Az ötvenes évek elejére esik a debreceni Szabadtéri Színház megvalósítása, majd a felejthetetlen Székelyfonó előadás. Nem sokkal később ugyanitt a Háry Jánosban gyönyörködhettek Kodály tisztelői. A felszabadulás előtti időkből nincsenek adataim Kodály és a város viszonyáról. Bár a Kollégiumi Kórus és Csenki Imre lelkes munkálkodását jól ismerte, meggyőződésem, hogy a tarhosi intézet maradványaival Debrecenbe települt Gulyás György további sorsa, a fiatalok várható jövője fordította a Mester figyelmét városunk felé. Ez a barátság lassan reánk, a város vezetőire is sugarakat vetett. Az 1955-ös születésnapi koncertre hozzánk érkezett Kodályt már a géniusznak kijáró tisztelettel kerestük fel az Aranybikában. Talán ekkor merült fel határozottabb formában az a gondolak hogy kérjük tőle a szakiskola számára nevének viselése engedélyezését. Az eredmény ismeretes. A Kodály nevét viselő iskola, majd a főként itt nevelkedett kórus, azóta három-négy kontinens zenekedvelő népeinek szívébe lopta be a magyar népi zene ismeretét és szeretetét. Néhány mondatot Kodály emberségéről. Jólesően meglepő volt számunkra, hogy a párton kívüli — vagy talán pártokon felüli — Kodály szájából olyan magától értetődően jött az elvtárs megszólítás. Szinte büszkén mondotta, hogy a tarhosi iskolának oly sok segítséget nyújtó Békés megyei párttitkár, Keleti Ferenc elvtárs barátságával tisztelte meg őt. Én ugyan magamban mindjárt megfordítottam ezt a szerény kifejezést, úgy vélve, hogy ez a barátság inkább Keleti elvtársra volt megtisztelő. Egyszerűségéről. Volt akkoriban egy esemény városunkban, amelynek végén úgynevezett díszvacsorát adott a tanács. Amikor erre meghívtuk őt az Aranybikába, szinte bocsánatkérően mondta, hogy ő nem szeret kirakatban ülni, és nem is venné szívesen, ha ezt a dolgot tovább szorgalmaznánk. Az iskolában, Gulyáséknál, a gyerekek körében jobban érezte magát. Úgy emlékszem, hogy egy tokaji borfajta volt a kedvence, amelyből ebéd után egy-két pohárkával fogyasztott. Erről a borról Gulyásék gondoskodtak. Végtelenül figyelmes ember volt. József Attilával szólva „Fehérek közt egy európai”. Gyakran előfordult, hogy Debrecenből a városi tanács kocsiján vittük őt fel a fővárosba itteni szereplése után. Elindulása előtt mindig beszerzett vagy beszereztetett egy pár szál virágot, amelyet átadott a Kútvölgyi kórházban fekvő feleségének. Türelmetlenséget csak akkor tapasztaltam nála, ha valaki konokul ragaszkodott valamely zenei téveszméhez. Befejezésül: Kodály türelme, ha nem is végtelen, de igen hosszú türelem. 1947- ben írja: „Bizton remélhetjük, hogy mire kétezret írunk, minden általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas katát.” Most, születésének 100. évfordulóján vele együtt valljuk: A tűznek nem szabad kialudni! Ménes János „Zenéből zenébe tért” Vallomások Kodály Zoltánról Valamikor harcoltam a népies ellen: egy túlélt és epigon népiesség volt az, a Szabolcskáké és Pósáké. Ma fiatal költők mintha friss forrásokat nyitottak volna ugyanabból a régi, a népi talajból ... Különös ritmusa a magyar lélek életének, hogy ez összeesik Kodályék gyönyörű fölfedezéseivel. (...) Hiszek egy kultúrában, mely mélyebb és régibb az irodalminál, mely élni, nőni és halmozódni tud írás nélkül is, mely előbb volt az irodalomnál, s ma is él még, noha bujkálva, s kiveszőben. Mély hála a nagyszerű gyűjtőknek, akik — mint Kodály Zoltán — átmentik az irodalom többé-kevésbé biztos éléstárába egy süllyedő világ halhatatlan gyümölcseit. Babits Mihály (1933) Nem azért becsülöm Kodályt, mint a legjobb magyar zenészt, mert barátom, hanem azért lett egyetlen barátommá, mertnagyszerű emberi kvalitásaitól eltekintve) a legjobb magyar zenész. Hogy e barátság hasznának legjavát én láttam, és nem Kodály ez újból csak az ő nagyszerű képességeit és félreálló önzetlenségét bizonyítja. Küzdelmeket nem éppen nélkülöző pályámon mindenkor bátran és nyíltan mellém állott, soha fáradságot nem kímélt, ha érvényesülésemről volt szó. Bámulatos biztos és gyors ítélőképességének köszönhetem akárhány művemnek végleges, az eredetinél tökéletesebb kialakulását. Bartók Béla Mily óriási örökséget hagyott ránk. Páratlan szépségű kórusműveket, a Psalmus Hungaricust, színpadi alkotásokat, amelyek ma is állandóan műsoron szerepelnek. Számomra azonban talán gyermekkorainak gyűjteménye a legkedvesebb. Mindnyájan tanulhatunk belőle, hangzásuk szépségéből, friss elevenségükből. Eredetiek, gazdagok, nemesen egyszerűek. A hallgató önkéntelenül is Kodály szavaira gondol: Senki se túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon — sőt igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen hozzá. Benjamin Britten Kodály több a nemzetművelőnél, a honalapító emberi rangja illeti meg. A két világháború között Kodály a nemzeti egység egyik alapvető feltételét kezdte megteremteni: az éneklő Magyarországot. A XVI. század félelmetes válságában egyszerre énekelni kezdett az ország, még a végvárak éhező, rongyos vitézei is énekmondókat tartottak, Tinódi csupán kiemelkedő nagy példa volt a sokból. Ez az ének tartotta össze a csaknem széthulló társadalmat. (...) Kodály ezt az éneklő Magyarországot akarta feltámasztani a telkekre rakódott por és hamu alól: honalapító hevülete sohasem apadt (...) Kodály nem halt meg. Más történt vele: zenéből zenébe tért. Féja Géza (1975) A korszakos szenzáció, hogy századunk zenéjében egy kis ország semmiből termett énekkari kultúrája valóságos reneszánsz ígéretét hozta, s végül, hogy a magyar zenei nevelés módszereit, eredményeit világszerte példaként emlegetik, mind-mind Kodály kezdeményének, áldozatos munkájának köszönhető. Egymaga végezte el, amit századok és nemzedékek mulasztottak. Zenei anyanyelvet adva népének, gondja volt rá, hogy e megtalált nyelven a kisiskolások, még az óvodások is beszélni tudjanak. Fodor András Én az ő nagyságát, távolról nézve, abban láttam, hogy milyen munkát vállalt egy ugyancsak nehéz helyzetbe került nemzet életében. Az, hogy ő Bartókkal együtt lenyúlt a népzenéhez, nemcsak azt eredményezte, amit Európában Stravinsky és a többiek csináltak, vagyis hogy az ősforrásból merítettek értéket. Sokkal többet adott ő: egy nép lelkületét hozta felszínre; ez abban az időben már, azt lehet mondani, a zenében volt konzerválva. Kodály munkája ezért óriási, öntudatra ébresztett egy nemzetet, megmutatva, hogy őneki is van sajátos értéke, hogy büszke lehet arra, amit az ősei véghezvittek. S megtanítva ezt a nemzetet arra is, hogy még tágabb értelemben foglalkozzék saját magával. Az a nevelőmunka, amit ő itt helyben tán még Bartóknál is szívósabban végzett, nemcsak énekelni tanította meg százezerszámra a gyerekeket. Százezreket ébresztett közösségi öntudatra, arra, hogy hívek legyenek a közösséghez, amelyben születtek. Illyés Gyula ... érzem szikrázó hiányát ennek a szikár és nagyszerű embernek, mint a tiszta télnek, csupa-pára és csupa-vegetáció életünkben, érezzük dermesztő hiányát ennek a tűzszárnyú küldöttnek, létünk deres magányában, mert szerénytelenségünkben és könnyelműségünkben oly természetesnek, egyszerűnek és törvényszerűnek vettük, hogy van, hogy él, hogy a miénk, hogy magyar, szinte azt hittük, fizikailag nő át a halhatatlanságba, testében is megbonthatatlan, mint a legeridabeli királyok és szentek, hogy ő maga a testileg is létező halhatatlanság, mint hitte magáról Goethe, élete ősz tornyán, isteneket virágzó szerelmében, mámoros kései pillanataiban. És nem véletlenül mondom Goethét: műve is goethei méretű, nemcsak arányaiban, jelentéseiben is monumentális. Az a fölbecsülhetetlen tisztaságú, tisztességű és szeretetű program, amit nagybozont-szakállú, kristály-rózsaként világítószemű ifjúságukban fogalmaztak meg és kezdtek megvalósítani a zseniális Bartók Bélával, s amit gyötrelmes, küzdelmes és magányos életükkel meg is valósítottak, csak Petőfi Sándor és Arany János gyönyörű szellemi programjához hasonlítható történelmünkben. (...) Ő nemcsak a maga forradalmát, de a nép forradalmát is megvívta hatalmas és modern zenéjében, nem hagyta magára a népet, sorsára bízva és bánatára, de a népet fölemelve maga emelkedett föl aranylegyező-szárnyvitorlákkal a nép tiszta énekéig. Juhász Ferenc Kodály Zoltán jóvoltából a katlan perem hegyeit áttörte a zene, s ami tegnap még helyi különösség, provincializmus volt. Oltón, Dunán megindult a tenger felé. Németh László (1932) Kodály Zoltán (...) öntudatot lehelt ebbe a népbe. Nemzeti öntudatot, a népnek önbizalmat, a nép múltjának értéket, fényt, nemzeti egyéniséget teremtő művész volt. Kétezer év sivatagjain összegyűjtötte egy népnek vándorlása nyomán elszórt kincseit — és ezekből rekonstruált egy rendkívüli, önálló, a nép teremtette szellemi világot és a művi kultúrával egyenrangú kultúrát. (..) Kodály fél évszázados munkássága a Volga és az Amazonas energiájával és mindent magába gyűjtő sodrával mosta ki az idegen kultúrák, a szegénység és a múlt rétegei alól, és gyűjtötte össze a magyar nép sajátos szellemi birodalmának nyomait, dokumentumait. (...) Azt a harcot, amelyet függetlenségi háborúink nem vittek diadalra, azt az álmot, mit múlt forradalmaink nem valósítottak meg, nem vívtak ki, Kodály — Bartókkal együtt — megvívta, az országot felfedezte, meghódította és megvédte. (...) Kodályéhoz hasonló életművek nélkül (...) nem lennének a szocializmusnak konkrét, nemzeti, népi és osztályérvei, érzelmi elemei. Ilyen értelemben Kodály életműve forradalmi tett, és felmérhetetlen társadalmi hatású. Váci Mihály (1967) Kodály dolga a várossal Hogy Debrecennek mi a dolga, azt megmondta ő maga 1957-ben: „Debrecen dolga: a saját zeneéletének fejlesztésén kívül a környékre kisugárzó működéssel hangzó életre hívni a néma berkeket.” A szakiskolának adott feladatot terjesztette ki így az egész városra. Nyilván azért, mert bízott benne, hogy ezt itt meg is valósítják. Az ő „dolga” Debrecennel valamikor 1925-ben, a régi magyar táncokkal foglalkozó előadásával kezdődött. A polgári haladás eszméit megvalósítani kívánó Eötvös-kollégium baráti társasága hívta meg egyik prominens tagját debreceni vándorgyűlésére. Majd az Ady Társaság vendége 1934-ben két napig, ismét előadást tart, meghallgatja a műveiből rendezett hangversenyt, ellátogat a Dóczy Intézetbe. Ebben az évben még egyszer vendégünk: a kollégium udvarán megrendezett első szabadtéri Háryt tekinti meg. 1937-ben a merészen kezdeményező, baloldali színházigazgató, Horváth Árpád viszi színre a Csokonai Színházban — vidéken először — a Székelyfonót a debreceni zenei erők példás összefogásával. Éneklő Ifjúság-hangversenyek, zeneiskolai koncertek veszik sorban műsorukra műveit. 1939-ben a Református Kollégium a Psalmus Hungaricussal ünnepli fennállásának 400. évfordulóját. A felszabadulás után Csenki Imre arat emlékezetes sikereket kollégiumi kórusával, és a szabadtéri színpadot az ő zenei irányítása mellett avatja fel a város a Székelyfonóval, ismét Kodály jelenlétében. A Debreceni Népi Együttes énekkara tovább viszi az örökséget, míg az esetenkénti kapcsolatból egy állandó, szerves együttmunkálkodás nem születik meg. Ennek nyitánya 73. születésnapjának Debrecenben való megünneplése, amikor felmegy a színpadra — 1955-öt írunk — és elmondja, hogy úgy érzi, nem élt hiába. „Ez a Debrecen úgy különbözik az 50 év előtti Debrecentől, mint egy a száztól.” Ekkor már Gulyás György a zeneművészeti szakközépiskola igazgatója és kórusának karnagya. A munkás- és paraszttehetségek számára létesített békéstarhosi intézetével már hitet tett a társadalmi és zenei haladás szoros összetartozása mellett, és Kodály a szakiskolának történt névadással mintegy rátette a pecsétet a haladó szellemű várossal való kapcsolatára. Debrecent a maradandóság városának is szokás nevezni, s talán erre gondolt Kodály, amikor az ötven évvel korábbi helyzethez képest fennálló különbségre utalt. Azt is tudta azonban, hogy minden ellentmondásossága mellett is olyan hagyományai voltak ennek a városnak, amelyekre bátran építhette bizalmát. Mindig akkor merült fel a neve, vagy akkor jelent meg Debrecenben, amikor „egyet lépett az ősi város” a jövő irányába, és ez sohasem pusztán a zenei fejlődés egy lépcsőfokának megtételét jelentette. Kodály az életet szebbé tevő, mindenki számára adva levő éneklés-zenélés hasznát nem egyszerűen a kottaolvasók számának szaporodásában látta, hanem az emberi teljesség megvalósulásában, annak humánus, társadalmi vonatkozásaival együtt. Amikor Debrecent barátságával tüntette ki, úgy érezte, hogy az ő dolga és a mi dolgunk közös. Az ünneplés napjaiban ezért gondolunk különös tisztelettel rá a Tiszántúl fővárosában, és igyekszünk teljesíteni a környékre való kisugárzás nemes misszióját, akár az általános iskolás gyermekeket neveljük saját zenei anyanyelvükkel, akár a Kodály Kórus nemzetközi sikereit olvassuk örömmel — látva azt is, hogy a Kodályügyet szolgáló debreceni muzsikusok köre állandóan bővül és a nemzetközi kórusversenyek Debrecene ma már fogalommá kezd válni e hazának határain túl is. Straky Tibor HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1982. DECEMBER 18. 8