Hajdú-Bihari Napló, 1982. december (39. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-18 / 297. szám

Kodály Zoltán és Debrecen Kodály Zoltán 1925-ben a következőket írta: „Nálunk még háromszáz éve ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban. Azóta a vár romba dőlt, ha áll, lakója idegen vagy hűtlen lett a magyar dalhoz... A kunyhó azonban hű maradt, meg­őrizte a kincs értékesebb fe­lét : a lélek ősi bútorzatát.. A mi dolgunk átvenni tőle és tovább ápolni... A tűznek nem szabad kialudni!” Ezt a tüzet ápolta, szította Kodály Zoltán hosszú élete végéig. Mélységes alázattal a nép — a hagyomány iránt, de ha az ügy megkövetelte, megalku­vás nélkül, kemény küzde­lemmel is. Hogy mennyire szükség volt a m­agyar népi zene olyan prófétáira, mint Bar­tók vagy Kodály, azt az erre hivatottak már évtizedekkel ezelőtt megállapították. Hi­szen még a századforduló óta országszerte működött mun­káskórusok is német hatás alatt keletkezett műveket énekeltek, így például a Debreceni Vas- és Fémmun­kások Dalkara, melynek tag­ja voltam — a húszas évek végén is főként német nagy­operákból vett darabokat tartott műsorán. Mi ezt va­lahogy természetesnek vet­tük. (Megrögzött rossz ha­gyomány). Csak nagy sokára fogalmazódott meg bennem az a gondolat, miért kell nekem harsogni a munkás­­otthonban, hogy „Gótok ki­rálya, büszke Decebál!” Éne­keltünk mi persze népdal­­egyveleget is, de ebben in­kább az egyveleg uralkodott, mint a valódi népdal. Pedig akkoriban virágkorát élte a munkás dalkultusz. Az 1923- as országos munkás dalos ünnepélyre több ezer énekes sereglett össze Debrecen­ben. Itt énekelték először Ady egyik Reinitz Béla által megzenésített versét — esz­perantó nyelven. A húszas, harmincas évek­ben, az iskolai kórusokon kí­vül tíz-tizenöt dalárda mű­ködött városunkban. De a repertoár a kollégiumi kórus kivételével többé-kevésbé azonos volt. A szociálde­mokrata szellemiségű mun­káskórusok pedig nemzet­közi — főként osztrák-német eredetű — mozgalmi indu­lókkal tarkították műsoru­kat, de a Fölszállott a pá­vához csak a harmincas évek végén jutottak el. Kodály Zoltán már az úgynevezett bethleni kon­szolidáció óta (1924) mozgó­sított a magyar zenei anal­fabetizmus ellen. Vissza a gyökerekhez, a népben rej­tőző tiszta forráshoz! Ez volt munkálkodásának lé­nyege. A sokáig reményte­lennek látszó küzdelem eredménye csak a felszaba­dulás után bontakozhatott ki. A negyvenes évek végén virágzásnak indult a népi dalkultúra. A népi kollégiu­mok, pártiskolák, egyetemek fiatalsága szinte mámorosan vette birtokába az eddig rejtve lappangó népi örök­séget. Kodály Zoltán ekkor érezte, hogy töredelmes, idegfeszítő munkálkodása nem volt hiábavaló. Igen nagy lendületet adott a zenekultúra újjászületésé­nek a negyvenes évek végén megalakult Békéstarhosi Ze­nei Kollégium, amely Ko­dály igaz szellemében vállal­kozott a magyar népi ének­­kultúra terjesztésére. Kodály kezdeti bizalmatlanságát rö­videsen megváltoztatta, és a tarhosi gondolat leglelkesebb támogatója lett. Éppen ezért okozott fájdalmat a Mester­nek és a magyar zene hívei­nek az iskola meggondolat­lan feloszlatása. Az ötvenes évek elejére esik a debreceni Szabadtéri Színház megvalósítása, majd a felejthetetlen Székelyfonó előadás. Nem sokkal később ugyanitt a Háry Jánosban gyönyörködhettek Kodály tisztelői. A felszabadulás előtti időkből nincsenek adataim Kodály és a város viszonyá­ról. Bár a Kollégiumi Kórus és Csenki Imre lelkes mun­kálkodását jól ismerte, meg­győződésem, hogy a tarhosi intézet maradványaival Debrecenbe települt Gulyás György további sorsa, a fia­talok várható jövője fordí­totta a Mester figyelmét vá­rosunk felé. Ez a barátság lassan reánk, a város veze­tőire is sugarakat vetett. Az 1955-ös születésnapi kon­certre hozzánk érkezett Ko­dályt már a géniusznak ki­járó tisztelettel kerestük fel az Aranybikában. Talán ek­kor merült fel határozottabb formában az a gondolak hogy kérjük tőle a szakiskola számára nevének viselése engedélyezését. Az eredmény ismeretes. A Kodály nevét viselő iskola, majd a főként itt nevelkedett kórus, azóta három-négy kontinens zene­kedvelő népeinek szívébe lopta be a magyar népi zene ismeretét és szeretetét. Néhány mondatot Kodály emberségéről. Jólesően meg­lepő volt számunkra, hogy a párton kívüli — vagy talán pártokon felüli — Kodály szájából olyan magától ér­tetődően jött az elvtárs meg­szólítás. Szinte büszkén mondotta, hogy a tarhosi iskolának oly sok segítséget nyújtó Békés megyei párt­­titkár, Keleti Ferenc elvtárs barátságával tisztelte meg őt. Én ugyan magamban mind­járt megfordítottam ezt a szerény kifejezést, úgy vélve, hogy ez a barátság inkább Keleti elvtársra volt meg­tisztelő. Egyszerűségéről. Volt ak­koriban egy esemény váro­sunkban, amelynek végén úgynevezett díszvacsorát adott a tanács. Amikor erre meghívtuk őt az Aranybiká­ba, szinte bocsánatkérően mondta, hogy ő nem szeret kirakatban ülni, és nem is venné szívesen, ha ezt a dolgot tovább szorgalmaz­nánk. Az iskolában, Gulyá­­séknál, a gyerekek körében jobban érezte magát. Úgy emlékszem, hogy egy tokaji borfajta volt a kedvence, amelyből ebéd után egy-két pohárkával fogyasztott. Erről a borról Gulyásék gondos­kodtak. Végtelenül figyelmes ember volt. József Attilával szólva „Fehérek közt egy európai”. Gyakran előfor­dult, hogy Debrecenből a vá­rosi tanács kocsiján vittük őt fel a fővárosba itteni szereplése után. Elindulása előtt mindig beszerzett vagy beszereztetett egy pár szál virágot, amelyet átadott a Kútvölgyi kórházban fekvő feleségének. Türelmetlensé­get csak akkor tapasztaltam nála, ha valaki konokul ra­gaszkodott valamely zenei téveszméhez. Befejezésül: Kodály türel­me, ha nem is végtelen, de igen hosszú türelem. 1947- ben írja: „Bizton remélhet­jük, hogy mire kétezret írunk, minden általános is­kolát végzett gyermek folyé­konyan olvas katát.” Most, születésének 100. évforduló­ján vele együtt valljuk: A tűznek nem szabad kialudni! Ménes János „Zenéből zenébe tért” Vallomások Kodály Zoltánról Valamikor harcoltam a népies ellen: egy túlélt és epi­­gon népiesség volt az, a Sza­­bolcskáké és Pósáké. Ma fia­tal költők mintha friss forrá­sokat nyitottak volna ugyan­abból a régi, a népi talaj­ból ... Különös ritmusa a magyar lélek életének, hogy ez összeesik Kodályék gyö­nyörű fölfedezéseivel. (...) Hiszek egy kultúrában, mely mélyebb és régibb az irodal­minál, mely élni, nőni és hal­mozódni tud írás nélkül is, mely előbb volt az irodalom­nál, s ma is él még, noha buj­kálva, s kiveszőben. Mély hála a nagyszerű gyűjtőknek, akik — mint Ko­dály Zoltán — átmentik az irodalom többé-kevésbé biz­tos éléstárába egy süllyedő világ halhatatlan gyümölcse­it. Babits Mihály (1933) Nem azért becsülöm Ko­dályt, mint a legjobb magyar zenészt, mert barátom, ha­nem azért lett egyetlen bará­tommá, mert­­nagyszerű em­beri kvalitásaitól eltekintve) a legjobb magyar zenész. Hogy e barátság hasznának legjavát én láttam, és nem Kodály ez újból csak az ő nagyszerű képességeit és fél­reálló önzetlenségét bizonyít­ja. Küzdelmeket nem éppen nélkülöző pályámon minden­kor bátran és nyíltan mellém állott, soha fáradságot nem kímélt, ha érvényesülésemről volt szó. Bámulatos biztos és gyors ítélőképességének kö­szönhetem akárhány művem­nek végleges, az eredetinél tö­kéletesebb kialakulását. Bartók Béla Mily óriási örökséget ha­gyott ránk. Páratlan szépsé­gű kórusműveket, a Psalmus Hungaricust, színpadi alkotá­sokat, amelyek ma is állan­dóan műsoron szerepelnek. Számomra azonban talán gyermekkorainak gyűjtemé­nye a legkedvesebb. Mind­nyájan tanulhatunk belőle, hangzásuk szépségéből, friss elevenségükből. Eredetiek, gazdagok, nemesen egyszerű­ek. A hallgató önkéntelenül is Kodály szavaira gondol: Sen­ki se túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon — sőt igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen hozzá. Benjamin Britten Kodály több a nemzetmű­velőnél, a honalapító emberi rangja illeti meg. A két vi­lágháború között Kodály a nemzeti egység egyik alapve­tő feltételét kezdte megte­remteni: az éneklő Magyar­­országot. A XVI. század félel­metes válságában egyszerre énekelni kezdett az ország, még a végvárak éhező, ron­gyos vitézei is énekmondókat tartottak, Tinódi csupán ki­emelkedő nagy példa volt a sokból. Ez az ének tartotta össze a csaknem széthulló társadalmat. (...) Kodály ezt az éneklő Magyarországot akarta feltámasztani a tel­­kekre rakódott por és hamu alól: honalapító hevülete so­hasem apadt (...) Kodály nem halt meg. Más történt vele: zenéből zenébe tért. Féja Géza (1975) A korszakos szenzáció, hogy századunk zenéjében egy kis ország semmiből termett énekkari kultúrája valóságos reneszánsz ígéretét hozta, s végül, hogy a magyar zenei nevelés módszereit, eredmé­nyeit világszerte példaként emlegetik, mind-mind Kodály kezdeményének, áldozatos munkájának köszönhető. Egy­maga végezte el, amit száza­dok és nemzedékek mulasz­tottak. Zenei anyanyelvet ad­va népének, gondja volt rá, hogy e megtalált nyelven a kisiskolások, még az óvodá­sok is beszélni tudjanak. Fodor András Én az ő nagyságát, távolról nézve, abban láttam, hogy milyen munkát vállalt egy ugyancsak nehéz helyzetbe került nemzet életében. Az, hogy ő Bartókkal együtt le­nyúlt a népzenéhez, nemcsak azt eredményezte, amit Euró­pában Stravinsky és a többiek csináltak, vagyis hogy az ős­forrásból merítettek értéket. Sokkal többet adott ő: egy nép lelkületét hozta felszín­re; ez abban az időben már, azt lehet mondani, a zenében volt konzerválva. Kodály munkája ezért óriási, öntu­datra ébresztett egy nemze­tet, megmutatva, hogy őneki is van sajátos értéke, hogy büszke lehet arra, amit az ősei véghezvittek. S megtanít­va ezt a nemzetet arra is, hogy még tágabb értelemben foglalkozzék saját magával. Az a nevelőmunka, amit ő itt helyben tán még Bartók­nál is szívósabban végzett, nemcsak énekelni tanította meg százezerszámra a gyere­keket. Százezreket ébresztett közösségi öntudatra, arra, hogy hívek legyenek a közös­séghez, amelyben születtek. Illyés Gyula ... érzem szikrázó hiányát ennek a szikár és nagyszerű embernek, mint a tiszta tél­nek, csupa-pára és csupa-ve­­getáció életünkben, érezzük dermesztő hiányát ennek a tűz­szárnyú küldöttnek, lé­tünk deres magányában, mert szerénytelenségünkben és könnyelműségünkben oly természetesnek, egyszerűnek és törvényszerűnek vettük, hogy van, hogy él, hogy a mi­énk, hogy magyar, szinte azt hittük, fizikailag nő át a hal­hatatlanságba, testében is megbonthatatlan, mint a le­­geridabeli királyok és szen­tek, hogy ő maga a testileg is létező halhatatlanság, mint hitte magáról Goethe, élete ősz tornyán, isteneket­ virágzó szerelmében, mámoros kései pillanataiban. És nem vélet­lenül mondom Goethét: műve is goethei méretű, nemcsak arányaiban, jelentéseiben is monumentális. Az a fölbe­­csülhetetlen tisztaságú, tisz­­tességű és szeretetű program, amit nagybozont-szakállú, kristály-rózsaként világító­szemű ifjúságukban fogal­maztak meg és kezdtek meg­valósítani a zseniális Bartók Bélával, s amit gyötrelmes, küzdelmes és magányos éle­tükkel meg is valósítottak, csak Petőfi Sándor és Arany János gyönyörű szellemi programjához hasonlítható történelmünkben. (...) Ő nemcsak a maga forradalmát, de a nép forradalmát is meg­vívta hatalmas és modern ze­néjében, nem hagyta magára a népet, sorsára bízva és bá­natára, de a népet fölemelve maga emelkedett föl arany­­legyező-szárnyvitorlákkal a nép tiszta énekéig. Juhász Ferenc Kodály Zoltán jóvoltából a katlan perem­ hegyeit áttörte a zene, s ami tegnap még he­lyi különösség, provincializ­mus volt. Oltón, Dunán meg­indult a tenger felé. Németh László (1932) Kodály Zoltán (...) öntu­datot lehelt ebbe a népbe. Nemzeti öntudatot, a népnek önbizalmat, a nép múltjának értéket, fényt, nemzeti egyé­niséget teremtő művész volt. Kétezer év sivatagjain össze­gyűjtötte egy népnek vándo­r­­lása nyomán elszórt kincseit — és ezekből rekonstruált egy rendkívüli, önálló, a nép teremtette szellemi világot és a művi kultúrával egyenran­gú kultúrát. (..) Kodály fél évszázados munkássága a Volga és az Amazonas ener­giájával és mindent magába gyűjtő sodrával mosta ki az idegen kultúrák, a szegénység és a múlt rétegei alól, és gyűjtötte össze a magyar nép sajátos szellemi birodalmának nyomait, dokumentumait. (...) Azt a harcot, amelyet függetlenségi háborúink nem vittek diadalra, azt az álmot, mit múlt forradalmaink nem valósítottak meg, nem vív­tak ki, Kodály — Bartókkal együtt — megvívta, az orszá­got felfedezte, meghódította és megvédte. (...) Kodályéhoz hasonló élet­művek nélkül (...) nem len­nének a szocializmusnak konkrét, nemzeti, népi és osz­tályérvei, érzelmi elemei. Ilyen értelemben Kodály élet­műve forradalmi tett, és fel­mérhetetlen társadalmi ha­tású. Váci Mihály (1967) Kodály dolga a várossal Hogy Debrecennek mi a dolga, azt megmondta ő maga 1957-ben: „Debrecen dolga: a saját zeneéletének fejleszté­sén kívül a környékre kisu­gárzó működéssel hangzó életre hívni a néma berke­ket.” A szakiskolának adott feladatot terjesztette ki így az egész városra. Nyilván azért, mert bízott benne, hogy ezt itt meg is valósítják. Az ő „dolga” Debrecennel valamikor 1925-ben, a régi magyar táncokkal foglalkozó előadásával kezdődött. A pol­gári haladás eszméit megva­lósítani kívánó Eötvös-kollé­­gium baráti társasága hívta meg egyik prominens tagját debreceni vándorgyűlésére. Majd az Ady Társaság vendé­ge 1934-ben két napig, ismét előadást tart, meghallgatja a műveiből rendezett hangver­senyt, ellátogat a Dóczy Inté­zetbe. Ebben az évben még egyszer vendégünk: a kollégi­um udvarán megrendezett el­ső szabadtéri Háryt tekinti meg. 1937-ben a merészen kezdeményező, baloldali szín­házigazgató, Horváth Árpád viszi színre a Csokonai Szín­házban — vidéken először — a Székelyfonót a debreceni zenei erők példás összefogá­sával. Éneklő Ifjúság-hang­versenyek, zeneiskolai kon­certek veszik sorban műso­rukra műveit. 1939-ben a Re­formátus Kollégium a Psal­mus Hungaricussal ünnepli fennállásának 400. évforduló­ját. A felszabadulás után Csenki Imre arat emlékezetes sikereket kollégiumi kórusá­val, és a szabadtéri színpadot az ő zenei irányítása mellett avatja fel a város a Székely­fonóval, ismét Kodály jelen­létében. A Debreceni Népi Együttes énekkara tovább vi­szi az örökséget, míg az ese­tenkénti kapcsolatból egy ál­landó, szerves együttmunkál­­kodás nem születik meg. En­nek nyitánya 73. születésnap­jának Debrecenben való meg­ünneplése, amikor felmegy a színpadra — 1955-öt írunk — és elmondja, hogy úgy érzi, nem élt hiába. „Ez a Debre­cen úgy különbözik az 50 év előtti Debrecentől, mint egy a száztól.” Ekkor már Gulyás György a zeneművészeti szakközépis­kola igazgatója és kórusának karnagya. A munkás- és pa­raszttehetségek számára léte­sített békéstarhosi intézetével már hitet tett a társadalmi és zenei haladás szoros összetar­tozása mellett, és Kodály a szakiskolának történt név­adással mintegy rátette a pe­csétet a haladó szellemű vá­rossal való kapcsolatára. Debrecent a maradandóság városának is szokás nevezni, s talán erre gondolt Kodály, amikor az ötven évvel koráb­bi helyzethez képest fennálló különbségre utalt. Azt is tud­ta azonban, hogy minden el­lentmondásossága mellett is olyan hagyományai voltak ennek a városnak, amelyekre bátran építhette bizalmát. Mindig akkor merült fel a ne­ve, vagy akkor jelent meg Debrecenben, amikor „egyet lépett az ősi város” a jövő irányába, és ez sohasem pusz­tán a zenei fejlődés egy lép­csőfokának megtételét jelen­tette. Kodály az életet szebbé tevő, mindenki számára adva levő éneklés-zenélés hasznát nem egyszerűen a kottaolva­sók számának szaporodásában látta, hanem az emberi tel­jesség megvalósulásában, an­nak humánus, társadalmi vo­natkozásaival együtt. Amikor Debrecent barátságával tün­tette ki, úgy érezte, hogy az ő dolga és a mi dolgunk kö­zös. Az ünneplés napjaiban ezért gondolunk különös tisz­telettel rá a Tiszántúl főváro­sában, és igyekszünk teljesí­teni a környékre való kisu­gárzás nemes misszióját, akár az általános iskolás gyerme­keket neveljük saját zenei anyanyelvükkel, akár a Ko­dály Kórus nemzetközi sike­reit olvassuk örömmel — lát­va azt is, hogy a Kodály­­ügyet szolgáló debreceni mu­zsikusok köre állandóan bő­­vül és a nemzetközi kórus­­versenyek Debrecene ma már fogalommá kezd válni e ha­zának határain túl is. Straky Tibor HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1982. DECEMBER 18. 8

Next