Hajdú-Bihari Napló, 1983. február (40. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-08 / 32. szám

Magyar Dekameron „Szexis” este Nyíracsádon Miután tudjuk, hogy a női szeméremtest jelképee a ma­gyar népköltészetben a dal, másként hallgatjuk a „vörös szárnyú keszeget” megéneklő népdalt, és miután tudomá­sunkra hozatik, hogy ugyan­ezen testrész „fedőneve” va­lamilyen italosedény, más­ként derülünk a vaskos népi tréfák ama mondásain, ame­lyekben előfordul „az anyja köcsöge”. „Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske” — hall­juk a jól ismert dallamot, s már tudjuk, mi is az az aranykapu, mert példák so­kasága igazolja-bizonyítja előttünk, hogy a magyar népköltészet jelképeinek so­kaságában számtalan sze­xuális vonatkozású szimbó­lum rejtezik. Sokatmondó összepillan­­tások jelzik, a hallgatóság együtt halad a „jelképek er­­dején át”. Megismerkedünk előbb a sárközi szőlőhegye­ken dívó szokással, ahol ha a lány perecet húz a fiú bot­jára, tette a Hálótanyára va­ló meghívással ér fel. Kalo­­taszegen ugyanezt a legény­nek átadott sarló jelenti (,,van szerszámod, leánj ve­le!”). Szatmárban a leány dug fokhagymát a neki tet­sző fiú zsebébe, ily módon juttatva kifejezésre, hogy hajlandó közelebbi kapcsola­tot is létesíteni a kiválasztot­tal, Palócföldön a menyecske járomszöget dug a járomba, megint másutt... A szerelemé ez az este a nyíracsádi klubkönyvtár­ban. Nem ám az enyelgő, szépelgő érzéseké, hanem a magyar paraszti szerelmi életé. Azé a világé, ahol, bi­zony, nevén neveztetnek a dolgok. Ahol erotikus igaz­­történetek, vaskos népi tré­fák, sikamlós megfogalmazá­sú szerelmi praktikák győze­delmeskednek álszemérem, szemforgatás és tapintat szülte mesterkéltség fölött. Győzedelmeskednek? Nos, a kimondhatóság bizsergető diadaláig keserves út vezet. Bizonyíthatná ezt Kálmány Lajos, a szegedi népköltés nagyszerű gyűjtője, aki­ — katolikus pap volt — a leg­súlyosabb egyházi fenyítést kapta azért, „mert azon lucs­­kosan és pőrén leírta, s ki is adta, amit a nép szájáról el­lesett”. Vöő Gabriella kolozs­vári kutatót 1969-ben meg­jelent Többet ésszel, mint erővel című válogatása mi­att — mert volt benne né­hány erotikus történet — az a vád érte, hogy obszcén dolgokat tesz közzé. Vajda Mária, a balmazújvárosi pa­rasztság szerelmi életét fel­dolgozó néprajzkutató jogos keserűséggel jegyzi meg, hogy „a néprajztudomány­ban még nem nyert polgár­jogot a szerelmi, szexuális élet kutatása, ezt mutatja az idevonatkozó írások kis szá­ma is. ... Sajnos, még min­dig általános az a nézet, hogy a »komolytalan« és »pikáns« témakör tudomá­nyos vizsgálata merőben fe­lesleges, ... gyanús időtöltés, »ízetlen csámcsogás«.” Alighanem számolt a vár­ható támadásokkal a nyír­­acsádi est két fiatal közre­működője, Szabó Viola elő­adóművész és Sziki Károly, a Csokonai Színház színművé­sze is, amikor vállalták, hogy Boccacio (Dekameron), Leo Frobenius (Fekete De­kameron) és Nagy Olga (Pa­raszt Dekameron) után Ma­gyar Dekameron címmel mutatják fel a szerelmi nép­szokások költészetét. Gazdag és sokrétű, tartalmas össze­állításuk felöleli azoknak a szemléletes, fölöttébb találó szólásoknak és közmondá­soknak a javát, amelyek fényt vetnek a régi emberek szerelmi életére, idevonat­kozó erkölcsi normáira; íze­lítőt ad szerelmi költésze­tünkből, amelynek sejtelme­sen finom, áhítatos darabjai mellett megtalálhatók — többek között A magyar nép­zene tára c. gyűjteményben — a nem ritkán vaskosabb kifejezéssel élő „obszcén” változatok is; bepillantást enged a vajdasági írástudók­nak az erotika költői nyelvét megteremteni szándékozó kí­sérleteibe, amelyeknek az Új Symposion c. folyóirat 1979- ben teljes számot szentelt; idéz Gunda Béla Szex és sze­miotika című tanulmányá­ból, sorra véve olyan jele­ket, gesztusokat, amelyek érzelmeket, vágyakat szán­dékokat fejeznek ki (határo­zottabban, mint a szavak!) és a szexuális kapcsolat felvé­telére hívják fel a figyel­met. Mégis, a műsor pódiumra kerülésének körülményei so­­katmondóan jellemzik a sze­relemhez és szexualitáshoz való viszonyunkat. Úgy lát­szik, hiába G. R. Donner tombolóan erotikus szobrai, a mai pszichoanalízis felfe­dezései, Wilhelm Reich mű­vei, Lux Elvira Szexuálpszi­­chológiája, Marcuse Erósz és civilizációja, Foucault sze­xualitás-története — mind­ez mintha csak a tudomá­nyos gondolkodást változtat­ta volna meg —, a közfelfo­gás még mindig tabu-téma­ként tekinti az életünket át­szövő szexualitást. Szabó Viola és Sziki Károly jó órás összeállítása szigorú zsűri­zésen rágatott meg. „Rozma­ringos kis sűrűmbe jól be­nyomott kend” — énekelte Szabó Viola; „legény veti gyöngyharmatját / s a lány majd belehal / majd elpirul” — szavalta Sziki Károly, s az illetékesek rezzenéstelen arccal hallgatták, zavarukat gondterheltségnek, meglepe­tésüket felelősségteljes ag­gályoskodásnak feltüntetve Pedig milyen találó a testi szerelem után vágyó leány­nak olyatén jellemzése, hogy „üzentek neki alulról”, és milyen szemléletes a kép a csalódott legényről, aki a nászéjszakán döbben rá, hogy „leverték előtte a har­matot” ... Kell-e utalnunk a lakodalmi rítusok vagy a dramatikus, színjátékszerű szokások „pikáns” elemeire vagy a szántás-vetés folya­matából kiérthető szexuál­­erotikai szimbólumokra? Kell, hogyne kellene, hiszen — Vajda Mária szavaival — ..ma sem tudunk elfogulat­lanul beszélni a test dolgai­ról, nemcsak a szexualitás­ról. Nagyon nehéz a sze­xualitással szemben tanúsí­tott általános negatív maga­tartást, közvéleményt, hoz­­záállási módot megváltoztat­ni.” Az okok között a ke­resztény vallás hatása (a nemi vágy bűnnek számí­tott) éppúgy fölemlegethető, mint a modern kor, amely azáltal, hogy minden testi­ségre vonatkozó megnyilvá­nulásban erotikát tételez fel, az erotikát a szexualitásra redukálja, s ezzel a szexua­litástól is megvonja mindazt, ami minőségileg többet je­lent benne mint két test ta­lálkozása. Ezt a minőségi többletet is felfedezhettük azonban a Magyar Dekameronban, amely azóta, szerencsére, át­jutott a szigorú ítészek szű­rőjén, s bár egy ideig még „Tavaszi szél vizet áraszt.. álnéven került a fiatalabb hallgatóság elé. E so­rok megjelenéséig láthatta többek között Hajdúszo­boszló, Nádudvar, Horto­bágy, Szentpéterszeg, Polgár és Hencida érdeklődő közön­sége. Láthatta , és érthette, élvezhette, mert mértéktartó, jól szerkesztett tanulságos és művészi eszközeit tekint­ve is kiforrott műsor. A két előadó jellegzetes orgánu­mát változatos zenei kíséret­tel egészíti ki a Szabó Viola megszólaltatta hegedű, tök­­citera, kanálpár, koboz és citera hangja. A prózai anyag nagy többsége kimon­dottan a szeretkezéssel kap­csolatos, szókimondóan ne­vén nevezve a dolgokat. Látszólag obszcén, pornográf megnyilatkozásnak tűnhet­nek ezek, holott a nevén ne­vezett dolgoknak semmi kö­zük nincs a frivolitáshoz. A természetes, egészséges élet tiszta erotikája nyilvánul meg bennük kötetlenül ki­mondva.” Aki nem így vélekedik, terjessze ki önmagára is En­gels szavainak érvényességi körét: „Legfőbb ideje már hogy legalább a német mun­kások * megszokják, hogy dolgokról, amelyeket napon­ta vagy évenként ők is gya­korolnak, természetes, nél­külözhetetlen és igen kelle­­metes dolgokról... elfogó­dottság nélkül beszéljenek." Mint Szabó Viola és Sziki Károly a Magyar Dekame­­ronnál a pódiumon. Juhani Nagy János Sziki Károly és Szabó Viola a Magyar Dekameron elő­adói „A VÁROS TÁMOGATTA A HAZATÉRŐKET” Külföldiek Debrecenben a második világháború után közeledik hazánk felszabadításának 40. évfordulója A kutatók már eddig is sok is­meretlen részletet tártak fel történelmi sors­fordulónkról. Az újrakezdés résztvevői visz­­szaemlékezéseikben idézik fel az emlékeze­tes napokat. A korabeli lapok és más kiad­ványok ma is izgalmas, élvezetes olvasmá­nyok nemcsak a történészek, hanem a téma iránt érdeklődők számára is. Új adatok, ed­dig ismeretlen események feltárása még pontosabbá, igazabbá teheti képünket. A megyei levéltár őrzi azokat a sárguló leveleket, jegyzőkönyveket és kimutatásokat, amelyek dokumentálják a városunkból ha­zatérő külföldiek debreceni tartózkodásának eseményeit. A fegyverszüneti egyezmény 4. pontja ér­telmében a hazánk területén tartózkodó szö­vetséges államok, valamint Jugoszlávia és Csehszlovákia állampolgárait a magyar ál­lam hazautazásukig köteles volt ellátni, uta­zásukat elősegíteni. A lengyel kormánn­yal külön megállapodásra is sor került a lengyel menekültek hazautazásának támogatására. A háború befejezése után sokan keltek útra Európa-szerte, hogy viszontláthassák család­jukat, szülőföldjüket. Ennek a nagy ván­dorlásnak a hullámai városunkba is elér­keztek. A polgármesteri hivatal megyei le­véltárban őrzött irataiból kiderül, hogy 1945. február elsejétől késő őszig lengyelek, csehek, oroszok, jugoszlávok és amerikaiak tartózkodtak Debrecenben. A rendelkezé­sünkre álló kimutatások szerint 124 lengyel, 13 cseh, 11 orosz, 4 jugoszláv és 3 amerikai állampolgár kapott rövidebb-hosszabb ideig szállást és ellátást városunkban. A külföldi állampolgároknak naponként 15 pengőt, ke­nyérjegyet, tűzifa-kiutalást, esetenként ru­hasegélyt és egészségügyi ellátást biztosított a város szociális ügyosztálya a népjóléti tár­ca terhére. Ez az összeg az infláció követ­keztében később emelkedett. A hazautazás esetén személyenként további 100—200 pen­gő kiutalására került sor. A külföldiek el­helyezését magánházaknál, illetve a szovjet katonai parancsnokság által létesített tábor­ban sikerült megoldani. A vendégek többsé­ge legtovább két hónapig tartózkodott a lassan talpra álló városban, ahol már rend­szeresen megjelent az újság, jártak a villa­mosok, és a piacon, akinek pénze volt, élel­miszert is vásárolhatott. A külföldi állampolgárok Debrecenbe ér­kezésükkor jelentkeztek a városházán és va­lamilyen dokumentummal igazolták magu­kat, majd elhelyezkedtek és várták a haza­utazás időpontját Ezeknek az azonosítási jegyzőkönyveknek a szűkös és meglehetősen sablonos szövegéből megtudhatjuk, honnan vezette őket a sors városunkba. A lengyelek országuk megszállása után tömegesen lépték át a magyar határt Elhelyezkedésükre, biz­tonságukra a magyar kormány megfelelő in­tézkedéseket tett, többségük táborokba ke­rült. A lengyelek hazánkban való tartózko­dására Lagzi István kitűnő, hézagpótló ta­nulmányai nyújtanak biztos ismereteket. A lengyelek — zömükben katonák — Ipoly­­szalkáról, Mezőtúrról, Pilisvörösvárról, Ka­posvárról, Saj­ószen­tpéterről, Párkányról, Dunapenteléről, Gyöngyösről, Balatonzamár­­diból, Sárvárról és Kadarkútról érkeztek városunkba. Wodniczki Rudolfnak és kilenc társának a mezőtúri polgármester adott uta­zási engedélyt „ ... engedélyt adok, hogy __lengyel származású menekültek Mező­túrról Debrecenbe utazhassanak Minthogy fent nevezett lengyelek hazájuk elnyomói elől voltak kénytelenek menekülni, és most hazájuk felszabadulása után otthonukba visszatérhetnek, felkérem az összes magyar hatóságokat, hogy nevezetteket úti céljuk elérésében hathatósan támogatni szívesked­jenek.” A csehszlovák, orosz és jugoszláv állam­polgárok internáló táborokból érkeztek vá­rosunkba. A külföldiek közül nem egy mun­kát is vállalt átmenetileg. Így például dr. Kelhoffer Adolf és dr. Neumann Alexander lengyel tisztek a klinikán dolgoztak néhány hétig. A magyar kormány, Debrecen városa a rendkívül szűkös körülmények ellenére is támogatta a hazatérőket, akik ezen a tájon menedéket találtak. Az utolsó állomásuk ta­lán Debrecen volt a nagy utazás előtt. Re­méljük, hogy a Nagytemplomot, a városhá­zát, a lassan eszmélő várost megőrizték em­lékezetükben. Persze az sem árt, ha a mai debreceniek is tudják, kiket is fogadott ba­rátsággal városuk 1945-ben. Gazdag István Filmnapló Alain Delon új szerepben Bárhogy hessegetem az öt­letet, menthetetlenül befész­kelte magát gondolataim kö­zé, egyszerűen nem hagy nyugodni, s folyton azon tö­röm a fejem, mi lenne, ha egy-egy frissen bemutatásra kerülő krimi elemzésekor elő­venném az egy-két évvel ko­­rábban vetítésre került, ha­sonló típusú filmek kriti­káit, megváltoztatnám a ne­veket, gondosan megnyirbál­nám az összeillesztésre szánt mondatokat, és esetleg né­hány jelzőt hasonló tartal­mú szinonimával felcserélve kezdeném el a kritika meg­írását. Kétségtelenül mindez nem lenne tisztességes do­log, de legalább stílszerű lenne, hiszen hasonló csele­kedetet folytatnék, mint szá­mos detektívfilm rendezője, és munkám sokkal köny­­nyebbnek bizonyulna, mint a szokásos heti töprengés, az értékelés gondos mérlegelé­se, az elemzésre szánt részle­tek hosszas latolgatása. Mindez Alain Delon „Egy zsaru bőréért” című filmjé­nek a megtekintése után ju­tott eszembe , s nem vélet­lenül, hiszen a színészből rendezővé avanzsált népsze­rű művész, úgy tűnik, saját területén kitűnően ért eh­hez a művelethez. A Film­szemből értesültem arról, hogy ez a híres francia szí­nész nem tartozik az iroda­lom területén műveltnek mondható művészek közé , de moziba gyakran járhat, s előnyben részesítheti a detek­­tívfilmeket, ezért sikerült egy olyan filmet alkotnia, amely a sémák tökéletes is­meretéről tanúskodik. Azért, hogy alkotása mégis erede­tinek hasson, s a kellő izga­lom is meglegyen a nézőté­ren, az átlagosnál is sokkal több sémát alkalmazott: hőse egy volt rendőrségi nyomo­zó, aki megelégedvén a mun­kahelyén tapasztalt szabály­talanságokkal és visszaélé­sekkel, függetlenítette magát, azaz magánirodát nyitott. Először mint megbízott ma­gánnyomozó, majd — mun­kaadójának halála után — mint hírét és bőrét mentő zsaru, egy olyan bonyolult bűnténybe keveredik bele, amely bűncselekmények egész sorozatából áll. Fény derül egy bujkáló volt náci busás hasznot hajtó egészség­­ügyi intézményének igazi ar­culatára — ez volt az ötve­nes, hatvanas évek kedvenc témája —, lelepleződik egy emberrablás, valamint egy kábítószercsempész banda jól szervezett munkája — napjaink detektívfilmjeinek zöme számtalan variációját szolgáltatja ennek a témá­nak —, s bebizonyosodik, hogy a rendőri igazolvány nem szükségszerűen jelenti mindig a tisztességes célokat s a tisztességes eljárásokat. A szinte visszaköszönő sé­mák ellenére egy biztos: Alain Delon filmje nem unal­mas — s egy detektívfilm­­nél már ez is kiemelkedő erényként említendő. A mű­faj alapkövetelményeinek megfelelően fokozatosan fel­gyorsul a cselekmény ritmu­sa, a nyomozás során a szá­lak egyre több színhelyre vezetnek el, továbbá mindig újabb és újabb szereplők bukkannak fel a filmben — ez utóbbi menthetetlenül szükségessé válik abból az egyszerű tényből, hogy Chucas, ez a kiváló zsaru elő­szeretettel teszi el láb alól az útjába kerülő, számára un­­szimpatikus embereket. Ebben a nagy forgalomban azonban meglehetősen ne­héz volt tájékozódni, s ami­kor időnként Chucas elége­detten kijelentette, hogy érti az összefüggéseket, őszinte irigykedéssel néztem rá. Ő viszont mint rendező, azt nem vette észre (esetleg mint jelentéktelen dolgon keresz­­tülugrott), ami nekem, mint nézőnek, akaratlanul is sze­met szúrt: konkrétan az, hogy szereplői időnként logi­kátlanul cselekednek — érez­hetően azon hátsó szándék által vezérelve, hogy a cse­lekmény alapját szolgáló ti­tokra minél később derüljön fény. Érthetetlen például, hogy az elrabolt lány anyja miért hagyja Chucas-t a sö­tétben tapogatózni, amikor fontos adatok vannak birto­kában. Továbbá elvarratlan cselekményszálak is vannak a filmben, de mindezek elle­nére el kell ismerni, hogy Alain Delon rendezőként is megállta a helyét: nem bizo­nyul rosszabbnak, igaz, jobbnak sem, mint az átlag krimik alkotói. Elégedetlen­ségre tehát semmi oka, de ha — mint nyilatkozataiból ki­tűnik — szeretne egyszer a cannes-i filmfesztiválon dí­jat nyerni, vagy minden színész álmát, az Oscar-díjat egyszer megszerezni, vágyai­nak eléréséhez rossz utat választott. Ha ugyanis ilyen álmokat dédelget magában, arza­ az útra kellene vissza­térnie, amely Visconti Roccó­­jával kezdődött és Antonioni Napfogyatkozásával folytató­dott. Sümegi Anikó GONDA ZOLTÁN METSZETE (LIND) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1883. FEBRUÁR 8. 5

Next