Hajdú-Bihari Napló, 1983. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-08 / 32. szám
Magyar Dekameron „Szexis” este Nyíracsádon Miután tudjuk, hogy a női szeméremtest jelképee a magyar népköltészetben a dal, másként hallgatjuk a „vörös szárnyú keszeget” megéneklő népdalt, és miután tudomásunkra hozatik, hogy ugyanezen testrész „fedőneve” valamilyen italosedény, másként derülünk a vaskos népi tréfák ama mondásain, amelyekben előfordul „az anyja köcsöge”. „Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske” — halljuk a jól ismert dallamot, s már tudjuk, mi is az az aranykapu, mert példák sokasága igazolja-bizonyítja előttünk, hogy a magyar népköltészet jelképeinek sokaságában számtalan szexuális vonatkozású szimbólum rejtezik. Sokatmondó összepillantások jelzik, a hallgatóság együtt halad a „jelképek erdején át”. Megismerkedünk előbb a sárközi szőlőhegyeken dívó szokással, ahol ha a lány perecet húz a fiú botjára, tette a Hálótanyára való meghívással ér fel. Kalotaszegen ugyanezt a legénynek átadott sarló jelenti (,,van szerszámod, leánj vele!”). Szatmárban a leány dug fokhagymát a neki tetsző fiú zsebébe, ily módon juttatva kifejezésre, hogy hajlandó közelebbi kapcsolatot is létesíteni a kiválasztottal, Palócföldön a menyecske járomszöget dug a járomba, megint másutt... A szerelemé ez az este a nyíracsádi klubkönyvtárban. Nem ám az enyelgő, szépelgő érzéseké, hanem a magyar paraszti szerelmi életé. Azé a világé, ahol, bizony, nevén neveztetnek a dolgok. Ahol erotikus igaztörténetek, vaskos népi tréfák, sikamlós megfogalmazású szerelmi praktikák győzedelmeskednek álszemérem, szemforgatás és tapintat szülte mesterkéltség fölött. Győzedelmeskednek? Nos, a kimondhatóság bizsergető diadaláig keserves út vezet. Bizonyíthatná ezt Kálmány Lajos, a szegedi népköltés nagyszerű gyűjtője, aki — katolikus pap volt — a legsúlyosabb egyházi fenyítést kapta azért, „mert azon lucskosan és pőrén leírta, s ki is adta, amit a nép szájáról ellesett”. Vöő Gabriella kolozsvári kutatót 1969-ben megjelent Többet ésszel, mint erővel című válogatása miatt — mert volt benne néhány erotikus történet — az a vád érte, hogy obszcén dolgokat tesz közzé. Vajda Mária, a balmazújvárosi parasztság szerelmi életét feldolgozó néprajzkutató jogos keserűséggel jegyzi meg, hogy „a néprajztudományban még nem nyert polgárjogot a szerelmi, szexuális élet kutatása, ezt mutatja az idevonatkozó írások kis száma is. ... Sajnos, még mindig általános az a nézet, hogy a »komolytalan« és »pikáns« témakör tudományos vizsgálata merőben felesleges, ... gyanús időtöltés, »ízetlen csámcsogás«.” Alighanem számolt a várható támadásokkal a nyíracsádi est két fiatal közreműködője, Szabó Viola előadóművész és Sziki Károly, a Csokonai Színház színművésze is, amikor vállalták, hogy Boccacio (Dekameron), Leo Frobenius (Fekete Dekameron) és Nagy Olga (Paraszt Dekameron) után Magyar Dekameron címmel mutatják fel a szerelmi népszokások költészetét. Gazdag és sokrétű, tartalmas összeállításuk felöleli azoknak a szemléletes, fölöttébb találó szólásoknak és közmondásoknak a javát, amelyek fényt vetnek a régi emberek szerelmi életére, idevonatkozó erkölcsi normáira; ízelítőt ad szerelmi költészetünkből, amelynek sejtelmesen finom, áhítatos darabjai mellett megtalálhatók — többek között A magyar népzene tára c. gyűjteményben — a nem ritkán vaskosabb kifejezéssel élő „obszcén” változatok is; bepillantást enged a vajdasági írástudóknak az erotika költői nyelvét megteremteni szándékozó kísérleteibe, amelyeknek az Új Symposion c. folyóirat 1979- ben teljes számot szentelt; idéz Gunda Béla Szex és szemiotika című tanulmányából, sorra véve olyan jeleket, gesztusokat, amelyek érzelmeket, vágyakat szándékokat fejeznek ki (határozottabban, mint a szavak!) és a szexuális kapcsolat felvételére hívják fel a figyelmet. Mégis, a műsor pódiumra kerülésének körülményei sokatmondóan jellemzik a szerelemhez és szexualitáshoz való viszonyunkat. Úgy látszik, hiába G. R. Donner tombolóan erotikus szobrai, a mai pszichoanalízis felfedezései, Wilhelm Reich művei, Lux Elvira Szexuálpszichológiája, Marcuse Erósz és civilizációja, Foucault szexualitás-története — mindez mintha csak a tudományos gondolkodást változtatta volna meg —, a közfelfogás még mindig tabu-témaként tekinti az életünket átszövő szexualitást. Szabó Viola és Sziki Károly jó órás összeállítása szigorú zsűrizésen rágatott meg. „Rozmaringos kis sűrűmbe jól benyomott kend” — énekelte Szabó Viola; „legény veti gyöngyharmatját / s a lány majd belehal / majd elpirul” — szavalta Sziki Károly, s az illetékesek rezzenéstelen arccal hallgatták, zavarukat gondterheltségnek, meglepetésüket felelősségteljes aggályoskodásnak feltüntetve Pedig milyen találó a testi szerelem után vágyó leánynak olyatén jellemzése, hogy „üzentek neki alulról”, és milyen szemléletes a kép a csalódott legényről, aki a nászéjszakán döbben rá, hogy „leverték előtte a harmatot” ... Kell-e utalnunk a lakodalmi rítusok vagy a dramatikus, színjátékszerű szokások „pikáns” elemeire vagy a szántás-vetés folyamatából kiérthető szexuálerotikai szimbólumokra? Kell, hogyne kellene, hiszen — Vajda Mária szavaival — ..ma sem tudunk elfogulatlanul beszélni a test dolgairól, nemcsak a szexualitásról. Nagyon nehéz a szexualitással szemben tanúsított általános negatív magatartást, közvéleményt, hozzáállási módot megváltoztatni.” Az okok között a keresztény vallás hatása (a nemi vágy bűnnek számított) éppúgy fölemlegethető, mint a modern kor, amely azáltal, hogy minden testiségre vonatkozó megnyilvánulásban erotikát tételez fel, az erotikát a szexualitásra redukálja, s ezzel a szexualitástól is megvonja mindazt, ami minőségileg többet jelent benne mint két test találkozása. Ezt a minőségi többletet is felfedezhettük azonban a Magyar Dekameronban, amely azóta, szerencsére, átjutott a szigorú ítészek szűrőjén, s bár egy ideig még „Tavaszi szél vizet áraszt.. álnéven került a fiatalabb hallgatóság elé. E sorok megjelenéséig láthatta többek között Hajdúszoboszló, Nádudvar, Hortobágy, Szentpéterszeg, Polgár és Hencida érdeklődő közönsége. Láthatta , és érthette, élvezhette, mert mértéktartó, jól szerkesztett tanulságos és művészi eszközeit tekintve is kiforrott műsor. A két előadó jellegzetes orgánumát változatos zenei kísérettel egészíti ki a Szabó Viola megszólaltatta hegedű, tökcitera, kanálpár, koboz és citera hangja. A prózai anyag nagy többsége kimondottan a szeretkezéssel kapcsolatos, szókimondóan nevén nevezve a dolgokat. Látszólag obszcén, pornográf megnyilatkozásnak tűnhetnek ezek, holott a nevén nevezett dolgoknak semmi közük nincs a frivolitáshoz. A természetes, egészséges élet tiszta erotikája nyilvánul meg bennük kötetlenül kimondva.” Aki nem így vélekedik, terjessze ki önmagára is Engels szavainak érvényességi körét: „Legfőbb ideje már hogy legalább a német munkások * megszokják, hogy dolgokról, amelyeket naponta vagy évenként ők is gyakorolnak, természetes, nélkülözhetetlen és igen kellemetes dolgokról... elfogódottság nélkül beszéljenek." Mint Szabó Viola és Sziki Károly a Magyar Dekameronnál a pódiumon. Juhani Nagy János Sziki Károly és Szabó Viola a Magyar Dekameron előadói „A VÁROS TÁMOGATTA A HAZATÉRŐKET” Külföldiek Debrecenben a második világháború után közeledik hazánk felszabadításának 40. évfordulója A kutatók már eddig is sok ismeretlen részletet tártak fel történelmi sorsfordulónkról. Az újrakezdés résztvevői viszszaemlékezéseikben idézik fel az emlékezetes napokat. A korabeli lapok és más kiadványok ma is izgalmas, élvezetes olvasmányok nemcsak a történészek, hanem a téma iránt érdeklődők számára is. Új adatok, eddig ismeretlen események feltárása még pontosabbá, igazabbá teheti képünket. A megyei levéltár őrzi azokat a sárguló leveleket, jegyzőkönyveket és kimutatásokat, amelyek dokumentálják a városunkból hazatérő külföldiek debreceni tartózkodásának eseményeit. A fegyverszüneti egyezmény 4. pontja értelmében a hazánk területén tartózkodó szövetséges államok, valamint Jugoszlávia és Csehszlovákia állampolgárait a magyar állam hazautazásukig köteles volt ellátni, utazásukat elősegíteni. A lengyel kormánnyal külön megállapodásra is sor került a lengyel menekültek hazautazásának támogatására. A háború befejezése után sokan keltek útra Európa-szerte, hogy viszontláthassák családjukat, szülőföldjüket. Ennek a nagy vándorlásnak a hullámai városunkba is elérkeztek. A polgármesteri hivatal megyei levéltárban őrzött irataiból kiderül, hogy 1945. február elsejétől késő őszig lengyelek, csehek, oroszok, jugoszlávok és amerikaiak tartózkodtak Debrecenben. A rendelkezésünkre álló kimutatások szerint 124 lengyel, 13 cseh, 11 orosz, 4 jugoszláv és 3 amerikai állampolgár kapott rövidebb-hosszabb ideig szállást és ellátást városunkban. A külföldi állampolgároknak naponként 15 pengőt, kenyérjegyet, tűzifa-kiutalást, esetenként ruhasegélyt és egészségügyi ellátást biztosított a város szociális ügyosztálya a népjóléti tárca terhére. Ez az összeg az infláció következtében később emelkedett. A hazautazás esetén személyenként további 100—200 pengő kiutalására került sor. A külföldiek elhelyezését magánházaknál, illetve a szovjet katonai parancsnokság által létesített táborban sikerült megoldani. A vendégek többsége legtovább két hónapig tartózkodott a lassan talpra álló városban, ahol már rendszeresen megjelent az újság, jártak a villamosok, és a piacon, akinek pénze volt, élelmiszert is vásárolhatott. A külföldi állampolgárok Debrecenbe érkezésükkor jelentkeztek a városházán és valamilyen dokumentummal igazolták magukat, majd elhelyezkedtek és várták a hazautazás időpontját Ezeknek az azonosítási jegyzőkönyveknek a szűkös és meglehetősen sablonos szövegéből megtudhatjuk, honnan vezette őket a sors városunkba. A lengyelek országuk megszállása után tömegesen lépték át a magyar határt Elhelyezkedésükre, biztonságukra a magyar kormány megfelelő intézkedéseket tett, többségük táborokba került. A lengyelek hazánkban való tartózkodására Lagzi István kitűnő, hézagpótló tanulmányai nyújtanak biztos ismereteket. A lengyelek — zömükben katonák — Ipolyszalkáról, Mezőtúrról, Pilisvörösvárról, Kaposvárról, Sajószentpéterről, Párkányról, Dunapenteléről, Gyöngyösről, Balatonzamárdiból, Sárvárról és Kadarkútról érkeztek városunkba. Wodniczki Rudolfnak és kilenc társának a mezőtúri polgármester adott utazási engedélyt „ ... engedélyt adok, hogy __lengyel származású menekültek Mezőtúrról Debrecenbe utazhassanak Minthogy fent nevezett lengyelek hazájuk elnyomói elől voltak kénytelenek menekülni, és most hazájuk felszabadulása után otthonukba visszatérhetnek, felkérem az összes magyar hatóságokat, hogy nevezetteket úti céljuk elérésében hathatósan támogatni szíveskedjenek.” A csehszlovák, orosz és jugoszláv állampolgárok internáló táborokból érkeztek városunkba. A külföldiek közül nem egy munkát is vállalt átmenetileg. Így például dr. Kelhoffer Adolf és dr. Neumann Alexander lengyel tisztek a klinikán dolgoztak néhány hétig. A magyar kormány, Debrecen városa a rendkívül szűkös körülmények ellenére is támogatta a hazatérőket, akik ezen a tájon menedéket találtak. Az utolsó állomásuk talán Debrecen volt a nagy utazás előtt. Reméljük, hogy a Nagytemplomot, a városházát, a lassan eszmélő várost megőrizték emlékezetükben. Persze az sem árt, ha a mai debreceniek is tudják, kiket is fogadott barátsággal városuk 1945-ben. Gazdag István Filmnapló Alain Delon új szerepben Bárhogy hessegetem az ötletet, menthetetlenül befészkelte magát gondolataim közé, egyszerűen nem hagy nyugodni, s folyton azon töröm a fejem, mi lenne, ha egy-egy frissen bemutatásra kerülő krimi elemzésekor elővenném az egy-két évvel korábban vetítésre került, hasonló típusú filmek kritikáit, megváltoztatnám a neveket, gondosan megnyirbálnám az összeillesztésre szánt mondatokat, és esetleg néhány jelzőt hasonló tartalmú szinonimával felcserélve kezdeném el a kritika megírását. Kétségtelenül mindez nem lenne tisztességes dolog, de legalább stílszerű lenne, hiszen hasonló cselekedetet folytatnék, mint számos detektívfilm rendezője, és munkám sokkal könynyebbnek bizonyulna, mint a szokásos heti töprengés, az értékelés gondos mérlegelése, az elemzésre szánt részletek hosszas latolgatása. Mindez Alain Delon „Egy zsaru bőréért” című filmjének a megtekintése után jutott eszembe , s nem véletlenül, hiszen a színészből rendezővé avanzsált népszerű művész, úgy tűnik, saját területén kitűnően ért ehhez a művelethez. A Filmszemből értesültem arról, hogy ez a híres francia színész nem tartozik az irodalom területén műveltnek mondható művészek közé , de moziba gyakran járhat, s előnyben részesítheti a detektívfilmeket, ezért sikerült egy olyan filmet alkotnia, amely a sémák tökéletes ismeretéről tanúskodik. Azért, hogy alkotása mégis eredetinek hasson, s a kellő izgalom is meglegyen a nézőtéren, az átlagosnál is sokkal több sémát alkalmazott: hőse egy volt rendőrségi nyomozó, aki megelégedvén a munkahelyén tapasztalt szabálytalanságokkal és visszaélésekkel, függetlenítette magát, azaz magánirodát nyitott. Először mint megbízott magánnyomozó, majd — munkaadójának halála után — mint hírét és bőrét mentő zsaru, egy olyan bonyolult bűnténybe keveredik bele, amely bűncselekmények egész sorozatából áll. Fény derül egy bujkáló volt náci busás hasznot hajtó egészségügyi intézményének igazi arculatára — ez volt az ötvenes, hatvanas évek kedvenc témája —, lelepleződik egy emberrablás, valamint egy kábítószercsempész banda jól szervezett munkája — napjaink detektívfilmjeinek zöme számtalan variációját szolgáltatja ennek a témának —, s bebizonyosodik, hogy a rendőri igazolvány nem szükségszerűen jelenti mindig a tisztességes célokat s a tisztességes eljárásokat. A szinte visszaköszönő sémák ellenére egy biztos: Alain Delon filmje nem unalmas — s egy detektívfilmnél már ez is kiemelkedő erényként említendő. A műfaj alapkövetelményeinek megfelelően fokozatosan felgyorsul a cselekmény ritmusa, a nyomozás során a szálak egyre több színhelyre vezetnek el, továbbá mindig újabb és újabb szereplők bukkannak fel a filmben — ez utóbbi menthetetlenül szükségessé válik abból az egyszerű tényből, hogy Chucas, ez a kiváló zsaru előszeretettel teszi el láb alól az útjába kerülő, számára unszimpatikus embereket. Ebben a nagy forgalomban azonban meglehetősen nehéz volt tájékozódni, s amikor időnként Chucas elégedetten kijelentette, hogy érti az összefüggéseket, őszinte irigykedéssel néztem rá. Ő viszont mint rendező, azt nem vette észre (esetleg mint jelentéktelen dolgon keresztülugrott), ami nekem, mint nézőnek, akaratlanul is szemet szúrt: konkrétan az, hogy szereplői időnként logikátlanul cselekednek — érezhetően azon hátsó szándék által vezérelve, hogy a cselekmény alapját szolgáló titokra minél később derüljön fény. Érthetetlen például, hogy az elrabolt lány anyja miért hagyja Chucas-t a sötétben tapogatózni, amikor fontos adatok vannak birtokában. Továbbá elvarratlan cselekményszálak is vannak a filmben, de mindezek ellenére el kell ismerni, hogy Alain Delon rendezőként is megállta a helyét: nem bizonyul rosszabbnak, igaz, jobbnak sem, mint az átlag krimik alkotói. Elégedetlenségre tehát semmi oka, de ha — mint nyilatkozataiból kitűnik — szeretne egyszer a cannes-i filmfesztiválon díjat nyerni, vagy minden színész álmát, az Oscar-díjat egyszer megszerezni, vágyainak eléréséhez rossz utat választott. Ha ugyanis ilyen álmokat dédelget magában, arza az útra kellene visszatérnie, amely Visconti Roccójával kezdődött és Antonioni Napfogyatkozásával folytatódott. Sümegi Anikó GONDA ZOLTÁN METSZETE (LIND) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1883. FEBRUÁR 8. 5