Hajdú-Bihari Napló, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-18 / 141. szám
KÉPVISELŐJELÖLTEK „Elvégzem a feladatokat” Calla János, a hajdúsámsoni Rákóczi Termelőszövetkezet gépjárműtechnikusa lett az egyik képviselőjelölt a Hajdú-Bihar megyei 9-es országgyűlési képviselői választókörzetben a pótválasztásra. — Szüleim, földművesek voltak Hajdúsámsonban, itt jártam általános iskolába is. 1971-ig fizikai dolgozó voltam, autószerelő és gépkocsivezető, előbb a TEFU-nál, majd a Szikvíz- és Szeszipari Vállalatnál, végül a FEFAG-nál. Négy évig, 1971-től 1975-ig katonáskodtam. 1975- ben érettségiztem a Landler Jenő Szakközépiskolában, 1978-ban technikusminősítő vizsgát tettem, 1975-től kinevezett polgári alkalmazott voltam a katonaságnál, 1982- ig. Innen a Rákóczi Termelőszövetkezetbe mentem, energetikus voltam egy évig, utána gépüzemeltető, most növénytermesztő gépüzemeltető technikus vagyok. Három lányom közül kettő ipari tanuló, egy általános iskolás, feleségem is itt dolgozik Hajdúsámsonban. Pártonkívüli vagyok. — A pótválasztás utáni jelölési felkérés váratlanul érte, így mondta a Hajdúsági Iparművekben tartott első jelölőgyűlésen, június 12-én. — A jelölést megelőző napon este szóltak, hogy másnap reggel menjünk be ide a pártbizottságra, új jelölés lesz. Meglepődtem nagyon, hogy rám gondoltak. Rövid volt az idő, hogy jól átgondoljam ... Mert a Hajdúsági Iparművekben feltette egy választópolgár nekünk, új jelölteknek a kérdést, hogy milyen programmal indulunk. Tégláson még meglehetősen tanácstalan voltam, tudtam volna sorolni vagy tíz okot, hogy programmal most ne álljak elő. Másnapra, a hajdúsámsoni jelölésre már készültem, a tanácselnök itt Sámsonban leírt nekem egykét gondolatot, és átadta. A hadháztéglási embereket is ismerem, sokkal együtt dolgoztam az elmúlt években a katonaságnál is, bár belső helyzetüket ott a községben kevésbé ismerem. Ha sikerül képviselőként, vagy pótképviselőként bejutnunk, akkor elvégezzük a ránk háruló feladatokat. Ezt mondtam Téglásonis, Sámsonban is, most is így gondolom. — A politikával, közélettel milyen szorosabb kapcsolata volt? — A néphadseregnél kötelező volt a politika. Ott sokszor tartottak TIT-előadásokat, az oktatás, tájékoztatás rendszeres volt. Elvégeztem a marxizmus—leninizmus középiskolát. Dolgoztam a szakszervezetben, az elöljáró szakszervezeti vezetőség tagja is voltam. A képviselőségről nincs különösebb elképzelésem ... Hogyha ezt a feladatot megkapjuk, biztosan tájékoztatnak majd bennünket, milyen feladatokat kell végrehajtani, mit kell képviselnünk. A képviselőség olyan, hogy úgyse a képviselő oldja meg a feladatokat, amik itt előkerülnek, csak összefogással mehet ez — idézi Galla János képviselőjelölt-társa, Tóth Károlyné szavait, amiket az az első, téglási jelölőgyűlésen mondott. — Egyébként a VII. ötéves tervben ragyogóan le van írva, mi a teendő, én csak ezt tudom mondani. Fejleszteni kellene például itt, Sámsonban az öntödét, a téeszt, a melléküzemágakat, bővíteni az iparosodást. A szennyvíz elvezetése is fontos. Lehetne bővíteni a konzervüzemet (a tsz-ét), kettőről három műszakosra, és ehhez meg is termelni a nyersanyagot. Az eljáró dolgozókból így vissza lehetne szívni valamennyit a községbe, mert a népességmegtartó erő mindkét községben, Hadháztégláson is, indokolt Mindenesetre addig lehet takarózni, ameddig a takaró ér! De lenne társadalmi munka is. „Legjobb tudásom szerint” Tóth Károlyné Török Gizella a téglási jelölőgyűlés előtti órákban értesült arról, hogy a Hazafias Népfront őt javasolja az egyik képviselőjelöltnek. Humorral, kedéllyel beszél önmagáról is, őszinte nyíltsággal: — Már nem tudtam, hogy tán ég a ház, hogy mindenki engem keres? Mondják, hogy vállalnám-e a jelöltséget, hát mit mondjak erre? S azután ott a gyűlésen nekem szegezték, hogy mondjak programot! Egyáltalán nem izgultam, hogy fel kell szólalnom. Ha a népfront nem sürget úgy, módunk lett volna betekinteni a dolgokba, így csak azt mondtam, amit gondoltam: a június 8-i választás előtti nagygyűlésen az akkori három jelölt mondott egyegy programot. Hát ők olyan jól elmondták, hogy én ahhoz csak csatlakozni tudtam, mert az találkozott az emberek bajaival. S azt is tudom, hogy nem áll ám egyedül egy képviselő: a tanáccsal kell szorosan együttműködni, maximálisan támogatni a pártpolitkát, segítséget kérni az üzemtől, a népfronttól, a párttól — mondja Tóth Károlyné, aki párttag és a HIM üzemvezetője. — Hadházon születtem, földműves családban. Kilencen voltunk testvérek. A nyolc általánost itt végeztem, és rögtön a HIM-be mentem dolgozni. Akkor apám súlyos beteg lett, családfenntartó is voltam. 1957- ben mentem férjhez. Voltam betanított munkás, beíró, adminisztrátor, csoportvezető, művezető. 1971-ben a közgazdasági szakközépiskolát végeztem el, három szakképzettségem van, azután a marxizmus—leninizmus középiskola és az egyetem általános tagozata következett. — S a szakszervezeti munka? Ahol emberek érdekeit kellett, s kell képviselnie? — Most hatszázötven emberem van — egyébként tizenöt éve dolgozom a vállalati szakszervezeti bizottságban is — a szereldei gyárrészleg vb-titkára vagyok. Mindig szerettem foglalkozni az emberek ügyes-bajos dolgaival. S innen tudom, vagy gondolom azt is, hogy egy országgyűlési képviselő nem arra hivatott, hogy elintézzen dolgokat — a nagyközségi tanács vb szakigazgatási szerve rendelkezik a pénzzel, csak az tudja megvalósítani, amit meg lehet. Én iparvállalatnál dolgozom, itt minden szervezettebb, az egész munka — csak más itt tapasztalatokat szerezni... Olvastam a Naplóban a többi képviselőjelölt portréját, tájékozódtam. Ha rám kerül sor, akkor legjobb tudásom szerint szeretnék eljárni, hogy meg legyenek velem az emberek elégedve. Nincs vesztenivalóm.S ha nem választanak meg, akkor is nagy megtiszteltetés, hogy a HIM munkáskollektívájából gondoltak valakire; nekem ez is jólesik. S végzem továbbra is úgy a munkámat, mint eddig, egyszerűen. Azt hiszem, egy képviselőnek csak segítenie lehet azt, amit a tanács és a lakosság közösen el akar érni. Hiába mond bármit egy képviselő, az valósul meg csak, amihez pénz lesz. Újat nemigen lehet errefelé mondani, ismerik az emberek, az előző jelöltektől hallhatták is ... Én is mondhatnám személyes tapasztaltból, sajnos, hogy komoly gondunk a belvíz Hadháztégláson, hiszen a mi házunkat is érinti, s nyilván mindent megtennék a belvíz mielőbbi felszámolása érdekében. Szilágyi Gábor Felszabadulási emlékmű Zsámbékon Névtelen levelek... Különös dolog, hogy miközben szinte évről évre erősödik társadalmunkban a demokratizmus, aközben időről időre újratermelődnek világunktól, társadalmunktól idegen jelenségek. Ezekhez sorolhatók a névtelen levelek is ... Az efféle anonim leveleknek pedig általában megfigyelhető jellegzetessége, hogy okkal, vagy (nagyobb részben) alaptalanul támadnak valakit, valakiket. A hangvételük pedig többnyire trágár, útszéli, közönséges ... De most nem ezekről, hanem a látszólag komolyakról szólok. A komolyabb hangvételű névtelen levelek társadalmi igazságokra számítva visszaéléseket, gazemberségeket, valamilyen elítélendő magatartást vagy tettet hoznak az illetékesek tudomására. A dolog külső formája tehát az, hogy a levél írója nemes ügyért ragadott tollal „csak” éppen ő maga nem akarja felfedni arcát. Intézzék el az illetékesek, ő könnyített a lelkiismeretén, a többi már a hatóságok lelkén szárad. Az ügy azonban sokkal bonyolultabb. Történelmileg is, lélektanilag is ... Egyszer talán megírja majd valaki a névtelen levelezések történetét. Azt azonban már ma is tudjuk, hogy más és más motiválta az egyes korokban az efféle irományokat. Tudjuk, hogy a fasizmus, az önkény éveiben milyen sok ember, bujkáló sorsát pecsételték meg rosszindulatú, vagy kapzsi szomszédok, ismerősök. A névtelen levelek, feljelentések ma is többnyire nem a jóindulattól vezettetve íródnak. Elvileg ugyan elképzelhető, hogy a névtelen bejelentő, feljelentő a köz ügyét, a társadalmi igazságosságot kívánja szolgálni, csak gyáva, csak fél a feljelentett személy esetleges bosszújától. Az ilyen módszer azonban erősen kérdésessé teszi legjobb szándékát is. A rossz módszerekkel a jó ügyet sem lehet szolgálni. Ezért van az, hogy az utóbbi időben az illetékes szervek nem foglalkoznak a névtelen levelekkel. Ha valakit felháborít, sért valami, ne csak felháborodásában, de a cselekmény feltárásában is legyen ember és bízzon az igazságban, a szocialista törvényességben. Igaz, hallottam már véleményeket arról, hogy ez nem is olyan egyszerű. Nem olyan egyszerű dolog elszánnia magát egy üzem vagy szövetkezet „szürke kis” dolgozójának arra, hogy basáskodó, hatalmaskodó vezetőjét nyíltan megvádolja. Sokszor hallott már róla, hogy úgymond elkentek dolgokat, a bejelentés ellenére is maradt a helyén a hatalmával visszaélő vezető. Az ilyen esetben pedig jaj neki, „szürke kis” beosztottnak. Emellett az ilyen bejelentések nagyon sok esetben hallomásból, különféle suttogásokból nyert információkat tartalmaztak, amelyeket a bejelentő maga sem tudott volna bizonyítani, s ha kivizsgálták, kiderült, hogy rosszindulatú rágalom, ami szájról szájra terjedt, terebélyesedett, amíg a bejelentőhöz eljutott, ő pedig felült a pletykáknak, papírt ragadott, megírta. Csak azt nem tudom, hogyan tud „a szürke kis beosztott” egy olyan feljelentő levél után is a szemébe nézni a feljelentettnek, ha bejelentése alapjáról nem győződött meg. Hogyan? Nyilván nagyon könnyen , mert az efféle emberek ezt megelőzően is alázatosak, hízelkedők, dörgölődzők, a vezetők kegyeit keresők voltak. Az úgynevezett „tüskés”, nagyszájú emberek ugyanis megmondják a véleményüket mindig mindenki szemébe. Időnként minden szerkesztőség és az újságírók személy szerint is kapnak névtelen leveleket. Van ezek között mindenféle, de a legjellemzőbb mégis az, amelyiket egy alkalommal a szerkesztőségünknek küldtek. Az illető anonim hős lehordott minket, újságírókat mindennek, majd levele végén egy olyan jelenséget „súgott meg”, amely nem is volt számunkra meglepő. Aztán odabiggyesztette: „Hát ezt írják meg, ha merik!” Az illető talán nem olvassa eleget, vagy elég figyelmesen lapunkat, mert akkor látta volna, hogy a megsúgott jelenséget már többen és többféle formában is lelepleztük. És még a nevünket is odaírtuk a cikk végére, ahogy erre biztatott minket, újságírókat, miközben ő maga még az egypéldányos levelét sem merte aláírni ... Hát igen ... Azt hiszem, ennyi és nem több a névtelen levelezők jellemképe. Hornyák András FARAGOTT HORDÓK SZOLNOK HEGYÉBŐL Szebbnél szebb faragott hordókat készít Kalla Miklós, a Szolnok megyében élő kádárdinasztia utolsó tagja. Munkái külföldre is eljutnak. (MTI-fotó: Csikós Ferenc -RS) r Asszonysorsok '85 . Nehéz elhinni, de T., a köztiszteletben álló „úriember” veri a feleségét. Az asszony sírva panaszolta ezt nekem, körülbelül a harmadik eset után. Azt mondja, nem bírja már elviselni a megaláztatások sorozatát, s nem tudja, mit tegyen. Éveken keresztül jól megvoltak, míg egyszer a férj megváltozott. Már nem tud uralkodni magán, az idegeit kikezdte az alkohol. Nem bírja elviselni a kritikát, s csak az övé lehet az utolsó szó Ha nem,, sózzunk oda. Most itt tartanak. 2. V., a csinos és városszerte szépségéről ismert lány férjhez ment. Legalábbis eleinte ő azt hitte, de hamar rájött, hogy nem feleség, hanem rabszolga lett. Rabszolga, akinek szava sem lehet otthon. A férj, bocsánat, az eltartó megteremt mindent a gondtalan élethez, csak éppen közben az emberhez méltó életről feledkezik el. Elfelejti, hogy V.-nek kitűnő végzettsége van, és míg arra a ballépésre nem szánta rá magát, hogy egy városszerte ismert, dúsgazdag ember felesége legyen, szépen haladt a ranglétrán. Ma nem dolgozik. Minek? Gyerek? Szó sem lehet róla. Mi lenne az alakjával? Mondanom sem kell, V. már unja a fényes és kényelmes lakást, de még az életét is. Csak hát mit mondanak az emberek? őket már így szokták meg együtt, csillogón. 3. Szegény M.-et nap mint nap soványabbnak látom. Eladták a szövetkezeti lakásukat és elhatározták, hogy építkezni fognak. Albérletbe költöztek egy időre, csak addig, mondták, míg rendeződnek a dolgok. Kivettek egy különálló szobát. A férjnek jó állása volt, jól is keresett. Fizikai munkás volt, technikus végzettséggel. Egyszer azonban elcsábította a hivatal. Most, immár öt éve, havi ezer forinttal keres kevesebbet, mint régen, és az összes tartalékukat fel is élték. Az asszonyon nincs egy jó ruha, de a férj elegánsan jár, elvégre irodista. Az asszony öt éve nem volt moziban, de a férje nyaralni ment a Tátrába. Otthon azt mondta, egyedül. Az építkezésnek már a reménye is elúszott, az irhabundát nem tudták kivenni a zálogból. De M. nem válik. Így ugyanis van férje. Hogy milyen, az mellékes. De mégse elvált asszony. Sajnos, lassan már nem is asszony, csak az árnyéka önmagának. 4. Z.-nét otthagyta a férje. Tudta ezt az egész ház, elég nagy nyilvánosság előtt csinálták. Maradt a lakás s a két gyerek. Még aprócskák. Z.-né butácska, de amúgy szemrevaló menyecske. Csak úgy keringtek körülötte a lakásra számító lovagok. Hiába figyelmeztették, ő a szívére hallgatott. Hozzáment egy csinos fiatal fiúhoz. Csak tíz év volt közöttük. A fiú javára. Ma az asszony sokszor az anyjánál alszik a két gyerekkel, a hálóban, a nagy ágyon. A fiú a lakásban dorbézol. Túl öreg vagy hozzám, vágja oda a feleségnek. Válni? Jaj, csak azt ne! Majdcsak megunja ezt a kikapóséletet és benő a feje lágya, hiszen fiatalka még. Meg különben is, már jön a gyerek. Majd ha apa lesz, megváltozik. 5. Száz éve semmi sem változott? — kérdezte a barátnőm. — Olyan sok rosszat hallani. Az a sok válás ... Szerencsére boldog házasságokról is tudnék mesélni. Iván Gizella