Hajdú-Bihari Napló, 1987. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-02 / 51. szám
Példázat a hétköznapi hazafiság természetéről Idestova harminc éve lehet, hogy egy téli délelőttöt Pröhle Jenő tanár úr megismertetett a gimnáziumi könyvtár kincseivel. Kézben tarthattam a Bánk bán első kiadását, láttam Széchenyi István keze írását a Hitel egy példányán, a „Sopronyi Ágostai Vallású Lyceumnak” ajánlotta művét. A soproni Berzsenyi-gimnázium akkor emlékezett meg alapításának négyszázadik évfordulójáról, s amennyire vissza tudok emlékezni, a feledhetetlen Csatkai Bandi bácsi, a múzeumigazgató és mindentudó történész ajánlhatta a könyvtárlátogatást, mintegy azt sugallván: mielőtt ifjú hírlapíróhoz illőn lelkesedni kezdenék egy ilyen nagy múltú iskoláról, helyes, ha a részleteket is megismerem. Hogy ebben a közösségben Petőfi már életében nagy költő volt, hogy két esztendővel megszületése után itt már énekelték a Himnuszt, és egyáltalán nem véletlen, hogy Berzsenyi Dániel itt lett magyar költővé. Ez a könyvtár is tette. „A szűkösen világított olvasóteremben friss levegő csapott az arcunkba, fénycsóvák gyúltak fel, távlatok nyíltak meg a szemünk előtt, amint önfeledten habzsoltuk a szépség és igazság igéit" — Zsirai Miklóst, a finnugor nyelvtudomány világhírű művelőjét, ugyancsak a líceum egykori tanítványát idézem. Ki mindenki nem tanult ebben a spproni iskolában! Domanovszky Endre, a festő, Eötvös Károly, az író, Gombocz Zoltán, a nyelvész, Ihász Dániel, Kossuth titkára, Kánya Kálmán, egykori külügyminiszter, Lehr Albert, Arany János legjobb kommentátora, aztán Petőfi társai közül: Orlai Petrich Soma és Pákh Albert, a magyar újságírás egyik úttörője, Ráth Mátyás ... Itt tanult a szlovák Dusán Makovicky, akit úgy ismert meg a világ, mint Tolsztoj háziorvosát, aki utolsó útjára is elkísérte az írót. Tolsztojjal töltött éveiről terjedelmes naplójában számolt be, amelyet oroszul írt, de időnként — rendkívül bizalmas közlések esetén — a magyar nyelvet hívta segítségül. Ilyenkor Sopronra is emlékezhetett. Ez az iskola egy olyan városban keletkezett, amelynek polgársága alapvetően német eredetű volt. Bécs közelsége meghatározta kultúráját, szellemi életét, a környékén élő horvátok, szlovákok pedig jól érzékelhetően hatottak a közösségre. Mindezek tények. Mint ahogyan az is tény, hogy ez a város a magyar kultúra egyik végvára lett, s korántsem csak földrajzi helyzete folytán, hogy ez volt és most is ez a magyar nyelvterület legnyugatibb városa. Tudatos választás ereje tette a leghűségesebb várossá, az a progresszív polgári magatartás, amelyet — többek között, de minden bizonnyal az első sorban — ez az iskola, a soproni líceum is segített elsajátítani. Hiszen nem az ósdi, a konzervatív, a reakciós magyarság fészke és mentsvára volt Sopron. Kis János szuperintendens uram, akit ugyan megalapozatlanul helyezett Kölcsey Berzsenyi fölé költői rangját tekintve, de kétségtelen, hogy Kazinczy és a reformok melletti kiállásával a haladás egyik élharcosa volt, nem véletlenül lehetett itt szellemi erővé, döntő erővé. És Petőfi mellett voksoltak a soproni diákok, nem pedig hajdanán népszerűbb kortársai, mondjuk Pompéry János vagy Kuthy Lajos mellett. És századunk harmincas éveiben is a Márciusi Front mozgalma kelt , visszhangot, s nem pedig a Volksbund, illetve magyar megfelelői. Persze,emezeknek is voltak hívei, sajnos, nem kis számban, de a jövőnek elkötelezetten nem ők dolgoztak. Nem ők tudták, hogy mi az igazi hazaszeretet, hanem azok, akik Veres Pétert, Darvas Józsefet hívták meg, hogy tőlük, az ő szavaikból ismerjék meg az igazságot, a vállalt magyarság valós érdekeit. Azért is eszembe juthatott ez a réges-régi emlék, mer a Tankönyvkiadó egy remek tanulmánykötetben (A soproni líceum) idézi az iskola történetét. De azt is hiszem, hogy példázat ereje ez az iskolatörténet. A korszerű hazafiság egyik jó példatára lehet. Mert az a véleményem hogy mostanság túlságosan sokat beszélünk általában a magyarságtudatról, a hazafiasságról, a hazafiság és az internacionalizmus igényes belső kapcsolatáról. Sokat szeretik meglehetősen erős hangon (és fölöttébb gyenge érvekkel) a magyarságtudat, a hazához való kötődés zavarait és csak zavarait szóvá tenni. Kizárólag arra figyelni, hogy a magyarságtudatnak az utóbb három évtizedben végbement gyökeres átalakulást során zavarok is támadtak (az lett volna a csoda, ha nem támadnak egy ilyen méretű változásban), s közben figyelmen kívül hagyják magának a változásnál» lényegét. Nosztalgiával telített ez a kritika, egy olyan társadalmi modell erkölcs szokásait igyekszik — mesterséges légzéssel — új életre kelteni, amely a gazdasági fejlődés következtében visszavonhatatlanul eltűnt , a nosztalgiától elhomályosított szemek — a legtöbbször kétségtelen jó szándékkal — nem veszi észre, hogy a múltban a magyarságtudatnak nemcsak azok az elemei voltak meg, amelyekre ma építkezni szeretnének (kezdve a szegénység romantikájától befejezve az „egyedül vagyunk" tragikumáig), hanem azok a jellegzetességek is amelyekre ez az új magyarságtudat most, a valóságban épül. A nosztalgia mellett az is oka lehet ennek a tévesztett helyzetértékelésnek hogy vitáinkban, elmélkedéseinkben előszeretettel mellőzik sokan a tényeket. A soproni líceum évszázadai például azt a fejlődést is példázzák, hogy miként lesz a védekező jellegű magyarságtudat — építő jellegűvé. A birodalmi főváros nyomasztó fölénye fokozatosan előnnyé változott. Bizonyára a kereskedő és iparos polgárság gazdasági érdekei kényszerítették ki, hogy a nemzeti lét törésvonalán dolgozó város ne az ellentétekre építve a bezárkózás, sértődött konzervativizmus alternatíváját válaszsza, hanem az egyetemes haladás lehetőségeit aknázta ki. Bizonyára minden soproni polgár, minden soproni diák tudta, hogy vallásának, a lutheranizmusnak a Habsburgok mily ádáz elenfelei, nem lehetett titok előttük, hogy a HabsburgBirodalom gyarmati létreívánja kárhoztatni Magyarországot, és azt naponta érzékelhették, hogy a nem magyar nyelvek áradata miként keríti hatalmába a várost. A gondolkodó fők mégsem a bezárkózás melett döntöttek, mégsem a gyors, német irányú asszimiláció útját választották. Az evangélikus toleranciát emberi türelemként érelmezték, a nyelveket megtanulták, a kultúrákat a vá■os építőanyagává szelídtették, a gazdasági nyomást pedig nyitottsággal és szorgalmas munkával igyekezek semlegesíteni. Az ország, a város érdekeit a viágtendenciákkal egyeztették. Bécs nemcsak nyomászó fölényt jelentett, hanem Európát is, a világra nyittató ablakot is. Könnyű észlelni, hogy ebben az évszázadok során kialakult magatartásban (koántsem valamiféle csupán legendákban létező „soproni lélek” titokzatos munkáinak következményeként, hanem pontosan kimutathaó gazdasági és történelmi flyamatok hatására) a szlárd alapelvek mellett rendkívül fontos szerepet játszik az alkalmazkodás a kor igényeihez. Nem a behódolás, hanem az okos elemzéssel kikövetkeztetett járható út. "Nem a merev ragaszkodás, hanem a variációk felkutaása a jellemzője ennek a magyarságtudatnak. Annak tudatosítása, hogy a magyarság érdekei sokirányúak, a lehetőségek pedig szűkösebbek, de sohasem szűkíthetők le egyetlen útra, netán ösvényre. Ez a tartás vonzotta német nemzetiségű honfitársainkat, kezdve Frankenburg Adolftól egészen a századunkig, mondjuk a kitűnő emlékezetű Becht Rezsőig, azokat is, akik zsidó vallásukban való identitásukat nem — mondjuk — a cionizmusban, hanem a magyarság szoros vállalásában találták meg, mint Papp Károly, és azokat a szlovákokat (Makovicky mellett Martin Kukucint említhetem, a klasszikus írót, az ő emléktáblája ugyancsak ott van a gimnázium falán), akik ebben a légkörben vállalhatták nemzetüket. A nyitott magyarságtudat iskolája is volt ez a líceum. Így nevelte diákjait, így nevelte a várost. Így hatott az iskolára a város, azaz maga az élet. Szükséges-e ezek után még a tanulságot is ideírnom? Hogy azt hiszem, ez a nyitottság nélkülözhetetlen magyarságtudatunkhoz manapság is? Hogy akkor lesz veszélyben hazánkhoz való kötődésünk, ha elfeledkezünk a világról, ha csak a körülmények szorítását érzékeljük, s nem azt is, hogy a valóság mindig új kihívásaiban új lehetőségeket is kínál? A nagy igazságok mellett ezért érdemes a hétköznapok, a történelmi köznapok tényeit is szemügyre venni Magyarságtudatunknak pontosan ezek az adatok lehetnek igazán hasznos iránytűi. E. Fehér Pál ELTELT EGY HÉT Megméretteti!s a fiatal Országszerte, így Debrecenben is bevonulási ünnepségeket tartottak a múlt hét során, több ezer fiatalember búcsúzott el másfél esztendőre a polgári élettől. Bizonyára vegyes érzelmekkel, hisz a katonaságról hallottak már környezetükben jót is, rosszat is. Legtöbbször persze estéket betöltő adomázást, mert a katonaviselt társak szinte kifogyhatatlanok a történetekből. Még évek múlva is órákon át tudnak mesélni, s ezekben a sztorikban főként a vidámság, a bajtársias szellem dominál. Azt azonban nem nehéz kitalálni, hogy ezek a történetek csupán egy darabját tükrözik a valóságnak. Így minden bevonuló fiatal tudja, hogy komoly erőpróba vár rá, emberi, fizikai teljesítőképessége mérettetik meg. Talán egy kis félsszel, de semmiképp sem siránkozva történik az időleges búcsú a civil élettől. Törvényszerű állapotról van szó egy fiatal férfi életében, aki tudta, várta, hogy behívják majd katonának. Az alkotmányban rögzített kötelességének tesz eleget, hogy védje és építse a házát. A bevonulók előbb-utóbb ráébrednek, hogy valami egészen új, eddig még nem tapasztalt dolog vár rájuk. Nemcsak a nagyobb fegyelem, az engedelmeskedés elsajátítása, nem csupán a kiképzés nehéz hónapjai és a helytállás a harci feladatok végrehajtásában. Emberi tartalékokat kell mozgósítaniuk önmagukban. Nem véletlen, hogy a katonaság a személyiséget is formálja. A civil életben talán előfordulhat, hogy a könnyebbik megoldást választja valaki — a katonaságnál azonban nem lehet kikerülni a nehéz helyzeteket. Nemcsak azért, mert parancsot teljesít a katona — ezt diktálja az egymásért, a bajtársakért érzett felelősség is. Nehezen lehet „elbújni” a feladatok elől a polgári életben is, de az alkalmazkodóképesség, a fegyelem elsajátítása a katonai szolgálat alatt a legalapvetőbb. Megtanulja a rendet, a pontosságot még az a fiatal is, akit odahaza elkényeztettek, nem tudja, mi fán terem a mosogatás, és nem volt probléma, hanem összehajtogatva rakta le a ruháját. Először bizonyára nagyon nehéz megszokni, s talán csak a kényszer diktálja a rendet, aztán már a kötelességtudat. Belső igénnyé válik, akárcsak a pontosság, amely tulajdonképpen a civil életben is alapvető követelmény volna embertársainkkal szemben. Vitathatatlan, hogy még a véznább fiúk is megférfiasodva bújnak ki az angyalbőrből. A szolgálat alatt állóképességük, fizikai tűrőképességük óhatatlanul növekszik. Rendszeresség uralkodik mindenben, még az étkezés is mindig a napnak ugyanabban az órájában történik. Közösségi normákat, bajtársiasságot tanul meg a kiskatona, nemegyszer hosszú távra szóló barátságok szövődnek. Módja van arra, hogy öntevékenyen szervezze saját élete egy részét. Nem mindegy tehát, hogy sporttal, művelődéssel, olvasással vagy céltalan csatangolással, méltatlan ivászattal tölti szabad idejét. Torz fogalmaink a katonai szolgálatról kezdenek lassanként megváltozni. Szerepe van ebben annak is, hogy a katonai élet egy része már nem „hadititok”, jó szándékkal nyitni próbálnak a polgári élet felé — erre egyre több a példa —, így az itthon maradó hozzátartozók helyzete is könynyebb. Azt persze tudniuk kell, hogy a szolgálat másfél éve alatt nekik kell összetartaniuk a családot. A szülőknek, a fiatal feleségnek. Nem jó, ha a kiskatona azért izgul, mi történik itthon. Ha nyugodt családi hátteret tud maga mögött, teljes emberként felelhet meg a hadsereg szabta feladatoknak. Mert békében is védeni kell a hazát — épp azért, hogy ez a béke tartósan fennmaradjon. * D. K. K. !Akikkel találkoztunk Harag és részrehajlás nélkül... A „Népköztársaság nevében!” Ítélethirdetés, mindenki feláll a teremben. Néma, feszült várakozás lesz úrrá a bentieken, súlyos pillanatok ezek. Magam előtt látom Justitiát, az igazság (ókori) istennőjét, amint bekötött szemmel, kezében tartja ama bizonyos mérleget . . . Justitia ezúttal is nő a Debrecen Városi Bíróságon: dr. Szabóné dr. Kerékgyártó Judit mondja ki, hogy bűnös a vádlott, s milyen büntetést ró ki rá. Nincs talárja, se rizsporos parókája, csöndes, szelíden, ám határozottan peregnek mondatai, sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül. — Az ítélkezés? — néz maga elé komolyan. — Roppant felelősség! Ezért kell módfelett körültekintően meggyőződni a tények valódiságáról, a tanúk szavahihetőségéről is. Ebben egyébként a felkészültség mellett az átlagon felüli érzékenység, a megérzés is közrejátszik. A jó ítélethez türelmesen, elfogulatlanul kell kikérdezni a vádlottat, hogy egyfelől elfogadjon engem, a bírót, másfelől minél mélyebben rajzolódjék ki az életének, körülményeinek képe. Látnom kell, mely okok miatt vált tettessé. — Tehát semmiféle prejudicium? — Semmi. A bíró nem döntheti el előre, hogy a vádlott ilyen vagy olyan ember, és ennyi évet szabok ki rá! Ez is alapkövetelmény nálunk. Ugyanis egy jól öltözött, intelligens, tisztelettudó tanú is láthatja tévesen a tényeket, s egy izgága vádlott is állíthat igazat... Kerékgyártó Judit négy esztendeje bíró (Emellett szakszervezeti főbizalmi.) Pályaválasztásában szerepe volt — a joghoz való vonzódásán kívül — annak is, hogy édesapja szintén jogászként ténykedett. A bírónő Szegeden végezte az egyetemet 1980-ban. A büntetőbírók közt eltöltött hoszszabb idő során kapott kedvet, hogy ő maga is bíró legyen. Sosem jutott eszébe, hogy ügyvédnek vagy jogtanácsosnak igazoljon át... Noha a bíráskodás bokros teendőivel, különleges felelősségével nem áll arányban a fizetés. Elsősorban ezért nőiesedett el a pálya, no meg azért, mert a „gyengébb nem” általában szorgalmasabb a tanulmányokban, és a bírói munkaidő elvileg kötetlenebb ... — Csak meghatározott idő elteltével enegdélyezik, hogy — ha nincs tárgyalásunk, fogadónapunk, előállítás stb. — otthon is dolgozhatunk. Ezalatt nem intézhetjük a családi, háztartási ügyeket — nekem is van egy kisgyermekem, a férjem pedig szintén jogász, tehát az ő szabad ideje is nagyon kevés —, a jelenlegi körülmények mellett, a sok munka miatt nem nagyon vehetjük igénybe. S persze, nekiülhetünk az aktáknak éjszaka ... Ez olykor a családi életre is hátrányosan hat, kikapcsolódásra nem jut időnk. — Mi tartja meg a bírói pályán? — Emberekkel foglalkozhatom — önálló, független a munkám. Tárgyalni szeretek a legjobban. Az adminisztráció gyönge oldalain — talán az időhiány miatt —, képzelje csak el, úgy megfogalmazni egy többoldalas ítéletet, hogy abban semmi sem hibádzhat. Hogy mennyi ügyem van? Folyamatban 200—220, havonta 30—50-et fejezek be. A devizás bűncselekményen kívül mindenfajta ügyet tárgyalok. — Mennyi emelkedik jogerőre, vagyis fellebbezés nélkül fogadják el, hisz ez munkája egyik fontos fokmérője? — Az ügyek 70 százaléka jogerős. De más szempontok is meghatározzák a minőséget, amelyre mindőnknek törekednie kell. Az előkészítésnek, a bűncselekmény megfelelő minősítésének, a tényállás, megállapításának, a kiszabott büntetésnek s az indoklásnak is megfelelőnek kell lennie, és nem szabad elhúzódnia a tárgyalásnak sem. Mindehhez jó munkafeltételek szükségeltetnek. Sajnos a szaporodó ügyekre kevesen vagyunk, jelenleg rekonstrukció folyik a bíróság épületében, s már az imént említettem néhány okot, amelyek révén azt mondhatom, nincsen meg minden objektív feltétel ahhoz, hogy maradéktalanul eleget tegyünk a követelményeknek. — Mégis, milyen a jó bíró? — A szakmai felkészültségen kívül igen alapos ember- és életismerettel rendelkezik, tárgyilagos, igazságos, méltányos, emberséges, előítélet nélküli, a magatartása példamutató. Lépést tart az élet, a jog változásaival. Mindenekfölött pedig hivatástudata legyen! Talán ez a legfontosabb a bírói éthoszban. — Fenyegetés, külső befolyás, megvesztegetés? — Egyik sem történt meg velem. Sőt — nevet — egy nyolcvádlottas ügy főszereplői a sikeres kibékítésért cserébe meghívtak maguk közé cigánybírónak. Egy másik esetben — miután megkapták a büntetésüket a tettesek — megkerestek, hogy b.n.é.k.-ot kívánjanak. Nemritkán megkeresnek, s bűnbánóan megvallják, hogy igazam volt. De ítéltem már el olyanokat, akik más bírót megfenyegettek . . . Régi vágású ügyfelek meg-megkérdezik, „mivel tartozunk, doktornő?” Ehhez szoktak régen, a vérükben van e kérdés. Készítsek följegyzést? Inkább kioktatom őket. „Leg”-ekre térünk át. — Legelső ügyemre, mint mindenki, én is emlékszem. Óriási dolog volt számomra. Két testvér közötti becsületsértésben kellett döntenem. Sikerült-e? Átlendített az első nehézségeken, látván, hogy végül egymás nyakába borultak. Legnehezebb, legérdekesebb ügyem? A vádlottat betegesen „irritálták” az ékszerek, többrendbeli rablásért hét és fél évet adtam. Ez volt a legsúlyosabb ítéletem eddig. Nagyon megviselt a kihirdetés. — Előfordul, hogy együttérez a vádlottakkal? — Mit tehettem volna például annak a postásnak az esetében, aki egyszer hozzányúlt a rábízott pénzhez, hogy öt gyermekének ennivalót, béna feleségének gyógyszert vegyen, mert úgy álltak anyagilag? Természetesen azítéletet kimondtam. Vagy említhetem azokat a gépkocsivezetőket, akiket egy véletlen, szerencsétlen pillanat juttatott elém. Természetesen őket is el kellett ítélnem. — Eléggé sok a bűneset és a „bűnbe esett”. Nem veszítette el még az emberekbe vetett hitét? — Akkor azonnal elhagynám a pulpitust. Sz. T. T. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1987. MÁRCIUS 2.