Hajdú-Bihari Napló, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-31 / 257. szám
KIÁLLÍTÁSI NAPLÓ Földi Péter és Makoldi Sándor Ez az alkalom, ahol csak főszereplők találkoznak. Színhelyül a messzi földön legtágasabb és legbensőségesebb díszudvar szolgál. Mesteri rendezés segíti a szélsőséges méretek közt mozgó festmények természetes és hatásos érvényesülését. Szellemi és ipari központ összefogásából ínséges időnkben is futotta célszerű, ízléses, vonzó ismertető füzetre. Még az időpont is beszédes. Tíz éve ugyanitt hívták életre azt az első és utolsó hazai seregszemlét, mely népművészet és kortárs művészet kiapadhatatlanul sokoldalú kapcsolatát bizonyíthatta. Most két újabb egyéni törekvés ad számot róla, mire jut hagyomány és korszerűség ötvözésében. Engedmény nincs. Nem az érdekes kísérlet, hanem az önálló teljesítmény a hitelesítő pecsét. Látszólag példát keresve nyúl a népművészethez Földi Péter és Makoldi Sándor. Ígéretessége mellett veszélyes is azonban ez a példa, könnyen rabságba ejti, aki hozzá fordul. Bő másfél évszázada párhuzamosan futnak azok a pályák, melyek a népművészet bűvkörében vagy megtermékenyülnek, vagy utánzásba fulladnak. Földi Péter ráadásul a népművészet kései hajtásából, a naiv művészetből is merít. Hol és miben érhető így el eredetiség? Netán alkotó és közönség elégedjen meg a sejtelmességgel, a bájjal, a tetszetősséggel, jobb esetben a beavatott utalások izgalmával? Ezeknek is nyomuk van itt, tagadhatatlanul. De csak a fontosabb építőelemek mögé húzódva, de már inkább a két pálya korábbi állomásaira emlékeztetve. Végül meggyőződéssel nyugtázhatjuk a meghatározó jó minőséget. Érett, értékes munkák szerepelnek a népes és változatos sorban, összetéveszthetetlen vonásokkal szélesítve és mélyítve a mai magyar képzőművészet egyik történelmi gyökerű ágát. Talán fölösleges említeni, hogy ezen a szinten nem a díszítésre, nem a díszességre esik a hangsúly. Földi Péter eleve ábrázoló igénnyel dolgozik. Jeleneteiben és életképeiben népmeséi elemeket idéz, ám elkanyarodva a puszta szemléltetéstől. Kiemel és új egészbe foglal. Ember, állat, növény paradicsomi berendezkedésű világát mutatja, csak épp nem a kerekded összhang jegyében. Hol bumfordian kedvesre, hol játékosan nevetségesre, hol gúnyosan torzra egyszerűsített alakjai mintha lebegnének a térben, szilárd helyet és irányt jelölő környezet nélkül. Groteszk idillbe fordul itt minden. Egymást áthatva és tagadva vegyül és felesel azonosulás és idegenség, rend és bomlás, hit és kiábrándulás. Túl a természetes egység visszaállításának esélyén, innen a sóvárgó visszavágyás lehetőségén. Földi Péter annak az utolsó nemzedéknek kötődését és oldódását fogalmazza meg, amely még őrizhet, melengethet élményeket, ha nem is a tőről hajtó népművészet, legalább a népi közösség maradék szigetecskéiről. Kötődést és oldódást együtt fejez ki. Ebben nyilatkozik személyes és általános igazsága, korváltást megtestesítő művészi arculata. Korváltásról beszél Makoldi Sándor is, de merőben más összefüggésben. Területe és mértékegysége kevéssé tárgyiasítható. Képzelete, érintve a népmesék üde tartományát, valójában az ősi mondák szövevényesebb és titokzatosabb világával rokon. Motívumai rendre a teremtésmondák köréből kerülnek ki. Többrétű és többjelentésű motívumok ezek, noha persze elhagyják az elbeszélt történet szálait. Őrzik viszont azt, ami a teremtésmondákat teremtette, a világ egész benső sejtelmét. Itt és most azonban mit lehet kezdeni ezzel a sejtelemmel? Makoldi Sándor föltámasztó hite és szándéka mibe kapaszkodik? Hatalmas, szőnyegszerű vásznai és szokatlan terjedelmű, olykor formájú táblaképei mintha konokul elsősorban azt hirdetnék, hogy az öntörvényű festői látomás egy darab valóság, ilyennek kell elfogadni. Nem magyaráznak. Indokuk mégis van. Épp azzal folytathatók időben és térben, hogy motívumaik öntörvényűen társulnak, összeolvadó emberi, állati, növényi, földi, égi elemeiket pontos függőleges és vízszintes szimmetria tartja egyensúlyban. Ilyenformán az utalásokon, titkokon, sejtelmeken a kavargó élet és a biztos egyensúly uralkodik. Igaz, éles elhatárolással. Már nem a külső világban, csak itt, a bensőben bukkanhatunk valaminő egységre, ha nem többre, az egység emberi vágyának és sejtelmének ősi magvára. Makoldi Sándor műveinek színpompája és formagazdagsága is innen értelmezhető. A festői látomásban az emlékezést, a sejtelmet, az álmot teszik első helyre. Zárásul hadd kanyarodjunk vissza a többi főszereplőhöz. Debrecen idei egyik legsajátosabb kiállítását Papp Gábor művészettörténész rendezte a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, a közművelődési titkárság és az Alföldi Nyomda támogatásával. Székelyhídi Ágoston KIS NŐK DICSÉRETE Nagy emberekről, nagy férfiakról tengersokan zengedeztek már dicsőítő énekeket. Kis nőkről annál kevesebben. Olyannyira kevesen, hogy hirtelen nem is tudok mást elősorolni, mint Jancsó Saroltát az Adygimnázium kamaraszínpadáról.Előadóest lantra és női hangra. A lant Bálint Ádám kezében mennyei hangszer — a keresztesháborúk és pestisjárványok korának elképzelt ellenbirodalmába, a lefojtott hangon emlegetett középkori paradicsomba röpít bennünket. Jancsó Sarolta hangja pedig a történelemnek (és a történelmet csináló férfiaknak) kiszolgáltatott nő hangja. Csábít, kacérkodik, fohászkodik, elcsábul, megesik, elhagyatik, bosszút áll, nem áll bosszút — egyszóval olyan, mint az életben. S hogy e női színjáték közben még a magyar és a világirodalom lírájának gyöngyeit is lábaink elé gurítja? Nem elhanyagolható ráadás. Megfér e keretek között Villon Weöressel, a Carmina Burana a pajzán népi csujogatókkal, s a hatáselemek pontosan ki vannak dekázva: soha nem feledkezhetünk bele az életvidám bővérűségbe, de nem süppedhetünk a vigasztalhatatlanság mocsarába sem. A szerkesztés érdeme, hogy a versláncokból egész kis életképek épülhetnek ki: az elcsavart fejű és a bajban magára hagyott lánykáról, a kikapós aszszonykáról, a vég nélküli mulatozásokról. S jó zárójelenet Roszcsirkeff Mária emlékiratainak megidézése is: az áradó komikum emlékét visszük haza magunkkal ebből a kellemes estéből. (csontos) Szoboszlói fafaragó az NSZK-ban Kölnben, három templom óvodájának kis lakói a közelmúltban boldogan vették birtokukba a magyar fafaragók által készített gyermekjátékokat: a mozgatható lovas kocsikat és a sárkányfejű libikókat. A faragók szeptemberben három hetet töltöttek munkával a nyugatnémet városban. A velemi népművészeti stúdió fafaragó szakköre az ország legjobb amatőreinek alkotóhelye. Ott látta meg a gyermekjátszótéri plasztikákat Peter Sowa, a dortmundi művelődési központ főelőadója, aki az élmény hatására — a zollstocki általános polgáregylet és a rajnavesztfáliai külügyi társaság segítségével — örömmel hívta a faragókat Kölnbe, hasonló játékok készítésére. A Népművészeti Egyesület javaslatára négytagú „küldöttség” utazott az NSZK- ba: Prépost László, Kovács Alajos, Palatkás József és a hajdúszoboszlói Császi Ferenc., Magyarországon a fafaragók kezdeményezésére először körülbelül tíz évvel ezelőtt váltotta fel néhány játszótéren az egyhangú, hideg fém játékokat az emberhez közelebb álló meleg anyagból, a fából készült játékok csoportja. Ma 25—30 ilyen játszóteret találhatunk az országban, az egyik a hajdúszoboszlói gyógyfürdő előtti parkban várja látogatóit. A debreceni óvodások a Tócóskertben játszhatnak a fantáziát fejlesztő játékokkal, amelyek a Hajdúhadháztéglási 4. Számú Óvoda játékaival együtt a Kölcsey Művelődési Központ fafaragó stúdiójának munkáját dicsérik. Hamarosan a Debreceni Orvostudományi Egyetem óvodája is gazdagodik néhány fajátékkal. Bihari vers- és prózamondó verseny A BerettyóújfaluiVárosi Tanács, az Elzett Fémtömegcikk Vállalat Bocskai komplex szocialista brigádja, a verseny társadalmi védnöksége a Magyar Tudományos Akadémia Sorosalapítványa támogatásával 13. alkalommal hirdeti meg a bihari vers- és prózamondó versenyt. Jelentkezhet minden 13. életévét betöltött érdeklődő. Felső korhatár nincs. Jelentkezni lehet levelezőlapon 1987. december 20-ig az alábbi címen: Bocskai komplex szocialista brigád, 4100 Berettyóújfalu, Pf.: 101. A verseny témája az úgynevezett „holnaposok”, tehát Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Juhász Gyula, Emőd Tamás, Dutka Ákos és Miklós Jutka költészete. A címzett brigád a beküldött jelentkezési lapok alapján nevezési lapot és részletes tájékoztatót juttat el a versenyzőkhöz. „...életre hívni a néma berkeket" 125 éves a debreceni zeneoktatás 125 évvel ezelőtt. 1862- alapították a debreceni Zenedét. Első tanítási napjának évfordulóján jubileumi ünnepséget rendeznek Debrecenben a Zenede utódiskolái: a Simonffy Emil Zeneiskola, a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozata. A november 3-án megrendezendő ünnepség a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában, tehát az egykori Zenede dísztermében lesz. A Zenede megalapítása óta Debrecen a vidéki zeneoktatás egyik fellegvárának bizonyult, hiszen a város zenekultúrája mindig a Zenedére épült. Idézzük fel az eltelt 125 esztendőnek a fordulópontjait, méghozzá nem könyvekből, hanem Szatmári Endrének, az iskola nyugalmazott igazgatóhelyettesének a segítségével. Bízvást mondhatjuk, hogy Szatmári Endre ma a város zenei múltjának legjobb ismerője, a Debreceni zenei élete a századfordulótól napjainkig című könyv egyik szerzője, több fejezet írója. A Zenede megszervezése — A debreceni Zenede az ország negyedik zeneiskolája volt, korábban csak a budai, a soproni és a győri intézmény alakult. Kevesen tudják, hogy a Zenedének voltak előzményei. Már 1841-ben megalakult Debrecenben a Muzsika Egyesület, amely hangversenyeket is szervezett. A szabadságharc és az elnyomatás évei elodázták az intézményes zeneoktatás megszervezését, erre csak 1862-ben kerülhetett sor. A Zenedét is azok hívták életre, akik korábban részt vettek a Muzsika Egyesület tevékenységében. A Zenede megalapítását erőteljesen inspirálták a kollégium igényei, jelesül a kántorképzés és a tanítók zenei oktatásának szükségessége. 1861-ben kezdték a szervezést az elkötelezett emberek, így például Sesztina, Farkas Ferenc, dr. Újfalusi József komoly összegeket ajánlottak föl, vagyis a Zenede egyleti alapon jött létre. Hatása alig néhány év múlva már érződött, nélküle nem alakult volna meg a Reszler-féle színház 1865- ben, vagy nem rendezik meg Debrecenben 1868-ban az országos dalárversenyt, amelyen Erkel Ferenc is megjelent. Az egyleti alapon működő Zenede csúcsidőszakát Simonffy Emil igazgatása alatt élte, vagyis 1883-tól 1919-ig. Simonffy Emil a 125 éves debreceni zeneoktatás egyik legkiemelkedőbb személyisége. Mai szóval mondva, modernizálta a zeneoktatást, átvette a Zeneakadémia tananyag-beosztását és munkamódszerét, kiterjesztette az oktatást minden hangszerre, ezenkívül zenekart és énekkart szervezett. 1906-ban létrehozta a Zenekedvelők körét. 1947-ig ez a társaság rendezett minden hangversenyt Debrecenben. Méghozzá nem is akármilyen hangversenyeket. Az első világháború előtt Debrecenbe hívott minden jelentős európai szólistát, hangversenyezett itt Pablo Casals, Sauer, Kubelik, Hubermann stb., s hogy a hazai művészekről se feledkezzünk el: Bartók Béla, Dohnányi, Szigeti, Vecsei és mások. Simonffy Emil 1906-ban az ország vidéki zeneiskoláinak igazgatóit értekezletre hívta Debrecenbe. Erről a nagy fontosságú tanácskozásról fennmaradt a memorandum, amely olyan előremutató terveket tartalmazott, amelyeknek nagyobb részét csak az ötvenes évektől kezdve tudtuk megvalósítani, illetve egy részét a mai napig sem. Simonffy érdeme az is, hogy 1912-ben az iskolát átadta a városnak. Ez azért maradandó tett, mert a világháború az egyleti alapon működő iskolát elsodorta volna. Egy másik nagy cselekedete Simonffynak az, hogy 1894-ben felépíttette a Vár utcai épületet, a mindenki által ismert Zenedét, ezzel saját otthont adott a debreceni zeneoktatásnak, amely 1890-ig a Dégenfeldpalotában kapott helyet (a mai MÁV Igazgatóság épületében) 1890-től 1894-ig a Batthyány és a Kossuth utca sarkán működött. Amikor Simonffy a Zenedét átadta a városnak, kikötötte, hogy a tanács az iskola második emeletét építse föl. A két világháború között — A két világháború között tovább fejlődött a zeneoktatás — folytatja az ismertetést Szatmári Endre. — Volt ugyan egy kis széthúzás és megtorpanás, de P. Nagy Zoltán rendezte a sorokat. Ő hozta ide azokat a tanárokat, akik a debreceni Zenede történetének a legfényesebb lapjait írták. Gondolok itt Hoór-Tempis Erzsébetre, Szabó Emilre, Galánffy Lajosra, Erdész Mihályra, Búza Gáborra, vagy Höchtl Margitra (az ő növendéke volt Vásáry Tamás!). Az énekes tanítványok közül hadd említsem meg Kóré Endre, Mátyás Mária, Domahidy Szabó László, Hankiss Ilona, Versényi Ida nevét. Erdész Mihályról annyit, hogy a gordonka- és kamarazene tanszak vele kezdődött. Búza Gábor az ország legjobb vidéki hegedű tanszakát teremtette meg Debrecenben. Szabó Emil tanítványai közül Kocsár Miklós, Ujfalussy József és Papp Lajos neve önmagáért beszél. Dr. Baranya János igazgatása alatt aztán a Zenede olyan modern zenepedagógiai elveket vallott és gyakorolt, amelyeket igazából csak 1945 után tett magáévá és valósított meg a magyar zenepedagógia. A zeneóvodára vagy a szolfézs-előkészítőre utalok. A harmincas évek zenedéje volt a szellemi gerjesztője az 1934-es Kodály-hangversenynek, illetve a három Kodály-mű bemutatójának. A Zenede, mint épület is fontos szerepet játszott a város szellemi életében: az Ady Társaság itt tartotta több rendezvényét 1945 után a Zenede töretlenül folytatta oktató-nevelő munkáját, az ötvenes években azonban volt egy kis megtorpanás. Gulyás György 1954-ben vette át az intézet irányítását, s nemcsak helyreállította az iskola fegyelmét, de határozott koncepciót, irányt szabott a munkában, s olyan mozzanatokkal gazdagította az iskola tevékenységét, amelyek ma is meghatározóak Debrecen zenei életében. Először is létrehozta a Kodály kórusokat, először a leánykart, később a vegyes kart. Megteremtette Kodály Zoltánnal a személyes kapcsolatot, Kodály hozzájárult ahhoz, hogy az intézmény a nevét viselje. Létrehozta a Bartók-kórusversenyt, amely nemzetközi lévén, tovább öregbítette Debrecen hírnevét szerte a világon. Megszervezte a zenei kollégiumot, felépíttette a zeneművészeti főiskolát. Az ő igazgatása alatt lett önálló a főiskolai tagozat. Elmondhatjuk tehát — készül az összegzésre Szatmári Endre —, hogy a 125 esztendő alatt Debrecenben dinamikus és eredményes zeneoktatás folyt. A felszabadulás után szerkezetileg is kiteljesedett az oktatás. 1950-ben államosították a Zenedét, különvált az alsó és középfokú zeneoktatás, s már az 1953—54-es tanév végén az iskola szárnyára bocsáthatta az első saját képzésű zenetanárait is. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Debrecen mind a növendékek létszámát, mind a képzés színvonalát tekintve az ország egyik legfontosabb vidéki zeneközpontja. A minősítést még megalapozottabbá, a képet még teljesebbé teszi, ha megemlítjük a hivatásos Kodály Kórus, a kollégiumi kántus és a többi amatőr debreceni énekkar tevékenységét, a MÁV Filharmonikus Zenekar létét, hiszen az intézményes zeneoktatás és a zenei intézmények, illetve a város zenekultúrája egymással összefüggnek, egymást feltételezik. Bakó Endre A Zenede első igazgatója, Komlóssy Lajos A Zenede hangversenyterme, itt még a karzattal Simonffy Emil, a debreceni zeneoktatás egyik legjelentősebb alakja HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — IM7. OKTÓBER 11.