Hajdú-Bihari Napló, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-31 / 257. szám

KIÁLLÍTÁSI NAPLÓ Földi Péter és Makoldi Sándor Ez az alkalom, ahol csak főszereplők ta­lálkoznak. Színhelyül a messzi földön leg­tágasabb és legbensőségesebb díszudvar szolgál. Mesteri rendezés segíti a szélsősé­ges méretek közt mozgó festmények termé­szetes és hatásos érvényesülését. Szellemi és ipari központ összefogásából ínséges időnkben is futotta célszerű, ízléses, von­zó ismertető füzetre. Még az időpont is beszédes. Tíz éve ugyanitt hívták életre azt az első és utolsó hazai seregszemlét, mely népművészet és kortárs művészet kiapad­­hatatlanul sokoldalú kapcsolatát bizonyít­hatta. Most két újabb egyéni törekvés ad számot róla, mire jut hagyomány és kor­szerűség ötvözésében. Engedmény nincs. Nem az érdekes kísérlet, hanem az önálló teljesítmény a hitelesítő pecsét. Látszólag példát keresve nyúl a népmű­vészethez Földi Péter és Makoldi Sándor. Ígéretessége mellett veszélyes is azonban ez a példa, könnyen rabságba ejti, aki hoz­zá fordul. Bő másfél évszázada párhuzamo­san futnak azok a pályák, melyek a nép­művészet bűvkörében vagy megterméke­nyülnek, vagy utánzásba fulladnak. Földi Péter ráadásul a népművészet kései hajtá­sából, a naiv művészetből is merít. Hol és miben érhető így el eredetiség? Netán al­kotó és közönség elégedjen meg a sejtel­­mességgel, a bájjal, a tetszetősséggel, jobb esetben a beavatott utalások izgalmával? Ezeknek is nyomuk van itt, tagadhatatla­nul. De csak a fontosabb építőelemek mö­gé húzódva, de már inkább a két pálya korábbi állomásaira emlékeztetve. Végül meggyőződéssel nyugtázhatjuk a meghatá­rozó jó minőséget. Érett, értékes munkák szerepelnek a népes és változatos sorban, összetéveszthetetlen vonásokkal szélesítve és mélyítve a mai magyar képzőművészet egyik történelmi gyökerű ágát. Talán fölösleges említeni, hogy ezen a szinten nem a díszítésre, nem a díszesség­re esik a hangsúly. Földi Péter eleve áb­rázoló igénnyel dolgozik. Jeleneteiben és életképeiben népmeséi elemeket idéz, ám elkanyarodva a puszta szemléltetéstől. Ki­emel és új egészbe foglal. Ember, állat, nö­vény paradicsomi berendezkedésű világát mutatja, csak épp nem a kerekded össz­hang jegyében. Hol bumfordian kedvesre, hol játékosan nevetségesre, hol gúnyosan torzra egyszerűsített alakjai mintha lebeg­nének a térben, szilárd helyet és irányt jelölő környezet nélkül. Groteszk idillbe fordul itt minden. Egymást áthatva és ta­gadva vegyül és felesel azonosulás és ide­­genség, rend és bomlás, hit és kiábrándu­lás. Túl a természetes egység visszaállításá­nak esélyén, innen a sóvárgó visszavágyás lehetőségén. Földi Péter annak az utolsó nemzedéknek kötődését és oldódását fo­galmazza meg, amely még őrizhet, melen­gethet élményeket, ha nem is a tőről haj­tó népművészet, legalább a népi közösség maradék szigetecskéiről. Kötődést és oldó­dást együtt fejez ki. Ebben nyilatkozik személyes és általános igazsága, korváltást megtestesítő művészi arculata. Korváltásról beszél Makoldi Sándor is, de merőben más összefüggésben. Területe és mértékegysége kevéssé tárgyiasítható. Képzelete, érintve a népmesék üde tarto­mányát, valójában az ősi mondák szövevé­nyesebb és titokzatosabb világával rokon. Motívumai rendre a teremtésmondák köré­ből kerülnek ki. Többrétű és többjelentésű motívumok ezek, noha persze elhagyják az elbeszélt történet szálait. Őrzik viszont azt, ami a teremtésmondákat teremtette, a világ egész benső sejtelmét. Itt és most azonban mit lehet kezdeni ezzel a sejtelem­mel? Makoldi Sándor föltámasztó hite és szándéka mibe kapaszkodik? Hatalmas, sző­nyegszerű vásznai és szokatlan terjedelmű, olykor formájú táblaképei mintha konokul elsősorban azt hirdetnék, hogy az öntörvé­nyű festői látomás egy darab valóság, ilyennek kell elfogadni. Nem magyaráznak. Indokuk mégis van. Épp azzal folytathatók időben és térben, hogy motívumaik öntör­vényűen társulnak, összeolvadó emberi, ál­lati, növényi, földi, égi elemeiket pontos függőleges és vízszintes szimmetria tartja egyensúlyban. Ilyenformán az utalásokon, titkokon, sejtelmeken a kavargó élet és a biztos egyensúly uralkodik. Igaz, éles el­határolással. Már nem a külső világban, csak itt, a bensőben bukkanhatunk vala­minő egységre, ha nem többre, az egység emberi vágyának és sejtelmének ősi mag­vára. Makoldi Sándor műveinek színpom­pája és formagazdagsága is innen értelmez­hető. A festői látomásban az emlékezést, a sejtelmet, az álmot teszik első helyre. Zárásul hadd kanyarodjunk vissza a töb­bi főszereplőhöz. Debrecen idei egyik leg­sajátosabb kiállítását Papp Gábor művé­szettörténész rendezte a Kossuth Lajos Tu­dományegyetemen, a közművelődési titkár­ság és az Alföldi Nyomda támogatásával. Székelyhídi Ágoston KIS NŐK DICSÉRETE Nagy emberekről, nagy férfiakról tengersokan zen­­gedeztek már dicsőítő éne­keket. Kis nőkről annál ke­vesebben. Olyannyira keve­sen, hogy hirtelen nem is tudok mást elősorolni, mint Jancsó Saroltát az Ady­­gimnázium kamaraszínpadá­ról.Előadóest lantra és női hangra. A lant Bálint Ádám kezében mennyei hangszer — a keresztesháborúk és pestisjárványok korának el­képzelt ellenbirodalmába, a lefojtott hangon emlegetett középkori paradicsomba rö­pít bennünket. Jancsó Sarol­ta hangja pedig a történe­lemnek (és a történelmet csináló férfiaknak) kiszol­gáltatott nő hangja. Csábít, kacérkodik, fohászkodik, el­­csábul, megesik, elhagyatik, bosszút áll, nem áll bosszút — egyszóval olyan, mint az életben. S hogy e női szín­játék közben még a magyar és a világirodalom lírájá­nak gyöngyeit is lábaink elé gurítja? Nem elhanyagolha­tó ráadás. Megfér e keretek között Villon Weöressel, a Carmina Burana a pajzán népi csujogatókkal, s a ha­táselemek pontosan ki van­nak dekázva: soha nem fe­ledkezhetünk bele az életvi­dám bővérűségbe, de nem süppedhetünk a vigasztal­­hatatlanság mocsarába sem. A szerkesztés érdeme, hogy a versláncokból egész kis életképek épülhetnek ki: az elcsavart fejű és a bajban magára hagyott lánykáról, a kikapós asz­­szonykáról, a vég nélküli mulatozásokról. S jó záró­jelenet Roszcsirkeff Mária emlékiratainak megidézése is: az áradó komikum em­lékét visszük haza magunk­kal ebből a kellemes esté­ből. (csontos) Szoboszlói fafaragó az NSZK-ban Kölnben, három templom óvodájának kis lakói a kö­zelmúltban boldogan vették birtokukba a magyar fafa­ragók által készített gyer­mekjátékokat: a mozgatha­tó lovas kocsikat és a sár­kányfejű libikókat. A fara­gók szeptemberben három hetet töltöttek munkával a nyugatnémet városban. A velemi népművészeti stúdió fafaragó szakköre az ország legjobb amatőreinek alkotóhelye. Ott látta meg a gyermekjátszótéri plasztiká­kat Peter Sowa, a dortmun­­di művelődési központ fő­előadója, aki az élmény ha­tására — a zollstocki általá­nos polgáregylet és a rajna­­vesztfáliai külügyi társaság segítségével — örömmel hívta a faragókat Kölnbe, hasonló játékok készítésére. A Népművészeti Egyesület javaslatára négytagú „kül­döttség” utazott az NSZK- ba: Prépost László, Kovács Alajos, Palatkás József és a hajdúszoboszlói Császi Ferenc., Magyarországon a fafara­gók kezdeményezésére elő­ször körülbelül tíz évvel ezelőtt váltotta fel néhány játszótéren az egyhangú, hi­deg fém játékokat az ember­hez közelebb álló meleg anyagból, a fából készült játékok csoportja. Ma 25—30 ilyen játszóte­ret találhatunk az ország­ban, az egyik a hajdúszo­boszlói gyógyfürdő előtti parkban várja látogatóit. A debreceni óvodások a Tó­­cóskertben játszhatnak a fantáziát fejlesztő játékok­kal, amelyek a Hajdúhad­­háztéglási 4. Számú Óvoda játékaival együtt a Kölcsey Művelődési Központ fafa­ragó stúdiójának munkáját dicsérik. Hamarosan a Deb­receni Orvostudományi Egyetem óvodája is gazdago­dik néhány fajátékkal. Bihari vers- és prózamondó verseny A Berettyóújfalui­­Városi Tanács, az Elzett Fémtö­megcikk Vállalat Bocskai komplex szocialista brigád­ja, a verseny társadalmi védnöksége a Magyar Tudo­mányos Akadémia Soros­alapítványa támogatásával 13. alkalommal hirdeti meg a bihari vers- és prózamon­dó versenyt. Jelentkezhet minden 13. életévét betöl­tött érdeklődő. Felső korha­tár nincs. Jelentkezni lehet levelezőlapon 1987. decem­ber 20-ig az alábbi címen: Bocskai komplex szocialista brigád, 4100 Berettyóújfalu, Pf.: 101. A verseny témája az úgynevezett „holnapo­­sok”, tehát Ady Endre, Ba­bits Mihály, Balázs Béla, Juhász Gyula, Em­őd Tamás, Dutka Ákos és Miklós Jutka költészete. A címzett brigád a beküldött jelentkezési la­pok alapján nevezési lapot és részletes tájékoztatót jut­tat el a versenyzőkhöz. „...életre hívni a néma berkeket" 125 éves a debreceni zeneoktatás 125 évvel ezelőtt. 1862- alapították a debreceni Ze­nedét. Első tanítási napjá­nak évfordulóján jubileumi ünnepséget rendeznek Deb­recenben a Zenede utódis­kolái: a Simonffy Emil Ze­neiskola, a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépis­kola és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola deb­receni tagozata. A november 3-án megrendezendő ünnep­ség a Kodály Zoltán Zene­­művészeti Szakközépiskolá­ban, tehát az egykori Zene­de dísztermében lesz. A Zenede megalapítása óta Debrecen a vidéki zene­oktatás egyik fellegvárának bizonyult, hiszen a város ze­nekultúrája mindig a Zene­dére épült. Idézzük fel az eltelt 125 esztendőnek a for­dulópontjait, méghozzá nem könyvekből, hanem Szat­mári Endrének, az iskola nyugalmazott igazgatóhe­lyettesének a segítségével. Bízvást mondhatjuk, hogy Szatmári Endre ma a város zenei múltjának legjobb is­merője, a Debreceni zenei élete a századfordulótól nap­jainkig című könyv egyik szerzője, több fejezet írója. A Zenede megszervezése — A debreceni Zenede az ország negyedik zeneiskolá­ja volt, korábban csak a bu­dai, a soproni és a győri in­tézmény alakult. Kevesen tudják, hogy a Zenedének voltak előzményei. Már 1841-ben megalakult Debre­cenben a Muzsika Egyesü­let, amely hangversenyeket is szervezett. A szabadság­­harc és az elnyomatás évei elodázták az intézményes zeneoktatás megszervezését, erre csak 1862-ben kerülhe­tett sor. A Zenedét is azok hívták életre, akik korábban részt vettek a Muzsika Egyesület tevékenységében. A Zenede megalapítását erő­teljesen inspirálták a kollé­gium igényei, jelesül a kán­torképzés és a tanítók zenei oktatásának szükségessége. 1861-ben kezdték a szerve­zést az elkötelezett emberek, így például Sesztina, Farkas Ferenc, dr. Újfalusi József komoly összegeket ajánlot­tak föl, vagyis a Zenede egyleti alapon jött létre. Hatása alig néhány év múl­va már érződött, nélküle nem alakult volna meg a Reszler-féle színház 1865- ben, vagy nem rendezik meg Debrecenben 1868-ban az országos dalárversenyt, amelyen Erkel Ferenc is megjelent. Az egyleti alapon működő Zenede csúcsidőszakát Si­monffy Emil igazgatása alatt élte, vagyis 1883-tól 1919-ig. Simonffy Emil a 125 éves debreceni zeneoktatás egyik legkiemelkedőbb személyisé­ge. Mai szóval mondva, mo­dernizálta a zeneoktatást, átvette a Zeneakadémia tan­anyag-beosztását és munka­­módszerét, kiterjesztette az oktatást minden hangszerre, ezenkívül zenekart és ének­kart szervezett. 1906-ban létrehozta a Zenekedvelők körét. 1947-ig ez a társaság rendezett minden hangver­senyt Debrecenben. Méghoz­zá nem is akármilyen hang­versenyeket. Az első világ­háború előtt Debrecenbe hí­vott minden jelentős euró­pai szólistát, hangversenye­zett itt Pablo Casals, Sauer, Kubelik, Hubermann stb., s hogy a hazai művészekről se feledkezzünk el: Bartók Béla, Dohnányi, Szigeti, Ve­­csei és mások. Simonffy Emil 1906-ban az ország vi­déki zeneiskoláinak igazga­tóit értekezletre hívta Deb­recenbe. Erről a nagy fon­tosságú tanácskozásról fenn­maradt a memorandum, amely olyan előremutató terveket tartalmazott, ame­lyeknek nagyobb részét csak az ötvenes évektől kezdve tudtuk megvalósítani, illet­ve egy részét a mai napig sem. Simonffy érdeme az is, hogy 1912-ben az iskolát átadta a városnak. Ez azért maradandó tett, mert a vi­lágháború az egyleti ala­pon működő iskolát elsodor­ta volna. Egy másik nagy cselekedete Simonffynak az, hogy 1894-ben felépíttette a Vár utcai épületet, a min­denki által ismert Zenedét, ezzel saját otthont adott a debreceni zeneoktatásnak, amely 1890-ig a Dégenfeld­­palotában kapott helyet (a mai MÁV Igazgatóság épü­letében) 1890-től 1894-ig a Batthyány és a Kossuth ut­ca sarkán működött. Ami­kor Simonffy a Zenedét át­adta a városnak, kikötötte, hogy a tanács az iskola má­sodik emeletét építse föl. A két vi­lág­­háború között — A két világháború kö­zött tovább fejlődött a ze­neoktatás — folytatja az is­mertetést Szatmári Endre. — Volt ugyan egy kis­ szét­­húzás és megtorpanás, de P. Nagy Zoltán rendezte a sorokat. Ő hozta ide azokat a tanárokat, akik a debrece­ni Zenede történetének a legfényesebb lapjait írták. Gondolok itt Hoór-Tempis Erzsébetre, Szabó Emilre, Galánffy Lajosra, Erdész Mihályra, Búza Gáborra, vagy Höchtl Margitra (az ő növendéke volt Vásáry Ta­más!). Az énekes tanítvá­nyok közül hadd említsem meg Kóré Endre, Mátyás Mária, Domahidy Szabó László, Hankiss Ilona, Ver­sényi Ida nevét. Erdész Mi­­hályról annyit, hogy a gor­­donka- és kamarazene tan­szak vele kezdődött. Búza Gábor az ország legjobb vi­déki hegedű tanszakát te­remtette meg Debrecenben. Szabó Emil tanítványai kö­zül Kocsár Miklós, Ujfalus­­sy József és Papp Lajos ne­ve önmagáért beszél. Dr. Baranya János igazgatása alatt aztán a Zenede olyan modern zenepedagógiai el­veket vallott és gyakorolt, amelyeket igazából csak 1945 után tett magáévá és valósított meg a magyar ze­nepedagógia. A zeneóvodára vagy a szolfézs-előkészítőre utalok. A harmincas évek zenedéje volt a szellemi gerjesztője az 1934-es Ko­­dály-hangversenynek, illetve a három Kodály-mű bemu­tatójának. A Zenede, mint épület is fontos szerepet játszott a város szellemi életében: az Ady Társaság itt tartotta több rendezvé­nyét 1945 után a Zenede töret­lenül folytatta oktató-neve­lő munkáját, az ötvenes években azonban volt egy kis megtorpanás. Gulyás György 1954-ben vette át az intézet irányítását, s nem­csak helyreállította az isko­la fegyelmét, de határozott koncepciót, irányt szabott a munkában, s olyan mozza­natokkal gazdagította az is­kola tevékenységét, amelyek ma is meghatározóak Deb­recen zenei életében. Elő­ször is létrehozta a Kodály kórusokat, először a leány­kart, később a vegyes kart. Megteremtette Kodály Zol­tánnal a személyes kapcso­latot, Kodály hozzájárult ahhoz, hogy az intézmény a nevét viselje. Létrehozta a Bartók-kórusversenyt, amely nemzetközi lévén, tovább öregbítette Debrecen hírne­vét szerte a világon. Meg­szervezte a zenei kollégiu­mot, felépíttette a zenemű­vészeti főiskolát. Az ő igaz­gatása alatt lett önálló a fő­iskolai tagozat. Elmondhatjuk tehát — ké­szül az összegzésre Szatmári Endre —, hogy a 125 esz­tendő alatt Debrecenben di­namikus és eredményes ze­neoktatás folyt. A felszaba­dulás után szerkezetileg is kiteljesedett az oktatás. 1950-ben államosították a Zenedét, különvált az alsó és középfokú zeneoktatás, s már az 1953—54-es tanév végén az iskola szárnyára bocsáthatta az első saját képzésű zenetanárait is. Túl­zás nélkül mondhatjuk, hogy Debrecen mind a nö­vendékek létszámát, mind a képzés színvonalát tekintve az ország egyik legfontosabb vidéki zeneközpontja. A mi­nősítést még megalapozot­tabbá, a képet még telje­sebbé teszi, ha megemlítjük a hivatásos Kodály Kórus, a kollégiumi kántus és a töb­bi amatőr debreceni ének­kar tevékenységét, a MÁV Filharmonikus Zenekar lé­tét, hiszen az intézményes zeneoktatás és a zenei in­tézmények, illetve a város zenekultúrája egymással összefüggnek, egymást felté­telezik. Bakó Endre A Zenede első igazgatója, Komlóssy Lajos A Zenede hangversenyterme, itt még a karzattal Simonffy Emil, a debreceni zeneoktatás egyik legjelen­tősebb alakja HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — IM7. OKTÓBER 11.

Next