Hajdú-Bihari Napló, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-01 / 78. szám
JEGYZET A szemünk világáról Ülünk a tágas moziteremben, lehetünk vagy ötvenen, s néhány csókolózó pár kivételével döbbenten figyeljük a vásznon pergő eseményeket. Legtöbben hallottunk már a „libás filmről”, egy-két fontos jelenetet hallomásból ismerünk, mégis lenyűgöző a hatás. Lehet, hogy a helyszín közelsége teszi, lehet, hogy az utóbbi évek „közéleti pletykahíradójának” filmművészeti eszközökkel megvalósított, hatásos megerősítése — az mindenesetre tény, hogy a percek múlásával egyre kevésbé fontos számunkra az esztétikai érték, helyét ezúttal az etikai követelményrendszer tölti be. Amelyet vadászpuska elöl rohanó vaddisznók tipornak el, ősgyepet örökre kitépő libák rondítanak be, persze csak jelképesen. Valójában a nemzeti parkból kitiltott, puskát nemzeti parkban lövésre emelők, a libák és az álneveket kölcsönzők) révén megtollasodók a vétkesek, ülünk a vászon előtt, azonosulunk az alkotókkal, s persze megvetjük a Kökényesi-féle kiskirályokat, és az őket kisebbnagyobb morzsák reményében kiszolgáló gyülekezetet. Súlyos ítéletet fogalmazunk magunkban, s szinte érezzük, amint növekszik lelkünkben a lemondás, a „hát nálunk mindent meg lehet csinálni?!” címkéjű kiábrándultság — mind kevesebb és kevesebb helyet engedve a reformba vetett hitünkből táplálkozó lelkesedésnek. Mindeközben szinte észre sem vesszük, hogy kavargó gondolataink között még csak fel sem vetődik a kétség — talán nincs is igazi valóságalapja a történetnek. Miért is gondolnánk erre? Hiszen hitül adta annak idején (egy-két éve talán?) a tömegkommunikáció, hogy a túlzott libatartásnak véget kell vetni a Hortobágyon. Kié volt az a sok fehér tollú jószág? Talán soha nem fogjuk megtudni, mi, ahogy nem tudunk annyi másról sem, ami a középkelet-európai nagy magyar puszta eldugott zugaiban történik, a filmírók szavaival szólva, a ,,magyar modell” fedezete mögött. Kérdés persze, hogy nem mi vagyunk-e az igazi bűnösök, a film háborgó lelkű nézői. Vajon nem a mi tehetetlenségünk ad erős biztonságot a rejtekutakon járóknak, a libát legfeljebb ludaskásából ismerő libagazdáknak, a törvényen kívüli hatalmasságoknak? Nem mi tesszük-e őket hatalmasokká éppen azáltal, hogyvelünk született, belénk nevelt?) önkéntes alázatunkkal tudatosítjuk bennük sosem volt kiváltságukat; mígnem lassan már rettegve kerüljük az őszinte kérdéseket, beletörődve elfogadjuk a leereszkedő (lekenyerező?) összekacsintást, s bűnről csak akkor merünk beszélni, ha előbb ők már megmondták, hogy a bűn valóban bűn. Babits szavainak örök igazságából („vétkesek közt cinkos, aki néma") táplálkozó, egymás előtt is titkolt szégyenünket pedig csak a tükör előtt, önmagunkkal négyszemközt merjük megvallani. Tudom én, persze hogy tudom: álszenteskedés csupán az efféle önostorozás. A minket körülvevő társadalmi közeg formálja erőszakosan személyiségünket, s ha torzulásokat észlelünk viselkedési normáinkban, az éppen e közeg torzulásainak látlelete. Mégis, szeretnénk hinni abban, hogy napról napra nő a magunk felelőssége, hogy mind kevésbé hivatkozhatunk a kiszolgáltatott kiszorítottságbal szomorúan hosszan tartó, ám a színt vallani nem akarók számára mégiscsak kényelmes kényszerűségére. Szeretném hinni, hogy a reformot emlegetők között akad néhány reformpárti, s hogy a glasznoszty nem csupán többnyire rendkívül szűkös orosz szókincsünk szerény gyarapításához, de sokkal inkább közéleti eszköztárunk generáljavításához járul hozzá. A film végén vegyszert permeteznek a főhős szemébe, vakká téve azt, aki meglátta a látni nemkívánatost. A repülőgép szórófejéből jutott a kamerára — homályba taszítva (vagy inkább homályban tartva?) ezáltal a nézőtéren ülőket is. Ha nem késlekedünk, talán még letörölhetjük a szemünket fertőző mérget, mielőtt végleg elveszítjük a látásunkat. Csak így kerülhetjük el, hogy magunk is besoroltassunk a pusztán szerteszét zavart, megtépett tollú libák buta seregébe. Gürümbölyi László A szocializmus járatlan útján Sohasem könnyű azoknak, akik elsőkként vágnak neki addig járatlan utaknak, akik új, korábban nem próbált feladatok megoldásának gyürkőznek neki. Ilyen vállalkozás azoké is, akik a szocialista társadalom felépítését tekintik történelmi hivatásuknak, újfajta, azelőtt soha nem létezett társadalmi viszonyok meghonosítására összpontosítva erejüket. S hogy milyen bonyolult és nehéz ez a feladat, azt talán napjainkban érzékelhetjük csak igazán. A tudományos szocializmus elméletének köztudottan egyik legnagyobb horderejű felfedezése, hogy a társadalom életében is érvényesülnek objektív — szándéktól és felismeréstől függetlenül létező — törvényszerűségek. Ez a megállapítás azonban nem értelmezhető mechanikusan. Egy jó két évtizede íródott tanulmány szerzőjének hasonlatával élve: a társadalmi fejlődés nem tekinthető valamiféle szabályozott vasúti közlekedésnek, amelynek menetrendjébe előre beírhatók a különböző állomások, s legfeljebb az nem tisztázott, hogy az egyes népek, országok mely időpontokban érkeznek meg azokra. A fejlődés menete nem ilyenféle módon meghatározott, s ez a szocializmusra is érvényes. Itt sincsenek előre kijelölt állomások , s ha pontosan akarjuk értelmezni „a szocializmus útján haladunk" közkeletű kifejezést, akkor hozzá kell tennünk, hogy magát az utat is nekünk kell megépítenünk. Az út irányának kialakításához persze nem kell sötétben tapogatóznunk — az eddigi társadalmi fejlődés törvényszerűségeit elemző és általánosító , marxista elmélet megvilágítja számunkra a távlati célokat. Ennek alapján valljuk, hogy utunk a magántulajdon uralmának világából az köztulajdonon alapuló közösségi társadalomba vezet, ahol előbb mérséklődnek, majd megszűnnek az embereket megosztó egyenlőtlenségek, s az egyén sokoldalúan kibontakoztathatja képességeit az összesség javára. Azt is tudjuk, hogy ebben a legfontosabb az anyagi-gazdasági feltételek megteremtése. De hogy ennek a folyamatnak melyek a konkrét szakaszai és állomásai, milyenek az egyes időszakok meghatározó jellemzői, tendenciái és követelményei, arra csak az építőmunka közben gyakorlatunk időnként összegezett tapasztalatai alapján adhatunk érvényes, helytálló válaszokat. A marxizmus klasszikusai — bár messzemenően óvakodtak bármiféle jövendöléstől — ezekkel kapcsolatban is megfogalmaztak bizonyos gondolatokat, feltevéseket. Ezek tanulmányozása és hasznosítása során sohasem feledkezhetünk meg arról, hogy a szocialista viszonyok kiépítése több tekintetben egészen más körülmények között indult meg és folyik, mint ahogy ezt annak idején ők feltételezték. Először is, a szocializmus nem az egész világon egyszerre, hanem csak annak egy részén győzött, s a szocialista országok egy olyan világgazdaságba illeszkednek, amelynek törvényszerűségeit alapjában véve a gazdaságilag még erősebb tőkés rend sajátosságai határozzák meg. Másodszor, a szocializmus nem a legfejlettebb, hanem közepesen és gyengén fejlett országokban győzött, s ezért a modernizáció feladataival, a civilizációs fejlettség élvonalbeli szintjének elérésével is meg kell birkóznia, amihez a jelek szerint több évtized sem elegendő. Harmadszor, a szocializmus a tapasztalatok szerint nem küszöbölheti ki az árutermelést, sőt gyors ütemű gazdasági-technikai fejlődéséhez kifejezetten szükséges az áru-, pénz- és piaci viszonyok kibontakoztatása, figyelembevétele Ez a szocializmus — a ma létező, az általunk ismert vagy még csak elképzelt — szocializmus, az említett okok miatt eleve nem lehet pontosan olyan, mint amilyennek a marxizmus klaszszikusai feltételezték. Koncepcióink és programjaink megalkotásánál ezért semmiképpen nem nélkülözhető az önálló gondolkodás, a marxiz leniai elvekre és megközelítési módokra épülő, de nem az általuk kimondott tételeknél megragadó útkeresés és válaszadás. Ha nem akarunk a — semmilyen érvényes útbaigazítást nem nyújtó — szubjektivista történelemszemlélet hívéül szegődni, akkor el kell fogadnunk, hogy mint minden más társadalomalakulatnak, a szocializmusnak is vannak általános — s gyakorlati lépéseinkben ezért megkerülhetetlen — törvényei. Jelenleg azonban még nagyon nehéz lenne pontosabban körvonalazni ezeket a törvényszerűségeket. Nem könnyű ugyanis megmondani, hogy mely tendenciák és összefüggések jellemzőek általában a szocializmusra, s melyek érvényesek csak a szocialista fejlődés első, korai időszakában, avagy netán csupán a közép-keleteurópai, s a hozzá hasonló fejlettségű régiók szocializmust építő társadalmaiban. A szocialista építés során lehetségesek, sőt szükségesek a kitérők, a kerülők. A fejlődés dialektikus — Lenin szavaival élve spirálmenethez hasonlítható — útja azt jelenti, hogy egy magasabb fokon bekövetkezhet a látszólagos visszatérés a régihez (miként ma az árutermelés kibontakozása során olyan jelenségekhez, mint amilyen például a tőzsde, a részvény, a befektetett tőke utáni részesedés). E folyamatok értelmezése és teendőink meghatározása ugyancsak önálló gondolkozást, alkotó megközelítést, kezdeményező cselekvést igényel, s ezt senki más nem végezheti el helyettünk. A tapasztalatok felhalmozódása és nemzetközi összevetése (amihez a Szovjetunióban most kibontakozó politikai változás összehasonlíthatatlanul jobb feltételeket teremt a korábbinál) teszi lehetővé, hogy a konkrét helyzetekben jól válaszszuk meg az irányt és a megoldásokat. S minél inkább vagyunk képesek e törvényszerűségek felismerésére, annál jobban hasonlít majd ez a jövő az általunk elgondolthoz és kívánatosnak ítélthez. Gyenes László Romániai magyarok Magyarországon Kötelességünk vállalni őket Miután az egyházak gyorsan reagáló segítségéről, illetve a megyei koordinációs bizottság munkájáról már beszámoltunk, ezúttal az állami segítségről, illetve a romániai magyarok ügyével kapcsolatos közgondolkodásunkban felmerülő problémákról szólunk. — Hosszú éveken át az volt a mi érzésünk, hogy Magyarország nemigen törődik azzal, milyen a mi sorsunk Romániában. Legalábbis semmilyen jelét sem láttuk. És akkor úgy egy-két éve kiadták Köpeczi Béla szerkesztésében az Erdély történetét. Akkor döbbentünk rá hirtelen, hogy van egy ország, amihez valamilyen szálak kötnek is minket. Ekkor kezdett igazából tudatosulni bennünk, hogy éveken-évtizedeken át egy beolvasztásnak voltunk a részesei. Az Ifjúság u. 2. szám alatti bölcsödében kialakított tömegszállás egyik négyágyas szobájában a gyerekekkel együtt tizenketten zsúfolódtunk össze. Emberi sorsok tárulkoznak fel előttem, megnyomorított életek, megszámlálhatatlan panasz. Az orvos szavai után annak a fiatalembernek a történetét hallom, akiről már a Heti Világgazdaság is beszámolt. A mi „Rózsa Sándorunk”, ahogy a többiek viccesen becézik, töviről hegyire adja elő, miként szöktette át lovon — a már Magyarországra utazott felesége után — két gyermekét. Szinte mindenki egy faluból való, ráadásul két család gyerekestül — itt van —, így a hangulat is kicsit fesztelenebb. Egy kérdést mégis megkockáztatok. — Egy falu orvos nélkül maradt, s tovább csökkent az ottani magyarok száma. Mennyire érdekli önöket, hogy mi történik az ottmaradókkal ? — Ez az egyetlen dolog, ami miatt lelkiismeret-furdalásom van. Orvos egyébként majd lesz másik helyettem. De visszakérdezek: mi történt volna, ha mi ott maradunk? Tehetetlenül vergődnénk tovább. * * * A menedékhely egyik gondnoka Szabó Ferenc. Ottjártamkor — kedden este — ő volt szolgálatban. . — Március 11-re alakítottuk ki ezt a szálláslehetőséget — válaszolta kérdésemre. — Azóta 119-en fordultak itt meg, e pillanatban (március 29.) harmincan vannak. Ideiglenes itt-tartózkodási engedélyt kértünk mindenkitől, de természetesen, ha valaki éjjel vagy hétvégén érkezik, akkor pillanatnyilag attól is eltekintünk. Hét napig teljes ellátást kap mindenki — tiszta ágyneműt, meleg szobát, háromszori meleg kiadós élelmet. Ez alatt az idő alatt kell, hogy munkát és szállást találjanak maguknak. A délelőtti órákban nagy segítséget nyújtanak társadalmi munkában a debreceni tanács nyugdíjas jogászai és a Vöröskereszt aktivistái. Az ő feladatuk — és az enyém is, hogy a mai magyar valóságot, a realitásokat feltárjuk az ide érkezőknek. — Miért vállalta ezt a feladatot ? — Megtiszteltetésnek veszem, hogy itt lehetek ezek között az emberek között. Jólesik segíteni rajtuk, a kedvükben járni. Szófogadóak, lelkileg agyongyötörten jönnek ide. Talán örökké megmarad az emlékezetemben az a férfi, aki éhesen, átfázva valamikor az éjszaka közepén érkezett. Szólni is alig bírt. Hidegfelvágottat, kenyeret, meleg teát készítettem elő az asztalra. Mikor leült s félve rám nézett, hirtelen enni sem bírt. Csak ráhajolt az asztalra és zokogott. Feri bácsitól (a néhány napos, néhány órás „ismerősei" is így szólították) még azt is megtudom, hogy az ország legkülönbözőbb területeiről jönnek telefonhívások, felajánlások, hogy a raktárban sok-sok ruha gyűlt már össze, hogy például Komlóra a bányához ma is huszonketten keltek útra, hiszen ott igazán szükség van munkaerőre. * * * A hajdú-bihari munkalehetőségekről Horváth Györgytől, a megyei tanács munkaügyi osztályának munkatársától érdeklődtem. — A megyében szerdáig 308 munkavállalási engedélyt adtunk ki eddig a letelepedni szándékozó külföldieknek. Többségük szakmunkás — elsősorban lakatos, gépkocsivezető, víz-gázszerelő, szövőnő, autószerelő és még sorolhatnám. Értelmiségi körülbelül 30—35 lehetett köztük. — Sokakat az foglalkoztat, hogy miközben egyes vállalatok azt hangoztatták: munkaerőt építenek le, most meg felveszik a romániaiakat ... — Akik megfelelő szakmai gyakorlattal rendelkeznek, azokra mindig is szükség volt és lesz is. Akiknek viszont semmilyen szakképzettségük sincs az érkezők közül, azoknak már nehezebb a helyzete. Őket próbáljuk más megyékbe — például bányákba — irányítani. Hangsúlyozni szeretném még, hogy a vállalatokat senki sem kényszerítette, hogy bárkit is vegyenek fel munkára ... — Milyen béreket kapnak a Romániából érkezők? — A helyi munkavállalók átlagának megfelelőt. * * * — A Vöröskeresztnek nem fő profilja a segélyezés, de a számlaszámunkat azért nyitottuk meg, hogy ezzel is foglalkozzunk — tájékoztat Tar Sándorné megyei titkár. — A családegyesítés viszont kifejezetten vöröskeresztes feladat. — Sajnos, a családegyesítésekre belátható időn belül nem tudunk ígéretet tenni. Mindenesetre mi itt helyben regisztrálunk, nyilvántartásba veszünk minden ilyen irányú kérelmet, ezért senkinek sem kell Budapestre utazni. A csonka családok esetében azonban különösen mindenkit rá próbálunk arra venni, hogy térjenek viszsza az otthonmaradottakhoz. Hiszen időseket és kisgyereket is hagytak otthon . . — Aki mégis itt marad, azt mivel tudják segíteni? — Ruhaneművel és információval, hiszen sok befut ebből hozzánk. Most érkezett például egy levél Szajolból, ahol egy lakáslehetőséget ajánlanak eltartási szerződésért, vagy ugyanez Pestről, ahol csekély háztartási munkáért kínál fel szobát egy nyugdíjas. Van olyan vélemény, amely már túlzottnak véli a romániai magyarok iránt megnyilvánuló segítséget. Ha ilyen formában nem is értek ezzel egyet, az a kérdés teljesen jogos: vajon mindezek tükrében nincs-e lelkiismeret-furdalása a Vöröskeresztnek. Vajon mennyit tettek eddiga hazai szegényebb emberek támogatásáért ? — Sok-sok feladatot ismertünk fel most ennek az ügynek a tükrében. Valóban jobban kell figyelnünk azokra a magyar állampolgárokra, akik rászorulnak a segítségre. Ezzel kapcsolatban jegyezték meg a püspökladányi szervezetünkben: az az érzésük, mintha az ide települők ügyével egy kicsit a helyi problémákról terelődne el a figyelem ... * * * Dr. Debreczeni Ferenc, a debreceni tanács elnökhelyettese: — Az én véleményem is az, hogy újra át kell gondolni: vajon elegendő segítséget nyújtottunk és nyújtunk az itthon közöttünk élő elesett embereknek. A tanács jócskán végez ilyenirányú munkát, de a társadalmi szolidaritásérzés mintha hiányozna ... — Az is beszédtéma, hogy ugyanaz az Országgyűlés, amelyik sokszor hivatkozott már az anyagiak hiányára, most 300 milliót megszavazott a letelepedni szándékozók megsegítésére. És az sem derült ki a sajtóközlésből, hogy honnan csoportosítják át ezt a pénzt. Az ország költségvetéséből ez a 300 millió olyan csekély összeg, amivel például aligha lehetett volna a sokgyermekeseken segíteni. Tudom, nagyon szélsőséges vélemények hangzanak el ebben az ügyben. Hangsúlyozni szeretném, hogy a lakáshoz jutásban senki sem kerülhet a hazai várományosok elé. Arról pedig senki se feledkezzen meg: ezzel a helyzettel nem lehetett nem szembenézni. Nem szabad választás kérdése volt, hogy segítünk rajtuk vagy sem. A probléma anynyival egyszerűbben oldódik meg, amennyivel teljesebb a társadalmi összefogás. Debrecen város természetesen nem tudja magára vállalni az áttelepülőkkel kapcsolatos költségeket. Megelőlegeztünk egy összeget (segélyekre eddig 150 ezret fordítottunk, s kialakítottuk az Ifjúság utcai használaton kívüli bölcsődét). Feltételezzük, hogy a 300 millióból megtérülnek kiadásaink, és mi azt támogatjuk, hogy az áttelepülőket ne csak néhány megye, hanem az egész ország fogadja. — Hogyan látja a jövőt, a megoldást? — Akit lehet (főleg a családjukat otthon hagyókat) meg kell győznünk arról, hogy térjenek haza. Az érkezők száma egyébként szerencsére nagyon csökkenőben van. De mindezek ellenére mielőbb szükség van határozott letelepedési politika kialakítására. Az egyik megoldást például abban látom, hogy elnéptelenedő falvainkba, az ott levő üresen maradt házakba költöztessük az ide érkezőket. S miként értékeli a kialakult helyzetet a történész." Erre voltunk kíváncsiak, amikor dr. Irinyi Károlyhoz, a KLTE tanszékvezető egyetemi tanárához fordultunk. — Több érzés él bennem egyszerre. Hiszen tudom: vállalnunk kell ezt a helyzetet, de ugyanakkor a legcsekélyebb mértékben sem szabad toborzó, hívó funkcióval. Ezeknek a kérdéseknek Romániában helyben kellene megoldódni: románoknak és magyaroknak szembenézni a konfliktushelyzettel. Semmiképpen sem óhajtjuk, hogy ezrek és ezrek jöjjenek „lefejezve” így az ottani demokratikus, kreatív, a nemzeti kisebbség jogait védő erőket. Akaratlanul is erősítve így a konzervatív nacionalista nemzetállam koncepciójuk megvalósulását. Ez pedig roppant veszélyes. De ugyanakkor abba is belegondolhatunk, hogy mostani lépéseink megtételekor évtizedes késésben vagyunk. Már akkor határozottabban meg kellett volna nyilatkoznunk, amikor az első diszkriminációs lépéseket megtették. Én nagyon remélem, hogy a mostani hazafias hozzáállásunknak nincs semmilyen szerepfunkciója. Hiszen — és nem nagy szavak ezek — internacionalista, hazafias és humanista okokból is kötelességünk vállalni ezt a kialakult helyzetet — minden konzekvenciájával. Ez nem a Vöröskereszt, nem az egyházak, nem az állam, hanem az egész társadalom ügye kell hogy legyen. Azon az illúzión pedig nyilván túl vagyunk már, hogy a népek egymás mellett élését csak a nemzettudat gerinctörésével lehet biztosítani. Energikus nemzeti identitástudat nélkül kiüresedik az internacionalizmus tudata is. Dombrovszky Ádám HAJDÚ-BIHARI NAPIcÓ — 1SSG. Al'KIjjISi. 3