Hajdú-Bihari Napló, 1990. július (47. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-02 / 153. szám

1990. JÚLIUS 2. HÉTFŐ V. r---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­ Zelemérihez kegyes volt a sors. Élete vége felé aján­dékozott neki egy csöndes zugot, féltenyérnyi kerttel, amelybe ő, folytatván botanikus ősei hagyomá­nyait, virágokat ültetett, fákat és füvet, füvet, füvet. Kellett a fű, hogy elhever­jen rajta nyári alkonyai­kon és nézze odafönn a felhőket. Z. már nem akart sehova menni, szeretett otthon üldögélni, de k­i­­yelt mégis minden ma­arat, minden felhőt. Azokra pedig csak akkor látott, ha az égre bámult. A fű kinőtt, virult, kiko­pott. Újra kellett hát tele­píteni. Z. gyarlónak érez­te magát akkora feladat­hoz, mint egy féltenyérnyi kert füvesítése, hívott hát szakembereket, akik ala­posan megvizsgálták a terepet, majd vállalkoztak a nemes feladatra. Ástak, trágyáztak, gereblyéztek, magot szórtak, s mire a tavaszi napsugarak elő­ször melegítették fel Zele­­méri pulóverét, kibújt a fű is. Z. büszke volt rá. Nem engedett rálépni senkit, öntözte reggel és este, minden szál új hajtást megsimogatott a szemé­vel. Örült. Olyan kevésnek tud már örülni az ember, jólesett, hogy neki leg­alább van ez a fű. Zöld, selymes, derűs, olyan, amilyennek a világnak lennie kellene. Egyszer aztán megjelent a vakondok. Csinos kis domb formá­jában jelent meg, amely gyönyörű alkotásnak tűnt a satnya kis füvek között. Igaz, a dombocska tetején aztán nem volt egy árva fűszál sem. Csak a szép, barna, komposzttal dúsí­tott föld. — Örüljön neki — vi­gasztalta ő-t a szomszéd­ja. — A vakond oda megy, ahol jó a föld. Meg aztán kiirtja magának a földből a pajort, a lótetűt, minden­féle férget. És Zelemér­ örült. Igaz, ő eddig nem látott se ló­tetűt, se pajort, de amilyen alattomosak azok a férgek, képesek elbújni a szeme elöl. Hadd dolgozzon hát a vakond, a kis vakond ugye, mert hát igazán olyan aranyos. A vakond azonban úgy tűnik, szapora állat, vagy legalábbis igen jó vendégfogadó. Az egy­szeri domb után csak­hamar csillagirányban kezdett fejlődni a térké­pészeti jelek halmaza, egymás után nőttek a dombok, legalább öt-hat vakondok szorgoskodott már a földben. Persze, sok a pajor — gondolta Ze­leméri, és igyekezett elgereblyézni a dombok tetejét, hátha újra előkerül a fű a puha túrások tete­jén. Nem került elő, így aztán Zeleméri kert­jéhez képest egy aknaszag­gatta csatatér is csakhamar terített asztalhoz hasonlí­tott. Csupa gödör, csupa domb, csupa seb. Volt fű, nincs fű. És ekkor megkezdődött a küzdelem. Zeleméri megfogadván az első ta­nácsot, órákat töltött ásó­jára támaszkodva a várha­tó pontokon, ahol esetleg a vakondok megmozdítja a földet. Az volt a terve, hogy hallgat Bálint gazda tanácsára: egy ásónyi föld­del átdobja a vakondot a szomszédba. A rusnya kis állatnak azonban remek lehallgató szolgálata lehe­tett, mert ott soha fel nem tűnt, ahol Z. várakozott, háta mögött, mellette azonban egyre-másra sza­porodtak a dombocskák. Sőt, átköltözött egy-kettő a szomszédba is, nem kellett már térítés nélküli támogatás formájában átdobni. Akkor jött a víz. A vakondok azonban szeret fürdeni. És jött a petróle­um. Úgy látszik azonban, a vakondok háza táján még nem volt villany, és a p­etróleumot világításra hsználta. Ugyancsak ér­tékesítette valahogyan azt a karbidmennyiséget is, amit Z. a napok során a vélhető járatokban elhelyezett. Hiába volt min­­­n. Nem használt a mé­regdrága bomba sem, amelynek még gyújtószer­kezete is volt, és a földből felszivárgott a füst, csak a vakondok irányába nem ment. Vagy ha ment, a vakondok hátat fordított és pipázott. Nem használt az a gáztabletta sem, amelyet állítólag Hitler is használt haláltáboraiban. A vakondokok éltek, túr­tak és szaporodtak. Egyszer aztán Z. meg­unta az egészet. Csinálta­tott egy táblát, kitette a kertkapura. Szólt pedig a felirat ekképpen: „Vakon­­doktenyészet! Pajorral és lótetűvel rendelkező kert­tulajdonosoknak kedvez­mény!" Azóta a fű helyett a kapuban ül egy kisszéken és várja a vevőket. S néha vicceket mesél a köréje gyűlő szelíd kis vakondo­koknak. Bényei József ______________________/­ Z ESETEI A vakondok Fejük fölül a tetőt Munkásszálló. Ez a foga­lom elválaszthatatlan a nagyvállalatok létezésétől. Szükséges rossz, mint azok az intézkedések, amelyek létrehozták. Az elmúlt né­hány évtizedben jónéhány írás választotta témájául a szállón élők sorsát. Mint ahogy ez a cikk is, talán annyi különbséggel, hogy a mai (gazdaság)politika kény­szerű intézkedéseinek egyik sajátos következményeit próbálja feltárni. Konkrétan: azoknak az embereknek a helyzetét, akiknek egyedüli otthonuk a munkásszálló, s egy esetleges munkahelyi elbocsátással hajlékuk is elvész. Debrecen egyik szál­lójában beszélgettem dolgo­zókkal arról, hogyan látják jövőjüket? Az épület társalgójában nem kellett sokáig kérdezős­ködnöm, rögtön akadtak olyanok, akik az említett problémával számolnak. A 47 éves, hajdúsági szü­letésű F. életútja egyik vál­tozata a szállóra kényszerül­tek tipikus sorsának. Tizen­évesen a dorogi szénbányák­nál dolgozott. Közben elvé­gezte a bányász szakmun­kásiskolát. Néhány év múl­va orvosi tanácsra abba kel­lett hagynia a keszonmun­­kát, így került Algyőre olaj­bányásznak. Házasság, vá­lás, ekkor jött a jelenlegi munkahelyére, hat éve lakik ezen a szállón. — Jó esetben van még 13 évem a vállalatnál. Itt mint betanított munkás dolgo­zom. Jó hónapban és jó munkán, mondjuk egy pesti melón megkeresek jó—11 ezer forintot. Félretenni csak keveset tudok, más itt a beosztás, mint egy családos­nál. Rajtam még a ruha is jobban kopik, nincs aki rend­ben tartsa. — A hat év alatt, mióta itt lakik, sikerült valamennyi pénzt félretennie? Mire szá­mít az elkövetkező években? — Tavaly voltam a Mát­rában üdülni. Egész évben hajtottam, hogy legyen pén­zem idén is két jó hétre. Most van 18 ezer forintom. Ha elfogy, hajtok újra. Ami a jövőt illeti... Én mindig szállón laktam, egész életem­ben. Mindig ott, ahol kellett a munkáskéz. Hogy most mi lesz, nem tudom. A vezetők meg..., nos, ők sem tudnak semmit. Nagy a bizonytalan­ság. Érződik. Akkor mit tudjak én? Ha F. egyik változata a tipikusnak, akkor az 56 éves B. élete a másik. B. harminc évig dolgozott egy cégnél, és már úgy nézett ki, hogy onnan is megy nyugdíjba, mikor változások történtek az életében. B. egy hosszúra nyúlt és igen piszkos váló­per után az utcán találta magát. A kényszer vezette őt is olyan vállalathoz, ahol szálló van. Hogy új otthona legyen. Ennek négy éve. — Ebben a korban minden embernek a békés öregség a célja. Hogyan élte meg a váratlan fordulatot, és mi vár magára nyugdíj után? — Az biztos, hogy nekem kijutott a „jóból". A válás­ról nem szívesen beszélek, elég annyit, hogy a volt házam értékének a felét megkaptam. Ez 150 ezer forint. Most kérek a vállalat­tól 80 ezret, ha megkapom a támogatást, akkor talán tudok venni egy kis ház­részt. — Nem akarom elkeserí­teni, de ez a pénz igen sze­rény lehetőséget nyújt. — Ismerem az ingatlan­árakat. Tartok is tőle. Nem szeretnék Gy. bácsi sorsára jutni. _7 — Ő februárban ment nyugdíjba. De még egy va­sat nem kapott kézhez. Volt egy üzemi balesete, azóta kap baleseti járadékot. Ab­ból él fél éve. Egyébként nincs senkije. — Ezt nem értem. Miért nem fordul a szakszervezet­hez? — Ugyan... ilyen esetben tudja, mi a legjobb megol­dás? Imádkozni. Gy. bácsi azért fohászkodik, hogy megkapja végre a nyugdíját és hogy bent maradhasson a cégnél kerékpármegőrzőnek vagy takarítónak, különben mehet a munkásszállóról ahova tud. Én meg azért imádkozom, hogy el ne lopják a pénzem és megkap­jam a támogatást. Különben mehetek Gy. után. Ez van. Kifelé jövet a munkásszál­lóról azon gondolkodtam, vajon képviseli-e egyáltalán valaki ezeknek az emberek­nek az érdekeit? A „ház" gondnoka azt mondta, őt csak a rend érdekli, s többet nem is igen tehet, hiszen nem tudja, ki hová megy, ha leszámol a vállalatnál. A szakszervezetről pedig az egyik dolgozó „magánvéle­ménye": „Nézze, én teljesít­ménybérben dolgozom, a szakszervezet is meg fixet kap. Akkor is, ha csinál valamit, akkor is, ha nem." Ezek után felhívtam tele­fonon a Munkaügyi Szolgál­tató Irodát. Ahogy vártam, a megoldás kulcsát itt sem kaptam meg. Mint megtud­tam, az elmúlt 6—12 hónap­ban jónéhány olyan munkát kereső érdeklődött az iro­dában, akik munkanélküliek (és hajléktalanok) lévén szál­lóval rendelkező vállalatnál akartak elhelyezkedni. De — mint az irodavezetőtől megtudtam — ilyen ajánlat régen nincs. A „hajléktalan munkanélküli" így más városokban keres megoldást bajára, valószínűleg remény­telenül, hiszen a lehetőségek mindenhol minimálisak. Mi lesz akkor ezekkel az emberekkel? Az idősebbek talán megpróbálják a nyug­díjasházat vagy a szociális otthont. (Ha van hely!) És a fiatalok? Nos, az egyik le­hetőség az albérlet. De azt fizetni munkanélküli segély­ből, de még fizetésből is­­ lehetetlen. Mivel szerte az országban munkaképes emberek százairól van szó, intézményes megoldást kell találni. Ilyen például egy külön szálló létesítése (eset­leg meglévők erre a célra való hasznosítása), amely vállalatoktól függetlenül működne, hajlékot adva a hasonló sorsú embereknek. A bevezetőben egy téves gazdasági koncepcióról ír­tam. Most, az írás végén túlzás nélkül mondhatom: ezek az emberek valójában egy letűnt kor „mostoha­­gyermekei". Lesz-e tető a fejük felett? Kerényi Zsolt „Ahhoz, hogy az embernek otthona legyen, idő kell..." (Graham Green) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 /------------------------------------------------------------------------- Felhívás a város lakóihoz a fák megmentéséért A Debreceni Megyei Városi Tanács V. B. építési és közlekedési osztálya azzal a kéréssel fordul a város lakosságához, tanulóifjúságához, hogy a fiatal korú fák napi öntözésében tíz napon át vegyenek részt. A város lakossága, tanulóifjúsága már több esetben bizonyította, hogy környezetéért, annak alakításáért, védelméért eredményesen tudott közreműködni. Sajnos a több hete tartó meleg, nagy szárazság kritikus helyzet elé állította a város területén a közelmúltban ültetett fiatal fákat. A nagy melegben mindenki érzékeli a fák alatt élvezhető hűvösebb levegőt, amely néha 6—8 Celsius-fokkal is alacsonyabb, mint a környező hőmérséklet. Egy nagy fa 80—100 liter vizet is elpárologtat egy nyári napon. Ennek csak töredékét tudjuk öntözéssel pótolni. A fák folyamatos locsolását a városgazdálkodási vállalat végzi, de minden helyre időben nem tud eljutni. Ezért kérünk mindenkit, hogy napi egy-egy vödör vízzel a lakóhelye környezetében lévő utcasorfa, parkfa öntözésében segítsen. Szeretnénk elérni, hogy a közös összefogás eredményeként minél kevesebb fa száradjon ki, hiszen minden fa elvesztése, eltűnése a városból az ember fokozatos elszakadását eredményezné a természettől. Közös erőfeszítéssel előzzük meg, hogy az idő előtti lombhullások megkezdődjenek, mert az az őszi lombhullás, az elmúlás gondolatát ébreszti fel még akkor is, ha azzal az élet folytonossága nem áll meg. Minden fához fűződnek felemelő és szomorú emlékek egyaránt, mint ahogy Petőfi Sándor írta: Kedves fák, üdvözölve És áldva legyetek, Áldom még azt is aki Titeket ültetett. Harmatnak s napsugárnak Áldása rajtatok, Vidám dalosmadártól Reszkessen ágatok [Petőfi Sándor: Ti akácfák e kertben (részlet)] A költő szavait is segítségül hívva tegyünk meg mindent a fák megmentéséért. ^________________________________________________ Korhatár­ ra, nem személyesen nem irritálna a dolog. Másokról van szó. Becsületben megőszült, a munkát tisztelő, szerető emberekről. Lezárták előttük a sorompót. Hogy miért? Nem csupán magamtól, másoktól is tudom, olyanok­tól, akik szakértőnek számítanak, valamiféle végletes eszme, hit, vélekedés áldozatai azok, akik úgymond fia­talítani óhajtanak. Akik korhatárt szabnak egyes munka­körök betöltésénél. Ennél szomorúbb intézkedést nehéz elképzelni. Am­i van. Az bizonyos, hogy bányásznak, csillésnek, rakodónak nem való a hajlottabb korú. Még segédmunkásnak sem minden esetben. Teszem azt, az építőiparban. Jóllehet, a korszerűsítés erre is lehetőséget teremtene. Ám nem erről van szó. Amikor 30—36 évest keresnek dinamikus, meggyőző ember személyében, amikor fiatal műszaki vezetőt várnak, amikor csak ifjú technikusnak kínálnak felvételt, akkor az ember egy kicsit gondolkodni kezd: ugyan, mit várnának el attól, akinek bölcs szakmai ismerete, kiterjedt ismeretköre, széles körű, megbízható üzleti partnerei vannak? Rájuk nem érvényes a szakmai szabály, hogy aki többet tud, ismer, abban bízhat az üzletfél? Ne dobjuk el a sulykot! - sütő

Next