Hajdú-Bihari Napló, 1990. október (47. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-10 / 238. szám

1990. OKTÓBER 10. SZERDA HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 5 KU­L­TÚRA Filmnapló •• ■* »sí®*«?: Eszterkönyv A XXII. magyar játékfilm­szemlét két filmfajta jelle­mezte: a dokumentumfilm és az „elsőfilm". „Ez utóbbi ugyan sem nem esztétikai, sem nem műfaji kategória, mégis van valami, ami roko­­nítja a dokumentumfilmek­kel, és ez a »valami« az egész magyar filmgyártás helyze­tét jellemzi: a kevés pénz. Olcsó filmek elkészítésére többnyire kezdőket lehet rávenni és olyanokat, akik­nek a »szerzői film« többet jelent a szerzői honorárium­nál. Ez a szemle tehát a kezdőké és az olcsófilmese­ké volt. Nem túlozunk, ha az új generáció betörését össze­függésbe hozzuk a filmszak­ma katasztrofális anyagi helyzetével (még ha az első filmek közül nem is minde­gyik volt kifejezetten kispén­zű produkció)." Első filmes, de a szakmá­ban nem kezdő Deák Krisz­tina is, kinek díjnyertes film­je, az Eszterkönyv mintha igazolni akarná Kovács András Bálint fenti, a Film­világ 1990/4. számában megjelent sorait. Az Eszter­könyv valóban szerzői film­nek bizonyul, olyan alkotás­nak, melyben a rendezőnő a magányról és a társas kap­csolatról, a bűnről és bűn­­hődésről, az életről és a halálról alkotott véleményét fogalmazza meg. Sajnálatos módon azonban a magvas filozófiai gondolatok nem épülnek szervesen bele a történetbe, s a nézőnek ke­vés kivétellel az esetek több­ségében az az érzése, hogy az alkotók valósággal ráeről­tetik a képekre saját gondo­lataikat, valahogy olyan didaktikus módon, ahogy a filmet propagáló ajánló cé­dula szerzője az ismertető szövegben az Eszterkönyv történetének végkövetkezte­tését levonja: „Mert hiába várjuk, hogy valaki, Isten vagy ember megmondja mit kell tennünk, felment vagy megbocsát. Választásaink­ban egyedül vagyunk mind­annyian, mint a halálunk­ban." Deák Krisztina filmjében egy hétköznapi nő tragédiá­ját dolgozza fel, egy olyan nőét, aki embertpróbáló tör­ténelmi időben megmérette­tett é­s bizonyos szempont­ból könnyűnek találtatott. A történet maga egy az egyben hihető, elképzelhető, hason­ló választás elé sok-sok férfi és nő került már, és nemcsak a filmben idézett második világháborús időszakban. Elég csak 1956-ra gondolni, amikor oly sok család szen­vedte meg az üldöztetések miatti menekülések ilyen vagy olyan tragédiáit, sőt még napjainkban is családok százainál vetődik fel ilyen és ehhez hasonló jellegű prob­léma a határon kívül élő magyarok körében. Mégis, jól kielemezhető aktualitása ellenére sem éreztem igazi életet Deák Krisztina filmjé­ben, helyette csak a képre átültetett problémahalmazt érzékeltem. A film nem sokkal a kezdő képek után — legalábbis az én „olvasa­tomban" — kettévált egy belső és egy külső világra, s míg az előbbi hiteles és va­lódi volt, addig az utóbbin újra és újra érezni lehetett a gondos, ugyanakkor végte­lenül bosszantó műviséget. Ez a kettősség végig meg­figyelhető Deák Krisztina filmjén, s talán ennek is köszönhető, hogy az Eszter­könyv hibákkal és erények­kel, pozitívumokkal és nega­tívumokkal egyaránt bír. Az egész filmben számomra legzavaróbb a környezet volt, amelyen zavaró módon érezni lehetett, hogy műte­remben előállított, gondosan megkomponált háború utá­ni helyszínekről van szó. Ezek a helyszínek ráadásul valósággal visszaköszönnek a vászonról, olyan sokszor láthattuk már a korábban elkészített alkotásokban. Kétségtelenül Eszter idegen­ként mozog ezeken a hely­színeken, idegenként, mert akkor, amikor gyermekét elhagyta, megszakadt a biz­tonságot jelentő kapcsolat közte és korábban felépített világa között. De ami egy szereplő számára idegen, az nem lehet a néző számára mesterkélt és hamis, még kevésbé lehet egy unalomig ismert díszletekkel körülvett környezet. De nemcsak a környezet, sokszor egy-egy jelenetsor is a „déja vu" érzetét kelti. Ilyen például Törőcsik Mari jelenete, amely — annak ellenére, hogy benne a színésznő maximális hitelességgel kel­tett életre egy háború utáni jellegzetes figurát — több tucatnyi korábbi film hason­ló jelenetét és figuráját idé­zi. Mivel Deák Krisztina film­jében a belső és a külső vi­lág bosszantó módon ketté­vált, a szokottnál is nagyobb figyelem terelődött a színé­szi alakításokra, ezáltal a jó jobbnak, a rossz még ros­szabbnak hatott. Eszter sze­repében Nagy-Kálózy Eszter tökéletesen tudta ábrázolni azt a lelki válságot, azt az elviselhetetlen lelkiismeret­­furdalást, amely a gyerme­két elhagyó anyában a vég­ső bizonyosság előtt csak lassú mértékben, azután viszont tragikus gyorsaság­gal növekedik. Kísértetiesen vékony alakja, megszállott tekintete, hol vonzóan szép, hol taszítóan meggyötört arcvonásai mérhetetlen, bár tragikusan későn tudatoso­dott anyai szeretetről tanús­kodnak. Ahogy gondolatai­ban lánya személyébe kép­zeli magát, ahogy a félbe­maradt naplót lánya stílusá­ban tovább írja, követve annak érzelmeit, gondolata­it, ez önmagában hitelesen tudja ábrázolni az asszony lelkében lejátszódó tragédi­át, s éppen ezért ezek a részek a film legértékesebb jelenetei. Nagy-Kálozy Esz­ter emlékezetes alakítása mellett a két nagynevű szí­nész — Bálint András és Eperjes Károly — alakítása lényegesen halványabbnak tűnik. Bálint András megfá­radt újságírójánál a megfá­­radtság nem belülről, nem a figurából jön, hanem első­sorban kívülről „ráaggatott" tulajdonságnak bizonyul. Kétségtelenül van néhány „jól megcsinált" jelenete, a figura mégis szinte végig erőtlen marad. Eperjes Ká­roly megcsalt és elhagyott férfialakja hiteles — mégsem emlékezetes. Alakításából hiányzik valami, ami a fi­gura emberségét és ember­telen tragédiáját erőteljeseb­ben kihangsúlyozta volna. Játékát figyelve az az érzé­sem támadt, hogy ez a „valami" elsősorban nem belőle, hanem az általa megelevenített szerepből, Herman Antalból hiányzik. Sümegi Anikó Láttuk még... az „Istennyilát” Tom Cruise-t, az amcsi „bel ami"-t láthattuk már a mozikban mixerművészként és vietnami veteránként — ezúttal Niki Lauda babérjaira pályázik a Mint a villám című filmben. Mielőtt a száguldó karosszériák szerelmesei a fejemre olvasnák tévedésemet, mindjárt helyesbítek is: szó sincs Forma-1-ről — ezek a járgányok (állítólag) csupa olyan autók, amelyek az országutakon közlekednek, azzal a különbséggel, hogy nem feltétlenül fantáziátlan futószalagokról gördültek le, hanem képzőművész módjára megépítették őket. Repeszteni, füstölni és látványosan összetörni azonban épp úgy tudnak, mint nagyobbacska rokonaik — van is telt ház a lelátókon szerte a napsütötte Államokban. Ha a népnek cirkusz kell, a versenyzőknek meg kenyér — nagy hát a tülekedés a szponzorok kegyeiért. Elsők között van a tülekvésben a valóságos autóversenyző dinasztiából, származó szépfiú, akinek szívdöglesztő fogsoránál már csak műszaki analfabétizmusa a szembetűnőbb. A nyugdíjkorhatár felé járó „mestert" azonban ez nem zavarja: ha nem konyít a kölyök a technikához, majd cseveg vele konyhanyelven az adóvevőn verseny közben — fő az, hogy sebességet tudjon úgy váltani, mint senki más. így aztán megnyugodhat a mezei néző is: lám, mindenféle szakértelem nélkül is milyen mesésen lehet boldogulni ebben az ember-embernek­­farkasa kapitalizmusban. Tom Cruise-nak is hogy bejött: nemcsak a daytoni körversenyben kerekedett felül, hanem a szexi vörös agysebésznőn(l) is. Igaz, a hölgy előbb idegenkedik kicsinyég ettől a megszállott autós fajtától, aki még a kórházfolyosón sem átall presztízsből tolókocsis grand prix-t rendezni — végül azonban beadja a derekát, így aztán azt is szerencsénk van látni, hogy hosszú, érzéki combján milyen jól lehet a kiürült óvszeres tasakokkal szemléltetni a követendő taktikát... (csontos) Átalakulás ördögi körben TIT-ből TITOSZ? Szeptemberben országos küldöttértekezletet tartott a fővárosban a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat. Korábban a szervezet elnö­ke, Nemeskürty István kü­lönféle belső nézeteltérések miatt lemondott tisztéről — erről a sajtó is beszámolt. A megújult TIT — amelynek élén a küldöttgyűlés válasz­tása értelmében jelenleg immár Szentágothai János professzor áll — negyven tagegyesület szövetségeként működik tovább. Sebestyén Árpád, aki Hajdú-Bihar küldötteként vett részt az összejövetelen, azt javasolta a plénumnak, hogy a TIT a jövőben Tudományos Isme­retterjesztő Társulatok Or­szágos Szövetsége (TITOSZ) név alatt végezze tevékeny­ségét, nevében is jelezve a változást. Ennek lényegéről, a megyei ismeretterjesztés jövőjéről őt magát kérdez­tük. — A TIT átalakulása be­leilleszkedik a társadalmi átalakulás folyamatába. A pártállam megszűnésével egyre több kritika érte a TIT- et is: egyrészt káderteme­tőnek ítélték, ahol bizonyos személyek politikai érdeme­ik, és nem tudományos fel­­készültségük alapján tölte­nek be funkciót (noha név szerint soha senkit nem neveztek meg), másrészt túlcentralizált szervezetnek, amiben volt is igazság. A Budapest-központúság két­ségtelenül jellemezte a tár­sulatot, azonban már koráb­ban is tapasztalható volt a kisebb vidéki szervezetek önállósága. Jómagam nem éreztem a szakmai szempon­tok háttérbe szorulását, ami a nyelvművelést, a nyelvé­szeti ismeretterjesztést illeti, a magyar nyelvi választ­mány mindenki által elis­mert, autentikus személyek­ből állott. Az a probléma viszont bennünk is fölvető­dött, hogy a fővárosi köz­pont túlságosan direkt módon irányítja a vidéket. Kuncog a krajcár — Egzisztenciális irigy­séggel nem magyarázhatók­­­ a külső támadások? — A tudományos ismeret­­terjesztés alsó szinten soha nem volt „jó üzlet". Egy színész, aki a versillusztrá­­ciókat mondta egy-egy (iro­dalmi) előadáshoz, éppen a dupláját kereste, mint maga az előadó. Ha konkrétan nézzük a számokat, most egy TIT-előadó 400 forintot kap egy alkalomért, amiből 20 százalékot rögtön le is vonnak adóba. A társulat a megrendelőtől eleve 500 forintot kér — a 100 forin­tos különbözet a szervezeté. Előadóként általában csak neves, tekintélyes szakértők jöhetnek szóba, elvégre a rádió és a televízió hasonló műsoraival kell konkurálni­uk. Ugyanakkor egy iskolá­nak ezt az ötszáz forintos kiadást is meg kell gondol­nia, hiszen ezért nem kérhet belépti díjat. Ha a színhely mondjuk 50 kilométerre van Debrecentől, a fuvarköltség úgy 750 forint. Összegezve: volt 250 forint ráfizetés, de az előadó is csak 320 forin­tot kapott közel félnapi elfoglaltságért, hiszen az utazáson kívül készülnie is kellett.­­ Milyen esélyei lehetnek ezt tudván az ilyen formájú ismeretterjesztésnek egy anyagias világban? — Ez a munka mindig misszió volt: túlnyomóan egyetemi, főiskolai oktatók, középiskolai tanárok végez­ték. Soha nem pénzkereseti céllal — jó adag idealizmus kellett hozzá. Ez még inkább kiviláglik abból, hogy a TIT- előadók között sok a kutató is, akik pedig folytonos időhiánnyal is küszködnek. A nyelvtanároktól eltekintve a TIT-munkának nincsen lényeges jövedelemkiegészí­tő szerepe sem — annál is inkább, mert egy előadó nem tart több előadást évi átlag öt-tizenötnél. Van viszont egy harmadik réteg, akik az átképzési tanfolyamokat vezetik — őket azonban lényegében a megrendelő vállalatok fizetik. — Ez már alighanem az új profilhoz tartozik, amit a gazdasági változások kény­szerítettek ki... — Voltak is kollégák, akik ki akarták venni a TIT nevé­ből a „tudományos" jelzőt, mondván, hogy egy kazán­fűtői tanfolyamra ez nem kifejezetten illik. Én sem állítom, hogy ez az ideális, de ahhoz, hogy a valóban tudományos előadásokat ingyen juttathassuk el a közönséghez, anyagi bázist kell teremteni. Tekinthetjük tehát a profilváltást kénysze­rű kompromisszumnak is. Megjegyzem, ezen a téren is erős a konkurencia: műve­lődési központok, kft.-k, s maguk a vállalatok is elősze­retettel indítanak átképző tanfolyamokat. A TIT előnye annyi, hogy behatóan isme­ri a mozgósítható szakem­berkészletet. Túlélési — A szövetséggé alakulás megyei önállósodást is je­lent. Nem okoz-e anyagi nehézségeket az átállás? — Az országos támogatás mértéke az átalakulás előtt sem érte el az alkalmazottak bérének 10 százalékát. Ami pedig az irányítást illeti, a gakorlati munka mindig is elvben zajlott. A központ ezután mint adatbank, mint referenciacentrum működ­het, azaz elértük, hogy a vidéki szervezetek ne csu­­án nyúlványok legyenek, anem maga a szövetség legyen a tagszervezetek önkéntes, spontán társulása. Az átalakulás persze a központ kisebb létszámát és hatáskörét feltételezi. Az állami támogatás pillanat­nyilag költségvetésünk öt­hat százalékát fedezi — előbb-utóbb pályázatokra, alapítványokra szorulunk. A megyén belül szigorúan önfenntartásra kell töreked­nünk. — A megyei szervezet fenntartása szükségszerű volt? — A debrecenin kívül más helyi városi szervezet nem lenne képes akár egyfős irodát is fenntartani. Annál ugyanis csekélyebbek hely­ben az igények — nem ez­ stratégia Nemes hát adminisztratívan lejjebb menni a független tagegyesületek szervezésé­ben. Lehetnének formailag önálló egyesületek, de gaz­daságilag nem tudnák fenn­tartani magukat. Tartalmilag azonban így is önállóak. Az igények egyébként megha­tározóak — ezen a téren már megvalósult a piacgazdaság. Amikor például megszűnt a munkaidőben való előadá­sok lehetősége, alaposan megcsappant irántunk az érdeklődés. Szabályos túlélé­si stratégiát kell kidolgoz­nunk, amíg az újabb gazda­sági fellendülés be nem következik. A hagyományos értelemben vett ismeretter­jesztés nehéz helyzetben van: éppen az a fajta idealis­ta buzgalom nem jut szóhoz, ami mozgat bennünket. A nyelvtanfolyamok viszont jó hatásfokkal működnek. A praktikus átképzések töme­gesítése már illúzió, mert a tanfolyamok díjait épp a rászorulók nem bírják meg­fizetni. A kényszer viszont bennünk is olyan gondola­tokat ébreszt, hogy például a benzinköltséget is áthárít­suk a megrendelőre. Ördögi kör ez, s megtörésében csak reménykedni tudunk. Csontos János Sötét sarok Egy mondat a fontosságról Grendel Lajos, a Pozsonyban élő neves regényíró szavahihető ember. Nemcsak hiteles prózája miatt mondom ezt — közéleti megnyilvánulásaiban sem értem még hazugságon vagy fondorkodáson. É­rde­­mes hát figyelnünk a szavára. Mondott pedig egy mondatot a televízió legutób­bi Gondolkodó adásában, amely fölöttébb elgon­dolkodtató. Nevezetesen azt, hogyha egy magyar miniszterelnök valóban komolyan veszi a határon kívül rekedt magyar kisebbség iránt érzett felelős­séget, akkor beiktatása után az első útjának Po­zsonyba vagy más érintett területre kellett volna vezetnie. Már csak a gesztus miatt is. Ezzel szemben Antall úr hamarabb bebarangolta a földgömböt, mint hogy a szomszédba eljutott volna. Igaz, ezzel szemben Kossuth Lajos módjára üzent a hoppon maradottaknak, hogy ő ennyi meg annyi millió magyar miniszterelnökének érzi ma­gát. Grendel Lajos igazán nem vádolható ellenzéki praktikákkal — megvannak nekik Szlovákiában a maguk frakciói. Kívülállóként, sőt mi több: kire­kesztettként mondja, amit mond. Elfogultsággal tehát nem vádolható, vagy ha igen, az csupán a jogos kisebbségi érzékenység. Antall úrnak tehát nincs mentsége — az nem elegendő, hogy vannak ennél fontosabb dolgok. A Hét forgatócsoportja aligha pótolhatja magát a kormányfőt. . Hogy ez a mondat mennyire fontos, azt Göncz Árpád minapi szomszédolása is bizonyítja. Nem­csak a kárpátaljai magyarok miatt érdekes, hogy jó legyen a viszonyunk egy esetleg hamarosan függet­lenné váló Ukrajnával... (cs)

Next