Hajdú-Bihari Napló, 1990. október (47. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-10 / 238. szám
1990. OKTÓBER 10. SZERDA HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 5 KULTÚRA Filmnapló •• ■* »sí®*«?: Eszterkönyv A XXII. magyar játékfilmszemlét két filmfajta jellemezte: a dokumentumfilm és az „elsőfilm". „Ez utóbbi ugyan sem nem esztétikai, sem nem műfaji kategória, mégis van valami, ami rokonítja a dokumentumfilmekkel, és ez a »valami« az egész magyar filmgyártás helyzetét jellemzi: a kevés pénz. Olcsó filmek elkészítésére többnyire kezdőket lehet rávenni és olyanokat, akiknek a »szerzői film« többet jelent a szerzői honoráriumnál. Ez a szemle tehát a kezdőké és az olcsófilmeseké volt. Nem túlozunk, ha az új generáció betörését összefüggésbe hozzuk a filmszakma katasztrofális anyagi helyzetével (még ha az első filmek közül nem is mindegyik volt kifejezetten kispénzű produkció)." Első filmes, de a szakmában nem kezdő Deák Krisztina is, kinek díjnyertes filmje, az Eszterkönyv mintha igazolni akarná Kovács András Bálint fenti, a Filmvilág 1990/4. számában megjelent sorait. Az Eszterkönyv valóban szerzői filmnek bizonyul, olyan alkotásnak, melyben a rendezőnő a magányról és a társas kapcsolatról, a bűnről és bűnhődésről, az életről és a halálról alkotott véleményét fogalmazza meg. Sajnálatos módon azonban a magvas filozófiai gondolatok nem épülnek szervesen bele a történetbe, s a nézőnek kevés kivétellel az esetek többségében az az érzése, hogy az alkotók valósággal ráerőltetik a képekre saját gondolataikat, valahogy olyan didaktikus módon, ahogy a filmet propagáló ajánló cédula szerzője az ismertető szövegben az Eszterkönyv történetének végkövetkeztetését levonja: „Mert hiába várjuk, hogy valaki, Isten vagy ember megmondja mit kell tennünk, felment vagy megbocsát. Választásainkban egyedül vagyunk mindannyian, mint a halálunkban." Deák Krisztina filmjében egy hétköznapi nő tragédiáját dolgozza fel, egy olyan nőét, aki embertpróbáló történelmi időben megmérettetett és bizonyos szempontból könnyűnek találtatott. A történet maga egy az egyben hihető, elképzelhető, hasonló választás elé sok-sok férfi és nő került már, és nemcsak a filmben idézett második világháborús időszakban. Elég csak 1956-ra gondolni, amikor oly sok család szenvedte meg az üldöztetések miatti menekülések ilyen vagy olyan tragédiáit, sőt még napjainkban is családok százainál vetődik fel ilyen és ehhez hasonló jellegű probléma a határon kívül élő magyarok körében. Mégis, jól kielemezhető aktualitása ellenére sem éreztem igazi életet Deák Krisztina filmjében, helyette csak a képre átültetett problémahalmazt érzékeltem. A film nem sokkal a kezdő képek után — legalábbis az én „olvasatomban" — kettévált egy belső és egy külső világra, s míg az előbbi hiteles és valódi volt, addig az utóbbin újra és újra érezni lehetett a gondos, ugyanakkor végtelenül bosszantó műviséget. Ez a kettősség végig megfigyelhető Deák Krisztina filmjén, s talán ennek is köszönhető, hogy az Eszterkönyv hibákkal és erényekkel, pozitívumokkal és negatívumokkal egyaránt bír. Az egész filmben számomra legzavaróbb a környezet volt, amelyen zavaró módon érezni lehetett, hogy műteremben előállított, gondosan megkomponált háború utáni helyszínekről van szó. Ezek a helyszínek ráadásul valósággal visszaköszönnek a vászonról, olyan sokszor láthattuk már a korábban elkészített alkotásokban. Kétségtelenül Eszter idegenként mozog ezeken a helyszíneken, idegenként, mert akkor, amikor gyermekét elhagyta, megszakadt a biztonságot jelentő kapcsolat közte és korábban felépített világa között. De ami egy szereplő számára idegen, az nem lehet a néző számára mesterkélt és hamis, még kevésbé lehet egy unalomig ismert díszletekkel körülvett környezet. De nemcsak a környezet, sokszor egy-egy jelenetsor is a „déja vu" érzetét kelti. Ilyen például Törőcsik Mari jelenete, amely — annak ellenére, hogy benne a színésznő maximális hitelességgel keltett életre egy háború utáni jellegzetes figurát — több tucatnyi korábbi film hasonló jelenetét és figuráját idézi. Mivel Deák Krisztina filmjében a belső és a külső világ bosszantó módon kettévált, a szokottnál is nagyobb figyelem terelődött a színészi alakításokra, ezáltal a jó jobbnak, a rossz még rosszabbnak hatott. Eszter szerepében Nagy-Kálózy Eszter tökéletesen tudta ábrázolni azt a lelki válságot, azt az elviselhetetlen lelkiismeretfurdalást, amely a gyermekét elhagyó anyában a végső bizonyosság előtt csak lassú mértékben, azután viszont tragikus gyorsasággal növekedik. Kísértetiesen vékony alakja, megszállott tekintete, hol vonzóan szép, hol taszítóan meggyötört arcvonásai mérhetetlen, bár tragikusan későn tudatosodott anyai szeretetről tanúskodnak. Ahogy gondolataiban lánya személyébe képzeli magát, ahogy a félbemaradt naplót lánya stílusában tovább írja, követve annak érzelmeit, gondolatait, ez önmagában hitelesen tudja ábrázolni az asszony lelkében lejátszódó tragédiát, s éppen ezért ezek a részek a film legértékesebb jelenetei. Nagy-Kálozy Eszter emlékezetes alakítása mellett a két nagynevű színész — Bálint András és Eperjes Károly — alakítása lényegesen halványabbnak tűnik. Bálint András megfáradt újságírójánál a megfáradtság nem belülről, nem a figurából jön, hanem elsősorban kívülről „ráaggatott" tulajdonságnak bizonyul. Kétségtelenül van néhány „jól megcsinált" jelenete, a figura mégis szinte végig erőtlen marad. Eperjes Károly megcsalt és elhagyott férfialakja hiteles — mégsem emlékezetes. Alakításából hiányzik valami, ami a figura emberségét és embertelen tragédiáját erőteljesebben kihangsúlyozta volna. Játékát figyelve az az érzésem támadt, hogy ez a „valami" elsősorban nem belőle, hanem az általa megelevenített szerepből, Herman Antalból hiányzik. Sümegi Anikó Láttuk még... az „Istennyilát” Tom Cruise-t, az amcsi „bel ami"-t láthattuk már a mozikban mixerművészként és vietnami veteránként — ezúttal Niki Lauda babérjaira pályázik a Mint a villám című filmben. Mielőtt a száguldó karosszériák szerelmesei a fejemre olvasnák tévedésemet, mindjárt helyesbítek is: szó sincs Forma-1-ről — ezek a járgányok (állítólag) csupa olyan autók, amelyek az országutakon közlekednek, azzal a különbséggel, hogy nem feltétlenül fantáziátlan futószalagokról gördültek le, hanem képzőművész módjára megépítették őket. Repeszteni, füstölni és látványosan összetörni azonban épp úgy tudnak, mint nagyobbacska rokonaik — van is telt ház a lelátókon szerte a napsütötte Államokban. Ha a népnek cirkusz kell, a versenyzőknek meg kenyér — nagy hát a tülekedés a szponzorok kegyeiért. Elsők között van a tülekvésben a valóságos autóversenyző dinasztiából, származó szépfiú, akinek szívdöglesztő fogsoránál már csak műszaki analfabétizmusa a szembetűnőbb. A nyugdíjkorhatár felé járó „mestert" azonban ez nem zavarja: ha nem konyít a kölyök a technikához, majd cseveg vele konyhanyelven az adóvevőn verseny közben — fő az, hogy sebességet tudjon úgy váltani, mint senki más. így aztán megnyugodhat a mezei néző is: lám, mindenféle szakértelem nélkül is milyen mesésen lehet boldogulni ebben az ember-embernekfarkasa kapitalizmusban. Tom Cruise-nak is hogy bejött: nemcsak a daytoni körversenyben kerekedett felül, hanem a szexi vörös agysebésznőn(l) is. Igaz, a hölgy előbb idegenkedik kicsinyég ettől a megszállott autós fajtától, aki még a kórházfolyosón sem átall presztízsből tolókocsis grand prix-t rendezni — végül azonban beadja a derekát, így aztán azt is szerencsénk van látni, hogy hosszú, érzéki combján milyen jól lehet a kiürült óvszeres tasakokkal szemléltetni a követendő taktikát... (csontos) Átalakulás ördögi körben TIT-ből TITOSZ? Szeptemberben országos küldöttértekezletet tartott a fővárosban a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat. Korábban a szervezet elnöke, Nemeskürty István különféle belső nézeteltérések miatt lemondott tisztéről — erről a sajtó is beszámolt. A megújult TIT — amelynek élén a küldöttgyűlés választása értelmében jelenleg immár Szentágothai János professzor áll — negyven tagegyesület szövetségeként működik tovább. Sebestyén Árpád, aki Hajdú-Bihar küldötteként vett részt az összejövetelen, azt javasolta a plénumnak, hogy a TIT a jövőben Tudományos Ismeretterjesztő Társulatok Országos Szövetsége (TITOSZ) név alatt végezze tevékenységét, nevében is jelezve a változást. Ennek lényegéről, a megyei ismeretterjesztés jövőjéről őt magát kérdeztük. — A TIT átalakulása beleilleszkedik a társadalmi átalakulás folyamatába. A pártállam megszűnésével egyre több kritika érte a TIT- et is: egyrészt kádertemetőnek ítélték, ahol bizonyos személyek politikai érdemeik, és nem tudományos felkészültségük alapján töltenek be funkciót (noha név szerint soha senkit nem neveztek meg), másrészt túlcentralizált szervezetnek, amiben volt is igazság. A Budapest-központúság kétségtelenül jellemezte a társulatot, azonban már korábban is tapasztalható volt a kisebb vidéki szervezetek önállósága. Jómagam nem éreztem a szakmai szempontok háttérbe szorulását, ami a nyelvművelést, a nyelvészeti ismeretterjesztést illeti, a magyar nyelvi választmány mindenki által elismert, autentikus személyekből állott. Az a probléma viszont bennünk is fölvetődött, hogy a fővárosi központ túlságosan direkt módon irányítja a vidéket. Kuncog a krajcár — Egzisztenciális irigységgel nem magyarázhatók a külső támadások? — A tudományos ismeretterjesztés alsó szinten soha nem volt „jó üzlet". Egy színész, aki a versillusztrációkat mondta egy-egy (irodalmi) előadáshoz, éppen a dupláját kereste, mint maga az előadó. Ha konkrétan nézzük a számokat, most egy TIT-előadó 400 forintot kap egy alkalomért, amiből 20 százalékot rögtön le is vonnak adóba. A társulat a megrendelőtől eleve 500 forintot kér — a 100 forintos különbözet a szervezeté. Előadóként általában csak neves, tekintélyes szakértők jöhetnek szóba, elvégre a rádió és a televízió hasonló műsoraival kell konkurálniuk. Ugyanakkor egy iskolának ezt az ötszáz forintos kiadást is meg kell gondolnia, hiszen ezért nem kérhet belépti díjat. Ha a színhely mondjuk 50 kilométerre van Debrecentől, a fuvarköltség úgy 750 forint. Összegezve: volt 250 forint ráfizetés, de az előadó is csak 320 forintot kapott közel félnapi elfoglaltságért, hiszen az utazáson kívül készülnie is kellett. Milyen esélyei lehetnek ezt tudván az ilyen formájú ismeretterjesztésnek egy anyagias világban? — Ez a munka mindig misszió volt: túlnyomóan egyetemi, főiskolai oktatók, középiskolai tanárok végezték. Soha nem pénzkereseti céllal — jó adag idealizmus kellett hozzá. Ez még inkább kiviláglik abból, hogy a TIT- előadók között sok a kutató is, akik pedig folytonos időhiánnyal is küszködnek. A nyelvtanároktól eltekintve a TIT-munkának nincsen lényeges jövedelemkiegészítő szerepe sem — annál is inkább, mert egy előadó nem tart több előadást évi átlag öt-tizenötnél. Van viszont egy harmadik réteg, akik az átképzési tanfolyamokat vezetik — őket azonban lényegében a megrendelő vállalatok fizetik. — Ez már alighanem az új profilhoz tartozik, amit a gazdasági változások kényszerítettek ki... — Voltak is kollégák, akik ki akarták venni a TIT nevéből a „tudományos" jelzőt, mondván, hogy egy kazánfűtői tanfolyamra ez nem kifejezetten illik. Én sem állítom, hogy ez az ideális, de ahhoz, hogy a valóban tudományos előadásokat ingyen juttathassuk el a közönséghez, anyagi bázist kell teremteni. Tekinthetjük tehát a profilváltást kényszerű kompromisszumnak is. Megjegyzem, ezen a téren is erős a konkurencia: művelődési központok, kft.-k, s maguk a vállalatok is előszeretettel indítanak átképző tanfolyamokat. A TIT előnye annyi, hogy behatóan ismeri a mozgósítható szakemberkészletet. Túlélési — A szövetséggé alakulás megyei önállósodást is jelent. Nem okoz-e anyagi nehézségeket az átállás? — Az országos támogatás mértéke az átalakulás előtt sem érte el az alkalmazottak bérének 10 százalékát. Ami pedig az irányítást illeti, a gakorlati munka mindig is elvben zajlott. A központ ezután mint adatbank, mint referenciacentrum működhet, azaz elértük, hogy a vidéki szervezetek ne csuán nyúlványok legyenek, anem maga a szövetség legyen a tagszervezetek önkéntes, spontán társulása. Az átalakulás persze a központ kisebb létszámát és hatáskörét feltételezi. Az állami támogatás pillanatnyilag költségvetésünk öthat százalékát fedezi — előbb-utóbb pályázatokra, alapítványokra szorulunk. A megyén belül szigorúan önfenntartásra kell törekednünk. — A megyei szervezet fenntartása szükségszerű volt? — A debrecenin kívül más helyi városi szervezet nem lenne képes akár egyfős irodát is fenntartani. Annál ugyanis csekélyebbek helyben az igények — nem ez stratégia Nemes hát adminisztratívan lejjebb menni a független tagegyesületek szervezésében. Lehetnének formailag önálló egyesületek, de gazdaságilag nem tudnák fenntartani magukat. Tartalmilag azonban így is önállóak. Az igények egyébként meghatározóak — ezen a téren már megvalósult a piacgazdaság. Amikor például megszűnt a munkaidőben való előadások lehetősége, alaposan megcsappant irántunk az érdeklődés. Szabályos túlélési stratégiát kell kidolgoznunk, amíg az újabb gazdasági fellendülés be nem következik. A hagyományos értelemben vett ismeretterjesztés nehéz helyzetben van: éppen az a fajta idealista buzgalom nem jut szóhoz, ami mozgat bennünket. A nyelvtanfolyamok viszont jó hatásfokkal működnek. A praktikus átképzések tömegesítése már illúzió, mert a tanfolyamok díjait épp a rászorulók nem bírják megfizetni. A kényszer viszont bennünk is olyan gondolatokat ébreszt, hogy például a benzinköltséget is áthárítsuk a megrendelőre. Ördögi kör ez, s megtörésében csak reménykedni tudunk. Csontos János Sötét sarok Egy mondat a fontosságról Grendel Lajos, a Pozsonyban élő neves regényíró szavahihető ember. Nemcsak hiteles prózája miatt mondom ezt — közéleti megnyilvánulásaiban sem értem még hazugságon vagy fondorkodáson. Érdemes hát figyelnünk a szavára. Mondott pedig egy mondatot a televízió legutóbbi Gondolkodó adásában, amely fölöttébb elgondolkodtató. Nevezetesen azt, hogyha egy magyar miniszterelnök valóban komolyan veszi a határon kívül rekedt magyar kisebbség iránt érzett felelősséget, akkor beiktatása után az első útjának Pozsonyba vagy más érintett területre kellett volna vezetnie. Már csak a gesztus miatt is. Ezzel szemben Antall úr hamarabb bebarangolta a földgömböt, mint hogy a szomszédba eljutott volna. Igaz, ezzel szemben Kossuth Lajos módjára üzent a hoppon maradottaknak, hogy ő ennyi meg annyi millió magyar miniszterelnökének érzi magát. Grendel Lajos igazán nem vádolható ellenzéki praktikákkal — megvannak nekik Szlovákiában a maguk frakciói. Kívülállóként, sőt mi több: kirekesztettként mondja, amit mond. Elfogultsággal tehát nem vádolható, vagy ha igen, az csupán a jogos kisebbségi érzékenység. Antall úrnak tehát nincs mentsége — az nem elegendő, hogy vannak ennél fontosabb dolgok. A Hét forgatócsoportja aligha pótolhatja magát a kormányfőt. . Hogy ez a mondat mennyire fontos, azt Göncz Árpád minapi szomszédolása is bizonyítja. Nemcsak a kárpátaljai magyarok miatt érdekes, hogy jó legyen a viszonyunk egy esetleg hamarosan függetlenné váló Ukrajnával... (cs)