Hajdú-Bihari Napló, 1991. június (48. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-12 / 136. szám

8 HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ KULTÚRA 1991. JÚNIUS 12., SZERDA HORIZONT Takács Imre Az utolsó óra Több évtizede koptatom a tanári katedrát, mégis minden tanév végén különös érzés a negyedikesek utolsó tanóráját megtartani. Ekkor szó sincs a a tananyagról, annál többet beszélünk az élet sokszínűségéről, az emberek cselekedeteit befolyásoló tényezőkről. Érzelemfelkavaró az iskolai padban utoljára együtt látni azokat a 18 éves tanulókat, akikkel együtt nagy utat tettem meg a tantárgyi és ahhoz kapcsolódó ismeretek világában. Ezt összefoglalni egy óra alatt lehetetlen. De lehet beszélgetni azokról az emberi értékekről, amelyek nélkül nem lehetünk boldogok. Lehet beszélni a szülőföld szeretetéről, meg lehet említeni Sütő András azon gondolatát, amely talán a legszebben fejezi ki a hazaszereteten „Békés nyughelyét keresve, elvándorolhat a madár, a kárpáti gímszarvas, szélfútta magvainak útján még a gyökeres fa is, ám a kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsorbulás nélkül az ember el nem hagyhatja”. Most, amikor hazánk sok-sok gonddal küzd, igen időszerű a szülőföldhöz való ragaszkodásról szólni az érettségi előtt álló diákoknak is. Természetesen ezen óra is akkor hiteles, ha a tanár önmagát adja, ha gondolatai és életvitele összhangban vannak egymással. Ma a magyar pedagógusoknak nem nehéz arról szólni, hogy csak az anyagi jólét nem elégítheti ki az igényeket, mert az emberi lélek, az erkölcsi igények is igen fontosak. Ez hitelesen hangzik a tanárok szájából, hiszen a pedagógusok többsége nem dúskál az anyagi javakban. Amikor május 9-én tanítványaimhoz bementem az utolsó tanórára, különösen fontosnak tartottam megemlíteni, hogy tizenkilenc évszázaddal ezelőtt Judea sziklás völgyeiben egyetlen mondatban fogalmazták meg az emberiség legfontosabb törvényét: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!”. A tanóra végén még egyszer randiztam diákjaim figyelő tekintetével. Bevallom, hogy nem volt könnyű száraz szemmel kimenni a tanteremből. ÉRTSÜNK SZÓT! A kivikultusz Vörös Éva Ez az érdekes, szőrös, barna színű, első látásra nem túl bizalomgerjesztő újdonság az utóbbi években tűnt fel hazánkban. A nyugat-európai piacokon közismert kivi gyorsan elterjedt nálunk is. A kívül molyhos, barnás héjú, belül zöld, áttetsző húsú gyümölcs igen sok értékes anyagot tartalmaz: C-vitamintartalma tízszerese, kálciumtartalma ötszöröse az almáénak. Innen származik a kínaiak találó elnevezése: Yang-t'ago-tago, az egészség bogyója. A kivi Kínában őshonos, és az értékes termés hazájában még napjainkban is előfordul vadon, a Jangce,folyó partvidékén. Hazáján, Kínán kívül Új-Zéland a kivitermesztés fő központja. Kína ősi kultúrnövénye csak a századfordulón érkezett meg Európába A növényt kivi, kínai kivi, kínai egres, kínai aktinídia néven is ismerik. Az Európában leggyakrabban használt, nemzetközi szóvá vált kivi elnevezés (angol: kiwi, német: kiwi, francia: kiwi, holland: kiwi, finn: kiivi) új-zélandi eredetű. A gyümölcs a tollatlan, szőrös, barna testű, repülni nem tudó kivi nevű madárról kapta a nevét. A kivi másik, kevésbé ismert neve, a kínai egres tükörfordításssal került a magyarba és a legtöbb nyelvbe (angol: Chinese gooseberry, francia: groseille de Chine, finn: kiiialainen karviainen). Ez az elnevezés egyrészt a növény származási helyére, Kínára, másrészt egy közismert gyümölcshöz, az egreshez való hasonlóságára utal. A sajtóból értesülhettünk arról is, hogy valaki kiwire akarta kereszteltetni gyermekét. Ez egyelőre nem lehetséges, de ha a gyümölcs továbbra is ilyen népszerű marad, akkor ez is bekövetkezhet. Hisz' keresztneveink között találunk növényneveket: mályva, szederke, szegfű stb. Amikor értelem csillog a tanulók szemében Krétarajz a kiváló pedagógus címmel kitüntetett Bíró Lajos matematikatanárról Arany Lajos Az idei pedagógusnapon Bíró Lajos, a KLTE Gyakorlógimnáziumának matematika-fizika szakos tanára, matematika-vezetőtanár Kiváló Pedagógus kitüntetést vehetett át Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási minisztertől. Ez alkalomból kerestem meg. Előzetesen egy kettősségre utal: ebben a kitüntetésben nagy szerepe van a gimnázium közegének, oktatási színvonalának, tanárainak (nagyon bíznak mindnyájan abban: e szellemi műhely még sokáig együtt dolgozó műhely marad), másrészt: az ő munkáját mindenekelőtt a diákok tudása, eredményei, viszonyulásai minősítik. Az óráin olyan légkört alakít ki, hogy minden gyerek be tud illeszkedni a közösségbe, mindenki szívesen jár az osztályába. Az osztály összetartásának kialakulásában jelentős a szerepe. Igen nehezére esne tapasztalni, hogy valamelyikünket bármelyik társa csak úgy kinézze az osztályból, mert nem tetszik neki az illető — mondja egy elsős lány Bíró tanár úr osztályából. — Az anyagot mindig könnyedén, fejből adja át, semmilyen jegyzetet nem használ; úgy érezzük, ott, a szemünk előtt fejti meg a matematika titkait — kontráz egy másik tanuló. — És az osztályzási módszere! — kezdi egy harmadik diák. — Nem azt csinálja, hogy kiátlagolja, számológépen kipötyögteti a jegyek átlagát, hanem a teljes évi szereplést veszi figyelembe év végén, az egészre tekint. — Humorosan tartja az órákat, mégis megtanít mindent. Látszik, hogy nagyon szereti a tárgyát — egészíti ki a tanár úrnak a diákjai által kérdésemre kapásból kiállított „bizonyítványát" egy negyedik tanuló. Panyolán, egy szatmári kis faluban született, a mindennapi betevő falatért is igen keményen dolgozó parasztemberek sarjaként. A nehéz fizikai munkából így maga is nagyon korán kivette a részét. A gyereknek is kijutó rengeteg teendő nem engedte a szülőknek fiuk továbbtanulásának latolgatását. A gimnazistakorba jutott kamasz egy elkeseredett pillanatában azonban mégiscsak elpanaszolta édesanyjának: ő az egyetlen iskolás korú a faluban, aki otthon marad, mindenki mást tovarepítenek a kocsik szeptemberben. Aztán — mint Németh László Jó Péteré —, végül Bíró Lajos is felkapaszkodhatott arra az ősz eleji szekérre: édesapja, értesülvén fia keserűségéről, még másnap elindult iskolát keresni fiának. Nem kis áldozat volt a taníttatás a nehéz körülmény a szülőktől, s nemigen sejtették akkor, mennyire megtérül majd a fáradságuk. A Református Kollégium gimnáziuma kemény, következetes tanulásra szoktatta növendékeit. A mélyekből jött fiú bírta ezt és szerette. S igyekezett meghálálni a szülők előlegezett bizalmát. Másodikban (s minden további gimnáziumi évében) bejutott az Arany Dániel országos matematikaverseny döntőjébe, díjat is kapott. A kollégiumban már voltak tanítványai Korán kiderült: nemcsak érti az anyagot, át is tudja adni. Nem volt könnyű abban az időben — 1958-at írunk — az e típusú középiskolákból bekerülni az egyetemre. Neki sikerült. Nagy tudású, élményszerű órákat tartó, a tanítványaikkal törődő tanárok tanították a matematika-fizika szakosokat a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Rapcsák és Kertész professzor, Daróczy Zoltán és a sajnos, már elhunyt Balogh Tibor. „Az ember szinte lelkiismeretfurdalást érzett, ha nem ült ott az óráikon" — tdul elő az akkori órai légkörre utaló emlék. Bíró Lajos már harmadéves korától elemi matematikából gyakorlatot vezetett az egyetemen a dékáni teendőitől is elfoglalt Rapcsák András távollétekor. Népköztársasági ösztöndíjjal jutalmazták a kiváló hallgatót. Eredményeit sosem valamiféle stréberség szülte, hanem a már gyerekkorában megszokott következetes és kemény munka. Ezt várja mindenekelőtt önmagától, illetve diákjaitól és tanárjelöltjeitől is. 1967 óta folyamatosan a gyakorlógimnáziumban dolgozik. Immár negyedszázados pedagógusi tapasztalattal a háta mögött is mindig megtervezi, átgondolja az óráit, a megvalósulásban arra törekedve: a tanulók szeméből mindenekelőtt az alapismeretek megértése legyen kiolvasható. Mert — mint mondja — „ami számomra evidens, az anyaggal éppen ismerkedő gyerek számára nem az. Ezért a tanárnak óráról órára be kell tudnia táplálni minden diákja fejébe: ez nem is olyan nehéz, ezt te is értheted!" Egyszerű a titka: a legapróbb részletekig lebontja az adott matematikai problémát, s egyszerű lépéseken át, egyszerre csak minimális ismeretet közölve, arra is folyton rákérdezve, építi föl újra azt. így a tanuló közös sikerélmény részese, úgy érzi — és mivel a megértés a folyamatos közös gondolkodtatás eredménye, az tényleg úgy is van —, ő maga jött rá a probléma nyitjára. Erre szokta azt mondani Bíró Lajos: ha van olyan, hogy „logikai szép", ebben a folyamatban a gyerekek — akiknek érzésről árulkodó mosolyuk, szemcsillogásuk feledhetetlen élménye a tanárnak — átélik azt. De olykor a tanár szeme is felcsillan ilyen értelemben: néha meglepődik egy-egy tanuló fantasztikus ötletességen. Minek is kérdezem tőle, hogy el tudná-e képzelni más pályán az életét? Hiszen mindketten tudjuk a választ, bár keveseknek adatik meg ez a képesség, de aki egyszer mélyen magáévá tudta élni a — többek között — a Poitier-film, a Tanár úrnak szeretettel üzenetét, önmagát tagadja meg, ha ki akarja vonni magát annak érvényességi köréből. Fotó: Nagy Gábor KÖNYVJELZŐ Szívek az ár ellen Filep Tibor Az elmúlt negyven esztendőben a magyar politika éberen ügyelt a „proletár internacionalizmus" szellemében arra, hogy ne nagyon essék szó a két világháborúözötti, majd az 1945 utáni esztendők nemzeti tragédiájáról, a szomszédos országokban élő magyar kisebbség megaláztatásairól, szomorú sorsáról, így csak most vált lehetővé, hogy megjelenjen egy igen figyelemre méltó könyv, Esterházy Lujza grófnő Szívek az ár ellen című munkája. Püski Sándor talált rá a kéziratra, és adta ki. Esterházy Lujza és testvére, Esterházy János birtokai Nyitra környékén voltak, és a trianoni béke után Szlovákiához tartoztak. Esterházy János a két világháború között a csehszlovákiai magyar kisebbség magyar vezetője volt, mint parlamenti képviselő, Lujza pedig a különböző kisebbségi érdekeket védő szervezetekben és mozgalmakban vállalt szerepet. Az első bécsi döntés után továbbra is Szlovákiában éltek, folytatva küzdelmüket. Tették ezt 1945 után is a nemzeti gyűlölködés légkörében, már ameddig tehették. Mert Jánost előbb az oroszok hurcolták el, majd szabadon bocsátása után a csehek zárták börtönbe, és ott is halt meg. A grófnőnek kalandos úton sikerült megmenekülni az internálótáborból, s Párizsban írta meg emlékeit. Ezek után azt hihetnénk, hogy a Szívek az ár ellen nem több irredenta, soviniszta meditációnál, gőgös grófi kesergésnél. Nos, nem így van. Az írónő láthatóan nem saját emlékeinek felidézésére törekszik, hanem fivérének sorsán keresztül keres feleletet arra a kérdésre, hogyan történt meg itt Közép-Európában, hogy egymás mellett élő nemzetek gyűlölködve fordultak szembe egymással, kiszolgáltatva magukat először a Habsburg-birodalomnak, majd a hitleri Németországnak. Természetes, hogy Esterházy Lujza a milleneumi álomvilágából kilépve tragédiának fogja fel Trianont. Ideiglenesnek tekinti, s élt benne a remény, hogy nem tart örökké ez az állapot. De világossá válik számára, történjen bármi Nyitra táján, együtt, egymást megbecsülve kell élnie magyarnak, németnek, szlováknak és csetinek. A könyv legfigyelemreméltóbb fejezetei azok, amelyek a második világháború esztendeit idézik fel. A bécsi döntés öröme és fájdalma (az ő faluja nem tért vissza az anyaországhoz) mellett megrendíti a fasizmus előretörése. Tiso Szlovákiája beleegyezését adta a zsidók koncentrációs táborba való szállításához, már az 1940-es évek elején. Esterházy János volt az egyetlen, aki a szlovák parlamentben a deportálást szankcionáló határozat ellen szavazott. Ami 1945 után Benes visszatérésekor történt a magyarsággal, az maga az iszonyat. A magyarokat kollektíve minősítették bűnösnek, s a szülőföld elhagyására akarták kényszeríteni, s ebben partnerre találtak a csehszlovák politikusok Sztálinban. Akkor ott már ez ellen szólni sem lehetett, aki megpróbálta, annak börtön vagy az internálótábor jutott osztályrészül. Esterházy Jánost az a Gustav Husak ítéltette el, akinek később a Kádár-rendszer magas magyar kormánykitüntetést adományozott. Generációk nőttek fel nálunk, akik még csak nem is hallottak erről a nemzeti tragédiáról. Az emlékirat ennyi év után sem vesztett elevenségéből, hatásából. A szenvedések, megaláztatások ellenére a megbékélésre figyelmeztet a szerző. Többször elmulasztották népeink a konszenzus lehetőségét. Legutoljára a második világháború után. A könyvnek az ad aktualitást, hogy most ismét történelmi lehetőség előtt állnak a Kárpát-medence népei. A szép és gondolatgazdag mű erre is a figyelmeztet most bennünket. Az anyanyelv továbbsuttogása Bereczki Károly Mit érez(het)-gondol(hat) egy huszonéves poéta világról, társadalomról, erkölcsről, nemzedéki vitákról, önmagáról ebben a váltott lovak gyorsaságával száguldó, bomlott logikájú és értékeket vedlő jelenben? Egy idézet: „...jelként, mint frissen vasalt, fehér, / széttépett ing — és ki sem ontott vérünk." — így fogalmazza meg sajátos világát Magyar Zoltán Emléknyi sejtelem című verseskötetének Időbe várva című versében. (Kiadta az Országos Petőfi Sándor Társaság, Kiskőrösön, 1990-ben.) Lehetetlen nem érezni a Petőfipárhuzamot a versben, de ez csak jel, szimbóluma a költői akarásnak, mit kitakar a tétova jelen és fedetlenül hagyja emberét, az életre készülő sejtelmet, mi máris emlékké magasztosul (vagy silányul) az Én nyugtalan léleklüktetésében. Magyar Zoltán nem tagadja korát és nemzedékét, nem vonatkoztat el, nem búvik modernnek titulált ábrándok mögé. ígéretesen tehetséges költészete klaszszikus hagyományokat is követve lírai önvallomások sokszínű sodrában keresi közösségi szálait (Első ecloga, Második ecloga, Rossz farkasok stb.), azokba fogódzva kiált, vagy csak legyint szomorúan, aszerint, hogy ifjú lelkében milyen hangulatok-indulatok támadnak a szubjektíve átélt helykeresésben. Első olvasásra kiviláglik ifjonti nagyot akarása, pátosztalan világmarkolása, a verset író hites költőnek mindenről és mindig színt kell vallania, függetlenül attól, hogy az egyszer már átélt kamaszéletélmény irodalommá serdült. Versönérzete mégsem késztet mosolygásra, költői fegyverzete hitelessé teszi merev beidegződésektől való ösztönös elzárkózását, de sématagadása nem más séma öntörvényű vállalása: „...nekem nem kell határ — én képtelen vagyok / hinni és viselni és elviselni / a hitet s a jövőt, ha ilyen a jelen." (Posztumusz). Sokféle lírai hangulatát sokféleképpen és formában ötvözi versrendbe. Költői rátermettségét talán a Tükörszilánkok 1-25 című lírai szösszenetekben bizonyítja a legjobban. Vélhetően ezekben a kis remekművekben találja meg legkifejezőbben költői önmagát: pajkos játékosság és filozófiai mélység egymást váltó fényverése hamisítatlanul eredeti poétái tartásra vall. A kötetben nem szerepelnek életrajzi utalások, tudomásom szerint Magyar Zoltán Debrecenben egyetemi hallgató és ez az első önálló kötete. Ezért is meglepő sajátosan egyedi költői lendülete, nyelvi gazdagsága és gondolati mélysége, kész lírai programja. Szeretem azt a fajta versírást, mint az övé, s örülök, hogy ebből a kötetből egy új magyar humánum fiatal lendülete suttog anyanyelven.