Hajdú-Bihari Napló, 1991. június (48. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-01 / 127. szám
1991. JÚNIUS 1., SZOMBAT HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Fantomvállalkozások a céglajstromban Címük ugyan van, csak éppen senki sem tudja, hogy kié Horváth Árpád Debrecen (HBN) — Mit tenne ön, ha egy szép napon kiderülne, hogy saját lakáscímére — tudta és beleegyezése nélkül — cégek, társaságok, kft.-k egész sora jelentkezett be? E kérdés, sajnos, korántsem költői. A jelek szerint ugyanis hazánkban élelmes üzletemberek százai (ezrei?), ügyesen kihasználva a joghézagot, „fantomcímekre" jelentik be újonnan megalakított társaságukat. — Néhány héttel ezelőtt kaptunk két levelet egy banktól. Pontosabban nem is mi kaptuk, csak éppen a mi címünkre jött, de egy számunkra teljesen ismeretlen kft. volt a címzett — meséli Márku János, debreceni vállalkozó. Ahogy felháborodott szavaiból kiderül, kezdetben azt hitték, elírás, adminisztratív hiba következtében irányították hozzájuk a nyilvánvalóan másnak szóló leveleket, de később kénytelenek voltak belátni, hogy az ügy hátterében nem a véletlen szeszélye áll. Címzett ismeretlen... — Kíváncsian lapozgattam a májusi Cégközlönyt, amikor megakadt a szemem egy bejegyzésen — mondja a vállalkozó, és felcsapja a vaskos brosúrát a megjelölt oldalnál. — Egy Ausztrál-Izraeli Kft. székhelyeként a saját lakáscímem szerepel. Aztán néhány oldallal odébb egy másik kft. címe helyén ugyancsak az enyém ékeskedik. Mint kiderül, az inkriminált vegyes vállalattal Márku János korábban üzleti kapcsolatban állt, s a cég izraeli ügyvezetője meg is kereste őt azzal, hogy járuljon hozzá a címe használatához — de a válasz határozott „nem" volt —, a másik cég viszont teljesen ismeretlen számára. Márkó János ezek után joggal tart attól, hogy a júniusi Cégközlöny újabb meglepetésekkel szolgál majd. — Hogyan üljek le tárgyalni egy külföldi üzletemberrel, ha nem tudhatom, hányan jelentkeztek még be a saját házamba? Ebben az országban mindent meg lehet csinálni...?! — csattan fel, nem éppen higgadt hangon. Márku János ügyében azóta — több fórumon is — hivatalos vizsgálat indult. Ám nagy kérdés, hogy vajon elszigetelt esettel állunk-e szemben, vagy jól tesszük, ha ezentúl bizalmatlanul méregetjük a cégbíróság által hitelesített, úgyszólván törvényerőre emelt bejegyzéseket. A Köztemető sem szent — Igen, sajnos magunk is, jószerint naponta találkozunk ezzel a problémával — jelenti ki Kövesházy Tibor, a Hajdú-Bihar Megyei Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal osztályvezetője. Főleg az adóelőleg-fizetési nyomtatványok kiküldésének időszakában fordult elő, hogy „címzett ismeretlen" jelzéssel érkeztek vissza a leveleink. De az sem ritka, hogy a cím létezik, csak éppen semmi köze az illető céghez. Ibusz-lakás, üres telek, nem létező házszám — ezek a leggyakoribb fantomcímek, de Kövesházy Tibor megerősíti: nemrégiben kiderült, hogy van olyan társaság amelyik a debreceni Köztemető címén jegyezte be magát a céglajstromba. S hogy miért? Egyesek talán azért, hogy ne az agyonzsúfolt fővárosi hivatalokban kelljen sorban állniuk, mások, meglehet, az adóhivatalt igyekeznek elkerülni. De az sem lehetetlen, hogy némelyik fantomcég nem más, mint egyfajta fedőszerv a sötét üzelmek felett. — Számunkra is új jelenség, hogy egy kft. valamelyik vállalkozó címére jelentkezik be, de ami azt illeti, igazán nem lep meg — vélekedik az APEH-osztályvezető. Mit tehet ilyen esetekben az adóhatóság? Nem sokat. Összegyűjtik a hamisnak bizonyult cégbejegyzéseket, aztán átiratban köztik az észlelt szabálytalanságot a cégbírósággal. És a cégbíróság? — A jogszabályok a cégbejegyzési kérelemhez csatolandó iratok között nem sorolják fel a székhellyel kapcsolatos okmányokat — magyarázza Szűcs Gyula, a Hajdú-Bihar Megyei Cégbíróság vezetője. — Mivel tehát sem jogunk, sem lehetőségünk nincs arra, hogy vizsgáljuk a cím valódiságát, előfordulhat, hogy egyesek fiktív székhellyel jelentik be a vállalkozásukat. Szűcs Gyula szerint mindez együtt jár a formálódó piacgazdasággal, amolyan gyerekbetegség. Ám, addig is, amíg kialakul a piac egészséges öntisztulási mechanizmusa, legfeljebb csak a a törvény szigorában bízhatunk, hisz' az ilyesfajta ügyeskedés bőségesen kimeríti a közokirat-hamisítás „tényállását". És persze reménykedhetünk abban, hogy sikerül bebizonyítanunk ártatlanságunkat, amikor a címünk bitorlója által becsapott fél képviselője éppen el akarja hordani fejünk fölül a házat. Fotó: F.Szilágyi Imre Hitvallása: igényesen követelni mindennél fontosabb Pedagógusnapi beszélgetés egy kitüntetett debreceni nevelővel Filep Tibor Szerdán a parlamentben rendezett ünnepségen Kiváló Pedagógus kitüntetést adott át Andrásfalvy Bertalan Kozma Gábornak, a Bethlen-szakközépiskola tanárának. Három évtized a pedagóguspályán. Ki tudná megmondani, hány könyvvitel-, statisztika- vagy osztályfőnöki órát tartott, hány dolgozatot javított, hány gyerek pályakezdését segítette. Mennyi öröm és bánat, siker és kudarc fűződhet egy tanár 30 éves munkájához. — Mindig pedagógus akartam lenni. 1955-ben felvettek a Kossuth-egyetemre magyar—orosz szakra, noha én magyar—történelem szakos tanár akartam lenni, így inkább a közgázt választottam és 1961-ben friss diplomával érkeztem a Bethlenbe. Tanári pályám egyik fontos meghatározó tényezője volt az, hogy rendkívül jó szellemű tantestületbe, nagy tudású kollegák közé kerültem. Az akkori igazgatóm, Újhelyi Istvánné emberileg és szakmailag is nagyon sokat segített. Rangja és megbecsülése volt itt a munkának. Fiatal tanárként kaptam komoly feladatokat. Nagyon lényegesnek tartom, hogy hitem szerint jó kontaktust tudtam teremteni a gyerekekkel. Azt is mondhatnám, partnerekre találtam bennük. Az én pedagógiai hitvallásom, akkor és most is, „igényesen követelni!" volt. Aki hozzánk jelentkezett, azt elsősorban a szakmára kellett megtanítani. — Szakma. Álljunk meg egy pillanatra. Azt hiszem, azok közé a kevesek közé tartozol, akiknek a diákjai hosszú évek során sikeresen szerepeltek mind az országos tanulmányi versenyeken, mind az egyetemi-főiskolai felvételiken. A szakma bűvöletében a tankönyvírás is foglalkoztatott. — Igen, már a hatvanas évek közepén voltak első, második és harmadik helyezést elért diákjaim, s az országos döntőbe sokan bekerültek. Mióta választható felvételi tantárgy a könyvvitel, sok-sok tanítványom vette sikeresen ezt az akadályt. Húsz év óta vagyok szakfelügyelő, illetve szaktanácsadó, készülő tankönyveket, lektoráltam, sőt 1980- ban összeállítottam egy feladatgyűjteményt is. — A tizenéves gyerekek az én tapasztalatom szerint általában a humán tantárgyakat kedvelik. Van-e valami titka annak, hogy a te tanítványaid a számomra száraznak tűnő szaktárgyakat is megkedvelték. — Az egyetemen igen jó könyvviteltanárom volt, Horváth Jenő, tőle sokat tanultam. Az az érzésem, ha maga kezdi az ember egy tantárgy alapozását, akkor sok mindent el tud érni. Azt hiszem, a mindennapok során sikerült elhitetnem a gyerekekkel, hogy aki hozzánk jár, annak elsősorban szakmát kell tanulni, vagyis a könyvvitelből kell perfektnek lennie. De kapnak a továbbtanuláshoz is hasznosítható alapismereteket. — Nem túlzok, ha azt mondom, hogy itt élted le az életed a Bethlenben, az iskolában. Hosszú évek óta tanítasz a felnőtteknél is. — Diákkorom óta erre a pályára készültem, és voltak illúzióim. A 30 év gyorsan elrepült, meditációra nem sok időm volt, hiszen mozgalmas esztendőket tudhatunk magunk mögött. Szeretem az iskolát és azt hiszem, mindig közel voltak hozzám tanítványaim. Sok-sok volt diákom keres meg, állít meg az utcán, s amint beszélgetünk, az az érzésem, közünk van egymáshoz. Még azok is szívesen emlékeznek vissza az eltöltött órákra, akiknek rosszabb osztályzatot adtam. Annak idején édesapám azzal bocsátott útra, amikor középiskolába mentem: Nehéz igazán élni, de jó. Kétszer is hívtak más munkakörbe, magasabb fizetéssel, de végül maradtam. S most már biztos, hogy nem is fogok elmenni sehová. Egy harmincéves tanári pálya jelentős állomása Kozma Gábor számára ez a kitüntetés. Szerény megjelenés, halk hang talán a legjellemzőbb rá. De mindez nincs ellentétben az igényességgel, a magas szintű szakmai tudással, a pedagógiai biztonsággal. Tudom, hogy rendkívül sikeres volt a pályakezdése, és gyorsan vált olyan tanárrá, aki számára az iskolai munka nem csak az órák megtartását jelenti, hanem a közösségi, ifjúsági és testületi életben való aktív részvételt, az iskola gondjainak vállalását. Sokkal több mint jó mesterember , pedig a tanárnak elsősorban annak kell lennie. Az országot járva sok-sok tapasztalatot szerzett, s azokat igyekezett iskolájában is hasznosítani. Egy szakközépiskolában meghatározó a szaktanárok szerepe, így van ez aző esetében is, mégis azt hiszem, az ő tanári habitusát nemcsak a szakmai biztonság, hanem a humánum és a munka becsülete határozza meg. Úgy gondolom, tanítványai is ezt az kettősséget szerették és szeretik benne. (Fotó: Nagy Gábor) KOMMENTÁRUNK *........................................ Arany Lajos Pátosz nélkül Nehéz a szó a pedagógusnapra, a pátosznak aligha van helye. A munkanélküliség réme fenyegeti az óvodákat, az iskolákat. Nincs elég pénz az oktatási intézmények fenntartására. A szokványos vállveregető, „csak fel a fejjel”-féle szöveg kong az ürességtől. Az élet leparancsolta már az emelvényéről az olyan szónokot, aki alig győzi egyik nagyotmondását a másikkal túlszárnyalni. Annak sincs értelme, hogy keseregjünk a világ romlásán, az értékvesztésen meg egyebeken. A sírás-rívás könnyít ugyan a lelken, de a szekeret nem gurítja előre. Tény, hogy az új világ is cipeli azokat, akik ráütnek a segítő kézre, mert érdeket szimatolnak a legtisztább szándék mögött is, s nem hajlandók tudomásul venni: igenis, dolgoznak még a pedagóguspályán, akik nem puszta érdekből tanítanak-nevelnek. Mert van mit. Nem sorjáztathatom itt a példákat, de említek egyet, egészen friss. A redakció bejárata előtt váltottam éppen pár szót egy pedagógus ismerősömmel, amikor közvetlen a közelünkben fülsiketítő ordítás riasztott meg mindkettőnket s néhány járókelőt. A rémes hangot a szerkesztőség előtt éppen elhaladt, tizenkét év körüli iskolás fiúcsoport egyik tagja adta ki magából. — Mért ordítasz, fiam? — küldtem felé önkéntelenül a kérdést, de mire meghallotta, már mögé került a hangom. Vissza sem fordulva, foghegyről eresztette meg a feleletet: — Mert ne? — S minek tagadni: vannak a pedagógusok között is, akiknek hasonló a mentalitásuk, akik nem keresik a bizonyosságot, sőt bizonytalanságban tartják növendékeiket. Nem teljesült a pedagógusi esküt. Azokért szóljon a harang, akik kiteszik a lelküket. Mert ha tényekkel igazolhatóak az anyagi nehézségeink, az ízlés attól még fejleszthető. Persze, a jó pedagógus tudja: nem megy ez direkt módon. Ha gond van az iskolai tárgyi feltételek körül, az ítéletalkotásra, a választásra, az érték és értéktelen közötti különbségtételre való érzékenységre, a döntésképességre, a cselekvésre attól még lehet nevelni. A nagy tudású, derék, emberséges, következetes tanítómestereknek, akikért rajonganak diákjaik, akad bizony még bőven munkájuk, nagyon nagy szükségünk van rájuk. „Amikor mindenek vesznek, tűnnek”, valami biztos kapaszkodót, fix pontot, értékrendet plántáljanak továbbra is a növendékeikbe. NAPRÓL NAPRA Filep Tibor Könyves háború Néhány napra újra könyvutcává vált a Gambrinus köz. A könyvhét megnyitóján sokan állták körül a gyékénnyel borított kis könyvasztalokat, keresve a várt újdonságokat. De az egynhangú elrendezés nem segítette a tájékozódást. És bizony hiányoltuk az egykori hangulatos sátrakat. Pedig mennyi könyvkiadó van ma Magyarországon! Ha máskor nem, legalább a könyvhéten találkozhattunk volna Debrecenben is az általuk kiadott könyvekkel. Az a vita pedig, amiről a Napló tegnapi számában olvastam, érthetelen számomra. Nem tudom, miért nem kaphatott egy standot az a debreceni kiadó, a Piremon, amelyik debreceni vonatkozású művek sorát adta ki a közelmúltban. Hiányoltam a Csokonai Könyvkiadó sátrát is. A Századvéd Kiadó, amely az elmúlt évtizedek értékes politikai irodalmát hozta Debrecenbe, szintén nem bocsáttatott be a könyvutcába. Két-három kis asztal, vagy sátor megjelenése ugyan milyen anyagi vagy erkölcsi kárt okozhatott volna bárkinek? A könyvhét a könyv ünnepe, azt reméltem, hogy ezekben a napokban az értékes művek kerülnek az érdeklődés középpontjába az utcáinkat elárasztó szennyáradat helyett. S lám, azok között vannak viták, akik az értékes, igazi irodalom kiadására, terjesztésére vállalkoztak. Pedig a vita vesztesei mi vagyunk, a könyvásárlók, az olvasók.