Hajdú-Bihari Napló, 1991. június (48. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-01 / 127. szám

1991. JÚNIUS 1., SZOMBAT HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Fantomvállalkozások a céglajstromban Címük ugyan van, csak éppen senki sem tudja, hogy kié Horváth Árpád Debrecen (HBN) — Mit tenne ön, ha egy szép napon kide­rülne, hogy saját lakáscímére — tudta és beleegyezése nélkül — cégek, társaságok, kft.-k egész sora jelentkezett be? E kérdés, sajnos, korántsem költői. A jelek szerint ugyanis hazánk­ban élelmes üzletemberek százai (ezrei?), ügyesen ki­használva a joghézagot, „fan­­tomcímekre" jelentik be újon­nan megalakított társaságukat. — Néhány héttel ezelőtt kap­tunk két levelet egy banktól. Pontosabban nem is mi kaptuk, csak éppen a mi címünkre jött, de egy számunkra teljesen is­meretlen kft. volt a címzett — meséli Márku János, debreceni vállalkozó. Ahogy felháborodott szavaiból kiderül, kezdetben azt hitték, elírás, adminisztratív hi­ba következtében irányították hozzájuk a nyilvánvalóan más­nak szóló leveleket, de később kénytelenek voltak belátni, hogy az ügy hátterében nem a véletlen szeszélye áll. Címzett ismeretlen... — Kíváncsian lapozgattam a májusi Cégközlönyt, amikor megakadt a szemem egy bejegy­zésen — mondja a vállalkozó, és felcsapja a vaskos brosúrát a megjelölt oldalnál. — Egy Auszt­rál-Izraeli Kft. székhelyeként a saját lakáscímem szerepel. Aztán néhány oldallal odébb egy másik kft. címe helyén ugyancsak az enyém ékeskedik. Mint kiderül, az inkriminált ve­gyes vállalattal Márku János ko­rábban üzleti kapcsolatban állt, s a cég izraeli ügyvezetője meg is kereste őt azzal, hogy járuljon hozzá a címe használatához — de a válasz határozott „nem" volt —, a másik cég viszont tel­jesen ismeretlen számára. Márkó János ezek után joggal tart attól, hogy a júniusi Cégközlöny újabb meglepetésekkel szolgál majd. — Hogyan üljek le tárgyalni egy külföldi üzletemberrel, ha nem tudhatom, hányan jelentkeztek még be a saját házamba? Ebben az országban mindent meg lehet csinálni...?! — csattan fel, nem éppen higgadt hangon. Márku János ügyében azóta — több fórumon is — hivatalos vizsgálat indult. Ám nagy kér­dés, hogy vajon elszigetelt eset­tel állunk-e szemben, vagy jól tesszük, ha ezentúl bizalmat­lanul méregetjük a cégbíróság ál­tal hitelesített, úgyszólván tör­vényerőre emelt bejegyzéseket. A Köztemető sem szent — Igen, sajnos magunk is, jósze­­rint naponta találkozunk ezzel a problémával — jelenti ki Kö­­vesházy Tibor, a Hajdú-Bihar Megyei Adó- és Pénzügyi El­lenőrzési Hivatal osztályvezető­je. Főleg az adóelőleg-fizetési nyomtatványok kiküldésének időszakában fordult elő, hogy „címzett ismeretlen" jelzéssel érkeztek vissza a leveleink. De az sem ritka, hogy a cím létezik, csak éppen semmi köze az illető céghez. Ibusz-lakás, üres telek, nem lé­tező házszám — ezek a leg­gyakoribb fantomcímek, de Kö­­vesházy Tibor megerősíti: nem­régiben kiderült, hogy van olyan társaság amelyik a debreceni Köztemető címén jegyezte be magát a céglajstromba. S hogy miért? Egyesek talán azért, hogy ne az agyonzsúfolt fővárosi hi­vatalokban kelljen sorban áll­niuk, mások, meglehet, az adóhi­vatalt igyekeznek elkerülni. De az sem lehetetlen, hogy néme­lyik fantomcég nem más, mint egyfajta fedőszerv a sötét üzelmek felett. — Számunkra is új jelenség, hogy egy kft. valamelyik vál­lalkozó címére jelentkezik be, de ami azt illeti, igazán nem lep meg — vélekedik az APEH-osz­­tályvezető. Mit tehet ilyen esetekben az adóhatóság? Nem sokat. Össze­gyűjtik a hamisnak bizonyult cégbejegyzéseket, aztán átiratban köztik az észlelt szabálytalansá­got a cégbírósággal. És a cég­bíróság? — A jogszabályok a cégbejegy­zési kérelemhez csatolandó ira­tok között nem sorolják fel a székhellyel kapcsolatos ok­mányokat — magyarázza Szűcs Gyula, a Hajdú-Bihar Megyei Cégbíróság vezetője. — Mivel tehát sem jogunk, sem lehe­tőségünk nincs arra, hogy vizs­gáljuk a cím valódiságát, előfor­dulhat, hogy egyesek fiktív szék­hellyel jelentik be a vállalkozá­sukat. Szűcs Gyula szerint mindez együtt jár a formálódó piacgaz­dasággal, amolyan gyerek­­betegség. Ám, addig is, amíg kialakul a piac egészséges ön­­tisztulási mechanizmusa, legfel­jebb csak a a törvény szigorában bízhatunk, hisz' az ilyesfajta ügyeskedés bőségesen kimeríti a közokirat-hamisítás „tényállá­sát". És persze reménykedhe­tünk abban, hogy sikerül bebi­zonyítanunk ártatlanságunkat, amikor a címünk bitorlója által becsapott fél képviselője éppen el akarja hordani fejünk fölül a házat. Fotó: F.Szilágyi Imre Hitvallása: igényesen követelni mindennél fontosabb Pedagógusnapi beszélgetés egy kitüntetett debreceni nevelővel Filep Tibor Szerdán a parlamentben ren­dezett ünnepségen Kiváló Pe­dagógus kitüntetést adott át Andrásfalvy Bertalan Kozma Gábornak, a Bethlen-szakkö­­zépiskola tanárának. Három év­tized a pedagóguspályán. Ki tudná megmondani, hány könyvvitel-, statisztika- vagy osztályfőnöki órát tartott, hány dolgozatot javított, hány gyerek pályakezdését segítette. Mennyi öröm és bánat, siker és kudarc fűződhet egy tanár 30 éves munkájához. — Mindig pedagógus akartam lenni. 1955-ben felvettek a Kos­­suth-egyetemre magyar—orosz szakra, noha én magyar—tör­ténelem szakos tanár akartam lenni, így inkább a közgázt vá­lasztottam és 1961-ben friss diplomával érkeztem a Bethlen­be. Tanári pályám egyik fontos meghatározó tényezője volt az, hogy rendkívül jó szellemű tan­testületbe, nagy tudású kollegák közé kerültem. Az akkori igaz­gatóm, Újhelyi Istvánné emberi­leg és szakmailag is nagyon sokat segített. Rangja és meg­becsülése volt itt a munkának. Fiatal tanárként kaptam komoly feladatokat. Nagyon lényeges­nek tartom, hogy hitem szerint jó kontaktust tudtam teremteni a gyerekekkel. Azt is mondhat­nám, partnerekre találtam ben­nük. Az én pedagógiai hitvallá­­so­m, akkor és most is, „igénye­sen követelni!" volt. Aki hoz­zánk jelentkezett, azt elsősorban a szakmára kellett megtanítani. — Szakma. Álljunk meg egy pil­lanatra. Azt hiszem, azok közé a kevesek közé tartozol, akiknek a diákjai hosszú évek során si­­keresen szerepeltek mind az or­szágos tanulmányi versenyeken, mind az egyetemi-főiskolai felvételiken. A szakma bűvöle­tében a tankönyvírás is foglal­koztatott. — Igen, már a hatvanas évek közepén voltak első, második és harmadik helyezést elért diák­jaim, s az országos döntőbe sokan bekerültek. Mióta választ­ható felvételi tantárgy a könyv­vitel, sok-sok tanítványom vette sikeresen ezt az akadályt. Húsz év óta vagyok szakfelügyelő, il­letve szaktanácsadó, készülő tan­könyveket, lektoráltam, sőt 1980- ban összeállítottam egy feladat­­gyűjteményt is. — A tizenéves gyerekek az én tapasztalatom szerint általában a humán tantárgyakat kedvelik. Van-e valami titka annak, hogy a te tanítványaid a számomra száraznak tűnő szaktárgyakat is megkedvelték. — Az egyetemen igen jó könyvviteltanárom volt, Hor­váth Jenő, tőle sokat tanultam. Az az érzésem, ha maga kezdi az ember egy tantárgy alapozá­sát, akkor sok mindent el tud érni. Azt hiszem, a mindenna­pok során sikerült elhitetnem a gyerekekkel, hogy aki hozzánk jár, annak elsősorban szakmát kell tanulni, vagyis a könyvvitel­ből kell perfektnek lennie. De kapnak a továbbtanuláshoz is hasznosítható alapismereteket. — Nem túlzok, ha azt mondom, hogy itt élted le az életed a Beth­lenben, az iskolában. Hosszú évek óta tanítasz a felnőtteknél is. — Diákkorom óta erre a pályára készültem, és voltak illúzióim. A 30 év gyorsan elrepült, meditá­cióra nem sok időm volt, hiszen mozgalmas esztendőket tudha­tunk magunk mögött. Szeretem az iskolát és azt hiszem, mindig közel voltak hozzám tanítvá­nyaim. Sok-sok volt diákom keres meg, állít meg az utcán, s amint beszélgetünk, az az érzé­sem, közünk van egymáshoz. Még azok is szívesen emlékez­nek vissza az eltöltött órákra, akiknek rosszabb osztályzatot adtam. Annak idején édesapám azzal bocsátott útra, amikor középiskolába mentem: Nehéz igazán élni, de jó. Kétszer is hív­tak más munkakörbe, magasabb fizetéssel, de végül maradtam. S most már biztos, hogy nem is fogok elmenni sehová. Egy harmincéves tanári pálya je­lentős állomása Kozma Gábor számára ez a kitüntetés. Szerény megjelenés, halk hang talán a legjellemzőbb rá. De mindez nincs ellentétben az igényes­séggel, a magas szintű szakmai tudással, a pedagógiai bizton­sággal. Tudom, hogy rendkívül sikeres volt a pályakezdése, és gyorsan vált olyan tanárrá, aki számára az iskolai munka nem csak az órák megtartását jelenti, hanem a közösségi, ifjúsági és testületi életben való aktív rész­vételt, az iskola gondjainak vál­lalását. Sokkal több mint jó mes­terember , pedig a tanárnak el­sősorban annak kell lennie. Az országot járva sok-sok tapaszta­latot szerzett, s azokat igyekezett iskolájában is hasznosítani. Egy szakközépiskolában meghatáro­zó a szaktanárok szerepe, így van ez az­­ő esetében is, mégis azt hiszem, az ő tanári habitusát nemcsak a szakmai biztonság, hanem a humánum és a munka becsülete határozza meg. Úgy gondolom, tanítványai is ezt az kettősséget szerették és szeretik benne. (Fotó: Nagy Gábor) KOMMENTÁRUNK *........................................ Arany Lajos Pátosz nélkül Nehéz a szó a pedagógusnapra, a pá­­tosznak aligha van helye. A munkanélküli­ség réme fenyegeti az óvodákat, az iskolákat. Nincs elég pénz az oktatási in­tézmények fenntartására. A szokványos vállveregető, „csak fel a fejjel”-féle szöveg kong az ürességtől. Az élet leparancsolta már az emelvényéről az olyan szónokot, aki alig győzi egyik nagyotmondását a másikkal túlszárnyalni. Annak sincs értelme, hogy keseregjünk a világ romlá­sán, az értékvesztésen meg egyebeken. A sírás-rívás könnyít ugyan a lelken, de a szekeret nem gurítja előre. Tény, hogy az új világ is cipeli azokat, akik ráütnek a segítő kézre, mert érdeket szimatolnak a legtisztább szándék mögött is, s nem hajlandók tudomásul venni: igen­is, dolgoznak még a pedagóguspályán, akik nem puszta érdekből tanítanak-nevel­­nek. Mert van mit. Nem sorjáztathatom itt a példákat, de említek egyet, egészen friss. A redakció bejárata előtt váltottam éppen pár szót egy pedagógus ismerő­sömmel, amikor közvetlen a közelünkben fülsiketítő ordítás riasztott meg mindket­tőnket s néhány járókelőt. A rémes han­got a szerkesztőség előtt éppen elhaladt, tizenkét év körüli iskolás fiúcsoport egyik tagja adta ki magából. — Mért ordítasz, fi­am? — küldtem felé önkéntelenül a kér­dést, de mire meghallotta, már mögé ke­rült a hangom. Vissza sem fordulva, fog­hegyről eresztette meg a feleletet: — Mert ne? — S minek tagadni: vannak a pedagó­gusok között is, akiknek hasonló a menta­litásuk, akik nem keresik a bizonyosságot, sőt bizonytalanságban tartják növendé­keiket. Nem teljesült a pedagógusi esküt. Azokért szóljon a harang, akik kiteszik a lelküket. Mert ha tényekkel igazolhatóak az anyagi nehézségeink, az ízlés attól még fejleszthető. Persze, a jó pedagó­gus tudja: nem megy ez direkt módon. Ha gond van az iskolai tárgyi feltételek körül, az ítéletalkotásra, a választásra, az érték és értéktelen közötti különb­ségtételre való érzékenységre, a döntés­­képességre, a cselekvésre attól még lehet nevelni. A nagy tudású, derék, ember­séges, következetes tanítómestereknek, akikért rajonganak diákjaik, akad bizony még bőven munkájuk, nagyon nagy szük­ségünk van rájuk. „Amikor mindenek vesz­nek, tűnnek”, valami biztos kapaszkodót, fix pontot, értékrendet plántáljanak tovább­ra is a növendékeikbe. NAPRÓL NAPRA Filep Tibor Könyves háború Néhány napra újra könyvutcává vált a Gambrinus köz. A könyvhét megnyitóján sokan állták körül a gyékénnyel borított kis könyvasztalokat, keresve a várt újdonsá­gokat. De az egynhangú elrendezés nem segítette a tájékozódást. És bizony hiá­nyoltuk az egykori hangulatos sátrakat. Pedig mennyi könyvkiadó van ma Magyar­­országon! Ha máskor nem, legalább a könyvhéten találkozhattunk volna Debre­cenben is az általuk kiadott könyvekkel. Az a vita pedig, amiről a Napló tegnapi számában olvastam, érthetelen számom­ra. Nem tudom, miért nem kaphatott egy standot az a debreceni kiadó, a Piremon, amelyik debreceni vonatkozású művek sorát adta ki a közelmúltban. Hiányoltam a Csokonai Könyvkiadó sátrát is. A Századvéd Kiadó, amely az elmúlt év­tizedek értékes politikai irodalmát hozta Debrecenbe, szintén nem bocsáttatott be a könyvutcába. Két-három kis asztal, vagy sátor megjelenése ugyan milyen anyagi vagy erkölcsi kárt okozhatott volna bárkinek? A könyvhét a könyv ünnepe, azt reméltem, hogy ezekben a napokban az értékes művek kerülnek az érdeklődés középpontjába az utcáinkat elárasztó szennyáradat helyett. S lám, azok között vannak viták, akik az értékes, igazi iro­dalom kiadására, terjesztésére vállalkoz­tak. Pedig a vita vesztesei mi vagyunk, a könyvásárlók, az olvasók.

Next