Hajdú-Bihari Napló, 1991. július (48. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-01 / 152. szám

1991. JÚLIUS 1., HÉTFŐ HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Vendégváró ország — vendégek nélkül A jugoszláv tengerpartra csöndet borított a politika Horváth Árpád A tengeri uborka roppant csúnya állat. Másfél arasznyi, kolbászforma testét nyálkás bőr borítja, melynek sikamlós egyhangúságát csak imitt-amott töri meg néhány undorító bibircsók. A kizárólag rendszertanilag tüskés bőrűnek minősülő rút lények, mint valószínűtlenül kövér giliszták, feketéllenek a tenerpart sekély vizében. Naposszat heverésznek mozdulatlanul, lustán, mint a hajnalhasadtával átmenetileg munkapékül maradt falusi házőrzők. Ám a derék ebekkel ellentétben még a fejüket sem emelik fel, ha közeleg egy óvatlan fürdőző, s ennek csak egyik oka, hogy az evolúció tréfája okán fej nélkül kénytelenek végigtunyulni rövid életüket. Minden bizonnyal e hiányosságnak tudható be, hogy a féregszerű állatokra a legnagyobb veszélyt a vízben gázok), a kövek között botladozó lábak jelentik; a találkozás általában végzetes, nem kétséges, melyik fél számára. A jugoszláv Riviéra tengeri uborkáira manapság nagy idők járnak. Bízvást tétlenkedhetnek a langy parti vízben, a bátrabbja akár még a strandok fövenyét is kipróbálhatja. Nem kell félniük a napégette, figyelmetlen lábak kusza erdejétől, sem a kíváncsi gyerekek gyilkos tréfáitól, a máskor ezernyelvű ricsajtól hangos, sószagú tengerpartra süket csöndet borított a politika. A horvát partvidék fürdőhelyein üresen ásítanak a hatalmas parkolók, a városnyi kempingekben csak mutatóba akad egykét autó, a szállodák személyzetének pedig legfőbb gondja, hogy néhány naponként kiszellőztessék a napszítta spaletták mögé rejtett szobákat, nehogy dohszag lepje meg a távoli emlékekben még éles de egyre inkább csak reménybéli vendégeket. Az Adria-parti Selce alig ezerötszáz lakosú álmos fürdőváros. A máskor vendégek tízezreit fogadó hangulatos üdülőhely négy szállodájából csak kettő üzemel, de jobbára azok is üresek. Néhány osztrák, két holland és egy német család mellett egy magyarországi horvát nyelvtanárokból álló csoport, három tucat osztrák nyugdíjas és egy buszra való magyar újságíró élvezi a szó szerint megkülönböztetett figyelmet. Nem kell tülekedni, sorban állni, a tengerparti vendéglők teraszán még az esti csúcsforgalom idején is bőven akad hely, a strandon oda teríti a törölközőjét az ember, ahová éppen akarja és még össze se tapossák: nincs, aki összetapossa. A sör friss és hideg, a fagylaltkehely mézédes, gyöngyöző, a nap pedig perzselőn ontja barnító sugarait. Csak nagy néha húz el a szárazföld belseje irányába egy-két repülőkötelék, s ha a fentebb jelzett hírlapírók között nem lennének horvátul beszélők, meglehet, nem is sejtenék, hogy húsz kilométerrel odébb egy éjjel a gerillák fölrobbantották a síneket, s tán még azt se, hogy az amott sötétlő hegyek túloldalán tegnap hatan meghaltak és negyvenen megsebesültek a csetnikek és a függetlenségüket védő horvát belügyérek között kirobbant tűzpárbajban. Selce másfélezer lakosa közé mindeközben négyszázhetven munkanélküli vegyül, jó részük hosszú évek óta a nyári idegenforgalmi szezon alatt keresi meg a télirevalót. A horvát tengerpart tavaly jóval több mint hárommilliárd dollárt hozott a jugoszlávok konyhájára. Erre az esztendőre négymilliárdot terveztek, de most már világos, a szép terveknek legfeljebb csak a töredéke fog teljesülni. A sós víztől csatakos hajú magyar újságírók békésen terpeszkednek a kihalt tengerparton, amikor pedig enyhül a hőség, vendéglátóik kíséretében meggyőződnek arról, hogy fölösleges az aggodalom, a tengerparton béke van. A kényelmes szállodák, otthonos panziók, leanderillatú vendéglők vezetői egyre kevésbé bizakodón várják a mindegyre csak késlekedő nyaralókat, s közben homlokukat ráncolva számolgatják, hogy bevétel híján vajon mi a csudából készítik föl vállalkozásukat a következő szezonra. Itt nincsenek katonák, csak a közeli honvédségi üdülőben akad mutatóba néhány, még rendőrt se látni, mennyei békesség, csend és nyugalom árad szét a halkan csobogó tengerpart mentén. A helyi politikai élet vezető személyiségének tekinthető parlamenti képviselő a függetlenség kikiáltásának másnapján, a baljós jelek ellenére oly bizakodó, hogy jobban már nem is lehet. Új országról, új szövetségről, demokráciáról, európaiságról beszél, s szerinte Horvátország első és legfontosabb feladata megépíteni azt az autópályát, amely ezerkétszáz kilométeres betonszalagjával a magyar határt Rijekával köti össze. Nem hiszi, hogy a szövetségi hadsereg közbelépne, hisz' az polgárháborút robbantana ki, épp ellenkezőleg: bízik a józan gondolkodású emberekben. Nem akar mást, mint kölcsönös bizalmon és egyenlőségen, függetlenségen, önállóságon alapuló új államszövetséget, s tiszta elszámolást, hogy végre vége szakadjon a fejlett horvát és szlovén gazdaság kiszipolyozásának. A rögtönzött politikai szeminárium véget ér, s nemsokára véget ér a négynapos tengerparti utazás is. A bronzzá bámult magyar tollnokok buszra szállnak, s az ülések között rekedt nyomasztó hőséggel együtt megindulnak hazafelé. Ha nem aludnék végig az égbe szökő hegyek oldalán kanyargó, gyomorrázó utat, biztosan föltűnnének nekik a szerpentin mentén látszólag unottan álldogáló katonák, a fák közé rejtett terepszínű járművek, a városokban csapatostul járőröző géppisztolyos rendőrök, a harci díszt öltött sisakos honvédek. A határon viszont már ébren vannak, így hát, ha akarnának se mehetnének el szó nélkül a juoszláv határőrök furcsa viselődése mellett. Először megállítják őket, aztán hirtelen, se szó, se beszéd, átintegetik a buszt a magyar oldalra. Amott aztán kiderül: a mezsgye immár zárva, jönnek a szerbek tankokkal, helikopterekkel, az utolsó utáni pillanatban sikerült hazacsuszszanni a polgárháború tépte országból. Egy pillanatra mindegyikük hőssé válik kicsit, ijedt arcuk kisimul, büszke tekintetüket a messzi távolba szegezik, keresik a szavakat, melyekkel háborús élményeiket ecsetelik majd a hírek hallatán azóta biztosan halálra rémült otthoniaknak. Az Adria napfényes partján eközben tunyán hűsölnek a sekélyben heverő tengeri uborkák. Nyugodtan, érdektelenül nyáladznak tovább, a strand kövecses fenekén egyre több és több kolbász feketévik. A hűs part aljzatán most béka van. A turistainvázió helyett ezen a nyáron másfajta invázió fenyeget Fotó: MTI A hangosabb oldal elsöprő diadala Torgyán József lett a kisgazdapárt elnöke Krecz Tibor Budapest (ISB/MTI) . A béke és nyugalom mindössze kilencven másodpercig uralta a Független Kisgazdapárt szombaton, a Testnevelési Egyetem aulájában rendezett nagyválasztmányi ülését. Nagy Ferenc József szólásra emelkedésekor már felmorajlott a küldöttsereg. A szónok kijelentette, hogy a vetélytársaként fellépő Torgyán Józsefről a miniszterelnök ama nevezetes borítékátadási ceremónián tíz másik kisgazda-politikus jelenlétében azt állította, hogy a dokumentumok szerint Szatmári Lajos fedőnéven a belső elhárítás besúgója volt. Ügyiratszám idézésével hangzott a következő vád: Torgyán József igenis szerepet játszott az '56-os forradalmat követő megtorlás egyik vérbírói tanácsában. Vörös Vince elfúló hangon próbálta csendre inteni a Nagy Ferenc Józsefet káromló több száz fős kórust, közben maga Nagy Ferenc József a mikrofonba ordította: ilyen körülmények között nem mond le elnöki posztjáról. Dübörgő tapsvihar fogadta a válaszadás végett a pódiumra lépő Torgyán Józsefet. Beszédének hangerejét aligha fokozhatta volna. így fejtette ki, hogy Nagy Ferenc Józsefet a miniszteri bársonyszék utáni remegés motiválta, amikor felrúgott minden megállapodást, s visszavonta lemondását. Amit Nagy Ferenc József állít, az nem hangzott el. A lelkesen és folyamatosan tapsoló küldöttek megtudhatták, hogy a besúgóügy lényege a következő: a kisgazdapárt „egyes vezetői, akik titkosügynökök voltak, tiszta igazolást kaptak", így a miniszterelnök a markában tarthatja őket. A cél az egyetlen ártatlan, Torgyán József meghurcolása, rágalmazása. E párbeszéd után került sor a jelöltlista elkészítésére, melynek során Nagy Ferenc József mégis visszalépett, mondván, nem óhajt egy listán szerepelni egy besúgóval. Az így lemondott pártelnök, Kiss Gyula munkaügyi miniszter és több országgyűlési képviselő elhagyta a termet. Távozásukat „árulók, árulók" kórus kísérte. A nap záró szakaszában politikai vitára került sor. Szinte minden hozzászólást lelkes taps fogadott, kivált azokat, amelyekben a koalíció felrúgását és Torgyán József ellenfeleinek pártból való kizárását követelték. Este nyolc órakor — 518 szavazat négy óráig tartó számítógépes összesítésének részeredményeként! — érkezett a hír: a Független Kisgazdapárt elnöke 354 szavazattal Torgyán József. Az új pártvezér a pártalkotmány módosítása után programbeszédet rögtönzött. Az FKgP a kormány asztalára csap, erős jobboldali pártként akkora szeletet követel a végrehajtó hatalomból, amennyi a magyar nép egészének mentsváraként megilleti. Torgyán József szabályos árnyékkormány felállítását helyezte kilátásba, olyan szakértői közreműködéssel, amely szükség esetén akár kormánytényezővé is teheti a pártot. Annak a meggyőződésének is hangot adott, hogy végre biztosítani kell a kisgazdapárt függetlenségét, enélkül ugyanis nem létezhet többpárti demokrácia Magyarországon. A jelenlévők előtt ígéretet tett arra, hogy semmilyen körülmények között nem vállal tisztséget a kormányban, hogy ily módon is megőrizze a párt befolyásolhatatlanságát. A párt által követett irányzatot a konzervatív radikalizmussal átitatott jobboldaliságban jelölte meg, s ezt az FKgP büszkén vállalja, mert ezt a szellemet azok a tömegek képviselik, akiket évtizedek alatt kiszorítottak a politikai életből. Hangsúlyozta, hogy ez nem szélsőjobboldali irányzat, hanem az egészséges jobboldalé. A főtitkár Németh Béla, helyettese ifj. Bélafi Antal és Gyimóthy Géza lett. Az öt alelnök: Simon Tamásné, Cseh Sándor, Kávássy Sándor, Dragon Pál és Gerbovits Jenő. A kisgazdapárt nagyválasztmányán megjelent országgyűlési képviselők többsége megrökönyödve figyelte a hol dühében, hol örömben, de folyamatosan zsivajgó küldöttsereget. Hajdú- Bihar megye egyetlen kisgazdaképviselője, Kovács Béla elkeseredetten nyilatkozott munkatársunknak: — Az utóbbi egy évben bebizonyosodott, hogy a régi kisgazdapártnak mára csak a körbélyegzője maradt kisgazda. Ez nagyon keserves érzés. Ha előre láthattam volna ezeket az eseményeket, akkor 1988-ban biztosan nem vállaltam volna szerepet az újjászervezésben. Most olyan friss a megrázkódtatás, hogy nem tudok higgadtan nyilatkozni a jövőről." KOMMENTÁRUNK Nagy Zsuzsa Betegek azért még lehetünk Kezdenek kimenni a divatból az ilyenolyan napok. A közelmúltban valamelyik újságban egy tanárnő levelét olvastam, írója amiatt háborgott, hogy egyes iskolákban még az idén június elején is köszöntötték a pedagógusokat, holott ez az ünnep sztálinista hagyomány. Az orvosoknak, egészségügyi dolgozóknak nem kell azzal foglalkozniuk, mi lesz a napjukkal, hiszen hivatalosan soha sem volt. Semmelweis Ignác doktor azonban akkor is július elsején született, ha a nevezetes nap óta többször változott már a rendszer. Az anyák megmentőjének születésnapja jeles dátuma a magyar orvostudománynak, amelyről érdemes megemlékezni mind a hivatás gyakorlóinak, mind nekünk, akik szenvedő alanyaiként kerülünk kapcsolatba a gyógyítás művelőivel és műhelyeivel. A változások nem hagyják érintetlenül ezt a területet sem. Már megtörtént a korábbiak helyébe lépő tisztiorvosi, tisztifőorvosi intézmény kialakítása, s szinte nincs olyan nap, hogy ne hallanánk az egészségügy privatizációjáról, a társadalombiztosítás rendszerének gyökeres átalakításáról, az állampolgári jogon járó teljes ingyenes ellátás lehetetlenné válásáról. Aligha mondhatjuk, hogy ezek a ma még legtöbbnyire csak tisztázatlan elképzelések túlságosan megnyugtatnának bennünket. Szeretnénk mielőbb tudni, mit várhatunk, mire számíthatunk, hiszen azért, mert az egészségügyi ellátás átszervezés alatt áll, betegek még lehetünk. Biztosak akarunk lenni abban, hogy nyavalyáinkból a jövőben is kigyógyítanak anélkül, hogy ezért erőnket meghaladó anyagi áldozatokat kellene vállalni. Viszont az sem lenne rossz, ha magunk választhatnánk meg, melyik orvos iránt táplálunk bizalmat. Az átmenetiség gondjai természetesen nem csak a jelenlegi vagy leendő betegeket nyomasztják, az orvosok is kénytelenek a diagnózisunkon túl számos kérdőjellel szembenézni. Hogy csak egyet említsek a kérdések közül: ki tudja, az új rendszerben kevésnek vagy vajon soknak bizonyul-e gyógyítóink száma? Bár tudjuk, nagyon sok a teendő most ebben az országban, jó lenne ezekben a kérdésekben mielőbb dönteni. Hogy gyógyulhasson mind a beteg, mind az egészségügy. JELENSÉGEINKRŐL Szalai Csaba Brezsnyev-puszi Egy plakát erejét, tömegekre gyakorolt hatását általában véve csak jóval a kiragasztása után mérhetjük le. Debrecenben, a Pálma eszpresszó mellett tapasztalhattam ezt a közkeletű igazságot. A sarkon létezik még egy kis villamos-váróterem, legutóbb nagy üvegfalán (amelyek inkább hatalmas ablakszemek) az elvált apák jogaira figyelmeztető országos fölhívás jelent meg, lebilincselve a villamosra várakozókat szellemes kitételeivel. Aztán ez a hirdetmény is áldozatul esett egy másik hirdetménynek, letapétázták. Ezért valaki megharagudott és bezúzta az ablakszemet. Megtörtént ez már máskor is a csattanós Brezsnyev-puszival. Itt annyira megharagudhattak rá, hogy előbb bajusszal, szakállal tarkították a világhírhedt fényképet. De mondom, többen mégis csömört kaphattak és egyre-másra zúzták be az üveget, így ment ez hónapokig. A mesebeli, útra tett nagy kő jutott eszembe, hogy ki lesz, aki megbotolva mégis visszalép hozzá és arrébb teszi. S íme a köztéri hatóság is (ha egyáltalán ő volt) rájött az egyszerű megoldásra. Kivetette az összes üveget a villamosváró falaiból, s azóta nincs se plakát, se hirdetmény. Hiszen ha minden nyűgös dologgal így lehetne elbánni! A villamosváró üvegfalával mindenesetre elbántak.