Hajdú-Bihari Napló, 1991. december (48. évfolyam, 283-306. szám)
1991-12-02 / 283. szám
1991. DECEMBER 2., HÉTFŐ HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Amikor egy boltosra csupa jót mondanak Kónyán a lakosság kérése parancs, csak a sár nehezíti a szállítást és a közlekedést Szalai Csaba Kónya (HBN) — Novembervég. Elsárosodott, isten háta mögötti település a Hortobágyon. Reggel, 9. A vegyesbolt pusztára eső oldalán téblábolok, abban a hiszemben, hogy örökre bezárt, de már sejtem, hogy hamis hírre ugrottam ki Debrecenből, mert rajta a felirat, hogy mindennap nyitva. Igen, de mikor? Oldalt, a sportpályáról kukoricamorzsoló hangját sodorja a könnyű szél. Egyszer csak mint garabonciás, előterem egy vékonydongájú férfi, csak éppen gumicsizmás, kalapos, lajbis, sziki magyar. Tempósan lépdel a postaládák felé. Engem ismer, s az arcvonásai nekem is ismerősek. Orosz Mihály. Ahogyan ő nevezi magát, az állami gazdaságban vegyes mezőgazdasági munkás. Rögtön eloszlatja tévhiedelmem. — Délután nyit ki a boltos, a mi kérésünkre. A dolgozók zöme délután jön meg. A nyugdíjasoknak meg édesmindegy a nyitás, hiszen azoknak se délelőtt, se délután nincs több pénzük. Hol volt, hol nem Orosz Mihály dicshimnuszokat zeng a pár hónapja új boltosukról, Szabó Istvánról (bizonyára joggal). — Minden áldott nap friss a kenyér. Sokkal ízletesebb, mint a hortobágyi vagy a balmazújvárosi. Én nem tudom, honnan hozza, de tudomásom szerint maszek péktől. Aztán minden héten kétszer friss hentesárut kapunk. És az ég adta világon, ami csak a háztartásban kell, mindent megvehetünk, nem kell innen elmenni senkinek sehová bevásárolni. Sőt, akár a gázpalackot is becseréli nekünk, de a tévékészüléket is megjavíttatja. Csupán a benzinköltséghez kér némi kis pénzt, hozzájárulást. Mindenről számlát kapunk, hogy mibe került. — Hát ez nem így volt valamikor — tamáskodom. Aztán közösen emlékezünk arra, hogy hányszor hagyta itt a boltos őket, kónyaiakat. Most? A boltos van értük. Vége van a hol volt, hol nem volt korszaknak. Váltunk egyet a beszélgetés kerekén. Az ár az, ami érdekes téma még. Itt ugyan nem látni a kiírást: diszkont, de Orosz Mihály állítja, hogy nem drágább a bolt itt a világvégi Kónyán, mint bent, Hortobágyon, az ABC-ben. Ám a buszjáratot mégis sűrítenék, ha lehetne. Erre már meg is van az ígéret a polgármestertől. „Minden héten, talán kétszer, az orvoshoz lesz különjárat." Orosz Mihály a postást lesi. Mindjárt jön. Újságolvasó ember, hát az újságot nagyon várja. No, nem azért, mert politizál, nem foglalkozik már a politikával, mert, jelenti ki keményen, ércesen: „Változás nincs, csupán a gyereknek adtak más nevet. A megélhetés meg egyre rosszabb." Életveszélyes kilépni Két asszony caplat ki a libalegelőről. Az egyiknek élénken rikító a kabátja, messziről észrevenni, hogy a köd ülte tájban valaki közeledik. Megállnak. Ők is dicsérik a boltost, mert mindent tart, az almától kezdve a leértékelt ruhafélékig, és ami számukra dicséretes, „több az ennivaló a boltban, mint az ital". Asszonyszemmel nézve bizony ez nem kicsiség. Már-már úgy tűnik, hogy minden a legjobb rendjén van, mikor egyiküknek eszébe jut a külvilágítás. Kónyát villanypóznák veszik körbe, de este életveszélyes kilépni e körből, főleg, ha koromsötét van. Márpedig két hete már az van. Itt akkora huppanok, kátyúk ásítanak, áldozatra várva, hogy nagy merészség alkonyat után útnak indulni. — Kinek a gondja a világítás? — A tanácsé — mondja némi anakronizmussal Seregély Péterné, aki több mint tíz éve él e kintiségben. Tóth Bálintné ugyanúgy. De ő időben még többet húzott tán le. A kívülről jött azt hinné, hogy teljesen el vannak vágva a külvilágtól. De telefonálhatnak az öreg Tóth Jóska bácsitól. — Megengedi? — Hogyne! S ekkor rádöbbenek, hogy még mindig az állami gazdaságtól várják a kéznyújtást, a segítő kezet ezek a régi, kint rekedt emberek. A paternalista gondoskodás, az, hogy minden terhet levenni az állampolgár válláról, mély nyomokat hagyott. Mondom is nekik, hogy én bizony nem tűrném el, hogy a boltba ilyen sártengeren át kelljen beevickélni egy-egy bolti rakománynak. Ez bizony a lakosoknak is eszébe juthatna, mert nem mindegy az, hogy be tud-e állni a boltos a kocsijával. Vagy ő hozza helyre az utat is? A jó állambácsi A postaládáknál idős, javakorabeli ember prédikál. Miért most jöttem ki, negyven év után? Miért nem jártattam a számat addig, míg be nem következett a váltás, a változás? Szóval, jól beolvas nekem, a csöndes többség leinti. Nem írom ki, hogyan. És dől a panasz. Friss tőkehús kellene, kijáró orvos. No, de hát istenem, itt mégiscsak vagy harminc család él, kellene egy bővebb vizű, nagyobb nyomású kút. Mert ha elöl négy csap meg van nyitva, hátul, a kiflisoron már nem folyik a víz. Különben is, télire szalmával, ezzel-azzal be kellene burkolni, így azt se tudják, hogyan lehet majd kiolvasztani a csapot, ha befagy. Furcsa ez a gyámoltalanság, de ez mind a múltból fakad. S nehéz az emberektől elvenni valamit, s úgy visszaadni, hogy a tiéd, de most már csakugyan az, és te gondoskodj róla. Ugyan nem menekülök el, de sietősen továbbállok. A telefonos Tóth Józsefék mély árkát kerülgetem, aztán egy vékony, szárazabb részen betopogok hozzájuk. A ház rendbe hozva, habár oldalt a betonvakolat kiszakadt a helyéből. Mégsem a gazdátlanság képe fogad. Benn, a konyhában meleg honol, a sparhelten krumpli fő a disznónak. Az apró gumók jó illata betölti a konyhát. Tóth Józsefné van szolgálatban a telefonnál. Épp a jövő heti disznóvágásra készülget. Egy buszsirámot ő is „előad", de reménykedik. Nagyon reménykedik, mert mióta megvan ez az önkormányzat, több a jó, mint a rossz. — A titászok — ő így mondja — mindig kijönnek, akár a trafó romlik el, akár valami más, de ez a közvilágítás megjavulhatna. A bolt? Abban van minden. Hát így diskurálunk jó darabig, miközben teljesen véletlenül, de megtudom, hogy az önkormányzat egy kis vacsorára hívja a konyói öregeket is, önkormányzati vacsorára. „Ez a Dúró László nekünk nagyon megfelel" — dicséri Tóthné a polgármestert is. Nem bántam meg, hogy kijöttem. Észrevétlenül, de lassan azért már észrevehetően valami történt Kónyán is. Csak ahhoz figyelni is kell, hogy meglássuk. Ki sejtené, hogy itt van a bolt? Fotó: F. Szilágyi Imre Hogy érvényre juthassanak a környezeti értékek Arany Lajos Debrecen (HBN) — A környezeti oktatás új törekvései a 90-es években címmel rendezett országos konferenciát az 1991 nyarán a fővárosban létrejött Magyar Humánökológus Társaság szombaton, a Gábor Dénes Elektronikai Műszaki Középiskolában. Az információs fórum célja az volt, hogy a — társadalmi életben a környezeti értékeket érvényre juttatni szándékozó — társaság segítséget nyújtson az alap- és középfokú környezeti oktatáshoz. A sajnos csupán mérsékelt érdeklődéssel kísért tanácskozás diavetítéssel egybekötött előadásainak egyikén (Déri Andrea, Field Studies Council) a természeti és a környezeti világunknak a kultúrtörténetét, annak gazdasági, pszichológiai, erkölcsi, magatartási vonatkozásait egyaránt felszínre hozó, s ugyanakkor természet- és környezetvédelmi látásmódot nyújtó angol ökológiai nevelést ismertették. Ebben az oktatási formációban közvetlen tapasztalatokon alapuló terepgyakorlati metódusokat alkalmaznak. Ehhez kapcsolható egy másik elemzés (Ungvári Jánosné, Fazekas Mihály Általános Iskola), amely arról szólt, milyen lehetőségek kínálkoznak a környezetvédelmi nevelés megvalósítására a Kölcsönhatások a természetben című, speciális tematika alapján oktatott, terepgyakorlatokat magában foglaló fakultatív tárgy esejében. S hogy mennyire nem önmagukban valók az ökológiai ismeretek, azt például Ungvári Imre (KLTE Gyakorlógimnáziuma) előadása bizonyította, amely az ilyen típusú tudásnak a gondolkodásra nevelésben betöltött szerepét vizsgálta. Száraz Péter (Veres Péter Gimnázium), aki szülőatyja volt a környezetvédelmi tantárgynak, Az ember és környezete az oktatási gyakorlatban címmel tartott előadást. Vázolták a környezeti nevelés egyik várható nóvumának, a kinnlakásos „erdei iskolának" a lényegét is (Sára Endréné, Röszkei Általános Iskola), amelyben a tanulók egy-egy teljes hetet „terepen" töltve, közvetlen és folyamatos tapasztalatok szerzése útján ismerkednek a természettel. A konferencia szervezője, Orosz Tamás, a Tiszántúli Környezetvédelmi Felügyelőség munkatársa, a Magyar Humánökológus Társaság alapító tagja helyszíni beszélgetésünk során elmondta: elszomorítónak találja, hogy például Debrecen több tucat általános iskolája közül mindössze kettőben tanítanak környezetvédelmet önálló fakultációs tantárgyként. Meggyőződése: ennél jóval nagyobb ezen a tájon a környezet- és természetvédelmi oktatásra való igény. Erre vonatkozóan visszajelzésük is van: a konferencián a szaktanárok amellett érveltek, hogy az iskolai és azon kívüli környezeti nevelés hatása nem marad el: a hagyományos oktatási gyakorlatban részt vevőkhöz képest az e tárgyat tanulók környezeti, természeti ismeretei, alkalmazási készségei jóval gazdagabbak. További cél tehát ennek szélesítése, a környezeti kultúra fejlesztése. Orosz Tamás örömmel üdvözölte, hogy növekvő szerepet kap az iskolán kívüli környezeti nevelésre hivatott oktatóközpont-mozgalom, amely hazánkban a környező országok közül egyedülálló módon, immár félszázat is meghaladó oktatási központjával, hálózattá bővült. Ismerkedés az erdő fáival a Tóth Árpád Gimnázium rendhagyó biológiaóráján KOMMENTÁRUNK Nyáron hosszú, forró őszt jelzett a magyar politikai barométer. Aztán nem történt semmi különös. Az utóbbi napokban viszont úgy tűnik, „viharos tél” elé nézünk. Dúl a vita a történelmi igazságtétel kérdésében. A televízió egy hét leforgása alatt kétszer is sugározta Kónya Imre és Pető Iván nyilvánosság előtti vitáját. A lapok a gyűlölet hullámveréséről cikkeznek. A kormányfő felmentette a nemzeti bank elnökét, Surányi Györgyöt. A külügyminisztériumban is küszöbön állnak a személyi változások. Országos tanácskozásra készül az MDF. Kónya Imre úgy véli: fel kell gyorsulnia a rendszerváltozásnak, a történelmi igazságtétel nem késhet tovább. Az SZDSZ élére Tölgyessy Péter került, módosulni fog a legnagyobb ellenzéki párt politikája. Csupán az a kérdés: visszatér-e a Tölgyessy vezette párt korábbi kemény radikalizmusához, avagy más utat keres. Torgyán Hajdúdorogról küldte ultimátumát a miniszterelnöknek: február végére utcai tüntéssel fenyegette meg Antall Józsfet és kormányát. A koalíció pillérei mintha inognának. Minden személyi változás után az ellenzéki sajtó azonnal élesen támad. Összekuszálódtak a magyar politika szálai. Merre halad a demokratikus Magyarország útja az elkövetkező hónapokban? Mit jelentenek a személycserék, fenntartható-e ez a koalíció? A néhány politikusban újraéledő kis Sztálinoknak megálljt lehet-e parancsolni? Azt hiszem, a magyar demokráciát a türelmetlenség veszélyezteti legjobban. Türelmetlenek az emberek, mert a múlt elhibázott gazdaságpolitikájáért, Kádárék súlyos bűneiért most a nemzetnek kell nagy árat fizetni, megélhetési gondokkal küzdeni. Türelmetlenek az üldözöttek, mert nem kárpótolták őket börtönben eltöltött éveikért, üldöztetésükért. Nem történt valódi rendszerváltozás — hangzik egyre gyakrabban. Mások a demokráciát fenyegető rémképeket rajzolnak a politikai palettára. Mintha lázas állapotba került volna a politika, az ország az elmúlt héten. Lehet, hogy hosszú, kemény politikai tél elé nézünk? ! " Filep Tibor SÖTÉT SAROK Hókuszpókuszológia Erdei Sándor Ma is vannak, akik úgy vélik, leginkább nyilatkozatokból, deklarálásokból, melléállásokból és nekiszegülésekből, azaz: szóhalmazállapotú megnyilvánulásokból épülhet élet, ország, jövő. S vannak, akik meg is szabnák, milyen pártállású szóhalmazok képezik a progresszivitást, melyek azok a tanítások, elméletek, és ideológiák, amelyekben legyen kötelességünk jövőfundamentumot látni. Ez a reguláris „ízlésterror” egyre inkább kijózanít bennünket. Akik józan paraszti ésszel úgy gondolnánk, hogy nem a szó, nem a hókuszpókusz (nem minden szó kókuszpókusz persze), hanem szinte kizárólag a cselekedet, a tett, a látványosnak korántsem mondható, de következetes, mindennapi munka szolgálja a közösség javát. Akadnak ósdi (leginkább kommunista) eszmeiségüktől halálukig meg nem szabaduló emberek, akik mégis tisztelhetőbbek, mint némelyik „helyes” világlátású új emberünk, legyenek bár ezek kormánypártiak vagy ellenzékiek. Mert a „maradi fészerek” többnyire látástól mikulásig dolgoznak ma is, annyit nyövik az inukat (valójában nem rendszerspecifikus lények az istenadták), hogy nincs társadalom (az ősközösségtől a polgári demokráciáig), amely e nélkül az irdatlan munka nélkül meg tudna lenni, míg sok „modern" főszer láthatóan a „fogjuk meg és vigyétek” elvét vallja, tettek alatt (legalább is a maga számára) a spekulatív szócséplést érti. S kell-e mondani, hogy ez utóbbiak bizony veszik a fáradságot és napi huszonnégy órában lenézik előbbieket, a robotos, megújulni képteleneket.