Hajdú-Bihari Napló, 1993. január (50. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-02 / 1. szám

1993. JANUÁR 2., SZOMBAT HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 A gyufalángot kell elfújni, nem a házat oltani A dögevés csak közvetett veszélyt jelent, aggasztóbb a sok betöréses lopás Barna Attila Konyár (HBN)­­ Néhány cigány család hosszú évek óta rájár a konyári dögkútra. Igen, a dögkút ad nekik megélhetést, az a négy méter mély üreg, amelybe az el­hullott állatok tetemeit lökik. A döglopás azonban csak egy tünet a sok közül, amelyek a kis tele­pülés közbiztonságát, közhangu­latát jellemzik. Szilágyi Imre, a helyi termelő­­szövetkezet sertéságazatának ve­zetője, a háromszáz kocás telep életének irányítója. - Egy ekkora telepen minden­napos az elhullás. A cigányok meg naponta ott ólálkodnak késsel, fej­szével felszerelkezve. Hat-hét sze­mély reggeltől délutánig köröz a telep mellett, figyelnek. Aztán ha elhullik egy állat, rácsapnak. Az állatorvosnak minden tetemet fel kell boncolnia, de előfordul, hogy nem ér rá hét végén, így az állat addig a telepen marad. Akkor vi­szont az arra ólálkodók letapossák a kerítést, és már viszik is a dögöt. Ha meg sikerül elszállítanunk az elhullott állatot a dögkútba, le­másznak érte a dögevők, még ak­kor is, ha füstöl az üreg, mert időnként kiégettük. Korábban fá­radtolajjal lelocsoltuk a tetemet és meggyújtottuk. Ez se számított, kivágták a megégett részeket. Törtek, zúztak A telepvezető tizennyolc éve dolgozik mostani beosztásában. Azt mondja, mindig is voltak dög­lopások. Az utóbbi időkben azon­ban egyre több - a fertőzésve­szélyt jelentő tetemlopás mellett - az élő állat elvitele is. Ám a por­­tyázók nem csak a sertéstelepre járnak. Marczin Sándornét nem kell kétszer kérdezni. Mondja egy szuszra, hogy milyen nagy baj érte őt és a férjét november 21-én.­­ Amikor befejeződött az esti Híradó, fél kilenc előtt néhány perccel, az uram kiment az ud­varra. De azonnal jött is vissza, s mutatott valamit, hogy a csator­na alatt lelte. Egy alsómba, jézus istenem, kiraboltak! Úgy tessék elképzelni, hogy az egyik oldalon betörték a kerítést, bementek a nem lakott házrészbe... és hogy mi volt ott? A férjem kalapjait összepiszkították, a párnákat ki­dobálták, összetaposták, a szal­mazsákot kihasították, a ruhákat vagy elvitték vagy széttépték, a paradicsomos üvegeket összetör­ték, a befőttes üvegek celofánjait beszaggatták, a szekrényajtót le­tépték, elvittek egy csomó ágy­neműt, törülközőt, tányérokat, függönyt, ruhaanyagokat, min­dent, mindent, ami mozdítható volt. Az egy nyugdíjból élő Marczi­­nékat ért kár 60-70 ezer forintra rúgott. Nemigen kell részletezni, hogy egy egyszerű falusi kisem­bernek mekkora értéket jelent mindaz, amit elvittek a tolvajok. De nem ez volt az első betöréses lopás a Marczin-portán. Tavaly karácsonykor nyolc, pünkösdkor tizenkét tyúkot, később az asszony biciklijét vitték el. A kerítéstör­delés meg már nem is esemény.­­ Mióta itt van a sarkon a kocs­ma, azóta ilyen a helyzet - mond­ja aggódva az idős asszony. - Azelőtt, ha egy gázszálat kifújt az udvarról a szél, azt vissza is fúj­ta, mert senki el nem vitte. Meg­mondtam annak idején, ha meg­nyílik a kocsma, még a bilit is lakatra kell tenni. Megverték, összevagdosták December 17-én közbiztonsági fórumot tartottak a kányának. A faluban ugyanis aggasztóan el­szaporodtak az idősek elleni bűn­­cselekmények, elsősorban a lopá­sok. Az összejövetelen jelen volt Szeszák Gyula megyei főügyész és Rácsay Lajos megbízott megyei rendőrfőkapitány. A talán feszült­séglevezetőnek is szánt összejö­vetelen sok minden elhangzott. Például, hogy keveset keresnek a konyáriak, jövedelmüket mező­­gazdasági munkával egészítik ki, de sokszor nincs is mit betakarí­tani, mert ellopják. Fizetésosztás­kor, segélykor a tiszteséges em­berek nem mernek utcára menni, félnek a randalírozóktól. De a fe­nyegetettség bebújik a házakon belülre is. Nemrég egy idős néni­hez másztak be lopni. Amikor le­buktak, mert a néni észrevette a tolvajokat, megfenyegették, majd megverték és összevagdalták. A félelem lassan már általános. Egy bolti tolvajt az utcán füleltek le. Azonban nem szállt inába a bá­torság, mert megfenyegette a bolt­vezetőt, hogy leszúrja. Az ered­mény meg is volt, a lopásról fel­vett jegyzőkönyvet nem merte aláírni senki. A tolvajlásokat sok­szor vandál pusztítások kísérik, akár szőlőskert, akár tyúkól a ki­fosztás célja. Cél pedig bőven akad, hiszen megdézsmálják a szőlőskerteket, gyakoriak a tyúk­lopások, de visznek tollat, fát, bi­ciklit, kifosztanak boltot és trafi­kot, nem kímélnek se embert, se állatot, hisz olykor a házőrző ku­tyákat megmérgezik, vagy lefújják gázspray-vel. A tanúkat pedig megfenyegetik. Veréssel, öléssel. Néhány éve az egyik mezőőrt az­zal „biztatták": hiába van neked fegyvered, a lányodnak nincs, s elkapjuk, megerőszakoljuk! Az emberek félnek, az idősek rosszul alszanak éjszakánként. Nincs, aki megvédje őket. A törvénykezés gyenge, a lebukott tolvaj már más­nap szabadlábon van, a rendőri felügyelet néhány éve megszűnt - az emberi jogok védelmére hi­vatkozva. Nem csoda hát, ha az emberek fejében megfordul az, ami a fórumon is elhangzott: a saját udvarunknak mi vagyunk az urai. El vagyunk szánva arra is, hogy a tolvajt az udvarunkon üt­jük agyon. A kétegyházi önítélkezés azon­ban nem lehet megoldás. Elhúzódó csata - Nincs kétegyházi hangulat - állítja határozottan Fülöp László polgármester. - De félő, hogy beindul a népharag. Addig kell megelőzni a nagyobb bajt, amíg lehet, ezért is tartottuk a fórumot. Az emberek elmondhatták mind­azt, amit otthon, baráti társasá­gokban már régóta beszélnek. Azt, hogy néhány bűnöző, bűnöző gondolkodású ember félelemben tartja a kisembereket. Mert arra rendezkedtek be, hogy mások vagyonából éljenek. Tévedés azt hinni, hogy a munkanélküliség hozta magával ezt a hordalékot, ezek az emberek soha nem is dol­goztak. Tehát nem azért lopnak, mert nincs munkájuk. - Mi lehet a megoldás? - Meg kell változtani ezeknek az embereknek a gondolkodás­­módját! Ami persze nem megy egyik napról a másikra és nem is egy polgármester feladata. Addig viszont a törvény szigorát kellene alkalmazni, csak hát ha valaki elkövet egy bűncselekményt, két év múlva tárgyalja a bíróság. Ad­dig szabadlábon van az illető, lophat, csalhat tovább. Bízunk a polgárőrök segítségében is, bár nekik semmiféle jogosítványuk nincs, még igazoltatni sem iga­zoltathatnak. Másfelől megpró­báljuk segélyezéssel enyhíteni a megélhetési gondokat. A támo­gatásra szorulók nagy része ci­gány, mint ahogy a bűnözők több­sége is közülük kerül ki. Konyár 2227 lakosából 207 a 70 éven felüli. A lakosság 17,6 száza­léka (393 fő) cigány. 1992-ben 13- an részesültek rendszeres szociális segélyben, közülük 12 cigány. Ese­ti segélyt 50-en kaptak, közülük 30 cigány. Teljesen ingyenes napközi ellátásban részesült 17 gyerek, mind cigány származású. Az ön­­kormányzat 907 ezer forintot osz­tott szét a cigány rászorulóknak. Az egy főre jutó segély 2308 forint volt. Legutóbb két éve született ri­port Kányáiról. Már akkor írtuk, lopnak paprikát, tengerit, tyúkot, sok a betörés, a verekedés. A bűn­­cselekmények száma azóta ugyan némileg csökkent, a közhangulat mégis rosszabb, az emberek fe­szültebbek, jobban félnek. Fülep László polgármester nem véletle­nül mondta, meg kell előzni a bajt, amíg lehet. A gyufalángot kell elfújni, nem az égő házat elol­tani. Mert a lángocska már mo­zog. Marczinné: Vajon mikor jönnek megint a tyúktolvajok? Fotó: Iklódy János Tizenöt órás szavazás gyakorlatilag hiába Visszapillantás arra, hogy miként nem született meg a médiatörvény Budapest (ISB - D. A.)­­ Szerdáról csütörtökre virradó éjjel az el­lenzék csatát nyert, de a két éve dúló médiaháborúban ezzel nem került kedvező­bb helyzetbe. A kormánykoalíció pártjai ab­szolút figyelmen kívül hagyták a három ellenzéki párt kedd dél­utáni bejelentését, amikor minden kétséget kizáróan világossá tették, hogy nem fogják megszavazni a médiatörvény azon részleteit, ahol kétharmados minősített többség szükséges az elfogadáshoz. Az első óra szavazási procedú­rája után már világos volt az is, hogy több olyan „cikkelyét" sza­vazták meg a törvénynek, amely egy olyan paragrafusra épül, amit viszont nem fogadtak el. Nyil­vánvaló volt tehát, hogy igencsak lesznek problémák a törvénnyel, s talán ezekben a percekben már le lehetett volna állítani a teljesen fe­leslegesnek tetsző gombnyomo­gatást. Már látszottak a körvonalai egy „lyukas" törvénynek, amit eset­leg együtt lehetett volna alkal­mazni az Alkotmánybíróság által egyébként csak novemberig ér­vényben tartott 1974-es rendelet­tel. A kettő együtt persze egy olyan abszurd jogi helyzetet te­remtett volna, ami ha lehet, még tovább kaszálhatta volna a jelen­legi médiaügyet. Az SZDSZ folytatta a már ko­rábban is elkezdett taktikát: min­den kétharmados elfogadottságot igénylő határozatnál egységesen tartózkodott a frakció. Így szüle­tett meg a magyar parlament tör­ténetének valószínűleg példa nél­kül álló esete: a Laborczi Géza nyíregyházi képviselő neve alatt futó módosítási javaslatot 0 igen szavazattal utasították el. Helyenként még jó kis móká­nak is tűnt ez az „előszilveszter". Legfeljebb azon lehetne meditálni, hogy egy állandóan időzavarban lévő parlamentnek meg szabad-e ezt tenni. Igaz, az éjszakázást, s ezt akár túlórázásnak is nevezhetjük, önként vállalták a honatyák. Vagy legalábbis a frakciófegyelem kész­tette őket arra, hogy a 15 órás mé­diaszavazás rajtjánál 300-nál is többen voltak, amihez hasonlóra e sorok írója legfeljebb az alakulás utáni első hetekből emlékszik. December 31-én, hajnali 2.15- kor azután tényleg sor került a végszavazásra. Előtte a kormány­koalíciós pártok rövid visszavo­nulás után eldöntötték, hogyan fognak szavazni. Kulin Ferenc, a kulturális bizottság MDF-es el­nöke már a plénum előtt leszö­gezte: ez a törvény tökéletesen működésképtelen. E véleményhez Balsai István is csatlakozott, és ezután már nem volt meglepetés: a határozathozatal során megsza­vazott lyukas törvényt a 292 jelen lévő közül a végszavazásnál 0 képviselő szavazta meg. Azaz vehetjük úgy is: december 30-án 15 óráig tartott a parlament ülése. Ami utána történt, felejtsük el! Bár el tudnánk. KOMMENTÁR ■__________________________________ Porcsin Zsolt A maga dolgái Gyanúsak lettek a kívánságok, a köszöntők, a fogadalmak, az ígéretek. Nem most, 1992-ről 1993-ra ébredve tört ránk az emésztő kétely, hanem a rendszerváltozás kezdetének felsza­badult öröme - ha volt egyáltalán ilyen - után lopódzott belénk apránként, egyre nagyobb teret foglalva magának. Ha valaki boldogságot, szerencsét, sikereket kíván nekünk az új esztendőre, furcsáikra mé­regetjük: gúnyolódik-e velünk, viccel csupán vagy egyszerűen nem jutott eszébe értelme­sebb ennél az év végi-év eleji bombasztikus közhelynél. Ha valaki reményt keltően nyilat­kozik a jövőről, bizakodva sorolja, hogy milyen gazdasági sikerekre számíthatunk, mennyivel csökken az elkövetkező hónapokban az inflá­ció, miként születnek majd új munkahelyteremtő beruházások, akkor azonnal megfogalmazódik a gyanú: valamelyik kormánypárt kritikátlan visszhangja próbál éppen beetetni bennünket. Ha azonban arról szól a jóslat, hogy még nyo­morultabb lesz ez az ország, különböző bűnöző bandák szabad prédájává válik, s nem kerül­heti el a fegyveres konfliktust a rá fenekedő haragos szomszédaival, akkor dühödten csat­tanunk fel: mit riogatják a nyugalomra és biz­tonságra vágyó embert. A kormány azt mondja, hogy bár kénytelen népszerűtlen döntéseket is hozni, mégis jól végzi a maga munkáját, s egyedül csak ő képes az országot a majdan ránk köszöntő sikerekig elvezetni. Az ellenzék természetesen cáfolja ezt, érzékletesen ecseteli a kormány tevékeny­ségének romboló hatásait, majd hozzáteszi: ha rajta múlna, megmutatná, melyik út vezet a fel­­emelkedés irányába. Ugye demagógiának szá­mít, ha megkérdezi bárki is, hogy hol itt a kü­lönbség? A munkaadó akár részletesen is meg­indokolja, hogy az elbocsátásokon keresztül vezet az út a cég gazdagodásáig. A munkavál­lalók képviseleti szervezetei pedig nyilvánvalóan tagadják ezt, más lehetőségek létjogosultságát hirdetik, s ha rajtuk múlna... A feleség a koszt­pénz ügyében fejti ki véleményét, a férj a csalá­di gazdaság egésze kapcsán okos - vagy fordít­va s mindkettő tudja, ha pusztán rajta múl­na... Mindenki teszi a maga dolgát, közben hallgatjuk a december végén és január elején szokásos­­ családi, baráti, munkahelyi, pártos és pártatlan, helyi és országos - beszédeket, s azon nyomban ítélkezünk is: aki optimista, az bolond, aki pesszimista, az pedig rosszindulatú. I­lyen lenne a magyar? És tényleg a rendszer­­változás óta rendült volna meg bizalmunk a különböző politikai és gazdasági prognózisok­ban? Hogyan is vélekedtünk egykor az új esz­tendőt bevezető ünnepi nyilatkozatokról, a szo­cializmus unalmasan hazug és száraz tószt­­jairól? Másnaposan zúgó fejünkben persze en­nél fontosabb kérdés is megfogalmazódik: mit kívánhatnánk mi az új esztendőre, hogy ne tart­sanak bennünket se bolondnak, se rosszindu­latúnak. IMPULZUS Balázs Melinda Fagyos napok Megfagyott férfit szállítottak be a karácsony utáni napokban egy Debrecen környéki tanyáról a klinikára. A nyolcvankét esztendős férfi piszoktól lepett testét sebek borították, a nő­vérek öt lavór vízből mosdatták tisztára. Hála a gondoskodásnak, amelyben a klinikán része volt, kezd erőre kapni. Itt megkapja a hossza­san nélkülözött falatokat. A betegtársak szót­lanul nézik, hogyan eszik, iszik. Kiéhezett szer­vezete egyre többet kíván az ételből. A nővérek megszabadították bozontos, ragacsos szakál­­lától, amely szinte beborította elgyötört arcát. Az idős férfinek néhány napig része lesz még a kórterem melegében, a táplálékban és az ápolásban. A klinikán odafigyelnek rá. Megke­resték a szociális nővérek is, hogy segítségére legyenek, ha hazaengedik. Beleborzong az ember, minek kell történnie ahhoz, hogy a férfi gyermekei, akik a közelben laknak, hetekig ne találják meg apjuk portáját? Hogy a karácsony se hozza őket közelebb? Hogy az ünnep is kevésnek bizonyuljon a találkozáshoz, a törődéshez? Milyen gondola­tok foroghattak a gyerekei fejében, amikor a szentestén gyertyát gyújtottak? Most, az év első napjaiban reménykedtünk: túllépve az óesztendő keserűségein, tévedé­sein, vétkein bölcsebb, józanabb lesz az éle­tünk. A hideg, zord idő tartósan velünk marad ebben az esztendőben, az előrejelzések szerint a február különösen keménynek ígérkezik. A tél szigorát kibírta már sokszor ez az ország. Csak az egymáshoz vezető utakat ne tegye tönkre, ne pusztítsa el a mellénk szegődő fagy.

Next