Hajdú-Bihari Napló, 1993. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-02 / 1. szám
1993. JANUÁR 2., SZOMBAT HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 A gyufalángot kell elfújni, nem a házat oltani A dögevés csak közvetett veszélyt jelent, aggasztóbb a sok betöréses lopás Barna Attila Konyár (HBN) Néhány cigány család hosszú évek óta rájár a konyári dögkútra. Igen, a dögkút ad nekik megélhetést, az a négy méter mély üreg, amelybe az elhullott állatok tetemeit lökik. A döglopás azonban csak egy tünet a sok közül, amelyek a kis település közbiztonságát, közhangulatát jellemzik. Szilágyi Imre, a helyi termelőszövetkezet sertéságazatának vezetője, a háromszáz kocás telep életének irányítója. - Egy ekkora telepen mindennapos az elhullás. A cigányok meg naponta ott ólálkodnak késsel, fejszével felszerelkezve. Hat-hét személy reggeltől délutánig köröz a telep mellett, figyelnek. Aztán ha elhullik egy állat, rácsapnak. Az állatorvosnak minden tetemet fel kell boncolnia, de előfordul, hogy nem ér rá hét végén, így az állat addig a telepen marad. Akkor viszont az arra ólálkodók letapossák a kerítést, és már viszik is a dögöt. Ha meg sikerül elszállítanunk az elhullott állatot a dögkútba, lemásznak érte a dögevők, még akkor is, ha füstöl az üreg, mert időnként kiégettük. Korábban fáradtolajjal lelocsoltuk a tetemet és meggyújtottuk. Ez se számított, kivágták a megégett részeket. Törtek, zúztak A telepvezető tizennyolc éve dolgozik mostani beosztásában. Azt mondja, mindig is voltak döglopások. Az utóbbi időkben azonban egyre több - a fertőzésveszélyt jelentő tetemlopás mellett - az élő állat elvitele is. Ám a portyázók nem csak a sertéstelepre járnak. Marczin Sándornét nem kell kétszer kérdezni. Mondja egy szuszra, hogy milyen nagy baj érte őt és a férjét november 21-én. Amikor befejeződött az esti Híradó, fél kilenc előtt néhány perccel, az uram kiment az udvarra. De azonnal jött is vissza, s mutatott valamit, hogy a csatorna alatt lelte. Egy alsómba, jézus istenem, kiraboltak! Úgy tessék elképzelni, hogy az egyik oldalon betörték a kerítést, bementek a nem lakott házrészbe... és hogy mi volt ott? A férjem kalapjait összepiszkították, a párnákat kidobálták, összetaposták, a szalmazsákot kihasították, a ruhákat vagy elvitték vagy széttépték, a paradicsomos üvegeket összetörték, a befőttes üvegek celofánjait beszaggatták, a szekrényajtót letépték, elvittek egy csomó ágyneműt, törülközőt, tányérokat, függönyt, ruhaanyagokat, mindent, mindent, ami mozdítható volt. Az egy nyugdíjból élő Marczinékat ért kár 60-70 ezer forintra rúgott. Nemigen kell részletezni, hogy egy egyszerű falusi kisembernek mekkora értéket jelent mindaz, amit elvittek a tolvajok. De nem ez volt az első betöréses lopás a Marczin-portán. Tavaly karácsonykor nyolc, pünkösdkor tizenkét tyúkot, később az asszony biciklijét vitték el. A kerítéstördelés meg már nem is esemény. Mióta itt van a sarkon a kocsma, azóta ilyen a helyzet - mondja aggódva az idős asszony. - Azelőtt, ha egy gázszálat kifújt az udvarról a szél, azt vissza is fújta, mert senki el nem vitte. Megmondtam annak idején, ha megnyílik a kocsma, még a bilit is lakatra kell tenni. Megverték, összevagdosták December 17-én közbiztonsági fórumot tartottak a kányának. A faluban ugyanis aggasztóan elszaporodtak az idősek elleni bűncselekmények, elsősorban a lopások. Az összejövetelen jelen volt Szeszák Gyula megyei főügyész és Rácsay Lajos megbízott megyei rendőrfőkapitány. A talán feszültséglevezetőnek is szánt összejövetelen sok minden elhangzott. Például, hogy keveset keresnek a konyáriak, jövedelmüket mezőgazdasági munkával egészítik ki, de sokszor nincs is mit betakarítani, mert ellopják. Fizetésosztáskor, segélykor a tiszteséges emberek nem mernek utcára menni, félnek a randalírozóktól. De a fenyegetettség bebújik a házakon belülre is. Nemrég egy idős nénihez másztak be lopni. Amikor lebuktak, mert a néni észrevette a tolvajokat, megfenyegették, majd megverték és összevagdalták. A félelem lassan már általános. Egy bolti tolvajt az utcán füleltek le. Azonban nem szállt inába a bátorság, mert megfenyegette a boltvezetőt, hogy leszúrja. Az eredmény meg is volt, a lopásról felvett jegyzőkönyvet nem merte aláírni senki. A tolvajlásokat sokszor vandál pusztítások kísérik, akár szőlőskert, akár tyúkól a kifosztás célja. Cél pedig bőven akad, hiszen megdézsmálják a szőlőskerteket, gyakoriak a tyúklopások, de visznek tollat, fát, biciklit, kifosztanak boltot és trafikot, nem kímélnek se embert, se állatot, hisz olykor a házőrző kutyákat megmérgezik, vagy lefújják gázspray-vel. A tanúkat pedig megfenyegetik. Veréssel, öléssel. Néhány éve az egyik mezőőrt azzal „biztatták": hiába van neked fegyvered, a lányodnak nincs, s elkapjuk, megerőszakoljuk! Az emberek félnek, az idősek rosszul alszanak éjszakánként. Nincs, aki megvédje őket. A törvénykezés gyenge, a lebukott tolvaj már másnap szabadlábon van, a rendőri felügyelet néhány éve megszűnt - az emberi jogok védelmére hivatkozva. Nem csoda hát, ha az emberek fejében megfordul az, ami a fórumon is elhangzott: a saját udvarunknak mi vagyunk az urai. El vagyunk szánva arra is, hogy a tolvajt az udvarunkon ütjük agyon. A kétegyházi önítélkezés azonban nem lehet megoldás. Elhúzódó csata - Nincs kétegyházi hangulat - állítja határozottan Fülöp László polgármester. - De félő, hogy beindul a népharag. Addig kell megelőzni a nagyobb bajt, amíg lehet, ezért is tartottuk a fórumot. Az emberek elmondhatták mindazt, amit otthon, baráti társaságokban már régóta beszélnek. Azt, hogy néhány bűnöző, bűnöző gondolkodású ember félelemben tartja a kisembereket. Mert arra rendezkedtek be, hogy mások vagyonából éljenek. Tévedés azt hinni, hogy a munkanélküliség hozta magával ezt a hordalékot, ezek az emberek soha nem is dolgoztak. Tehát nem azért lopnak, mert nincs munkájuk. - Mi lehet a megoldás? - Meg kell változtani ezeknek az embereknek a gondolkodásmódját! Ami persze nem megy egyik napról a másikra és nem is egy polgármester feladata. Addig viszont a törvény szigorát kellene alkalmazni, csak hát ha valaki elkövet egy bűncselekményt, két év múlva tárgyalja a bíróság. Addig szabadlábon van az illető, lophat, csalhat tovább. Bízunk a polgárőrök segítségében is, bár nekik semmiféle jogosítványuk nincs, még igazoltatni sem igazoltathatnak. Másfelől megpróbáljuk segélyezéssel enyhíteni a megélhetési gondokat. A támogatásra szorulók nagy része cigány, mint ahogy a bűnözők többsége is közülük kerül ki. Konyár 2227 lakosából 207 a 70 éven felüli. A lakosság 17,6 százaléka (393 fő) cigány. 1992-ben 13- an részesültek rendszeres szociális segélyben, közülük 12 cigány. Eseti segélyt 50-en kaptak, közülük 30 cigány. Teljesen ingyenes napközi ellátásban részesült 17 gyerek, mind cigány származású. Az önkormányzat 907 ezer forintot osztott szét a cigány rászorulóknak. Az egy főre jutó segély 2308 forint volt. Legutóbb két éve született riport Kányáiról. Már akkor írtuk, lopnak paprikát, tengerit, tyúkot, sok a betörés, a verekedés. A bűncselekmények száma azóta ugyan némileg csökkent, a közhangulat mégis rosszabb, az emberek feszültebbek, jobban félnek. Fülep László polgármester nem véletlenül mondta, meg kell előzni a bajt, amíg lehet. A gyufalángot kell elfújni, nem az égő házat eloltani. Mert a lángocska már mozog. Marczinné: Vajon mikor jönnek megint a tyúktolvajok? Fotó: Iklódy János Tizenöt órás szavazás gyakorlatilag hiába Visszapillantás arra, hogy miként nem született meg a médiatörvény Budapest (ISB - D. A.) Szerdáról csütörtökre virradó éjjel az ellenzék csatát nyert, de a két éve dúló médiaháborúban ezzel nem került kedvezőbb helyzetbe. A kormánykoalíció pártjai abszolút figyelmen kívül hagyták a három ellenzéki párt kedd délutáni bejelentését, amikor minden kétséget kizáróan világossá tették, hogy nem fogják megszavazni a médiatörvény azon részleteit, ahol kétharmados minősített többség szükséges az elfogadáshoz. Az első óra szavazási procedúrája után már világos volt az is, hogy több olyan „cikkelyét" szavazták meg a törvénynek, amely egy olyan paragrafusra épül, amit viszont nem fogadtak el. Nyilvánvaló volt tehát, hogy igencsak lesznek problémák a törvénnyel, s talán ezekben a percekben már le lehetett volna állítani a teljesen feleslegesnek tetsző gombnyomogatást. Már látszottak a körvonalai egy „lyukas" törvénynek, amit esetleg együtt lehetett volna alkalmazni az Alkotmánybíróság által egyébként csak novemberig érvényben tartott 1974-es rendelettel. A kettő együtt persze egy olyan abszurd jogi helyzetet teremtett volna, ami ha lehet, még tovább kaszálhatta volna a jelenlegi médiaügyet. Az SZDSZ folytatta a már korábban is elkezdett taktikát: minden kétharmados elfogadottságot igénylő határozatnál egységesen tartózkodott a frakció. Így született meg a magyar parlament történetének valószínűleg példa nélkül álló esete: a Laborczi Géza nyíregyházi képviselő neve alatt futó módosítási javaslatot 0 igen szavazattal utasították el. Helyenként még jó kis mókának is tűnt ez az „előszilveszter". Legfeljebb azon lehetne meditálni, hogy egy állandóan időzavarban lévő parlamentnek meg szabad-e ezt tenni. Igaz, az éjszakázást, s ezt akár túlórázásnak is nevezhetjük, önként vállalták a honatyák. Vagy legalábbis a frakciófegyelem késztette őket arra, hogy a 15 órás médiaszavazás rajtjánál 300-nál is többen voltak, amihez hasonlóra e sorok írója legfeljebb az alakulás utáni első hetekből emlékszik. December 31-én, hajnali 2.15- kor azután tényleg sor került a végszavazásra. Előtte a kormánykoalíciós pártok rövid visszavonulás után eldöntötték, hogyan fognak szavazni. Kulin Ferenc, a kulturális bizottság MDF-es elnöke már a plénum előtt leszögezte: ez a törvény tökéletesen működésképtelen. E véleményhez Balsai István is csatlakozott, és ezután már nem volt meglepetés: a határozathozatal során megszavazott lyukas törvényt a 292 jelen lévő közül a végszavazásnál 0 képviselő szavazta meg. Azaz vehetjük úgy is: december 30-án 15 óráig tartott a parlament ülése. Ami utána történt, felejtsük el! Bár el tudnánk. KOMMENTÁR ■__________________________________ Porcsin Zsolt A maga dolgái Gyanúsak lettek a kívánságok, a köszöntők, a fogadalmak, az ígéretek. Nem most, 1992-ről 1993-ra ébredve tört ránk az emésztő kétely, hanem a rendszerváltozás kezdetének felszabadult öröme - ha volt egyáltalán ilyen - után lopódzott belénk apránként, egyre nagyobb teret foglalva magának. Ha valaki boldogságot, szerencsét, sikereket kíván nekünk az új esztendőre, furcsáikra méregetjük: gúnyolódik-e velünk, viccel csupán vagy egyszerűen nem jutott eszébe értelmesebb ennél az év végi-év eleji bombasztikus közhelynél. Ha valaki reményt keltően nyilatkozik a jövőről, bizakodva sorolja, hogy milyen gazdasági sikerekre számíthatunk, mennyivel csökken az elkövetkező hónapokban az infláció, miként születnek majd új munkahelyteremtő beruházások, akkor azonnal megfogalmazódik a gyanú: valamelyik kormánypárt kritikátlan visszhangja próbál éppen beetetni bennünket. Ha azonban arról szól a jóslat, hogy még nyomorultabb lesz ez az ország, különböző bűnöző bandák szabad prédájává válik, s nem kerülheti el a fegyveres konfliktust a rá fenekedő haragos szomszédaival, akkor dühödten csattanunk fel: mit riogatják a nyugalomra és biztonságra vágyó embert. A kormány azt mondja, hogy bár kénytelen népszerűtlen döntéseket is hozni, mégis jól végzi a maga munkáját, s egyedül csak ő képes az országot a majdan ránk köszöntő sikerekig elvezetni. Az ellenzék természetesen cáfolja ezt, érzékletesen ecseteli a kormány tevékenységének romboló hatásait, majd hozzáteszi: ha rajta múlna, megmutatná, melyik út vezet a felemelkedés irányába. Ugye demagógiának számít, ha megkérdezi bárki is, hogy hol itt a különbség? A munkaadó akár részletesen is megindokolja, hogy az elbocsátásokon keresztül vezet az út a cég gazdagodásáig. A munkavállalók képviseleti szervezetei pedig nyilvánvalóan tagadják ezt, más lehetőségek létjogosultságát hirdetik, s ha rajtuk múlna... A feleség a kosztpénz ügyében fejti ki véleményét, a férj a családi gazdaság egésze kapcsán okos - vagy fordítva s mindkettő tudja, ha pusztán rajta múlna... Mindenki teszi a maga dolgát, közben hallgatjuk a december végén és január elején szokásos családi, baráti, munkahelyi, pártos és pártatlan, helyi és országos - beszédeket, s azon nyomban ítélkezünk is: aki optimista, az bolond, aki pesszimista, az pedig rosszindulatú. Ilyen lenne a magyar? És tényleg a rendszerváltozás óta rendült volna meg bizalmunk a különböző politikai és gazdasági prognózisokban? Hogyan is vélekedtünk egykor az új esztendőt bevezető ünnepi nyilatkozatokról, a szocializmus unalmasan hazug és száraz tósztjairól? Másnaposan zúgó fejünkben persze ennél fontosabb kérdés is megfogalmazódik: mit kívánhatnánk mi az új esztendőre, hogy ne tartsanak bennünket se bolondnak, se rosszindulatúnak. IMPULZUS Balázs Melinda Fagyos napok Megfagyott férfit szállítottak be a karácsony utáni napokban egy Debrecen környéki tanyáról a klinikára. A nyolcvankét esztendős férfi piszoktól lepett testét sebek borították, a nővérek öt lavór vízből mosdatták tisztára. Hála a gondoskodásnak, amelyben a klinikán része volt, kezd erőre kapni. Itt megkapja a hosszasan nélkülözött falatokat. A betegtársak szótlanul nézik, hogyan eszik, iszik. Kiéhezett szervezete egyre többet kíván az ételből. A nővérek megszabadították bozontos, ragacsos szakállától, amely szinte beborította elgyötört arcát. Az idős férfinek néhány napig része lesz még a kórterem melegében, a táplálékban és az ápolásban. A klinikán odafigyelnek rá. Megkeresték a szociális nővérek is, hogy segítségére legyenek, ha hazaengedik. Beleborzong az ember, minek kell történnie ahhoz, hogy a férfi gyermekei, akik a közelben laknak, hetekig ne találják meg apjuk portáját? Hogy a karácsony se hozza őket közelebb? Hogy az ünnep is kevésnek bizonyuljon a találkozáshoz, a törődéshez? Milyen gondolatok foroghattak a gyerekei fejében, amikor a szentestén gyertyát gyújtottak? Most, az év első napjaiban reménykedtünk: túllépve az óesztendő keserűségein, tévedésein, vétkein bölcsebb, józanabb lesz az életünk. A hideg, zord idő tartósan velünk marad ebben az esztendőben, az előrejelzések szerint a február különösen keménynek ígérkezik. A tél szigorát kibírta már sokszor ez az ország. Csak az egymáshoz vezető utakat ne tegye tönkre, ne pusztítsa el a mellénk szegődő fagy.