Hajdú-Bihari Napló, 1993. június (50. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-01 / 124. (125.) szám
1993. JÚNIUS 1., KEDD HARMADIK OLDAL „A moslék az, amit a tálcákon hagytak” A közétkezdék a „moslékügyet" mostohagyerekként kezelték és kezelik ma is Szikszay Tamás Debrecen (HBN) - „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon". Hát még az a zsurnaliszta, aki - önfejűségéből eredően - konyhai ételhulladékok sorsa után kilincsel! A közétkezdék ugyanis e „salakanyagot" amolyan mostohagyermekként kezelték és kezelik ma is. A Vénkerti Általános Iskolában azonnal nekem szegezik a kérdést: „Ha erről ír, több példányban fogy el a lap?" Az élelmezésvezető negyedóra leforgása alatt körülbelül ennyi ideig beszélgetünk irodájában - kétszer gyújt cigarettára. Először a fiatal szakácsnőt kéri fel, hogy tájékoztasson a pillanatnyi „moslékhelyzetről", de végül mégis maga vág bele. Jelenleg külön konyhán főznek az iskolában és külön a bölcsődében, viszont az anyagvételezés az iskola raktárából történik. Tavaly október előtt a két helyről két személy vitte el a megmaradt ételhulladékot szerződés szerint, „menynyiségi számbavétel alapján". Az iskolának 1500 forintot fizettek havonta, a bölcsődének ezer forintot. Október elsejével azonban változás történt: célszerűnek látszott egy személlyel megkötni a szerződést, mert a napi 950 adagból származó moslékot (átlagos havonkénti literszámot nem mondtak) szétválasztani nem lehet. Konkrétan ez annyit jelent, hogy a vevő - aki egy vállalkozó szülő - havi átalánydíjat fizet 5500 forint összegben, és ennek fejében a teljes moslékmennyiséget elviheti. A szállítást délutánonként fél három és három között köteles lebonyolítani úgy, hogy saját tiszta edényt hoz minden alkalommal. Előfordult-e mostanában a konyhai dolgozók részéről visszaélés az ételhulladékokkal? - Tudomásom szerint nem. Feladatomhoz tartozik, hogy figyelemmel kísérjem az egész főzési folyamatot. Emellett az igazgatónő - a kötelező táskaviziten felül - szúrópróbaszerű ellenőrzést tart. A szerződő nevében Az udvaron, a konyha hátsó kijáratánál utánfutós gépkocsi áll. Férfiak (egyikük sem a szerződő fél) sürögnek-forognak két műanyag szemetestartály és egy hozzávetőleg 30 literes műanyag edény körül. Utóbbi már a platón van, csaknem színültig ide-oda lebegő kenyérdarabokkal. Az egyik kukába most kaparnak bele fél tepsi rakott káposztát. - Ezt most hozzánk visszük a disznóknak - mondja a két férfi közül a fiatalabb. - Nem értem. Önnel is kötöttek szerződést? - Nem. A szerződő nevében visszük... - Ők csak alkalmazottak! - csattan fel mögöttem az iskola élelmezésvezetőjének hangja. - Felrakodnak és mennek is. - Akkor hát nem az ön disznói eszik meg? - fordulok a fiatalemberhez. - A szerződőé, uram! - hallom ismét az élelmezésvezetőt. - Naponta hány litert szállítanak el átlagosan? - Kétszázat - vágja rá a fiatalember. - Hogyhogy kétszázat? - álmélkodik az élelmezésvezető. - Lé ennek nagy része, csak lé! A fiatalember ránt egyet a vállán. Nem vagyunk templomban, mégis hinni szeretnék, csakhogy nem tudom, kinek... Száz sertés az ólban A Hajdúsági étterem tulajdonosa ebédjét szakítja félbe miattam. Négyszáz adagról beszél a közétkeztetést illetően, egyébként az a la carte alapján fogyasztók létszáma változó. - Huszonnyolc liter átlagosan a napi moslék mennyisége. Ezt a keveset a sógorom szokta elvinni a jószágainak. - Mennyit fizet érte? - Semmit. Ingyen kapja. - Ez így nem veszteség önnek? - Minimális az. A felvásárlókat a nagyobb tételek érdeklik. Az időskorúak szociális otthonába egy „füles" nyomán érkezem. Eszerint itt nemrégiben lába kelt a gyűjtőedényben kihelyezett ételhulladéknak. Ott-tartózkodásom során aztán magától a vevőtől - intézeti dolgozó kapok rövid, de határozott cáfolatot: ilyen esetről nem tud, ilyen eset nem történt. - Száz sertést hizlalunk a Sámsoni úti tanyánkon. Nekik viszem a moslékot. Férjem leszázalékolt, otthon gazdálkodik, segítek neki, ahogy tudok. Az Egyesített Szociális Intézmények igazgatója sem tud semmiféle eltulajdonításról, viszont megemlíti, hogy az otthon lakói rendszeresen kenyeret, illetve más el nem fogyasztott élelmet dobálnak ki az ablakokon. „Miért? Talán ez a magyar ember mentalitása!... És ez a mennyiség sajnos, más területeken már nem hasznosítható, emberi fogyasztásra nem alkalmas..." - gondolkodik tovább hangosan. A konyháról az anyaggazdálkodási csoportvezető szolgál információval. Mindenekelőtt azonban fontosnak véli, hogy felvilágosítson, mi is az a moslék. A moslék nem a kondérban maradt, lefőzött ételmennyiség, hanem az, amit a tálcákon hagytak... A kapott adatok intézményi szinten érvényesek: két konyhán főznek itt is, a Pallagi úton és a Kishegyesi úton. Az időskorúak otthonát, a vakok intézetét, valamint a város tíz különböző pontján lévő idősek klubját az előbbi látja el, az elmét az utóbbi. Az egyiken 1750 adagra van szükség naponta, a másikon 300-ra. Tavalyi átlagban havi 2500 liter (egy nap 80 liter) moslékot és napi 10-15 kilogramm kenyeret számolhatunk. - Ezt szerződés alapján viszik el? - Természetesen. A két konyha hulladékáért havonkénti átalányt, 15 ezer forintot kapunk. A klubjaink közül háromban termelődik elenyészően moslék, melyet további három személy szállít el. - Könnyű vevőt találni? - Nem mondhatnám. Ma háttérbe szorult a háztáji gazdálkodás, régen sokan éltek ebből. Nem igazán kelendő most ez az árufajta. Örülünk, ha egy megbízható partnerre lelünk. Áthúzott jegyzetek Az Aranybika éttermére vonatkozó jegyzeteimet távozásomat követően egyszerűen áthúzom, mert a 400-500 adag esetén jelentkező napi 40 liter moslék és a 2000 forintos havi átalánydíjon felül pluszinformációhoz nem jutok. Ellenben megbizonyosodom arról, hogy - vállalkozás ide vagy oda - ha vannak olyan szerződő felek, akik a konyháról történő elszállítás után moslékkal üzérkednek, irányukban csak gyanút táplálhatok „nyomozásom" korlátozott lehetősége, s egy ellenőrzést végző szerv hiányában. Egyébiránt fülemben cseng: „Nem igazán kelendő most ez az árufajta". És ez nagy általánosságban így is van: a nem mindig ösztönző felvásárlási árak mellett az emberi fogyasztásra már nem használható étel alacsonyabb tápértéket képvisel a sertéshizlalásban, mint akár a szemes takarmány, akár a tápszer. A polgármesteri hivatal gazdasági és költségvetési irodájában elsősorban arra keresem a választ, hogy szabályozott-e központilag a közétkezdék ételhulladék-eladása. Ármós Endre, az ellenőrzési csoportvezető elmondta: 1983-tól a hozzájuk tartozó intézetek maguk állapítják meg azt a havi átalánydíjat, melynek fejében külső személyek elszállítják a csupán állati felhasználásra alkalmas ételmaradékot. A revízió feladata abban áll, hogy kétéves permanenciával ellenőrizze a teljes étkezési folyamatot, az előírt normák betartását, s anyagi-finanszírozási vizsgálatokat tartson. Az utóbbi években a kérdéses utólagos értékesítés kapcsán rendellenességet, visszaéléseket nem tapasztaltak, így még inkább érthetetlen (vagy ezért érthető), miért reagálnak „falnak fordulással", méregetik gyanakodva a gyűjtőedények fedelét emelgető érdeklődőt a legtöbb helyen? „Antireklám ez nekünk. Azt gondolják, nem tudunk megfelelően gazdálkodni. Pedig mossék - hol kevesebb, hol több - mindig volt és lesz, elkerülhetetlen." Ahol főznek, étkeztetnek, ott moslék is keletkezik Fotó: F. Szilágyi Imre A tőzsde és a kelet-európai privatizáció A cégeknek és vállalatoknak rövid és hosszú távú osztalékpolitikát kell kialakítani Budapest (MTI) A tőzsdének a jövőben a jelenleginél jóval nagyobb szerepet kell játszania a hazai privatizációban. Ennek érdekében az államnak is újabb adókedvezményekkel kellene támogatnia a kisbefektetőket. Ezenkívül azoknak a vállalatoknak is legalább két-három évre szóló adókedvezményt kellene adni, amelyek vállalják a nyilvános értékpapír-piacon történő megmérettetést - nyilatkozta az MTI- nek Rotyis József, a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) ügyvezető igazgatója. Kedden Budapesten nemzetközi tőzsdekonferencia kezdődik arról, milyen szerepet játszhatnak a régióban már működő, illetve a jövőben létrehozandó tőzsdék a kelet-európai privatizáció során. Rotyis József elmondta: a tőzsdetitkárság munkatársai egy olyan programon dolgoznak, amely a potenciális kibocsátóknál végzett felmérés alapján nyilvánvalóvá teszi, mi ösztönözi a kibocsátó cégeket a tőzsdei bevezetésre. A tőzsdén szereplő részvények kínálatának bővítése érdekében a BÉT folyamatosan konzultációt folytat az Állami Vagyonügynökséggel, és az ilyen jellegű munka megkezdődött az Állami Vagyonkezelő Rt.-vel is, különösen a kárpótlásijegy-részvénycsere kapcsán. Szó van arról, hogy a jövőben a privatizációban és a tőzsdei bevezetések során is nagyobb szerepet kapnak a közszolgáltató cégek, illetve kisebb részben a bankok. Ezen társaságok, illetve pénzintézetek privatizálását a tőzsdetitkárság megítélése szerint úgy is el lehetne kezdeni, hogy részvénycsomagjuk egy kis részét eladnák a kisbefektetőknek a tőzsdén, mielőtt az állam megkeresné a nagy, stratégiai befektetőket a további privatizációhoz. A tőzsdére készülő cégeknek, illetve a már papírjaikkal ott szereplő vállalatoknak rövid és hosszú távú osztalékpolitikát kellene kialakítaniuk. Ha a cégek tőkeszükségletüket hosszú távon a tőzsdéről akarják fedezni, évente mindenképpen szolid osztalékot kellene adniuk kisbefektetőiknek. Egyúttal a kibocsátó cégeknek olyan árfolyamon kellene bevezetniük részvényeiket a tőzsdére, hogy az később is tartható legyen, sőt jobb esetben még emelkedjen is. A korábbi tapasztalatok ugyanis gyakran az ellenkezőjét mutatják. A részvényeket ugyanis nemegyszer olyan árfolyamon bocsátották ki, amely eredménytelennek bizonyult a cégek későbbi teljesítményével. A tőzsdetitkárság az értékpapírok kiszélesedő tulajdonosi köre és a privatizáció miatt a jövőben fokozottabban ügyel majd arra, hogy a tőzsdetag brókercégek hogyan foglalkoznak ügyfeleikkel, mivel ez jelentősen befolyásolja a nyilvános értékpapír-piacba vetett bizalom alakulását. Ennek során a Tőzsdetitkárság munkatársai figyelnek majd arra, hogy a tőzsdetag cégek mennyire etikusan bonyolítják le az ügyleteket. A tőzsdének vannak olyan lehetőségei, eszközei, amelyekkel ennek érdekében a jövőben jobban kívánnak élni, így például lehetőség van arra, hogy a helyszínen ellenőrizzék a brókercégek tevékenységét, ha például felmerül annak lehetősége, hogy manipulálnak az árfolyammal. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 KOMMENTÁR Porcsin Zsolt Kormányválság Új fogalommal kell megismerkednie a magyar belpolitika zaklatott hétköznapjaira figyelőnek, mivel hosszú-hosszú évtizedekig hiányzott a hazai közélet szótárából. Ugyan hallani lehetett róla, a külpolitika elvtársi elemzői gúnyosan részletezték egy-egy nyugati ország politikai történései kapcsán. Sokszor ki is mondták, de ha nem, hát látszott lesajnáló tekintetükből: kínlódik a kapitalizmus, bezzeg nálunk örök a stabilitás. Hát nem volt az, hála istennek, s mára már azt is elértük, hogy esetleg nekünk is lehet kormányválságunk. Nem nagy öröm ez, de nemzetet a sír szélére taszító tragédia sem. S ha belegondolunk, még mindig jobb egy olyan demokráciában élni, ahol kormányválság is előfordulhat, mint egy olyan diktatúrában, ahol kizárt ennek megtörténte. Nagy számolás zajlik most kicsiny hazánk politikusi berkeiben. A kivonások és összeadások tárgya az, hogy Csurka és csapata kiválásával mennyi országgyűlési képviselőt veszíthet a koalíció, képes marad-e többségi kormányzásra vagy sem. Latolgatják, a 217 koalíciós, a 148 ellenzéki és a 21 független képviselőből kik és hova ülhetnek (állhatnak) át úgy, hogy megmaradjon (vagy ne maradjon meg) a kormányzáshoz szükséges minimális többség: az ötven százalék plusz egy, tehát 194 országgyűlési képviselő. A belpolitikai számtan másik műveletsora szerint az is elegendő az érvényességhez, ha 98 igen támogatja a megszavazandó kérdést. A bravúr lényege a következő: az Országgyűlés akkor szavazóképes, ha a képviselők fele plusz egy (194) jelen van, s határozata akkor érvényes, ha a megjelentek fele plusz egy (98) az igen gombot nyomja meg. A manőverhez pusztán az szükségeltetik, hogy az ellenzéki képviselők ne legyenek jelen a szavazáson, a gombnyomogatás idejére vonuljanak ki a folyosóra vagy a büfébe. Bár tagadják, az országgyűlés legutóbbi három esztendejében is volt már rá példa, hogy egy ellenzéki párt tagjai meg nem jelenésükkel támogatták a kormány előterjesztését. Minden csak megegyezés kérdése. A megfontoltabb elemzők szerint pedig inkább megegyezésekre lehet számítani, mint bármiféle konstruktív bizalmatlansági indítványra, kormányválságra és az azt követő előrehozott országgyűlési választásokra. Az indok egyszerű: pártjainknak szükségük van arra az egy esztendőre, ami a rendes választásokig ránk vár. Hiszen többségük nincs készen programjával, nem találta még meg képviselőjelöltjeinek mindegyikét, az esetleges kormányzati pozíciók várományosairól nem is beszélve. Úgy tűnik, a kormánykoalíció és az ellenzék pártjainak azonos érdeke, hogy ne legyen kormányválság, ne legyenek választások, hogy egyelőre maradjon minden jelenlegi állapotában. S ha ennyi pártnak érdeke a jelenlegi helyzet fennmaradása, akkor vélhetően az országnak, a választópolgároknak is ez az érdeke. Vélhetően. ZÖLD SAROK GŐZ JÓZSEF Ólmozott takarmány A szegény ember mindig is vízzel főzött, sohasem volt olyan gazdag, hogy igazán megengedhette volna magának a takarékoskodás luxusát. Megszokta például, ha ingyentakarmányra akar szert tenni, bizony le kell kaszálnia az árokpartok magától termő gyepét, vagy ha nem akar rendet vágni a fűben, kikötni a tehenét, hadd legelje le a tejnek valót. Régen ebben nemigen találhatott senki fia kivetnivalót. Ma azonban más időket élünk. Az országutakat vad autócsorda vette birtokába, amely okádja a kipufogófüstöt s abban az ólomvegyületek maradványait. Az így kipufogott ólom a levegőbe kerül, onnan pedig a növényekbe, az árokparton növekvő fűbe. Innen már nem nehéz kitalálni a folytatást. A tehén lelegeli a füvet, megeszi a szénát, szervezetébe kerül az ólom, onnan pedig eljut a tejébe, azt pedig megisszuk. S végül ez a nehézfém odakerül annak az embernek a szervezetébe, akinek a szolgálatában elkezdte ezt a körforgást. Itt okoz majd olyan betegségeket, amelyeket csak drága pénzen lehet meggyógyítani. Ez a séma, s hogy mindez ne következzék be, bizony nem lenne szabad a forgalmas utak árokpartjain vagy azok közvetlen közelében legeltetni, az ott lekaszált füvet szénának felhasználni, s egyáltalán, mezőgazdasági termelést végezni. De sajnos, mint glosszánk elején említettük, azok, akik ezt megteszik, bizony rá vannak szorulva az ingyentakarmányra, s dőreség lenne azt kívánni tőlük, mondjanak le erről a takarékosságról. Legföljebb a lelkiismeretükre hivatkozhatunk, remélve, hogy az újságolvasás még nem áldoztatott föl a takarékosság oltárán.