Hajdú-Bihari Napló, 1995. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-01 / 27. szám
1995. FEBRUÁR 1., SZERDA HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ Több hely, mint nyúl a termelői ketrecekben Úgy lenne benne pénz, mondják, ha egy kiló nyúlhús áráért tíz kiló tápot kapnának Gulyás Imre Debrecen (HBN) - A termelőnek nem éri meg termelni. A megállapítás közhelyszámba megy ma a magyar mezőgazdaságban, és fölöttébb elszomorító, hogy nincs a megélhetésnek olyan parányi zuga, területe, amelyre nézve ne lenne igaz. A nagy múltú állattenyésztés olyan marginális részei sem kivételek többé, mint a vágónyúltermelés, amely a kilencvenes évek elejéig jövedelmező volt, később azonban a legtöbb ágazathoz hasonlóan lehanyatlott is, sajnos, még mindig hanyatlóban van. A leépülés nyomai egyaránt jelen vannak a kereskedőnél, a termelőnél. Mindegy, hogy kicsiben csinálják-e vagy nagyban. A debreceni Vasas Mihálynénak, aki a Sámsoni út 85. alatt vásárol fel, és nem sorolja magát a „nagyok" közé, ugyanúgy csökkent a forgalma, mint a nála sokkal meghatározóbb Szalay Györgynek, a Szalai Kft. tulajdonosának, aki valóságos felvevőhálózatot működtet a Tiszántúlon. Vasas Mihályné (akit a vele kapcsolatban álló Ráthonyi Kft. ágazatvezetője, Kiss Mihály ajánlott figyelmembe) húsz-huszonkét olyan tenyésztőt, vágónyúl-előálltót tart számon a maga körzetében - és ez a körzet kinyúlik egészen Martinkáig -, akire azt lehet mondani, hogy valóban termelő. Elég sűrűn, kéthetenként hallja a véleményüket. E vélemények ismeretében adhat tehát választ kérdéseimre. Táp ára fel, nyúl ára le - A termelők többsége azt panaszolja - mondja -, hogy borzasztó a táp ára. Főleg ez az oka az állomány csökkentésének. Van köztük olyan, aki fel is számolta nyulászatát. Másfél év múlva pedig - azzal, hogy mégsem tud meglenni nyúl nélkül -, újrakezdte. - Ma mennyi nyulat hoznak be egy-egy átvételkor? - Úgy kétszázötven, kétszáznyolcvan közt. Legutóbb, amikor százkilencvenhét forintot fizettem kilójáért, kétszáznyolcvan gyűlt össze. Hol van ez a korábbi ezerhez, amikor a Dunavarsányi Petőfi Tsz-nek vásároltam. Akkor még virágzott az ágazat. Jó, vannak olyanok is, nem sokan, akik egyszerűen itthagytak, mert új felvásárló jelent meg a közelükben. Az Apafája utcában lakó nyugdíjas házaspár, Bucsai Lajos és felesége ma is Vasasnénak szállít, neki adja el a vágónyulat. Nem túl sokat, éppen csak annyit, amenynyit az udvarban kialakított kis „farm" méretei megengednek. Ezt az évet például tizenkét anyával kezdték, s mint mondják, az idén már nem is igen szaporítanak. Kérdés, persze, hogyan alakul a táp és a nyúl ára. Egyelőre a táp ára felfelé, a nyúl ára lefelé mozog. Számukra 1993 jelentette a „csúcsot", amikor huszonkét anyát tartottak és több mint ezer vágónyulat értékesítettek. Kár, hogy a felvásárlási ár épp akkoriban ment le hetven forintra... A tisztaság követelménye Bucsaiék régi „nyúlások", és eredetileg nem is a férj, hanem a korán leszázalékolt feleség választotta - kényszerűségből - a viszonylag kis fizikai megterheléssel járó, ám annál nagyobb gondosságot, higiénét, technológiai fegyelmet követelő vágónyúltermelést. - Megdicsérem, uram, mert ilyen tiszta nyulat én sehol sem láttam - idézi a gazda nem kis büszkeséggel Nagy Zsigmond közállatorvost. De a gazda dicséretére legyen mondva az is, hogy kijelentheti: - Nekünk a szomszédokkal soha nem volt problémánk. Magam is úgy látom: sokfelé a takarmány nincs úgy rendben, mint itt, ezen a portán a nyúltrágya. S ami a legkülönösebb, hogy szag szinte semmi. (Állattartók esetében a legtöbbször ezen, az állatok és a trágya szagán múlik a szomszédokkal való békés egymás mellett élés.) - Csak lehet tán valami titka - jegyzem meg kíváncsiskodva, miközben a szakszerűen kialakított ketrecek között nézelődöm. És valóban: ha nem is titok, valami olyasféle, ami kiderül. - Zeovit - ejti ki Bucsai gazda a bűvös szót, a Mádról beszerzett kőőrlemény nevét. - Olyan, mint a nullásliszt - teszi még hozzá magyarázólag. - Kiváló szagtalanító. Felszórjuk vele a ketrecaljat, s ahová jut, ott mind felszívja a vizeletet. Majd a trágyával együtt kitakarítjuk. Ha a trágyát szanaszét hagynánk, ha nem szednénk öszsze naponta, biztosan büdös lenne. De itt tisztaságnak kell lenni. Látja? A trágya is fólia alatt. Na nem sokáig, mert jönnek ám érte sűrűn. A kertészkedők. A derecskei Erdei János ma az egyik legnagyobb vágónyúltermelő az Alföldön, így mutatja be Szalay György, amikor egy hideg januári napon bekopogunk hozzá. A kétistállónyi teret betöltő gazdaságot méltán nevezhetjük nyúlfarmnak, és nem csak a számára nézve is komoly állomány miatt. Hanem a korszerű technológia és a fajta miatt. - Ez az igazi, rövid fülű, tömör új-zélandi - emeli meg és dicséri Szalay György az egyik pompás állatot. - Vékony csont, kicsi bendő és nagyon jó húskihozatal. Erre ösztönzi az olasz a termelőket. Na de ösztönzi-e valójában? Ahogy Erdei Jánost hallgatom, az az érzésem, nem nagyon. Két évvel ezelőtt volt olyan szállítás, hogy ezer nyúl elment egyszerre. De akkor még többen voltunk Derecskén nagyobb termelők. Most? Egyedül vagyok. Nincs benne pénz. Akkor lenne benne pénz, ha egy kilogramm nyúlhús áráért tíz kilogramm tápot kapnánk. (Ottjártamkor Debrecenben 263 forint ötven fillérbe került tíz kilogramm Purina nyúltáp a Sámsoni úti, Szalai Kálmán-féle takarmányáruházban. Ugyanekkor a Szalay Kft. Kondorosi utcai átvevőtelepén 188 forintos vágónyúl-átvételi ár volt kifüggesztve.) Nézelődjünk azonban tovább a derecskei nyúlfarmon! Erdei János ma ötvennégy anyát, tizenkét bakot és százhatvan növendéket tart a két istállóban. Növendékből kétszázhatvan is elférne. - Reggel, este etetek, egy etetésre egy kosár szénát adok nekik. A réti széna mázsáját hétszáz, a lucernát ezer-ezerkétszáz forintjával vettem. Tavaly megetettem 210 zsák tápot, de így sem kerestem többet rajta havi néhány ezer forintnál. - Főállásban csinálja? - Munkanélküliként. Ahhoz, hogy főállásban csináljam, és hogy valóban kifizetődő legyen, száz anyanyúl kellene. - Lesz annyi? - Nem. Jön a nyár, nem fialtatok... - Mindig a saját pénzét fektette bele - fűz néhány szót Erdeiné, a háromgyermekes, főállású anya is az elhangzottakhoz (na és a frissen főtt kávéhoz, amit már bent, a lakásban kapunk). - Három év kellett, amíg elkészült. Épület és ketrecek együtt belekerültek vagy kétszázezer forintba. Százhúsz ketrec! El tudja képzelni, mennyi munka van benne? - Most nem tudnám félmillió forintból megcsinálni - bólint rá a férj helyeslően. Olaszok diktálnak Lassacskán kész a mozaik. És vajon ki segítene elhelyezni („helyére tenni") a vágónyúltermelés és -feldolgozás érdekek szabdalta térképén a megismert sok kis részletet, ha nem Szalay György és felesége? Ők tizedik esztendeje foglalkoznak vágónyúl-felvásárlással. Amíg azonban a tíz esztendő első fele valóságos konjunktúrában telt, most éppúgy mélypontján van az ágazat, mint volt a nyolcvanas évek elején, egészen a budapesti Tszker felléptéig. Úgy vélik ugyanis, hogy az 1986 után bekövetkezett fellendülésben nagy szerep jutott a termelést integráló Tszkelnek, amely - többek közt - őket is pályára állította. - Ment is szépen a nyúltartás és -felvásárlás egészen a rendszerváltásig - állítja Szalayné, nem nagyon vitatva, hogy a termelőnek ma nem éri meg termelni. A szubvenciót csökkentették. S a gond ott kezdődik, mondja, hogy minden az exportárból indul ki. A vágóhidak (az exportőrök) ugyanis szépen belekalkulálják a felvásárlási árba a felárat. Mindez, persze, már a magánosítással együtt hozakodik szóba. Rettentően irritál ez a privatizáció, legalábbis én nagyon meggondolnám, hogy milyen arányban adjunk külföldi kézbe bármit is - hallgatom tovább a Szalayné fogalmazta kritikát. - Itt van például a két nagy vágóhíd, a vaskúti és a gyomaendrődi. Mindkettő olasz kézbe került. Két, az olasz nyúlpiacon meghatározó szerepet játszó nagykereskedő kezébe. S miután a fél Magyarországra kiterjed a hálózatuk, most már diktálhatnak a teljes itthoni piacnak. És vajon mi lehet az elsődleges céljuk? Az, hogy minél olcsóbban vigyék ki a nyulat az országból. Akár a termelés elsorvasztása árán is. Monopolhelyzetbe kerültek és élnek is a helyzet adta előnnyel. Szalayék két éve a Hajdú-Bét Rt.-nek szállítanak. Ahogy mondani szokás, a vidieknek. A részvénytársaság tavaly hozzávetőleg egymillió nyulat vágott le és exportált, mintegy százezret a Szalay Kft. közvetítésével. Szalay György mégsem lehet elégedett. Az ő kft.-je ugyanis nem olyan rég még háromszor ennyi nyulat vásárolt fel évente a termelőktől. Sokan nyugdíj-kiegészítő tevékenységnek tekintik és nem lépnek túl a hagyományos tartáson. A kismarjai Csörsz Ferenc szerint az egyedüllétet is könnyebben elviseli az, aki nyulat tart Fotó: Horváth Katalin Az esztendő a természetvédelem kampányéve Budapest (ISB - D. A.) A rendezvényen éneklő Sebestyén Márta mesélte: kisfia az élő kutyájukon keresi a lyukat, ahol az elemeket bedughatja. E történet önmagáért beszél: a huszadik századi városlakó ember és a természet viszonyáról ad pontos képet. Mindezt kedden délelőtt a Természetvédelem éve, 1995 című eseménysorozat megnyitóján hallhattuk, ahol a környezetvédelmi tárca első embere mellett jelen volt a népjóléti miniszter és a természetvédelemért és tájvédelemért felelős helyettes államtitkár. Baja Ferenc megnyitójában azt emelte ki, hogy a természetvédelem évének Európa számos országában lesznek rendezvényei. A környezetvédelmi miniszter szerint az eseménysorozat talán felnő arra a rangra, mint 1970-ben. Az Európa Tanács 25 évvel ezelőtt szervezte meg az első természetvédelmi kampányt, ráirányítva a kontinens lakóinak a figyelmét természeti környezetük megóvásának szükségességére. E kampány eredményeként gyorsult fel a védett területek kialakításának üteme, javult az Európa Tanács és a keletközép-európai országok kapcsolata. Az 1995-ös év középpontjában már az a gondolat áll, hogy a védelem a rezervátumokon kívülre is terjedjen. A természet egészének a veszélyeztetettsége roppant súlyossá vált. A kisebb és a nagyobb közösségek összefogásával, a kormányban a társtárcák együttműködésével lehet csak előre lépni. Kovács Pál is hangsúlyozta: nem vitatható, hogy az ember sorsa, egészsége mennyire összefügg a természetével. A népjóléti miniszter is olyan ökológiai gondolkodást sürget, aminek egy komplex egészségügyi programban is meg kell jelenjen. KOMMENTÁR Barna Attila Dágványban döcög. A hatalmi „téboly" vírusa még nem pusztul, de az utóbbi időben itt, Magyarországon , ha kevésbé szedné az áldozatait, vagy min egyesek be volnának oltva ellene. Ezt az gondolom, hogy mostanában többen is viss utasítottak bizonyos vezetői állásajánlatokat, főn Hevessy József, Debrecen polgármesterek felkérésére mondott nemet egy téesztető. Ellenállt az alpolgármesterségre csábító tusnak, arra hivatkozva, hogy szövetkezete nehéz időket élt át, és sok még a teendő. Ezen azt lehetett olvasni, hogy Medgyessyné még ugyancsak jól érzi magát mostani állában, ahol bankelnök-vezérigazgatóként tarhoztathatja tudását, s nem kíván négyhavonta mást változtatni. Ezek mellett tudunk arról is (odául), hogy hosszú hetek óta betöltetlen a gyar Nemzeti Bank első számú széke. Gondolkodásra késztető a helyzet, vajon válthatja ki a hatalom iránti bizalmatlanság óvatosságát? Kézenfekvő volna azzal magrázni a jelenséget, hogy sárba ragadt széke kocsisnak csak egy önmagában kegyetle bízó vagy egy elmeháborodott, a körülmén két félreismerő ember ül fel. (Békési László fiául bizonyára kiválóan látta, milyen dágul felé döcög az ország szekere.) Ám ezen menően is lehetnek okok. Esetleg az, hogy a téesz vagy egy bank a maga szigorú szaki követelményeivel biztosabb és nyugodtabb vét, megélhetést ad, mint a politika forgószeren álló alpolgármesteri, pénzügyminiszti nemzeti bankelnöki poszt. Mert valljuk be ősstén, ki kerülne szívesen olyan helyzetbe, a kedden a parlamentben Fodor Gábor művelési és közoktatási miniszter, akit az eled megfontoltnak és vagdalkozónak egyáltalán ismert Surján László oly gyomorfordítóan felességre vont a Nemzeti Színház főrendezőnek haláláért. ízléstelen, a halott emlékét mi gyalázó szócsata alakult ki miniszter és letett pártelnök között - jóérzésű ember ilyent mi, hallani sem szeret. Hankiss Elemér szerint változás, átalaku előtt áll a hagyományos európai kultúra. de jobb vagy rosszabb lesz-e, mint a mostani, majd az utókor (ha lesz) dönti el. Azt sem tini, hogy vajon az amerikai kultúra hollywo hullámai csapnak-e át a magyar, német, rög, itáliai, francia és más kultúrhagyományon vagy kialakul egy egységes európai ádóértékrend. Egy azonban bizonyos: a magyarolitikai kultúra (is) átalakításra, változásra sorul. És nem csupán azért, mert az ordinárilus összeegyeztethetetlen a nagyra törő szádékainkkal, európainak nevezett céljainkkal, s nem mert a politika terén egyre jobban nem tudáson és a jó szándékon múlik a siker elismerés, hanem a rivális párt, politik rosszindulatán. Ez pedig nem lehet kellemes lapot még egy megszállott hatalommániákinak sem. JEGYZET Porcsin Zsolt Éljen Békési! Nagy nemzeti közmegegyezés homálylik előttem, békés baráti ölelkezések kora, gyönrű éra, melyben minden magyar eggyé válik közös utálatban! Hála Békési (volt) pénzügyiniszternek, aki összekovácsolta minden mag rókát, nem tekintve nemre, felekezetre, fárdalmi és műveltségi különbségre. Megsajdul ember szíve a borzongató boldogságtól, rá van még mi összetartsa a Kárpátok közé sorult, ezer irányba húzó maroknyi nemzetünk Repesve olvasom a parlamenti ellenzéki pok üdvrivalgását, a Torgyántól Orbánig zen egyszólamúságot, a miniszterelnök és a socialista frakció kimondott-kimondatlan dicsérét. Ez az, fiúk, így kell lemondatni a sámán kiáltó sátánt! Mily örömmel nyugtázhatta a salomból kiszorult összes gazdaságpolitika hogy a szocialisták frakcióülésén Békési beszde alatt be-beszólt néhány morc képvise „mondjon le”. S lön van itt erő! Az akadékoskodók persze most azt márhatják, hogy a hatpárti összeborulásból m hiányzik egy erő, a szabad demokraták. A értesültek erre azonnal rávágják: ez is csak kérdése, mert a szadeszisták paktumoltak az Antall Józseffel, liberáliskodtak is szövetsében, majd frigyre léptek a szocikkal - egyáltalán mindenkivel találkozhatnak. Akkor ni lesz akadálya annak, hogy a Parlament m lett, a Kossuth téren, a többi nagyság körépen Békesi is szobrot kapjon, mint a nem egységének megteremtője. Akkor majd e szállal kötődik mindenki mindenkihez, s egyesen nem fogják megkoszorúzni a bio monstrumot, hiszen tudvalevő: arról ismeri meg a magyar, hogy kivel koszorúz egy (vagy kivel nem!). A boldog egységben élt évszázadok múltán pedig, az unalmas oszággyűlésben elszunnyadó képviselők az últ nap végére ébredve történelmi értelmetlensgekkel fogják méltatni az eredményes napi ilyenekkel: „Eb ura fakó!” vagy „Ugocsa non c rónát!” vagy ,A Békési-program Békési néli is program!”